Kanizsa 30.

Szombaton reggel álmos szürke nyúzott időben indult a túra. A gimnázium előtt jó sok diák csoportosult, láttam is, ezektől Maci vérszemet fog kapni, és sietni fogunk.

És hát lőn, így is lett.J

A városból kifele menet elhaladtunk a víztározó és néhány kocsma mellett, majd kiértünk a Csónakázó-tóhoz, ahol az első etap volt.

Pecsét, és már indultunk is tovább.

Maci jó ütemet diktált, szokás szerint már az első pár km után folyt rólam a víz.

Végül is így méregtelenítést is végzek túrák alatt.J

Beértünk hamarosan Bagolába, ahol a szőlőhegyre vezetett utunk. Igencsak szüret volt mindenhol, és nagyon élveztem a dimbes-dombos környéket, a friss must illatát, és az ápolt kis pincék, kertek sokaságát.

Előjöttek a gyerekkori emlékek, a zalai nagyszüleimnél sokat szüreteltem.

Az idő kegyes volt hozzánk, bár nem sütött a nap, a hőmérséklet kimondottan túrázós volt. Az őszi szőlők között jó volt túrázni, a gesztenyék már potyogtak, és az őszirózsák színes fejecskéi sok-sok kertből nevettek ránk.

Sűrű réteken is áthaladtunk, itt meg gombák sokasága fogadott. Pöfeteg, csepörke, (ezt Zalában mondják így) és az erdőkben sok-sok őzlábgomba. Fájt a szívem otthagyni őket, de sajnos ez most teljesítménytúra, nem gombászás volt.

Az egyik etapnál egy szép erdei tisztáson finom üdítőkkel vártak minket a pontőrök. Mindenütt kedvesek és barátságosak voltak. Hiába no, zalai vér folyik az ereikben.J

Nem emlékszem pontosan minden ellenőrzőpontra, de az utolsó pontnál, Romlottvárnál kapott óriási pogácsát szívesen megettük.

No, megtette a hatását, el is tévedtünk.

Nem tudom hol mentünk félre, végül is pár plusz km után visszataláltunk a keresett útvonalra.

Így aztán egy-két emberkének sikerült előbb beérnie mint nekünk, Maci nagy bánatára.

Az utolsó km-ek a városban már nagyon elfárasztottak, jó volt a kedves szervezők tárt karjaiba érkezni.

A Kanizsa túrák híresek a tomboláiról, ezért a végén mi is húztunk egy cetlit, én térképet nyertem, Maci útijátékot.

Jó kis túra volt, ide szívesen visszajövök jövőre is.

Hazafele még begyűjtöttünk egy-két pecsétet a Dunántúli templomromok akció keretében, és meg kell jegyezzem, a Somogyvári történelmi emlékhely nagyon kellemes élményt és látványt nyújtott.

Ugyanígy a Somogyvámosi Pusztatorony is, amiről még sosem hallottam, és nagyon érdekes.

Erzsi

Próbálok visszatérni...

Két hét csaknem teljes kihagyás után (a "csaknem" az volt, hogy bicajjal járok dolgozni :) ), amit leginkább befordulással és szuicid fantáziálással töltöttem köszönhetően a vacak időnek, tegnap sikerült nagy nehezen időt szakítani egy kellemes erdei futásra.

Az útvonalam a szokásos 10 km volt az Oldalvölgytől a Völgyfő házig (Felsőtárkány után). Meglepő módon sokkal melegebb volt az erdőben mint a városban. Sajnos a napsütés még nem volt terítéken, de azért jó volt.

Ami viszont meglepett, ma egy kicsike izomlázat tapasztaltam a combomban. Mondjuk a hegymenetek mostanában elmaradoztak, talán ez lehet az oka, na meg az, hogy a futás után minden levezetést mellőzve bepattantam az autóba és tűztem a vasárnapi ebéd felé padlógázzal :)

Gemenc kör kerékpártúra

Négy harminckor csörgött a vekker. Utáltam a világot. Ilyenkor mindenki a másik oldalára fordul éppen a meleg paplan alatt. Próbáltam felébredni, és magamhoz térni, de az állommanók egész családja az én szememre ült. És mindnek nagy feneke volt, beterítették az egész fejem.

Megküzdöttem velük, és kezemben egy bögre kávéval próbáltam végiggondolni, mik a reggeli sürgős és gyors teendők.

Tehát: Tisztálkodás, felöltözés, bepakolás, szendvicsgyártás, teakészítés, bringatartó kulcsainak magamhoz vétele, plusz pántok, el Macihoz, bicikli felrak, Maci + csomag bepakol, vissza a garázsba, Maci én biciklimet is felrak, aztán indulás.

Majdnem így is történt, de azért szóváltásba keveredtünk a biciklifelrakás közben. No mert valakit hibáztatnom kellett hogy álmos maradtam. Meg még náthás is. Hát, ma reggel Maci lett az.

Néma utazás volt jó darabon, aztán felébredtünk, megettük a szendvicseket, és máris két friss és lelkes bébielefánt utazott Pörböly irányába.

Megtaláltuk a kisvasút állomását, ahova némi telefonos segítséggel jutottunk. Vajdaúrék ugyanis már ott landoltak Tamással.

Aztán elkezdődött a verseny.

Vajdaúrnak 30 km-es gyalogtúra futva, mi hármunknak pedig 55 km tekerve.

A két fiú hamar eltűnt a szemem elől. Kb. az első 50 m után. :-)

Egyedül maradtam a főúton a hideg reggelben, szembeszállva a nagy széllel. Piros pulcsit vettem fel, hogy látszódjak, tettem fejpántot, sálat, és kesztyűt is húztam, ami nagyon okos dolog volt, mert nem fáztam a hideg ellenére.

Összesen egy állomást kellett érintenünk, ami Pörbölyről - Alsónyéken át majd ki a hatos útra - és onnan végre befele Sárpilisre, a kocsmához.

A Hatos út előtt Maci hívott, figyelmeztetve, hogy nagy a szél, és nagy a forgalom. No a szelet észrevettem magam is, mert sokszor inkább csak tekertem, és nem haladtam, annyira fújt. A nagy forgalom jellemző volt az építkezések mentén is, ugyanis ha jól emlékszem 3-4 helyen is elhaladtunk az új hatos építkezése mellett.

Ez pedig azzal járt, hogy nagy és hosszú teherautók száguldoztak szó szerint, mellettem, meg a frissen odahordott földkupacokból hatalmas porfelhőt kavart a szél, aminek egy része a szememben, számban és fülemben landolt.

A hajamban is volt biztosan, de azt legalább nem éreztem.

Szóval kiértem a hatosra, próbáltam a szélét jelölő csíkon tekerni, ami nem mindig sikerült, mert a fránya teherautók majdnem lesodortak. Hiába no, én nem érem el a bébielefántos 90 kg-os álomhatárt.

Azért beértem Sárpilisre, innen már a mellékúton picit egyszerűbb volt a haladás. No persze építkezéses rész itt is volt. Fel is tettem a szemüvegem, bár alóla alig láttam ki, mert az idő is borult volt, és egészen sötét volt így a szemüvegben.

A sárpilisi kocsmában megkaptam a pecsétet, (a srácok telefonon irányítottak, hogy hol is találom a kocsmát, egyébként elmentem volna mellette!) aztán tovább Decsre.

Decs egy kedves és érdekes falu, tele régi házakkal, és szüretre siető emberekkel. Végigtekertem itt is, aztán megint építkezéses rész következett, ahol az útirányítós fiúktól megkérdeztem láttak -e erre fele két biciklist. Hát nem.

Megijedtem, hogy már le kellett volna térnem, de aztán megtaláltam (szintén telefonos segítséggel) a Keselyűs-re vezető utat.

No ott aztán nem volt forgalom. Hosszan tekertem egy egyenes úton, a bokrok miatt a szél sem volt már annyira erős. Lassan kezdtem is megunni, de aztán elérkeztem Keselyűsre, és ráfordultam végre a töltésre.

Az egész napnak ez volt a legjobb része. Aszfaltozott bringaút a töltésen. Csend, jó levegő, és egyedüllét. Illetve mégsem, mert két őz is állt velem szemben, majd később vaddisznómalackákat is láttam eszegetni. A töltés oldala pedig tiszta lila virág volt, nyílik ismét a krókusz, ami egyébként tavasszal szokott virágozni.

Kb.  27 km tekerés volt a töltésen, a vége fele egyszercsak fekete ruhás alak futott elém. Hopp, éppen most jött ki Vajdaúr az erdőből.

No, bekísértem, szépen lassan tekerészve, már nem számított az időm, mert a 3 órát úgyis túlhaladtam, a 4 óra szintidőbe meg úgyis belefértem. Tehát beszélgettünk, és egyszercsak megláttuk Tamást, ahogy tolja a Vajdaúrtól kölcsönkapott biciklijét. Mikor meglátott bennünket hangos Uff felkiáltással és jóféle magyaros ízű káromkodással levegőbe emelte a bicajt, és bevágta a töltés aljába.

Ebből gondoltuk, hogy beszart a bicikli. :-) 

No de Vajdaúr már nem állhatott meg az utolsó km-eken, én meg kísértem, ezért Tamást otthagytuk egyedül mérgelődni. 

Aztán beértünk a célba. 

Miközben mi átvettük a járandóságunkat (oklevél, kitűző) éppen eredményhirdetés volt, ahol Maci nevét olvasták, mivel második lett a 15 km-es bringaversenyen.

Ő ugyebár Tamással már sokkal előbb beért, és indultak mindketten ezen a versenyen.

Csakhogy Tamás közben leamortizálta nullára Vajdaúr régi bringáját, és még nem ment elé a felmentősereg. (Később Maci érte ment, vitt neki cserebiciklit, így bébielefántos tisztességes módon befejezte a versenyt.! Gratula neki!)

Míg mindannyian vakaróztunk, öltözködtünk, stb. addig közben elindult a 8 km-es futóverseny is, ahová elcsábították a frissen30km-tfutott Vajdaurat is, meg persze Maci is indult. (Őt nem kellett csábítani, az éremszerzés lehetősége több mint elég volt ahhoz, hogy induljon)

Egy idő után eléjük mentem, hogy lelket öntsek beléjük, de Vajdaúr kitett magáért, már a cél előtt járt, (meg is nyerte a versenyt) míg Maci kis biztatással ért be másodikként.

Így aztán érmekkel, hírnévvel felszerelkezve indultunk hazafele, immár a pocsék ellátás miatt kiéhezve, kiszomjazva, és kellemesen nyűgösen.

Megígérhetem, hogy nem jövünk többet.

Három és fél óra magamba fordulás, méregtelenítés és trappolás

3 hét múlva marathon. Meg kellett lennie a hosszú futásnak. A Nike előtti héten Tamással mentünk egy 30-ast, de már akkor megbeszéltük, hogy kell egy 35-ös is. No, ez volt most hétvégén.

Ugyan Tamással beszéltük meg, de neki dolga volt a nagyvilágban. Ha jól tudom Fehérváron volt valami zenei napok, amit szombaton egybekötöttek egy bonyhádi túrával. No, de erről majd ő. Főhősünk szempontjából a tényadat, hogy Tamás kolléga nem tartózkodott a városban. Sőt, tartózkodási helyére alapvetően jellemző volt a város, mint földrajzi egység hiánya. No, de felejtsük is el Tamást egyből, hiszen ezt a bejegyzést ÉN írom, így ez most rólam szól, aki így, mint önmagam is elég vagyok fenntartani egy story karakteres színvonalát.

Ezekkel a hosszú futásokkal idehaza 2 azaz három probléma van. Az egyik, hogy Hol? A másik a Hogyan? A harmadik a Mit? Douglas Adams szerint ezen kérdések jellemzik alapvetően az emberi evolúciót. Más néven a puszta túlélés, a kifinomultság és az eltunyult fásultság szakaszai ezek. Bár ő kissé másként osztályozta jelenleg ezen kérdések álltak azonban előttem. No, akkor kifejtem.

Hol? Hol fussak? Sajnos péntek óta jellemzően esett, így a Deseda körüli futás erőssen ellenjavalt, hacsa nem szeretném plusz sportnak felvenni az iszapbirkózást is. Maradt két lehetőség: 1. fussak a pályán (ez szerény becslések szerint is kb. 78! kör lett volna), vagy 2. fussak a bicikli úton. A pálya melleti érv, hogy könnyedén megoldható a frissítések kérdése, hisz akárhol is helyezném el a frissítő pontot uszkve 450 méterenként elmennék mellette. Ezen felül még izületkímélő is a felülete, lévén, hogy rekortán. Viszont épp ésszel nem jönnék ki belőle 78 kör után. A biciklis út jóval humánusabb, hiszen az csak 5 km-enként ismétlődik, viszont aszfalt, ami meg nem tesz jót a lábnak.

Hogyan? Hogyan oldjam meg a frissítéseket? Merthogy azért ennél a távnál már nem lenne megvetendő 5 km-nként frissíteni. Ez mondjuk nem lett volna túl nehéz ha nem egyedül vagyok, de így sok szervezést igényelt volna. Korábbi (sajnálatosan saját) tapasztalatok azt mutatják, hogy azért ha valaki mondjuk komolyabb súlyos agyi károsodás nélkül szeretné teljesíteni, akkor 15 km felett mindenképpen köll-muszáj frissíteni, de inkább ajánlott 5 km-nként, ha kívánja, ha nem.

No, akkor kombináljunk. Önmagában egyik megoldás sem állja meg a helyét, szal keverni kell. Ne mellesleg én 5 km-re lakom a futópályától, szal még az is bejátszhatott, hogy az első és utolsó 5 km legyen az oda-, illetve hazafutás. A hazafutásnak némileg ellentmondott azonban a korábbi tapasztalat, amikor egy hasonló futás alkalmával kiakadtam és az uccsó 5 km-et hazáig gyalogolnom kellett.

Nos, végül is nem lett ez annyira túlbonyolítva. Odakocsiztam a sportpályához. Itt ledepóztam a kocsit. Magamhoz vettem egy izoitalt frissítőnek. Úgy döntöttem, hogy 2x10 km-t a bicikliúton teljesítek. Ez még nem annyira megterhelő a lábnak. Ráadásul az első részt még biztosan bírni fogom, oszt majd biztonságiba bejövök az uccsó 15 km-re a pályára, ha bármi baj van fel lehet adni, mert itt a kocsi. Ráadásul a bicikliúton elég szép huplik vannak, amit szerintem nem kívántam volna az uccsó 15 km-re már.

Uzsgyi. Sok mindenről itt már nem tudok beszámolni. Szépen lazán futottam. Pisiszünetekkel, meg frissítéssel együtt kb 30 perces 5 km-kkel haladtam. Közben jöttek velem szemben az úton más futók kezükben szintén izoital. No, mondom jól van többen is leszünk a maratonon :-). Könnyedén ment az első 20 km, ami azért nagyon nem meglepő, mert kb. 2 óra alatt futottam.

Visszaérve a kocsihoz, jól felszerelkeztem és bevonultam a pályára. Egy palack víz, egy palack izó, meg egy csomag szőlőcukor. Ott akkor már volt egy sporttárs. Az ő csomagja csak annyiban volt más, hogy két izója volt, meg szőlőcukor tabletta helyett mazsola. No, az ő mozgása sem tűnt már frissnek. Újabb maratoni delikvens :-).

Az időjárás amúgy nagyon kedvezett a futásnak. Mindenhol felhő. Kb. 20 fok (nulla felett és Celsius). Néha egy-két csöpp eső. Jómagam az ultrabalatonos polomban futottam, amire először azt hittem kevés lesz, mert sokan hosszú nadrágban, meg dzsekiben voltak, de aztán nem fáztam.

Ekkor volt még 33 köröm vissza a pályán. 11 körönként pihenő. Itt már lassan kezdett bedurranni a vádlim, a combom, de hát ez természetes. Mivel azért annyira nem izzadtam a hőmérséklet mián a sok folyadék pótlás a pisiszünetekben távozott belőlem többnyire. Kezdetben 2.34-es köröket futottam, ez a végére leromlott 2.43 körülre. Ennyi belefért. A végén még belehúztam, mert már idegileg nem bírtam a sok körözést. Ráadásul nem is túl szerencsés egyfolytában balra kanyarodni. A bal lábam térdén éreztem is a sok kanyart.

Végül 3.35 lett. Ez mondjuk nincs 4 órás maraton, de ott azért nem lesz ennyire zaklatott a frissítés, meg a hangulat, meg majd meglássuk, meg úgysem nyomtam nagyon neki, meg különben is. Ennek a futásnak csak annyi volt úgyis csak a lényege, hogy megerősítsen abbéli hitemben, hogy nekem van keresnivalóm a maratonon és menni fog és újra be fogok érni, mert megvan hozzá a kondi, meg a kitartás. Ez erről szól. Meg ha otthon maradok, akkor segítenem kellett volna bátyámnak felszedni a térköveket és kiásni a megfáradt vízcső vezetéket.

Bevallom ez egyedül azért marha unalmas. Társaságban legalább 25-30-ig lehet beszélgetni. Itt meg csak meredtem magam elé, oszt azon töprengtem, hogy min kellene gondolkodnom, amivel el tudnám rendesen ütni az időt, amíg futok. Amíg ezen gondolkodtam szépen el is ment az idő.

Futás végén végigheveredtem a pálya egy kihaltabb pontján és játszottam a többieknek mintha nagyon elfáradtam volna. Állítólag nagyon hihetően alakítottam. Ennek azonban megvolt az a hátulütője, hogy amint felálltam éreztem, hogy teljesen lemerevedtek a lábaim. Alig bírtam elvonszolni magam a kocsiig. Azért az Arkánum sport balzsam most nagyon jól jött. Most viccet félretéve, ha nem kenem be még egy negyedórát biztos ott maradok masszírozgatva a lábam, mire autóvezetésre alkalmas állapotba hergelem a vádlijaimat. Hmmm...no, jó, ok, tényleg reklámnak szántam :-D, mindenesetre az mégis igaz, amit leírtam.

A dolog másik hátúlütője volt (mármint, hogy befejeztem a futást), hogy a szénhidrátoktól (azaz a fűtőanyagoktól) megfosztott szervezetem teljesen kihűlt. Úgy kocogtak a fogaim, mint egy jobb Morse készülék. Kissé rázott a hideg.

Hazaérve. Aztán egy meleg fürdő következett. Isten áldja, vagy nyugossza békében a melegvizes zuhany feltalálóját. Aztán elérkeztem a végső kérdéshez. Lepunnyadtam a fotelbe a TV elé, kezembe vettem a vezeték nélküli telefont...

Mit? Mit rendeljek? Végül is egy nagy vincellér pizzával zártam le a napot :-).

Epilogus

Bár tudom, hogy az esemény enmagába nem érne meg egy ekkora blog bejegyzést, de hát ahogy a mondás is tartja: uborkaszezonban minden gyümölcs unikum :-D

Dübörgés és Rock'n'Roll!

Melegrekordos Bp félmaraton

Mivel lassan egy hete volt a fenti esemény és senki nem írt még, így egy rövid szubjektív szösszenet tőlem.

Az idei bp félmaratonon eredetileg nem terveztem elindulni, de aztán úgy adódott, hogy a kényszerűségből kihagyott délibáb futás után maradt némi felhasználható keretem a BSInél, így ezt felhasználtam most, mivel a többiek igen agitáltak.

Gondolom mindenki látta vagy olvasta a médiában - persze elég alaposan felfújva - a meglehetős hőségben megrendezett versenyről szóló híradásokat. Én úgy gondolom, hogy erősen el volt ez túlozva, de hát valamivel meg kell ragadni a figyelmét a tévénézőknek ugye.

Persze meleg volt, de a jó rendezésnek hála, teljesen ki lehetett bírni, főleg a besűrített frissítőkkel.

Az elején együtt kezdtünk Vajdaúrral. Az volt a terv, hogy kirontunk a nyúlból olyan tempóban futunk ami jólesik, aztán majd lesz valami. Úgy is mondhatnám, hogy nem volt terv :) Legalábbis részemről. Meglepő módon Gáborunk 5k körül elkezdett panaszkodni, hogy nem érzi jól magát, meg elfáradt meg ilyesmi. Itt még próbáltam mindenféle élcekkel tartani benne a lelket, de egyre sötétebb pillantásokat vetett rám, meg egyre kevésbé tolerálta a hülye vicceimet, így aztán 10k körül jobbnak láttam meglépni, meg hát igazság szerint eléggé be is lassultunk.

Innentől is teljesen jóleső iramban, erőlködés nélkül futottam, minden frissítésnél locsoltam, ettem, ittam. Menet közben szurkoltam a botladozóknak, beszóltam mindenkinek aki megelőzött. Egyszóval jól éreztem magam :)

Az új útvonal határozottan nem volt rossz, főleg, hogy a hosszú budai Duna part kimaradt, ellenben a Margit szigeten átkocogtunk. Innen kifelé találkoztunk a direkt a mi kedvünkért a napon tikkadó geodéta különítménnyel Litó és Nándi személyében, akik lelkesen szurkoltak nekünk.

A végén nagyon nem volt jó az a plusz kör a Ligetben, mert hiába láttam kiírva, hogy 19, de a lábam hozzászokott, hogy a Hősök terénél meg kell kezdeni az utolsó sprintet. Így egyszer csak azon kaptam magam, hogy sorra előzöm az embereket, mintha versenyen lennék. :) Majdnem a 20. kilométernél egy intermezzo során eszembe villant Erzsi szomorú kalandja a hhh-n  amikor előttem egy szőke melák Dán egyszer csak lelassult és igen érdekes tánclépések után mind a 190 centijével és 90 kilójával a karomba omlott. Szerencsére nem ájult el teljesen csak kicsit megrogyott. Lefektettem az aszfaltra és egy odaérkező rendező gondjaira bíztam. Szerencsére az orvosi segítség is csupán néhány 10 méternyire volt. Gondolom nem lett komoly baja, mert arról biztos hallottunk volna a fent említett nagy média-huhogás közepette.

Az időm valamivel 1:50 alatt lett a saját órám szerint, az eredménylistán valamivel nagyobb idő szerepel. A többiek közül Maci és Kata kivételével mindenki 2 órán belül maradt.

Lettek közben befutóképek is, kivéve szegény Tamást, akinek csak hol a lába, hol a fél teste lóg ki egy másik futó mögül.

Peremtúra avagy Kalandtúra

Szombaton Különös túrán voltunk ketten Fehérvárról. Nem nehéz kitalálni, Maci, meg én. :-)

A Maci nevű projektmanager a jelvényszerző mozgalom jegyében, kinyomtatott egy túraleírást az alábbi helyről: www.turabazis.hu

Ha rákattintotok a Peremtúra a Gerecsében és a Budai-hegységben c. kiírásra, megtaláljátok az útvonal leírását, igazolólapját, stb.

Nos, az előre eltervezett 20 km távú (tutira hosszabb, és mi még rátettünk) és 550 m szintemelkedésű (ez talán nem változott) túránk vidáman indult, szokásos módon a házunk elől.

Ja nem, a garázsunktól. Mert ezúttal sofőr szerepet vállaltam, ha már minden egyéb szerep Macié lett. Szóval felbaktattunk a 70-es úton komótosan Nagykovácsiba, ami a cél volt, és onnan bő három átszállással el is jutottunk Zsámbékra.

A három átszállásos megoldás,  -  Nagykovácsi, aztán 76-os kék busz Zugligetig, majd 56-os piros Budagyöngyéig, onnan menetrendszerinti Zsámbékra - Macinak már az elején sem tetszett.

Szabályokat betartó Macink nem tudott jegyet venni a Nagykovácsi buszon. Kénytelenek voltunk bliccelni. Én nem fogtam fel tragikusan a dolgot, mert így is jó drága volt a másik két buszjegy.

A Zsámbéki buszon természetesen ellenőrök is voltak, mondjuk azt nem blicceltük el, tehát nem volt semmi gáz. Viszont ahogy kezdett egyre melegebb lenni, a mi Macinknak fájni kezdett a feje, fogyni kezdett a türelme, a busz minden megállóban megállt, és minden lámpánál pirosat kapott. Macinknak száguldott felfele az adrenalinja.

Én jól szórakoztam a kitörésein, és cseppet sem aggódtam, hogy már fél egy lett, mire elkezdtük a túrát.

Mindjárt Zsámbékon három látnivalót is meg kellett nézni, és persze a kiírt feladatokat teljesíteni. A dombon lévő templomrom nagyon tetszett mindkettőnknek, Maci fotókat is készített a telefonjával, ami majd bekerül (egyszer) ide a beírásba bizonyítékul.

A templomtól felfele indultunk jó kis tűző napban a Nyakas-hegyre, de jól haladtunk. Megtaláltuk a fenyőcsoportot, és a kódokat, megebédeltünk, aztán akarva akaratlanul nem találtuk a helyes irányt. Igazából a fenyőcsoportos kiserdőt háromszor is megkerültük, mert a sárga jelnek nyoma sem volt.

Macifejben egyre feljebb ment a vérnyomás. Én jókat nevetgéltem, hiszen könnyen voltam, csak mennem kellett utána. :-)

Meg is fenyegetett, hogy jön majd valami vaddisznó az erdőből (mondjuk a hangját hallottuk) és föfal engem, és ő hagyja. 

Az nem is jutott eszébe, hogy ő sokkal húsosabb falat...

Nagy nehezen megleltük a helyes irányt, szép fennsíkon és erdőben vezetett az út, jó kilátással a Zsámbéki medencére.

 Aztán valahogy sehogy nem találtuk a következő pontot, a Nyakas tető csúcskövét. Pedig már térdig jártunk a gazban, összekaristoltuk a lábunkat, már nem is láttuk egymást, mert kétfele indultunk a helyes utat megkeresni, csak kiabálással jeleztük merre járunk éppen.

Végül meglett a kő, Maci fel is állt rá!

 Igaz, hogy a leírás szerint is követhetetlen volt a jelzés, meg a gazos borókás is jelezve volt mi mégis izgultunk, hogy hol a fenében lehetünk.

Lassan leereszkedve birkacsorda mellett elhaladva, jó sokára beértünk Perbálra: Ittunk egy jó hideg kólát, és vettünk egyetlen üveg teát. Ez később kiderült, hogy ilyen melegben rettentően kevés, jó sokáig szomjaznunk kellett emiatt.

A Perbáli feladat (egy emlékmű megtekintése, és adatai) után megint tűző napon való séta következett, nem is sétáltunk igazán, hanem siettünk, mert valahogy úgy éreztük, több órája jövünk, és még nem tartunk sehol.

Megtaláltuk a következő pontot, egy gém nélküli gémeskutat, de ehhez legnagyobb elszörnyedésemre tökig érő csalánban és gazban kellett mennünk egy jó darabon, sőt, még kerítésen is át kellett mászni.

No, ez nagyon nem tetszett nekem, de hát nem fordulhattam már vissza.

Újabb erdőbe értünk be, lassan négy óra is elmúlt, és magunk előtt láttuk a Meszes hegyet. Reméltem, hogy nem a legmeredekebb részét kell megmászni.

Hát nem azt kellett, viszont soha véget nem érő dózerúton folyamatosan emelkedve mentünk tovább. Mivel a sárga jelzés megint seholsem volt, nem tudtuk jó -e az irány, csak reménykedtünk, hogy igen.

Mert amíg a leírásban az első 5 km leírása fél oldal volt, itt hosszú km-eket tettünk meg, és fél sort írtak róla.

De végül sikerült beérnünk a célba, Nagykovácsiba, azt hiszem fél hat lehetett. Jó hosszúra sikerült a túránk, és szerintem hosszabb is volt 20 km-nél. No meg még az a plusz, amivel meghosszabbítottuk.

Nagykovácsi előtt Macinak már ismerős lejtő következett, ekkor már a vésztartalék szilváinkat is megettük, és alig vártuk az első kocsmát, hogy ihassunk végre.

Miután oltottuk szomjunkat, egy jól megérdemelt tortaszelettel búcsúztunk Nagykovácsitól.

Kalandtúra lett a javából, bár én nagyon élveztem, Maci időnként jól felspanolta magát a jelzések hiánya miatt. Én nem. :-)

Most már csak a postán érkező kitűzőnket várjuk.....