Ultrabalaton 2008 1. nap

Úgy tűnik, rám marad a megtisztelő feladat, hogy rövid beszámolót írjak egy hosszú hétvégéről.

Hol is kezdjem...

Először is azt kell mondanom, hogy a verseny talán még a tavalyinál is jobb volt, szervezésileg bizonyosan. Az időre sem lehetett panasz, igazi balatoni idő volt, bár inkább a fürdőzéshez volt ideális, semmint a futáshoz.
A csapat a tavalyihoz képest annyiban módosult, hogy Maci kolléga helyett Robi szállt be, mi többiek a szokott felállásban. Kerékpáros kísérőink a rendkívüli rutinnal bíró páros, Anita és Gabcsi voltak, immáron kerékpártartóval és gélpárnával megtámogatva. A csapat túlnyomó része pénteken leutazott, kihasználandó a Balaton nyújtotta lehetőségeket, meg persze a tésztapartit. :)

Jómagam szombaton kora reggel bepakoltam a családot úszógumistól, gumicsónakostul kétnapi hideg élelemmel ellátva az autóba és husss…. A terv az volt, hogy Lancelot, Galahad és én kirontunk a nyúlból… Ja, nem.

Szóval azt terveztük, hogy miután én a reggeli első táv lefutásával beállítom az etalont, utána a többieknek már menni fog, úgyhogy én galád módon strandolni megyek a családdal, míg ők izzadnak a betonon. Mert a legfontosabb az összetartás.
A távok elosztását úgy oldottuk meg, hogy mindenki mást fusson, mint tavaly. Így, mint a leginkább hegyen edzett csapattagnak megszavazták nekem a legrövidebb, ellenben legtöbb szinttel rendelkező első szakaszt Tihany és Dörgicse között. A szokással ellentétben nem késtem el a rajtból, sőt, még korábban érkeztem oda, mint a többiek, akik pedig csak a szomszéd településről érkeztek. Meglepő módon a rajtszámom is megvolt, de ezen hamarosan segítettünk. Orvosi ellenőrzés, majd ismerősöknek köszöngetés, sétafika után Botond fiam „javaslatára” a versenyközpont közelében lévő játszótéren állítottuk fel ideiglenes állomáshelyünket.
Hamarosan megérkezett mindenki, majd rövid, de gyakori pisilések után beálltam a rajtba, kezemen az erre az alkalomra a kisfiamtól kölcsönkért elefántot mintázó kesztyűbábbal, aki ezúttal mint váltó- és kabalaállat került alkalmazásba. Az állatka egyben remekül alkalmas volt arra, hogy az ormányán elhelyezzük a váltócsipet vagy mit, amit következetesen „dugókának” aposztrofált mindenki, hát hívjuk mi is így.
A dombtetőn Panferik lelkesen fényképezett, ekkor még én is vidám voltam.

A dombok azonban hamarosan éreztették hatásukat és mi tagadás, bizony a vászolyi nagy emelkedő megmászása után már nem volt természetes a mosolyom. Anita, mint őrangyal kísért és kitartóan kínálgatta az ivásra és locsolásra egyaránt használt kulacsot. Tőlem szokatlan módon a nagy meleg és a rengeteg izzadás dacára meg kellett állnom egy technikai szünetre, de talán jobb is volt egy kis lélegzetvételnyi szünet a nagy kapaszkodás előtt.
Meg kell jegyeznem, hogy úton – útfélen lelkes szurkolók biztattak hangos „hajrá Elefántok!” szózatokkal, ami be kell, hogy valljam legyezgette a hiúságomat és igen jól esett, pedig igazán nem lehet mondani, hogy egy pillanatra is felmerült volna, hogy komolyan számba vehetőek legyünk, mint versenyzők. Ezúton köszönöm is mindenkinek a lelkesedést.
Mire a táv vége felé közeledtem nagyon keményen beütött a meleg, így szégyenszemre többször bele kellett sétálnom, de így is sikerült 1:48 alatt abszolválnom a 19 km-es távot, ami az adott körülmények között számomra teljesen megfelelt. A váltás igen jól sikerült, meg is lettünk örökítve :)

Ezután összerogytam az árnyékban, majd kisvártatva a többiek továbbálltak én pedig már némileg életre kelve autóba ültem és irány Balatonudvari és a strand. Este hajóval átközlekedtem Boglárra, a befutóhoz és ott vártam a többieket. A rajtszámomat természetesen az autóban hagytam, így másnap csak a csapatrajtszám fityegett rajtam.
Este próbáltunk valamit vacsorázni, de a helyen, ahová beültünk 20 perc alatt még étlapot sem sikerült kapni, nem hogy ételt, így fél 11 tájban átmentünk Fonyódra, jól bepizzáztunk. Kata még felbontott egy üveg bort a szálláson, hogy jól aludjunk és aztán szundi.

Folyt. köv...