Balaton 2007 - Megúsztuk (?)

Régóta terveztem, hogy megcsinálom. Azt viszont álmomban sem gondoltam volna (főleg ott nem :-)), hogy így fogom megúszni. Részletek a reklám után...

(Ide most jöhetne egy jópofa történet az otthonhagyott Arkánum - Sport Balzsamainkról, de hát az a blog nem a reklámról szól, nem igaz Arkánum - Sport Balzsam használó Bébielefántok? :-D) 

... olyan vagyok lassan, mint a napszúrást kapott Robinson Kurzor, állandóan Péntekkel kezdem a beszámolóimat. Szóval pénteken ... nem történt semmi. Átmentem Tamáshoz, ahol is hosszú agónia után (vagy begónia?) azt a döntést hoztuk, hogy nem lesz tésztaparti (gondolom Tamás úgy volt vele, hogy erre az unalomig teljesített versenyre nem kell rákészülni, én meg nem ellenkeztem). Így csak otthon csendjében tömtem magamban egy közeli hipermarketben vásárolt szénhidrátjaimat.

Szombat reggel hajnali 7-re vártam Tamást és Katát. Ők 7 óra 11 perckor érkeztek (egyre durvább késésekbe bonyolódnak - gondolta Stirlic). Aztán Boglár. Ott levetkeztük minden gátlásunkat és ruháinkat és egyszáll elhatározásban és fürdőruhában áthajóztunk Révfülöpre.

Itt egy gyors orvosi mérés következett. Katára gyakorlatilag semmilyen hatással nem volt a készülődés (ő most teljesítette 10-szer kb.) 120/80-as vérnyomással könnyedén vette az akadályt. Tamásnak első körben megmérték a bal karján az értékeket, majd miután fellocsolták az orvosi személyzetet ámulatából, gyorsan megmérték a jobb karján is. Végül is 150/85-ös értékben egyeztek ki és hogy kicsit pihenjen a hűvösön mielőtt elindul. Nekem érdekes mód Tamással megegyező érték jött ki (igaz nekem elég volt ehhez egy kéz is). Kicsit izgulhattam, vagy b) már nagyon kellett WC-znem, amit az orvosi közjáték és a gyors nevezés után meg is tettem.

Mire visszaértem megjött Zsuzsa is. Benevezett, csomag lead, Tamás jobbra el a Toi-Toi-ba. Aztán laza séta az indulási zónához. Itt slaggal fertőtlenítettek minket, aztán bevetettük magunkat a Balatonba.

Itt a történet kettéágazik. Az egyik felén vannak a töbiek, akik megfelelő szellemi és fizikai kondícionálással rendelkeztek. Megfelelő módon élvezték az úszást és gyakorlatilag minden nagyobb esemény nélkül teljesítették a távot egy teljesen elfogadható, szép versenyidővel. Ebbe a csoportba a rajtam kívül mindenki más esett bele. Ők majd szólnak magukrúl. Kata 10-szeres teljesítő, Zsuzsa 5-szörös, Tamás 4-szeres (kb.).

És voltam én a csöppnyi félvak kakukktojás a Balaton tó hatalmas fészkében. Kezdeném ott, hogy Tamás kérésére viszonylag korán indultunk. Nekem a víz kissé hűvös volt. És ha kérhetném ezen most ne vitatkozzunk. Tudom Tamás úgy érezte tűzforró, a többieknek pontjó stb. Nekem hűvös volt. A startnál valami ingoványos, indás szakasszal kezdődött ami a végletekig fel volt kavarva. Az első 10 méter evickélés után neki akartam állni úszni. Ekkor jöttem rá, hogy én nem tudok úszni ekkora hullámokban!

Bár nem voltak nagy hullámok, de ahoz elegendőek, hogy ne menjen az úszás. Sajnos egész évben gyorsúszásban edzettem (medencében), mert szerettem volna leszokni a mellúszásról, hogy az Ironman-en majd elfogadható módon tudjak teljesíteni. A medencében a gyorsúszásnál éppen annyira emelem ki a fejem, hogy levegőhöz jussak, mert így lehet a leggyorsabban úszni. A hullámzás azonban keresztülhúzta a számításaimat, mert gyakorlatilag minden tempónál szembejöttek a hullámok, így 3 tempó alatt ittam vagy fél liter vizet. Rá kellett jönnöm, hogy ha csak nem változtatok úszásmódot így nem fog menni a dolog. A nagy kapkodásban a rendes mellúszás sem ment, ráadásul arra sem edzettem semmit. Így a vészhelyzetekre tartalékolt úszásformámat vettem elő, ami alig gyorsabb, mintha kutyában úsztam volna.

Kétségbeesetten (és ezt most értsétek így, ahogy írom) nézegettem körül, hogy most mi lesz? Medencében is csak max. 2 km-t úsztam eddig. Az 5,2 így is nagy kihívás lett volna. De úgy, hogy még csak nem is tudok úgy úszni, ahogy edzettem, mi lesz ebből? Ráadásul tudtam, hogy ha így úszok tovább, az rettentő lassú lesz. Gyakorlatilag nem a haladásról, hanem a túlélésről szól nálam ez az úszásfajta, ahogy Woody Alen mondta: "Az úszás nem sport, az ember azért úszik, hogy meg ne fulladjon." És én most azért úsztam. No, ennél a pontnál betojtam (ezt most ne vegyétek szó szerint). Bepánikoltam (ezt már igen). Nem szépítem ez volt. Ugyanezt éreztem, amikor először kellett merülnöm búvárkodáskor.

Csak tapostam egy helyben a vizet a moló végénél és csak arra tudtam gondolni, hogy nekem innen ki kell mennem. Aztán leesett, hogy pánikolok (még jó, hogy volt korábbi tapasztalatom :-)). Az úszó szemüveget gyorsan levettem, mert beszűkíti a látóteret, ami ilyenkor csak növeli a szorongást (nálam legalább is). Tamásék eddigre eltűntek. Nevetgélve, beszélgetve :-). Kicsit összekaptam magam. Még mindig nem tudtam csak ebbe a túlélő úszásba menni és meg voltam győződve róla, hogy így én nem megyek végig, de úgy gondoltam elmegyek amíg lehet, aztán majd ott szállok ki. Elkezdtem úszni, mert a pánikra a legjobb megoldás a cselekvés.

Nagyon lassan haladtam. Egyszer csak feltűnt az 500 m-es bólya. Jó sokat néztem, mire odaértem. Közben mindenmerre emberek mentek el mellettem. Gyakorlatilag a leglassabbak egyike voltam. Aztán megjött az 1 km-es bólya. Ekkor már a depresszióm igen mély volt. Utólag kiszámolva kb. 1 óra alatt teljesítettem ezt a távot! Aztán mentem tovább. Fizikailag nem volt bajom, de számolgattam, vajh mikorra érek be ezzel a sebességgel? Tamásnak az elején azt mondtam, ha nem megy 3 óra alatt el sem indulok. Lassú fejszámolások szerint is kb. 5 és fél óra lett volna ebben a sebességben. Kétségbeejtő.

Végül hosszas nyeklés-nyaklás után elhatároztam, hogy ennek értelme így nincsen semmi. Ez nem úszás, amit művelek. Lelkileg padlót fogtam. No igen. Nem voltam pszichésen felkészülve a távra. Hiányzott a hosszú úszás. Nem tudtam, milyen lesz majd az, és mikor, mikor már fáradok. Az egyetlen ok, amiért a bólyáig el akartam úszni, hogy fejben lejátszottam a jelenetet, hogy kimegyek valamelyik hajóhoz és megkérem őket szóljanak mentőcsónaknak, hogy vigyen ki. Aztán elképzeltem a sajnálkozó (és/vagy lesajnáló) tekinteteket. Iszonyatosan szégyeltem volna magam. Talán ha ennyit leúszok nem kell annyira szégyenkeznem.

Megláttam magam előtt a 1,5 km-es bólyát és elhatároztam, hogy ott kiszállok! Idén a második esemény, amit nem tudok befejezni. Ez van. Hüje voltam. Felkészületlen.

A bólyához érve meglepődtem. Nem a 1,5-es, hanem a 2 km-es jelző bólya volt! No, ennél a pontnál gondoltam végül is minden mindegy. Ha már kiszállok, mert azt már elhatároztam, legalább elötte fáradjak el. Megpróbálkoztam újra rendes mellúszásos tempókat menni. Meglepetésemre egész jól ment. Ráadásul az újfajta mozgás kicsit lelazította az izmaimat is. Talán bemelegedtem a sok kepesztetésben. Eddigre a víz is bemelegedett. Hozzám sokkal közelebb álló hőmérsékletet vett fel. Elkezdtem tempózni. Aztán azt vettem észre, hogy a 2,5 km-es bólyánák vagyok. Itt kimentem egy hajóhoz. Még nem voltam fáradt és most már úszni is tudtam rendes tempóban szóval gondoltam, amíg el nem fáradok akár tovább is mehetek. A hajóról kértem egy kis szőlőcukrot (már elég régóta mentem). Miközben majszoltam megtudtam, hogy az első 2 km-t majd két óra alatt sikerült megtenni. Bravó.

No, akkor menjünk tovább. Ússzuk ki magunkat. Ripsz-ropsz egyszer csak megvolt a 3 km-es bólya. Aztán a következő. Egyre gyorsultam. Rámtört a bizonyíthatnék. Reméltem esetleg még meglehet 3 óra körül. Ráadásul a visszamaradó távolság is olyan kezdett lenni, amit már agyilag fel tudtam dolgozni, hiszen ennyit már mentem edzéseken is. Kondícionális problémáim még mindig nem voltak.

Itt aztán menés volt. Csak néha néztem körül, hogy merre kell menni, de aztán rájöttem elég ha az árbócok felé tartok. Először a hajók mentén mentem, de ott elég sok ember sertepertélt én meg akkor már mozgásban voltam így zavart a sok előzgetés. Kicsit ezért kimentem a bólyák felé, ahol kevesebben voltak. Aztán megláttam az 5 km-es bólyát! Nagy ég mégis meglehet. Onnan már csak 200 méter! (8 hossz a medencében).

Itt aztán mindent beleadtam. Gyorsúszásban közlekedőket hagytam le. Nagyon mentem. A bólyánál azonban kaptam egy újabb virtuális baseball ütést. Mikor odaértem megláttam, hogy az nem az 5, hanem csak a 4 km-es bólya!

Na ez odab...ott! Kb. 5 percig nézelődtem, hogy akkor most mi van? Nem csak elírták? Ez tényleg csak a 4-es? Aztán vállrándítás. Akkor még 1200 méter van vissza. Ezt a távot már ismerem. Sokszor leúsztam. Itt már nem állunk meg.

Sajnos időközben megjött az is, amitől tartottam. Mivel nem edzettem mellúszásra. Nem is voltak edzettek a megfelelő izmaim. A végére úgy elfáradtam, hogy a kéztempót csak félig, harmadáig tudtam kihúzni. De ez ekkor már nem izgatott. Úgy tűnt meg tudom csinálni. Aztán megtaláltam az 5 km-es bólyát is és megtettem az utolsó 200 métert is.

A végén mikor már úszni nem lehetett. Kétlábbra álltam. Olyan volt, mintha valami sodrásban álltam volna, ami csak körülöttem működött, mert a többiekre szemmel láthatólag nem hatott. 3 és fél óra úszás után érdekes dolog talpraállni :-).

Kimentem. Áthaladtam a kapun. Az előttem lévő gyerek 2.02-re úszta meg a távot. Én 3 óra 25 perc alatt. Nem gyengén szégyeltem magam. Kata, Zsuzsa és Tamás már ott várt egy kólával. Azt gondolták leesett a vércukrom (meg még sok mást is gondoltak :-)), de igazából kondícionálisan egyáltalán nem fáradtam el, max a kezem.

Ezek után felvettük kínai high-tech pólóinkat. Zsuzsa, Tamás átvette a csomagjaikat. Visszamentünk a kocsihoz. Kicsit rendbe szedtük magunkat. Aztán visszamentünk kajálni valamit Hála Istennek nem voltunk igazából éhesek, különben nagyon mérgesek lettünk volna, hogy 1 órát ücsörögtünk egy kiülős vendéglőben és senki sem szolgált ki minket. No, miután jól kiücsörögtük magunkat el is mentünk egy másik helyre kajálni, ahol pintyekre és verebekre méretezett hot-dogokat és hamburgereket árultak. Aztán Zsuzsának ment a vonata. Kikísértük, mi meg hazajöttünk.

A tanúlság gondolom adja magát. Egy kicsit elegem lett magamból az idei évre. Egyre másra felkészületlenül megyek el eseményekre és ennek meg is van az eredménye. Ez most azért is esett rosszul, mert ez volt életem első olyan alkalma, hogy nem fizikai problémák miatt akartam feladni, egyszerűen lelkileg voltam teljesen oda. A nagy elhatározás ez: idén már kihagyok mindent, amire nem tudok rendesen felkészülni. Szeretnék mostantól minden beszámolót azzal kezdeni, hogy nagyon jól ment és örömet okozott a mozgás. Most megígérem tehát, hogy újjult erővel állok neki edzeni.

Az első két órát csak azt tudnám feledni :-). Mondjuk a második részét már igazán élveztem, mert úgy mentem, ahogy mindig is szoktam: támadunk mindennel, amink csak van :-). Az első 2 km-em 2 óra alatt volt meg, a második 3,2 1,5 órán belül. Mondjuk ha más nem az legalább kiderült, hogy képes vagyok 3 és fél órán keresztül úszni (vagy valami arra megtévesztésig hasonló dolgot csinálni) :-D. Ami azért nem kis teljesítmény :-)))

A vége ugyanaz, mint a gödöllői túrának: jövőre visszajövök és helyretesszük ezeket a dolgokat a vén Balaton, meg köztem ;-).

Hegymenet 55

Szombat reggel 6.50-kor Macival elrajtoltunk a Hegymenet 55-re. Amint a túra elnevezéséből látszik is, hegynek hegynek és hegynek fel, 55 km-en át. Szintkülönbség: 2670 m.

Na, Maci ígért is nekem kínt, meg verejtéket. Vért meg én vittem. (Értitek?) Amint elindultunk Pécsváradról, előttünk gyalogolt egy triumvirátus, akiknek magasröptű beszédét kéretlenül is hallhattuk: "én már tavaly is megcsináltam" ehhez képest nem találta a jelzést) illetve egy nőcitől a "most csináltam meg a szondi 100-at" szöveg jött. Na, az önbizalmam egyből elszállt, de Maci megnyugtatott, nem kell törődni, ez csak szöveg.

A lényeg a menés. Az meg megy. Fel is mentünk egyből a Zengőre, útközben lehagyva néhány, a 30-as távon induló túrást. Aztán le, és egyből fel a Hármas-hegyre. Na az már jó meredek volt, de még friss és fitt voltam. A tetőn igazi kólákat meg söröket lehetett inni, ki is használtuk a lehetőséget. Közben bámultam a szép kilátást, a hatalmas erdőket, és élveztem a Mecsek nyújtotta gyönyöröket.

Miközben lefele mentünk, szép kis patakok, völgyecskék voltak, talált Maci egy Mecsek-térképet, amit hamarosan (előzetes nagy dumája ellenére) visszaszolgáltatott a gazdájának. Volt szerencsénk ugyanis találkozni négy fickóval, és az egyik idősebb szóba elegyedett Macival. Emígyen kérdezte Macit: voltál a Mátrabércen? Maci: nem. Hát, pedig ez olyan kb. Maci mondja: de voltam a lefagysz-on. Az jó, de itt aztán nagy hegyek vannak, én is feladtam tavaly. Maci: ez a 103. túrám. Így a mandró: az semmi, még kezdőnek számítasz. Én már a hatszázvalahányadik túrámon vagyok. Miután csendben végighallgattam őket, és láttam, nem engedi előre Macit az egyszemélyes ösvényen, Macinak elege lett: bevadult, és mint egy dúvad, elviharzott fölfele. A Máré várig nem is láttam. Én meg lehagytam két palit, az öreg szuszogása mögött haladtam közvetlenül. Adta a tanácsokat, hogy rakjam a lábam, meg mekkora lesz a hegy, aztán én is meguntam, és leléptem. Soha többet nem láttuk őket. :-)

A Máré várig tényleg jó húzós volt az út, de felérvén itatópont volt. Lefele is meredek volt nagyon, alján forrással, ahol megtöltöttük az üvegünket.

Ezután következett az itiner szerint a Vörösfenyő kulcsosház, én erre most perpillanat egyáltalán nem emlékszem. Lehet, hogy már transzban voltam az örömtől, hogy megszabadultunk az öreg főokostól. Aztán fel a Dobogóra. Kétszer egymás után két irányból. Itt Maci kárörvendett kicsit, mert a nagyszájú triumvirátus eltévedt, és loholtak utánunk, hogy ismét előttünk járjanak. Engem ekkor már nemigen érdekelt semmi, mert a Dobogón csak punnyadt nápolyit adtak, meleg is volt, elfogyott a vizünk is, éhes is voltam, szóval kezdtem elfáradni.

Úgy 27 km-nél jártunk, és képzeljétek, Maci emberformát öltött, odajött, és ígérgette, hogy már csak néhány km és lesz etetőpont. Biztos adnak valami kaját. De ha nem, utána az Óbányai kocsma jön, ott majd halálra isszuk magunkat kólával. Szóval addigi szokásaitól eltérően nem előttem járt 20 m-rel, hanem csak 5-tel. A hegyeken meg rég kipihente magát, mire felértem. Csak néha tekintett hátra, hogy megvagyok -e még? Még leküzdöttünk egy dzsindzsás tüskés szederindás szakaszt, ami után miniszoknyát több hétig nem vehetek fel, és tényleg etetőpont volt a következő hely, bizonyos Lendület-forrás. Nekiestem egy hatalmas zsíros kenyérnek, megittam három pohár almaszörpöt, és mentül jobban lettem. Azt nem tudom, hogy Maci mit evett, mert mire felnéztem, ő már startra készen állt, mint mindig.

Hamarosan beértünk Óbányára, ahol a kocsmában jó hideg kólát és szőlőmárkát ittunk. Láttunk még a buszmegállóban fehérvári ismerősöket is, akik nem tudom hogy kerültek oda, de feladták a 35-ös távot. Kicseréltem a zoknimat, és éreztem, hogy a kaja és pia jótékonyan felszívódott, bírtam egy sebességfokozatot kapcsolni. Ránk is fért, mert eltévedtünk picit. Jó negyedóra kiesés volt, közben útbaigazítottunk más eltévedteket, és ráléptem nagy siettemben egy kőre, amitől kibicsaklott a bokám. Felordítottam, mire Maci hátranézett, megkérdezte: "ennyire fáj?"- és ment tovább. Hát nem volt mit tenni, mentem én is.

Felmentünk a Somos-hegyre, aztán elértük a Réka-völgyet, ahol jó kis forrás is volt. Itt már kezdett Maci aggódni az idő miatt, hogy jó lesz sietni, ha még szintidőn belül be akarunk érni. Ekkor értük el a Zengő-kőnél a Zengő lábát. A hátsó lábát, mert az elsőt már megmásztuk. Na de a hátsó lába sokkal sokkal meredekebb és hosszabb volt. Maci biztatásként megemlítette, hogy ezentúl ha meghallom, hogy "Zengő", utálni fogom még a nevét is. :-) Meg valami "utolsó hegy" nevű angol kifejezést alkalmazott, ami kifejezetten kárörvendő és cinikus hangnemben hangzott el. (Persze biztos tévedek, csak az angol miatt gondolom, amúgy kedves és biztató lehetett!) Hát nekiindultam. A 48. km-nél betenni egy Zengőt, hát, szóval meg kellett állnom felfelé úgy háromszor-négyszer, mert annyira dobogott a szívem, majdnem kiesett elöl a mellyemnél. Macit csak egy-két percig láttam, eltűnt valahol a felhők között. Viszont a pihiknél gyönyörködtem a panorámában, és ott lebegett előttem a cél, mindjárt vége... Szóval felértem. Maci vidáman cseverészett két kis csajszival, kipihenten ropogtatta a kókuszcsókot. Igaz, megemlítette a lányoknak, hogy nekem (már akire várt) ez a 10. jubileumi túrám. Ez mondjuk jólesett. :-)) Ettem én is egy csókot, aztán újult erővel megindultunk lefelé Pécsváradra.

Mindig az utolsó km-ek a leggürcösebbek, mert nagyon meredek, köves, véget nem érő út következett. Azt hittem sosem érünk be a faluba. Kínomban már hülye viccelődéseket követtem el Macival, de legalább most már csak 1 méterrel járt előttem. Hatalmas hagymásrostélyosokról ábrándoztam, amit aztán ő is megkívánt. Egyszercsak láss csodát, beértünk a faluba, és tőlem telhetően gyors tempóban elértük az iskolában a célt.

Hurrá!

Átvettük a nekünk kijáró oklevelet, és kitűzőt, Maci bepecsételtetett magának valami kupa-papírba, ittunk egyet, és lemostuk lábunkról a koszt. Idő: 12 óra 10 perc. Nem fényes, de így is olyan 6. hely körül értünk be. A triumvirátusból a szondis lány gratulált, kérdezte Macit: na milyen volt? Mire Maci: nem tudok mit mondani, el sem fáradtam. Én bezzeg igen. :-( A szondis lány egyébként végig amikor összefutottunk, úgy nézett rám, mint a véres kardra. (Pedig nem is a kardom volt véres..) Maci szerint ez normális, mert ellenfelet látott bennem. (Hűha, legyen igaza! Lehet, hogy egyszer megcsinálom a szondi 100-at?)

Szóval célból el, Tamásnak rövid telefon, hogy mi is megvagyunk, ők sem fulladtak bele a tóba, aztán kocsiba vágtuk magunkat és elindultunk. Hamarosan találtunk egy helyes kis éttermet, ahol bezabáltuk a megérdemelt hagymásrostélyosunkat. Ittunk egy csomó jéghideg kólát, aztán én szinte végigaludtam az utat hazáig.

Szóval a legfrissebb, legkisebb, és legöregebb bébéielefánt szerintem kitett magáért. Bár az öndícséret büdös, de nagyon jólesik. :-)) Cél a Bakony 70. Remélem minden bébielefánt elkísér!

Legenda a hegyen

Mivel úgy látom uborkaszezon van és mindenki vagy nyaral vagy lusta disznó és se nem fut, se nem blogol, ezért lelkesítés céljából ismét egy rövid HHH beszámoló. Tegnap, már egészen elviselhetô hômérsékletben futottam egy 8-nak szánt, végül 9k-t. Meglepetésemre elég sok sápadtarcú rohangàlt a hegyen. Vó't ott kutya, bicaj, gyerek... Ezen kívül pedig nem mással sikerült összefutnom, mint Frank "Kilómétermilliomos" Tiborral. Tudom, hogy gyakran fut a HHHn, de ezidáig még nem volt hozzá szerencsém. Egyébként most is a Virágos-nyeregtôl indultam, csak a változatosság kedvéért most a gerincen akartam volna visszamenni. Hát ez az utóbbi nem sikerült maradéktalanul, ugyanis valahogyan bekeveredtem a hegytetôn a körülkelített részre, úgyhogy visszafordultam és toronyiránt lementem az erdôn át a szokott keleti oldalra és a szokott úton vissza. Kezd bejáratódni az új terepcipôm ;)

Achtung! Achtung!

Egy német kisfiú várja szüleit..... Ja nem, az egy másik Balatoni sztori.

Szóval Tamásunk is beírta beszámolóját itt olvasható:

http://bebielefantok.freeblog.hu/archives/2007/06/25/UltraBalaton_ugy_is_mint_Kozep-Europa_leghosszabb_futoversenye/

Túra: Monty Python rajongóknak kötelező :)

Hát ezt fel kellett tennem :)

Szerintem Tamásnak és Vajdaurnak ott a helye :) Meg nekem is ott lenne, de a Tiszán leszek...

http://ttt.tr.hu/naptar/tura.php?id=1172

FELHÍVÁS!

FIGYELEM!

Szeretném mindenki figyelmét felhívni, hogy egyesek (egyelőre nem akarom megmondani, hogy Macira és Tamásra gondolok) még mindig nem írták bele a saját részüket az UB beszámolóba, pedig nem tegnap volt ám!

Ha továbbra is folytatódik ez a renitens magatartás akkor kénytelen leszek retorziókat foganatosítani! 

Van aki forrón szereti

Mit csinálna egy valamire való Bébielefánt az évezred legmelegebb napján, természetesen fut.

Igaz volt benne annyi csalás, hogy este fél 8kor indultam el, de akkor is volt még vagy 2milló fok, az útburkolat ontotta a meleget. Sok mesélni való nincs róla, laza 8 km volt, szakadt rólam a víz, és simán elfogyott egy fél liter vizem ez alatt a 40 perc alatt is. Igaz a javarészét magamra locsoltam.

Láttam más elmebetegeket is, megnyugodtam, hogy nem vagyok egyedül :) 

Corvin 80 vs Bébielefántok: 2-1

Még jó, hogy volt nálunk egy Maci és nem féltünk használni, különben ... no, de ne szaladjunk annyira előre.

A történet péntek délután 16 órakor kezdődött. Helyi idő szerint. Bordó mazda megáll, Gábor beszáll, irány Székesfehérvár. Fehérváron rendhagyó módon a Dekatlonban találkoztunk (nem, nem kaptunk pénzt a reklámért) Erzsivel és Macival, akik akkor már bőszen szemlélték a választékot. Néhány dolgot szerettem volna megnézni (pl. Look rendszerű bicikis cipőt, amit aztán nem találtam megfelelőt, meg búvárkomputereket, amiket szintén nem találtam) és a Bébielefánt fanoknak is be volt harangozva, hogy utána nézünk nyomatható polóknak, trikóknak stb.-knek.

Egy jó óra nézelődés után vettünk néhány trikót (főképp lányoknak, mert emberi méretet nem találtunk), meg részemről egy csomag futózoknit, ami mindig jól jön.

Aztán érzékeny búcsú Erzsitől és dübörögtünk tovább Mogyoródra (hülye vicceket kéretik kihagyni), ahol az éjszakai szállásunk volt megtervezve. Rövid és érdektelen időugrás után odaértünk, majd megtaláltuk a szállást. Kicsit furcsa volt. A ház első osztályú, de a lakók inkább harmad, ha szabad így fogalmaznom. No, mindegy végül is kaptunk egy szép szobát, amit valószínüleg egyébként a ház lakói használnak, mert egyrészt mindenhol plüssállatkák voltak szan-széjjel szórva, meg giccses apróságok (pl. 6 db kerti manókat ábrázoló óra, mi közül egy sem ment). A fürdőszobát a delfinek indokolatlan használatával lehetne jellemezni. Még a wc tisztító kefe tartója is. De tényleg. Gyorsan átmentünk vagy két faluval arréb kajálni (ott találtunk pizzériát), vettünk reggelit, megnéztük a római atlétikai versenyt. Alvás.

Másnap 5-kor kiazágyból. Fél hatra elhagytuk szállásunk, majd két úttévesztés után beérkeztünk Erdőkertesre a rajthoz. Átöltöztünk. Hajnali 6 óra 9 perckor elindultunk.

Meleg volt. Már ekkor is. Az útvonal eleje ismerős volt, mert néhány éve voltam itt a 40-en Tamással, Maciék meg később még egyszer voltak itt. Az útleírás teljesen korrekt volt. A tékép szintúgy. Ahol kicsit is kérdéses lett volna szalagozva volt. Az első ellenőrző pontig gyakorlatilag úgy jutottunk el, hogy nem voltunk igazán tudatában a megtett kilómétereknek (Nagyerdő: 3,6 km- 170 m szint).

Szintemelkedésről igazából nem beszélhetünk. Volt egy-két meredekebb rész, de alapvetően nem a szintmászásról szólt a túra. A túra a sok kilóméterről és az iszonyatos melegről szólt. A rendezők erre próbáltak továbbiakban is rájátszani, amikor is, ahol csak lehetett olyan útvonalon vezették a túrát, ahol esély sem volt semmi árnyékra. Bár volt erdő rendesen a környéken, azért inkább erdő mellett, aszfaltúton, szántóföld mellett stb. mentünk.

A második ponthoz valami halásztó mellett mentünk el. Hosszan a reggeli napban. Tamás közölte, hogy ő 8 óra előtt nem teszi fel a sapkáját így ő főleg izzadt. Beszélgettünk. A tempót jobbára Maci diktálta. Ezt onnan lehetett tudni, hogy kb. 5 méterrel ment előttünk és ha már nagyon unatkozott megvárt minket. A terv az volt, hogy még világosban beérünk (ezért indultunk ilyen korán). Ennek megfelelően kiszámítottunk egy átlagsebességet, amihez illett volna tartanunk magunkat. Mert a fentiek tükrében lámpát mondjuk senki sem vitt magával. Azzal csak azt mutatta volna, hogy nem bízik magában és a félelem szagát megérzik az állatok. És az ilyeneket az árokszélen hagyják jobb társaságban :-D.

Második pont Püspökszilágy (Szurdok-völgy, 11,2 km - 250 m szint). Ha jól emlékszem annak idején Kuszinger Robi itt szállt ki tőlünk. Az ő története annyi volt, hogy utazott ki Indiába (Ladak, Tibet) és előtte vett egy bakancsot és itt szerette volna betörni, ne Indiába okozzon neki meglepetést. Nos, eddig a pontig sikerült eljutnia. Itt már szandálban. Az ő esetében is az első kört a bakancs nyerte :-).

A változatosság kedvéért itt erdőbe folytattuk utunkat a harmadik pontig. Itt készült is egy fénykép. Egyike ama négy fényképnek, ami össz-vissz hivatott lett volna megörökíteni utunkat. A harmadik pont egy mérőtorony lett volna, amit a szervezők, mint "Geodéziai torony (Penc)" tüntettek fel. A torony belsejéből már kioperálták (vagy lelkes fémhulladékgyűjtők, vagy aggódó szülők) a lépcsőket, miegymásokat, így a felmászást a tetejébe kihagytuk (az egyetlen lehetőség a villámhárító segítségével lett volna, de passzoltunk). Gyorsan elhintettük, hogy mindhárman eme szakma képviselői vagyunk, aztán Tamás megigazította a bakancsát (Maci toporogva megvárta) oszt indulás tovább. (Ez volt: 18,4 km - 550 m).

Idáig nagy bajnak nem szabadott lenni. Azért ennyire még kondiban voltunk. A meleg azonban feltartóztathatatlanul közeledett. Felhő Moszkváig sehol sem volt az égen. Az idő meg kezdett előre haladni. A toronyból lementünk Pencre. Itt megvitattuk, hogy halvány gőzünk sincs miért pont ebbe a kis falucskába költözött a kutatóállomás, hacsak nem valamilyen meridián megy rajta pont keresztül az ottlakók nagy örömére (penci kezdőmeridián :-)). Tamás felvetette látogassuk meg Galambos Pityu a műintézményben (ha valaki nem ismerné ő az a szakember, aki kb. 1 hete a Somogy Megyei Földhivatalban telepítette az Új GPS állandó állomást a tetőn). Szóval bár ismert ember, azért kihagytuk.

A túra valahol itt kezdődött Tamásnak, meg nekem (Maci itt még be sem melegedett). A következő pontig elég sokat kellett aszfalton gyalogolnunk. Ezt Tamásnak a sarka nem nagyon tolerálta. Én magam nagyon bíztam új Merel túracipőmben, de néhány kilóméterrel arrébb azt kellett észrevennem, hogy nagyon ég ám a talpam. Nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget. Azt gondoltam csak apró kavicsok mentek a cipőbe, azok dörzsölik a talpam. Hosszú aszfalt után bevágtunk jobbra a susnyákba. Azért annyira nem volt dzsumbuj, bár mi mindhárman röidnadrágba voltunk. Eljutottunk a Mónika pihenőig, ami a negyedik frissítő pont volt. Itt lehetett választani, hogy bubis, vagy bubi nelküli vizet kérünk (ásvány, üveges). Úgy láttam csak én kértem egyedül bubi nélkülit :-). Itt egy népesebb társaság gyűlt össze menet közben. Útközben is őket kerülgettük később is. (24, 7 km - 620 m szint). Szintemelkedéssel ezidáig nagyon és később sem találkoztunk.

A ponttol kemény 300 métert mentünk a következő aszfaltos részig, de az hála Istennek csak kb. 200 métert tartott, majd balra be egy szintén nagy susnyákos részbe. Itt időt kértem. Kihasználtam, hogy végre van egy kis árnyék. Levettem cipőmet, megigazítottam és kitisztitottam a cipőm. Már ekkor is feltünt, hogy nem volt benne igazán semmi szemét. Sajnos a dolog úgy állt, hogy az új cipő a nagy bizodalmam ellenére szintén feltörte a lábam. A végére kb. 3 db jó 20 Ft-os méretű égő vízhólyagot sikerült összeszednem. Kicsit zavart, de mondjuk hosszabb túrán ez már annyiszor volt, hogy megszokja az ember. Inkább az idegesített, hogy idén annyi túrát kihagytam, mert nem volt rendes túracipőm, erre végre veszek egyet, oszt az is töri a lábam. Bár mondjuk lehet életem első 80 km-es túrájára nem egy olyan cipőben kellett volna indulnom, amiben eddig mindössze 55 km-t mentem. Mondjuk aztán a cipőtlenségnek az is eredménye lett, hogy idén talán, ha 3-4 túrára mentem el összesen. Ilyen gyenge felkészülés mellett persze nem volt csoda a végeredmény sem. Macinak pl. ez volt a 103. túrája. Az igen. Az már felkészülés.

Cipőtisztítás után. Kiálltam pisilni, majd mivel úgy gondoltam nem ártana egy kis cukros valami elővettem valami kókuszos izét, ami az övtáska tetején volt. Mondjuk ekkor már Maci konkrétan rákérdezett, hogyaszonygya "mi ez a szuttyogás?". Szal a kaját már inkább csak menetközben ettem meg.

Tamás a hosszú aszfaltoknak hála ekkor már eléggé húzta a lábát és kezdett lemaradozni. Ekkor vettük fel a laza hármas alakzatot. Maci elől diktálja a tempót. Én mögötte 5-10 méterrel, tartom a tempóját. Próbálok felzárkozni hozzá. Tamás ugyanennyivel mögöttem lemaradva zárja a sorokat és fedez minket esetleges hátbatámadások esetén.

Innen kicsit megcsappant a beszélgetés fonala, mert egyrészt Macin kívül senki nem ment kellemes tempót (Tamás a sarka miatt, nekem meg kicsit gyors volt a tempó). Másrészt az elnyújtott menetoszlop csak a kiabálásos társalgást tette lehetővé. Ezt puszta maccsó modorból kizárólag hegynek felfele csináltuk ezért :-). Maci védelmében jegyezném meg, hogy azért ment olyan tempót, amit ment, mert kb. az kellett ahhoz, hogy a betervezett szerint még világosban beérjünk. Mivel lámpa nem volt nálunk muszáj volt tehát mennünk.

A következő részen kicsit hegyet kellett mászni. Ebben az volt az érdekes, hogy míg eleddig szinte semmi szintmászás nem volt, itt olyan meredek lejtőn mentünk fel, hogy majdhogynem kézzel is kapaszkodni kellett. A meredélyen felkapaszkodva jutottunk fel a Csővári várhoz. Próbáltam rájönni mi adhatta a nevét a várnak, de ez számomra nem volt egyértelmű. Útközben azon gondolkodtam, hogy ha én portyázó török/tatár/labanc stb. csapat lettem volna tutira fel nem jövök ide csak azért, hogy bevegyem ezt a várat. Hagytam volna had üljenek a kis várukban, míg enyém a teljes környék. De hát ezek a katonák olyan fura népség. (5. ep.: 29,8 km - 830 m).

Innen leereszkedtünk Nézsa településre. Egy elég nagyon meredek lejtőn. Maci előre rohant. Ő egy kicsit túltolta egy fordulónák. Kb. 1 km-el arréb ért utól, miután észrevette, hogy nem jó felé ment. (Aztán persze a miheztartás végett mindjárt az élre állt :-)). Meg közölte velünk, hogy olyan jól van, hogy juhhé, meg még be sem melegedett igazán. Együtt örültünk Maci örömének. Tamás ekkor már eléggé húzta magát, de lassan leértünk a nézsai ellenőrző ponthoz (34,2 km - 880 m).

A pontnál Tamás ekkor vetette fel, hogy neki talán mára ennyi. Sajnos a sok aszfalt miatt a sarka elkészült. Nem nagyon tudta tartani a tempót és be kellett látnunk, hogy ha meg lassabban megyünk, akkor nem érünk be világosba. Lámpa meg nem volt. Gyors tárgyalás, mert nem szívesen hagytuk volna ott Tamást. Azt mondták a helyi legények (egy túrázó, meg a pontőr), hogy itt jobb kiszállni, mert Tamás jelezte, hogy Acsáig még mondjuk el tud menni. De a busz néhány perc múlva jött, így itt volt érdemes kiszállnia. Többször visszanéztünk, hogy tényleg nem jön-e (talán háromszor is, meg egyszer jött valami, akkor is), aztán a demoralizáló történteket feldolgozandó gyorsan bementünk az első kocsmába egy komoly fél literes kólára. Eszik-iszik. Mentünk tovább.

Corvin 80 vs Bébielefántok: 1-0.

Ekkor már az én lábam is rettentően égett a hólyagok miatt. Akaratlanul is kb. talpélen mentem, de erre menetközben annyira nem figyeltem. Meg igazából az égető érzés szinte semmiben sem különbözött a nap által okozott hatásoktól, amiket a többi testrészemre fejtett ki. Ez igazából magyarul annyit tesz, hogy marha meleg volt. Ekkor kb. dél volt. És még csak most jött a java.

A következő állomás Nógrádsáp. Ez úgy van, hogy Nézsáról végig a közúton átmentünk a következő faluba. Mivel Maci ragaszkodott a menetirány szerinti bal oldalhoz. A nyomokban fellelhető árnyékokat itt is kihagytuk. A faluba beérve a temető mellett volt a 7. ellenőrző pont (38,3 km - 910 m). No, itt csekély anyagi ellenszolgáltatás fejében hűtőládába hűtött sört szervíroztak. Nem tudtam kihagyni. Eeegyből megszerettem e cseh remeket. Kozel s távol nem volt olyan jó sör az biztos. Maci persze érdektelenül figyelte alkoholista próbálkozásomat és nógatott egyre csak, de én hideg sört dobozból nem tudok leekselni. Így hosszú kortyokban nyalogattam. Hála Istennek ekkor a kocsi rádiójából megszólalt a Black Sabbath (vagy White Snake???) és ekkor Maci kijelentette addig ne megyünk tovább, amíg a számnak vége nincs. Isten áldja azt az együttest, akármi is volt :-). Míg én ittam Maci gyors klasszikus Rock eszmecserébe bonyolódott egy túrázó sráccal majd tovább.

Innen meglepetés szakasz következett, mert itt viszont nem volt végig egy szem árnyék, vagy annak esélye sem. Őszintén nem tudom Maci ezt hogy bírta sima fejkendőben, meg napszemüvegben, de úgy tűnik nálam jobban. Próbáltunk beszélgetni, de igazából a szakasz vége felé én inkább csak a tempóra figyeltem (Maci még mindig nem melegedett be, illetve volt egy elvétett megjegyzése, hogy lassan innen kezdődik majd a túra. Eszem azt a kis motivációs hajlamú lelkét.).

Beértünk Acsára (43,3 km - 960 m). Az ep. nagyszerű érzékkel egy kocsma udvarában volt. Gyorsan pecsét. Bementünk. Maci szervírozott 3 dl kólát. Ettem két szál ropit, pótlandó a kiizzadt sókat. Majd Maci megkért hozzak még egy kör kólát, mert innen most sokáig nem lesz kocsma ivászati jeleggel.

Odamentem a pulthoz. Kikértem az italt. A kocsmáros meg elkezdte töltögetni. Kb. az első poháron volt túl, amikor érzem ám, hogy végtagok elgyöngülnek, kiszáll az élet a lábamból, kiver a hideg veríték, nagy kortyokban fogyasztom a levegőt és szuszogok, mint aki víz alól jött. No, ezt a dolgot ismerem. Igaz túrán még nem volt hozzá szerencsém. Lezuhant a vércukorszintem. Gyorsan elkezdtem kiszaladni, mégse a kocsmába essek össze. Macinak még odavetettem, hogy fizessen. Kiérve még elértem a szemközti oldalon a pázsitot, oszt oda estem össze, mint aki alól kihúzták a szőnyeget. Én a földön, mozdulni nem megy, levegő nagyon szuszogva, várakozom, hogy az első kóla kicsit felszívódjon.

Maci mondjuk egyből kijött. Hangjából ítélve kissé ijedten. Hallhatóan (látni még nem tudtam) megszeppenve oda is szólt a túrázóknak, meg a szervezőknek: "nincs nálatok lapát?". Jól esett az aggodalma. Próbáltam többször is felülni, de visszahanyatlottam. Aztán kb. egy jó 10 perc vagy a fene tudja felültem. Megbeszéltük Macival, hogy akárhogy is de azt a tempót, amivel világosba be lehetne érni produkálni nem fogom tudni. Mivel ekkor már csak Macinak volt esélye teljesíteni a távot mondtam neki, hogy hagyjon ott az árokparton oszt menjen. Én meg majd magamhoz térek aztán valahogy bekóválygok a célba. Maci még gondosan magához vette övtáskámból, ami esetleg még jól jöhet neki (kicsit hullarabló feelingje volt a jelenetnek :-D), aztán elment. Illetve ment a rossebet, a mocsok ELKOCOGOTT! :-D.

Én még megettem egy zacskó mazsolát. Visszautasítottam néhány igen jónak tűnő ajánlatot különféle ételekre, italokra. Szeliden nyugtáztam, hogy többen megjegyezték, hogy nagyon szarul nézek ki ("pedig Anyukám szerint szép gyerek voltam" meg ilyeneket válaszolgattam). Kb. 15 perc múlva felálltam és bementem wc-re. Ettől jobban nem lettem, de már régóta kellett :-).

A vállamra akasztottam övtáskámat, mélyet sóhajtottam, majd elindultam a következő ellenőrző pont felé. A rossebb az fogja itt feladni. No még mit nem :-). A hőség ugyan kiütött, de egy kiütésből még fel lehet állni ;-). Innen szép a győzelem.

Hát jól nem voltam, meg gyengén is éreztem magam, de on the road again! Kissé tartottam attól, hogy eltévedek, de olyan jó volt az itiner, meg a szalagok is, hogy nem kellett még csak gondolkodni sem azon merre kell menni. Mondjuk szépen lassan bandukoltam. Kb. olyan 4km/h-s átlaggal. Nem mertem gyorsabban menni. Viszont így, hogy magammögött hagytam a teljesítmény kényszert a figyelmem az erdő felé terelődött. No, igen. Már rég nem bandukoltam ilyen kellemesen az erdőben. Nem siettem, nem szaladtam. Csak baktattam egyedül és nézegettem az erdőt. Szép az erdő a gödöllői dombságban. Egy helyütt 2 fiatal szarvast riasztottam meg. Tőlem kb. 5 méterre vettek észre. Egész jó kedvre derültem. Aztán elkezdtem számolgatni, hogy mi mennyi és úgy döntöttem, van meg esélyem a célbaérkezésre. Hiszen innen már csak 34 km van hátra.

Aztán elérkeztem a Rózsa kúthoz, ami egy nagyon szép kis forrás. Itt találkoztam egy másik túrázóval, vele Galgamácsáig később kerülgettük egymást. A forrásnál frissítettem a kulacsokat meg magamat is és nekiindultam. Új erőre kaptam. Egy fazon ekkor elszaladt mellettem. Én meg ettől úgy nekiindultam, hogy a következő ep.-nél beértem. Nagyon mentem, ami megnyugtatott, mert úgy tűnt kondícionálisan nincs nagy baj.

A következő ep. a Csonkás nyereg (Ecskend; 54,2 km - 1170 m). Ez volt a túra eddigi leghosszabb és legtöbb szintes szakasza. A pont már ismerős volt a 40-es túráról. Itt megálltam és ittam. No, ezt nem kellett volna. A gyomrom olyannyira elszállt, hogy kérnem kellett némi papírzsepit és bevetettem magam gyorsan a bokrokba. No, ezután már nem lettem jobban. Azért csak-csak nehéz mozgás közben kivédekezni egy lezuhanó vércukorszintet.

Előbb erdők mentén, majd az aszfalton besétáltam a Galgamácsára. A templomkertben várt a pont és Tamás. Jelezte, hogy Maci kb. egy órával előttem ért oda és azóta is folyamatosan gyorsul. Sajnos nem volt nálam óra, de útközben úgy terveztem, hogy ha 18 óráig beérek még van esélyem. Akkor tovább megyek. Sajnos ezt lekéstem 19 órára értem be. Tamás mondjuk nem kérdezte, hogy továbbmegyek-e (pedig Macitól tudta mi történt) egyszerűen csak odanyomta a kezembe a zseblámpámat, hogy menjek:-). Volt itt néhány ember, aki szintén itt szállt ki és még Acsán látott engem a rohamom közben ők eléggé hitetlenkedtek, hogy idáig eljöttem, pláne, hogy tovább akarok menni. Tamás meg csak adta alájuk a lovat, hogy ez nálam nem kérdés. Ez jól esett, de itt azért meg kellett vitatnom néhány tényt.

De ennél a pontnál azért már én is megtörtem. Muszály volt mérlegelni. Mivel az nem volt várható, hogy a tempóm gyorsul, kiszámoltuk, hogy kb. éjfél lesz, mire beérek (ha minden jól megy). Aztán még kb. 3 óra utazás Kaposvárig. Lesz fél négy, mire hazaérünk. Ráadásul Maci kb. 21 órára várható, szal csak rám várnának Tamásék 3 órát, ami alatt hazaérnénk. Tamás ugyan mondta, hogy ezzel ne foglalkozzak, de azért mégis. A lábam már szénné volt törve, az még mondjuk a kisebbik baj, de sajnos nem tudtam, hogy hogyan fog reagálni a felborult vércukrom az erőltetett menetre. Innen már nem lett volna kiszállás. Az erdőben meg éjszaka egyedül rosszul lenni mégsem akkora nagy móka. Szóval életemben először. Megtörtem. Józan észre hagyatkoztam és feladtam. Már akkor megbántam, amikor odamentem a szervezőknek szólni. Talán, ha egyedül vagyok tovább megyek. No mindegy.

Corvin 80 vs Bébielefántok: 2 - 0.

Tamás mondta, hogy még jó, hogy nincs rajtunk a polo, mert akkor szégyenben maradnánk. Erre az egyik túrázó megkérdezte, hogy csak nem mi vagyunk a Bébielefántok? Pironkodva mondtuk, hogy igen. A futóforumból ismerte Jocót (illetve MomTEb1-et ;-). Mivel jófejek voltak őt, meg egy másik fickót bevittük kocsival a célba.

A maradék 18 km-ről majd emitten Maci beszámol.

 

Kiegészítés:

Nos hát onnan folytatnám, hogy kinéztem az Acsai kocsmából és azt látom, hogy Vajdaúr mozdulatlanul fekszik az árokparton. Gyorsan kirohantam, és tényleg aggódtam. Elég szarul nézett ki.

Na és itt egy kis pontosítás. Azt tényleg mondtam, hogy nincsen egy lapát véletlen a közelben.....(bár ezt a túra után kielemeztük, hogy minek kellett volna, temetni, vagy agyoncsapni hogy ne szenvedjen szegény...:-)

De a hullarablást visszautasítom...:-)..Vajdaúr tukmálta rám, hogy vigyem mi kell....ehhez mérten csak egy csomag ropit vettem megemhoz....na jó a csokit csak azért nem, mert el volt olvadva..:-)

Szóval elkocogtam, magára hagyva Vajdaurat....nem gondoltam, hogy látja hogy kocogok..ezzel is megforgattam a tőrt a szívében...:-)

Hosszú szakasz következett, de szerencsére jobbára erdőben kellett, gyalogolni.

Egyedül a Galgamácsára vezető út volt aszfaltos, egy jó 1.5-2.0 km-en keresztül. Itt komolyan elkezdtem futni...jól esett. Közben Tamás már régen visszaért az autóhoz, és felhívott...(mert persze a túrán csak nálam volt telefon..)..hogy vett nekem milkacsokit, meg kólát, és vár a pihenőnél...Jól esett a gondoskodása, és nem utolsósorban a csoki....jópár túrázó heverészett a pontnál, és elég szarul néztek ki...ez valahogy erőt adott nekem, mert semmi bajom nem volt, csak pár vízhólyag lett a lábamon...(a végén megszámolva ez 8-9 db-ot jelent..)..de ezekhez már hozzászoktam, és különben is..mindegy hogy milyen az út, ha menni kell.

 

Hosszú aszfaltos szakasz következett ismét, sok kanyarral....szembe meg jöttek az autók, persze kicsit sem lassítva....egyébként innen már ismerős volt a túra, a korábbi 40-ből....

Tudtam hogy lesz még egy klassz pihenő egy árokparton.....de addig a túra talán legszebb részén kanyarogtam....sűrű erdőben, hegyoldalban...nagyon klassz volt..közben le kelett olvasni egy kódot ami a fán volt....tollam nem volt, de sikerült nagy nehezen megjegyeznem...(kód:10)..:-))

Elérve az árokpartot, egy csokis sütit kaptam, meg egy fél literes ásványvizet....jókor jött.....kicsit éhes voltam, de ez megint helyrerakott.....két srác heverészett a pontnál, éppen a kullancsokat szedték ki a lábukból....mondtam nekik a szokásos pszicho dumát, hogy lassan kezdek bemelegedni.....e kijelentés után, gyorsan kellett mennem, hogy lehagyjam őket....

Ez sikerült is.....:-))..hosszú homokos úton jutottam el a Margita aljához.....ment le a nap..iszonyú erős fénye volt, még szemüvegben is alig láttam.....a következő 5 km, megint tetszett...a lovardáig homokos, de erdei úton haladtam....

A lovardánál bedobtam 2 pohár citromos vizet, aztán felnyomultam a Margita tetejére...fejet hajtottam az itteni mérőtoronynak is..:-)

Majd a sárga jelzésen megkezdtem az utolsó szakasz teljesítését...

Megemlékeztem annál a résznél, ahol 2 éve hatalmasat pereceltem..(na ja, de akkor esett...:-)

Majd végül sikeresen beértem a célba...megkaptam a jelvénykémet...többiek már vártak rám, és gratuláltak...

Köszönöm Nekik a türelmet.

Bár igaz hogy egyedül valószinű 14 órán belül lettem volna, de az nem pótolta volna, a közös pizzázást, a szállásra való rácsodálkozást, és a sok közös nevetést.....sajnálom hogy csak én tudtam befejezni a túrát, de örültem hogy együtt voltunk, és biztos vagyok benne, hogy lesz még közös hosszú túránk.....de azért egy gyalogsági lapátot rendszeresíteni fogok..:-)))

 

MACI 

 

 

 

Én lezuhanyoztam. Átöltöztem. Megvártuk Macit. Ő szinte pontosan 21 órakor jött be. Kicsit sántított, de valamit ehetett úközben, mert úgy pörgött, mint egy ventillátor. Szinte percre pontosan 15 órát ment. Szerény becslések szerint is, ha mi ketten nem vagyunk simén megvan a 14 óra.

Corvin 80 vs Bébielefántok: 2 - 1. Köszönjük Maci :-D.

Kaptunk virslit, meg jégkrémet. Nagyon jól esett. Aztán hazamentünk. Macit leraktuk Fehérváron. Én kiszálltam Toponáron. Tamás hazament Kaposvárra. Kb. éjfélkor értem haza. Fél egykor már aludtam, mint akit lapáttal vertek agyon.

A túra végül is igazi kihívás volt. Nem mondom, hogy szép, mert csak talán a cserháti része tetszett, meg az Acsa utáni erdő. Meg sok volt a homok és a hőség. Ha jövőre megrendeznék tutira eljönnék, ha másért nem csak azért, hogy lerendezzük ezt akkor még egyszer a túra meg köztem. Mert ma ő győzött kiütéssel.

Úszunk, vazze..?

Halihó Elefántjaim!

Jövő hétvégén Balaton-átúszás. Remélem mindenki érzi, hogy itt a vissza nem térő alkalom, hogy megmutassuk, nem csak futva, hanem úszva is képesek vagyunk megtenni néhány km-t. 

Legelőször is lesz most vasárnap a Fűzfői-úszás, amely 3 km, és jó bemelegítés lehet a jövő heti nagyobb megmérettetés előtt, aztán ha nagyon belejövünk, 2 hét múlva lesz az Tihanyi-öbölátúszás, amely 3.6 km hosszú.

A futószezon úgy is szeptember elején kezdődik, addig úszkálhatnánk egy kicsit.

Béláim! Gondolkodjunk! 

Figyelem, figyelem!

Egy fantasztikus Földi jelenségre hívnám fel minden rajongónk figyelmét.

Ezen a hétvégén Bébielefántok kis csoportja lepi el a Gödöllői-dombságot. Jelen állás szerint Maci, Vajdaúr és én(netuddki) elindulunk a Corvin János 80 (77km)-es teljesítmény-túrán.

Ami várható: ku..a nagy meleg, kevés frissítőpont(ez nem biztos), sok vér, verejték és szenvedés. Vízhólyag, kiszáradás, kimar a sós izzadtság, stb. Akit az ajánlat felcsigázott, még jöhet. Jegyek még korlátozott számban kaphatók! Pudingok jelentkezésüket mellőzzék.

Részletek a ttt.tr.hu -n olvashatók. Mi úgy tervezzük, hogy péntek este megszállunk valahol Erdőkertes környékén, hogy szombat reggel 6-körül elrajtolhassunk.

Gyertek, gyertek! Alacsony nevezési díj, jégkrém a rajtnál, meg legalább még egyszer, utolsó rendezés ezen a távon.

Kismókusok 20, 40 km-re is nevezhetnek.

Aki tudja, adja tovább!