Tatabánya 30

Reggel pont 7 órára már a rajthelyen voltunk fehérvári túratársammal (kinek nevét ugyebár nem említjük!) és örömmel üdvözöltük Ernőt, Fridlich Lacit és még sok más ismerőst a túrázók között. Mi több a futók között.

Mert ez a túra nemcsak túráról, futásról is szól, hisz a leggyorsabb résztvevőnek kupa jár.

Idén minden bizonnyal Lacié lett a 30 km-ért járó trófea, hisz nem embernek való időt: 2.51-et futott…

Szóval a túra.

Én beneveztem a 30-ra, még nem nagyon kellett sorban állni, de már látható volt, hogy az amúgy is népszerű túrára a szép idő miatt sokan fognak jönni.

Barnabás barátomat otthagytam, mert ő a 20 km-t választotta távnak.

Csípős volt a reggel, a kesztyű már kötelező darabnak számít nálam. Még az első ellenőrzőpont – Csákányospuszta – előtt utolértem Németh Ibit, akivel aztán egészen jó darabon együtt mentünk.

Jó formában voltam, elég jó tempót mentünk, néha egy-egy ismerőssel beszédbe elegyedtünk, meg-megkiabáltunk egy-egy futót, pl. B. Ferit, és jókedvűen gyalogoltunk.

Élveztem ahogy kisütött a nap, szép idő volt. Az erdő gyönyörű őszi színekben pompázott, és a talaj remek volt a túrához.

A Mária-árok romantikája után a Körtvélyespusztai erdei temető mellett mentünk el, azt elhagyva kis kápolna, és a puszta házai következtek.

Még pár éve olvastam egy könyvet, Polcz Alaine: Asszony a fronton című művét, ami önéletrajzi könyv, és ebben leírja az itt Körtvélyespusztán történteket, mivel 45-ben ezen a környéken volt a frontvonal. Egy sóhajtással emlékeztem a temetőben nyugvókra, és főleg a nemrég elhunyt írónőre.

Új-Osztásnál kétfelé ágazott az út, a 20 km jobbra, a 30 balra tartott. Megjegyzem, rendkívül jól kitáblázták az útvonalat, el sem lehetett téveszteni.

Hamarosan a Vértesi Barangolásokról már ismert útra értünk, egy erdei völgyben bekocogtunk Vérteskozmára, onnan pedig lekocogtunk Várgesztesre.

Számomra jól ismert, szép környék.

A Várgesztesi kocsma előtti pontnál biztatást kaptam útravalónak, Ibolyát elhagyva futottam még egy jót, aztán felkapaszkodtam a hegyre, elhaladva sziklamászók mellett.

Két fiatal futólány került el, ha jól sejtem, más – már legalábbis a nők között – nem volt előttem. Nagyon meg is voltam elégedve az időeredményemmel.

Egészen Szarvas-kútig tudtam még kocogni, remek volt egyedül lenni az erdőben, a jó jelzések miatt nem kellett félnem attól, hogy eltévedek. Mátyás kútig erdei út, onnan Szarvas-kútig aszfalt következett.

A sok kirándulótól alig vettem észre, hogy itt ülnek a pontőrök, akik a bélyegzés mellett csokit is osztogattak.

No, itt már csak egy dombon kellett felmennem, és elértem a Vitány-vár elágazáshoz.

Ide beszéltünk meg találkozót a fehérvári sráccal, - aki úgy tervezte, lefutja a 20-at, és visszajön elém, -  hogy megcsináljuk még a „Vár a Vitány-vár” c. túrát is.

Nagyon sokat kellett várnom, és mivel fázott a vizes hátam, felmentem a várba, hogy ott ücsörögjek az ismerősökkel a napon.

Közben megkaptam az okleveleket, szép kitűzőket, és várakoztam.

Az egyórányi csücsülés közben lemerevedtek az izmaim, és amikor leugrottam egy 30 centis kőről, kibicsaklott a bokám.

Fájt, de aztán mikor megjött a társam, szépen visszagyalogoltuk a még hátralévő 7 km-t a célig.

Remek túra volt, szép időben, de valahogy nekem a végén a sorbaállás miatt – és egy-két nem intelligens túrázó beszólása miatt – elment picit a kedvem.

A teát már nem is kértem, igaz nem is kínált senki.

Tavaly futottam a 20 km-en, de akkor meg a térdem fájt. Most meg a bokám. Hát, gyógyítgatom a lábam a következő mecseki túrára.

A zselici Albion 30

Olyannyira megtetszett múlt héten, a később a blogra is beposztolt, zselici tájleírás, hogy úgy döntöttem nem utazgatom át a fél világot (lásd. Gödöllő, vagy Less Nándor, amik tervben voltak), hanem idehaza indulok neki a Zselic 30-nak.

Érdekesen indult. Valamikor 6 óra előtt ébredtem, mert 7.30-ig volt legkésőbb az indulás. Azt mondjuk nem tudom, minek kellett ilyen korára tenni a rajtot (5-7.30-ig), de ez a szervezők dolga. Én azt terveztem úgyis futok, szal ráérek indulni.

Szóval vissza az ágyamhoz. Ébredéskor halk kopogásra lettem figyelmes. Azt gondoltam, hogy ez vagy a Télapó (de ahhoz kicsit még korai lett volna), vagy esőcseppek. Gyorsan magamra vettem ruházatom főbb részeit és kimentem a ház elé. Ott meg azt láttam, hogy rettentő homályos a tőlünk kb. 5 m-re lévő szemközti ház ablaka. Eleinte a csippákra gyanakodtam, de aztán a lassan ébredő tudatom arról tájékoztatott, hogy valami eszetlen nagy köd van. És az eső sem eső, csak a ködből kiváló páracseppek. No, jól indul (hűvös is volt mellesleg).

Tamás valamikor csütörtök magasságában elment teremfocizni, ahol jól lezúzták a vádliját. Így jelezte még pénteken, hogy részéről kérdéses az indulás. Gondoltam, mit tegyek? Kicsit fellocsoltam magam. Nem volt nagy kedvem elmenni ilyen időben, mert gyanítottam, hogy sáros az egész túra. Gondoltam 6.30 fele felhívom Tamást, oszt lefújjuk.

Tamás volt a gyorsabb és míg én a toileten gondolkodtam először hívott, majd SMS-ben lemondta a túrát. 6.35 fele értem vissza a szobámba és szembesültem a Kis Szövegessel. Ámde ekkorra már annyira felébredtem, hogy szóba sem jöhetett, hogy visszaaludjak. Mit csináljak? Mit csináljak?

Aztán gondoltam. Egye meg a fene, ha már úgyis felkeltem, úgyis elhatároztam, akkor elmegyek. Oszt ha valami van a vasútállomáson még mindig lemondhatom az egészet. No, felöltöz futócuccba. Irány a MÁV.

Kocsit letettem a vasút előtt. Beneveztem. Aztán kocogás. Nézegettem a térképet, ami szép színes volt, de sajnos elég nagy méretarányú. Mindegy azért erre már jártam néhányszor nagy baj nem lesz. Még múlt héten az egyik outdoor üzletben vettem egy pici Silva iránytű kulcstartót okulva a pörbölyi túrán szerzett tapasztalatokból. Ezt most vittem magammal és nem bántam meg.

A Gyertyánosig nem volt gond lévén, hogy szüleim ott laknak nem messze. Az mondjuk egy jókora domb. A felét azért megfutottam, hogy kissé bemelegedjek. Az első pont a Gyertyánosba volt. Itt csak annyit tévedtem, hogy a tavat rossz oldalról kerültem, de ennyi belefért. Az már itt látszott, hogy úgysem tökéletesen a kijelölt úton fogok menni, mert lesznek kis kunkorok, amiket természetesen szándékosan beleteszek majd, hadd nőjjön az a távolság.

Innen továbbmenve a Kék + jelet kellett volna követni. Egyszer csak azt vettem észre, hogy elfogytak a túratársak. Gondoltam azé, mer én futok, azé. Oszt azt is észrevettem elfogytak a jelzések is. Kis töprengés után vissza az uccsó ismert jelig. No, itt a szitu az volt, hogy jött a hegyre az embernyi széles kitaposott Kék + ösvény, de egyszer csak fel kellett volna fordulni egy egy lábnyom széles alig használt ösvényre, amit semmi nem jelzett. Legközelebbi jelzés az erdő szélen az egyik házon. Inne az erdő széle sem látszott, nemhogy a ház. Csak valami óvatos gyanú miatt mentem el odáig, meg mert hallottam ott valakit nagyon ugat egy kutya. Hogy ezt honnan a jó ....... kellett volna tudnia az embernek?

Egy rohadt szalag nagyon elfért volna ide. No, persze a hangulatom máris megvolt. Amúgy nagyon szép idő volt. Kellemes ködös albioni táj (akármilyen is az, én még nem voltam ott), dombok, erdők közt. Az idő jó volt futni, friss volt a levegő. Nagyon élveztem.

A faluban újra leelőztem gyaloglókat. Ment is a beszólás rendesen. Innen azért egy kicsit már jobb volt a szitu. Zselickislakra kiérve egy gyalogos elmagyarázta pontosan merre is kell menni. Mondta, hogy a térképen ugyan jelölve van az útvonalon egy ficak, de azt még évekkel ezelőtt rajzolták rá, de már évek óta nem kell felkeresni. Mondom még egy jó pont.

Aztán pincék, majd legelésző kutyák mellett futottam. Egyszer csak (szintén egy útelágazódódás után, ami nem volt egyértelmű, no itt volt jó, hogy nálam volt az iránytű) találtam egy nem jelzett ellenőrző pontot. Innen már csak kétszer futottam el rossz irányba, mire beértem Simonfára. Eddigre a nap is kisütött, csak a megbúvó völgyekben lengett még a leheletkönnyű párafüggöny.

Simonfa már egy jó pont volt, mert erre már többet túráztam. Innen már nem voltak nagyon útvonal problémáim sem. Egy kis frissítés, uccu tovább. A sok eltévedésnek hála az időm is feledhetővé gyérült. 10km-nél 1:40-re értem. Morogtam is kicsit a szervezőkkel.

Hazai túra vagy sem, ha már minden túrát objektíven ítélünk, akkor el kell mondanom (és inkább én, egy hazai, mint egy vendég), hogy ez a szakasza a túrának igen rosszúl volt kijelölve. A szalagok néhol nagyon elkéltek volna, vagy magyarázatok az itineren. A túra jelzéseket sem tudom ki festette fel, de általában elmondható, hogy az elágazódódásoknál sohsem látszott, csak ha már valamerre tovább mentél. De a javukra legyen mondva ez inkább Simonfáig volt jellemző. Addig meg ugye nem igazi Zselic, csak valahogy ki kellett jutni a városból.

Gálosfáig az útvonal igen ismerős volt. Egy helyütt mentem félre, de az a saját bajom volt, mert belemagyaráztam magamnak, hogy merre megy az út, csakhogy az út irányát és az iránytű jeleit sehogy sem tudtam fedésbe hozni, szal némi távolodás után visszacaplattam a helyes csapásra. Gyerekek! Így ősszel csudálatos a Zselic. Pont úgy, ahogy szeretem. Dombos, de nem hegyes. Meredek, de nem túlságosan. Sok az erdő, szántóföld, aszfalt szinte semmi. És sár sem volt, ami ugyan nem a Zselici dombságnak tudható be, de egy pont ezért is. Hazabeszélek no.

Gálosfán be a kocsmába. Pontőrök. Egy üveg akármi rendel. Oszt kocogás tovább. Ez volt 18 km-nél, már csak sajnos 12 maradt a túrából. Itt volt egy durva hegy aztán kocogás. 26 km környékén felhívtam bátyámat, merthogy a cél Bőszénfán volt, a kocsim meg Kaposváron a vasútnál, hogy jöjjön értem.

Eddig szép is volt a túra. Sár sehol. Aztán kb. 3 km-el a vége előtt ráfordultam a Piros +-ra. Ami egyszercsak elfogyott! Jó 10-15 percet piszmogtam, miközben minden környező utat megfutottam egy kicsit. Aztán kiderült, hogy a jelzést tartalmazó fa elé kidölt egy másik fa és azért nem láttam égen-földön merre kellene menni. Ide is elfért volna egy kis magyarázat, vagy szalag.

Leérve a dombról. Megint csak nem találtam a jelzést. Ekkor ért utol egy túrázó társ, akinél volt GPS és azzal nagy nehezen megleltük az ösvényt. Én próbáltam előre menni, de eléggé bizonytalan voltam, aztán megtaláltam végre a jeleket. No, itt jött a kedvencem.

Volt egy kb. 100 méteres szakasz, ami kivédhetetlen volt. Megkerülni sehogy se, de átmenni rajta az meg necces. Végre itt volt a várva várt sár! A pocsolyák közt csak az út bordái látszottak ki, de azokon is látszott, hogy nagyon agyagos és csúszik. Mit volt mit? Nekimentem. Egész jó átlaggal 50 m-ig jutottam.

Itt aztán olyat placcsantam a pocsolyába, mint ahogy a nagy álmoskönyvekben meg vagyon írva. A jobb láb lendületből bele lábszár középig. De mivel ez nem víz volt, hanem sáros lötty, a sok ótvar felfröcsent még a bal lábamra is. 3 másodperc alatt sikerült felvennem a dagonyázó disznó álcaruhámat. No, amit ekkor mondtam és amilyen hangerővel, arról még az erdő sokat látott vadjai is beszélni fognak az unokáiknak is. Nem részletezném.

Innen tocsogó cipővel, összeszerított fogakkal, összehúzott szemöldökkel vágtattam a vége felé. Aztán lassan betaláltam. Mint korábban jeleztem nem mentem nagy időt, ez főleg az állandó úttévesztéseknek és  viszonylag kevésbé futható domboknak volt betudható. De nem is nagyon erőltettem. Nem kell mindig rohangálnia az ember gyermekének, jól esik néha lazázni is (mondom én, aki futni jöttem erre a távra :-)))). Szóval 4:20-at mentem (futva).

De nagyon szép volt. Közben elgondolkodtam, hogy ha valaki túrát szervez, akkor azt úgy kellene megszervezni, hogy az is könnyedén el tudjon igazódni, aki nem helyi lakos és most van ott először. Sőt a legjobb hozzáállás az lenne, ha úgy szerveznék a túrát, mint ha mindenki életében először lenne ilyen túrán. Azért még szervezőt soha meg nem szóltak, hogy túl jól volt kijelölve az útvonal. De, most tényleg ez mennyi? Be kell járni előző nap és a fordulóknál nylon szalagokat kötözni a fákra. Egy ilyen hozzáállás sokat javít egy túra megítélésén.

No, hát ennyi. Gyertek a Zselicbe túrázni. Gyönyörű :-).

Képek (sajnos csak mobil, és az se a legjobb, majd egyszer beszerzek valami jobbat):

Ez itt amúgy a Négy Testvér forrás a Gyertyánosban.

Dübörgés és Rock 'n' Roll!

Gödöllő 50, Bika Maraton

Hát azzal kezdeném, hogy Jocó kolléga nincs tisztában a túrázási szokásaimmal.

Méghogy a lazázóké volt a főszerep.

Akkor álljon itt az én laza hétvégém:

 1. Gödőllő 50

Szombat hajnali kelés után, 7 óra előtt már a gödőllői iskolánál voltam.

Ott tudtam meg hogy, a tervezet 60 km-es tűra csak 50 lesz. (Itiner szerint egész pontosan 46).

Kicsit szomorú voltam, mert rálészültem már a nagyobb erőpróbára, dehát sebaj.

10-es rajtszámot kaptam, és el is indultam izibe.

Aki járt már valamelyik Margitás túrán az tudja, hogy vagy az eleje vagy a vége többnyire átmegy az egyetemi parkon. Na most az eleje...:-)

Úgy gondoltam hogy mivel egyedül vagyok, így ahol lehet belekocogok.

Gyakorlatilag nem volt túl izgalmas az első szakasz. A házak között kellett kijutni a városból, majd Isaszeg irányába eljutni. Isaszegre egy hosszú földes-murvás út vezetett át. Jól futható volt ez a szakasz. Csak sajnos mivel autóval is járható volt, így elég sok szemetet lehetett látni az út mellett. Isaszegre beéreve érintettem az emlékművet. Majd egy hosszú kilómétereken tartó kanyargós ösvényen át jutottam el a Hondvéd sírokig. Ez egy szép rendezett emlékhely.

Érdekessége a további útvonalvezetésnek, hogy rengetek kis kanyarral megtüzdelt pálya lett kijelölve. Figyelni kellett rendesen.

Gyalogosok közül nem volt előttem senki. Csak pár bicajos előzgetett, de volt köztük olyan akit 4-er sikerült visszaelőznöm. Hiába gyorsabbak voltak, és nehezebben vették észre a jelzéseket.

Gyönyörű idő volt az egész túrán.

Ahol lehetett kocogtam, így végül 5.50-es idővel csaptam a célba.

Útközben csoki és pezsgőtablettával lehetett frissíteni, illetve a célban tea, és szokásos kenyerek..:-)

2. Bika maraton.

 Vasárnap immár Erzsi társaságában nekivágtunk a kupát jelentő 4-ik bikamaratonunknak, illetve félmaratonunknak.

Sok újjat nem tudok megemlíteni.

Gyönyörű időben sétáltunk ki a tóhoz, aholi Erzsi 5-ör, én 12-er kerültem meg a Bika tavat. Majd visszakocogtam a célba.

Egész jól éreztem magam, és az előző napi 46km után, a mai maratont is sikerült 5.30-on belül letudni.

(Hát aszfalton lehet nem ment volna) 

Kis túra a Nagy-Egeden

Úgy tűnik ez a hétvége a lazázóké volt, de úgy gondolom, hogy egy ilyen hétvégén mint ez is volt, nem is szabad mást csinálni, mint sétálni és élvezni az ősz pompáját.

Eredetileg jómagam valami világmegváltó futást terveztem szombatra, de az egész heti hajtás után pénteken is csak este 8-ra sikerült hazaérnem, így hát el lehet képzelni mennyi kedvem lett volna a hajnali keléshez. Nem is erőltettem hát, hanem helyette vasárnapra egy igazi vasárnapi programként kitaláltuk, hogy kirándulunk egy jót, de mindennemű teljesítménykényszertől mentesen.

Áginak az a remek ötlete támadt, hogy tulajdonképpen minek is messzebre menni, mikor itt piroslik az Eged előttünk. Legalább semmilyen járművet nem kell igénybe venni, meg aztán tele az oldala szőlővel, mivel még csak most kezdődik a szüret :)

Ennél jobbat ki sem találhattunk volna. Kilenc óra körül felkerekedtünk és szép komótosan keresztülbaktattunk Eger belvárosán, majd irány fel a szőlők közt a hegyre. A látvány egyébként olyan szinten fenomenális volt, hogy legszívesebben minden lépésnél fényképeztem volna egyet. Ennél visszafogottabb voltam, de azért igyekeztem a legjellegzetesebb látványokat megfogni.

A szőlőhegy aljában némi kulturizmust ismegengedtem magamnak és lefotóztam a nemrégiben helyreállított Szent Donát szobrot, aki a szőlősgazdák és a szőlőhegyek védőszentje (khmm... mint az köztudott...

Az Egedről egyszerűen nem lehetett elég képet csinálni, mert az oldalában bíborszínben pompázott a cserszömörce, ami miatt szinte már festett tájképnek tűnt az egész látvány

Miután a meredekebb oldalon felkapaszkodtunk én bepróbálkoztam a kilátóval, ahová ifjabb koromban vígan rohangáltunk fel. Nos se én nem lettem fiatalabb, sem a kilátó, így a második szintnél feladtam, szégyen ide, szégyen oda. A padlózat sajnos nem volt túl bizalomgerjesztő, a kilátást viszont a hegyoldalból is lehetett élvezni, úgyhogy nem erőltetem a dolgot. Na jó, talán az ostorosi meg a bogácsi tavat megszemlélhettem volna, de annyit meg nem ért.

Ezután gondolkodtunk rajta, hogy esetleg a Várhegy felé megyünk tovább és Felsőtárkányból visszabuszozunk, de inkább végül a teljes közlekedési eszköz- mentesség jegyében a Tiba kút felé vettük az irányt. Szerencse, hogy ezt tettük, mert így le tudtuk fotózni mindannyiunk egyik régi vágyának beteljesülését, nevezetesen a Japán - Magyar közös határt :)

Végül aztán lementünk a hegyről és a völgyben, ismét csak szőlők között ballagtunk haza. Eddigre megjelentek a hegyen a siklóernyősök, egyikük kicsi híján a nyakunkba ugrott, mert kissé eltévesztette a leszállóhelyet.

Útközben az élmények mellé még színesebbnél színesebb leveleket, csipkét, kökényt és persze szőlőt gyűjtöttünk a gyerkőcnek, hogy ő is beérezzen valamit a dologból.

A völgyben rengeteg diófa is nő a senki földjén. Sajnos gondos kezek már a legtöbb diót eltüntették, de azért egy-két szemet még találtunk, amit el tudtunk rágcsálni.

A többi képet itt találja a nagyérdemű.

Ha már itt tartunk, egy hónapja pedig a Tar kőre tettünk egy jó szeles kirándulást, arról is van itt egy sorozat. Földmérők figyelmébe ajánlom a Tar kő és Virágos hegy nyergében megörökített különleges, vad erdei háromszögelési pontot, amely már kiahófélben van és csak néhány példánya él vadon, állatkertben pedig nem szaporodik :)

Győrújbarát Rákóczi emléktúra

Csak és kizárólag az Észak-Dunántúli Kupa miatt mentem szombaton a Győrújbaráton megrendezésre kerülő Rákóczi emléktúrára.

Vittem a családomat is, 10 km-t még ők is szívesen lesétáltak velem a ragyogó időben.

A szervezők tanárok voltak, no komment!

A jelzés tökéletes piros pötty volt végig, az útvonal szép és látványos, dimbes-dombos, szokásos szőlők, szép házak és kertek között. Egyrészt aszfalt, egyrészt mezők, erdők, földutak. Sár nem volt, a túrát szépnek is nevezhetjük.

Bár a zsíroskenyeret és ásványvizet pénzért adták, és a 300 ft-os nevezési díjból még kitűzőre sem futotta.

Viszont megtudtuk, hogy a Rákóczi emléktúra elnevezést azért kapta, mert van egy Rákóczi emlékkő a dombtetőn, ahonnan a neves főúr a Labancokat kémlelte.

A táv nagyjából 10 km volt, a szintet nem tudom, szerintem 300-400 m lehetett. Papírt nem kaptunk róla.

 Az idő remek volt, a túra felejthető. 

Egy jellemző történet

Hali, a szófelhős bejegyzés után elpattant az agyam :-). Kiválogattam a legjellemzőbb szavakat a blogból és egymás után másolva rájöttem, hogy egy komplett történetet mond el :-). No, így írunk mi a blogon általában:

Maci nagyon jó km én kis mi első kellett Sajnos Szép eső idő indultunk kellemes lett mentünk. Ő pedig sár Vajdaúr vége zalai be egész egy-két egyszercsak elindultunk előre.

Éppen felé forgalom hatos indult kb ki km-es közben láttam lesz magam maradtam ment míg minden pár pincék Próbáltam régi sikerült szél szerint Szívesen szőlők Tehát tovább. Többet Ugyanis utolsó Végül vissza álmos annyira Bablevest bár bébielefántos Beértünk bicikli Csáfordig csaknem.

Egyébként Egyedül Elég elértük elhaladtunk előbb előttünk emlékszem Ennek építkezéses erdei érdekes erre ért ezért fájt fele felrak felszerelkezve finom friss frissen Hazafele hegyre.

Helyes Hiába hideg hol időt Innen ismét járt jövőre kedves később következett. Lassan le legalább ma magamhoz. Majdnem megcsodáltuk megettük megyünk mellett menni miatt mivel módon most nap négy neki.

Némi nevét ott pecsétet persze picit plusz reggel része Sárpilisre segítséggel sem sokkal sok-sok talán Tamással. Teherautók tekertem telefonos tettem több töltésen túra úgyis útra vagy városból végén végre versenyt.

Visszajövök Zalában .

:-D

Dübörgés és Rock 'n' Roll!

Budapesti rakpart futás - 23. Budapest Marathon

Eleinte csak az volt a tervem, hogy lefutom idén is (immár ötödjére) a maratont. Aztán úgy volt jön Kata is, de ő véletlenül külföldön ragadt. Aztán az uccsó utáni pillanatban Tamás is becsatlakozott, hogy futna ő is maratont. Jocó agyeldurranásra hivatkozva nem futott idén (merthogy kiidegelték, amikor csekkel próbált fizetni a BSI-nél, aztán feldühödött és hagyta a francba az egészet). Szóval vissza a kezdetekhez. Tamással kettesben dübörögtünk 42 km-en át.

A felutazás sem ment már simán, mert nekem dolgom volt szombat reggel Pesten, szal én kora hajnalban indultam egyedül, kiskocsimmal Kaposvárról. Aztán (némi kitérők után) valamikor 11 óra magasságában leparkoltam a Felvonulási téren és nyakamba vettem a várost, hogy elüssem az időt délután háromig. Ekkor érkezett meg ugyanis Tamás vonatja Budapestre (igazából nem is az övé volt a vonat, csak utazott vele, de mindegy).

Én ippen az egyik havernál beszélgettem, amikkor eljött az idő. Tamás kérésére ki kellett volna mennem elé a vasútállomásra, merthogy sok volt a cucca. Csak, kedves barátom jelezte, hogy a metroépítés miatt fel van túrva minden a Keletinél, szal nem sok értelme lenne odamenni kocsival, mert úgysem tudnél parkolni. A Keleti meg amúgy is csak kb. 10 perc gyalog, de jár troli, meg busz is. No, jó engedtem az érvelésnek és szóltam Tamásnak, hogy jöjjön tömegközlekedéssel (akármivel is jön csak kb. 3 megálló).

Sajnos ez azért nem ment ilyen simán, mert én a Felvonulási téren vártam, Tamás meg a Petőfi Csarnokhoz vitette magát, de végül összeszerveztük. Oszt elmentünk rajtszám felvenni. Gyorsan össze is gyűjtöttünk sok külföldi maratonos reklámot, amit majd valszeg úgysem fogunk meglátogatni. Ekkor már Tamás éhes volt, szal irány a tésztaparti.

A kaja jó volt, bár nem túl sok, de hát ez nem azért van elvileg, hogy előző nap a szegény ember halálra zabálja magát. Jó kis zenekar zenélt. Jó zenéket nyomtak.

A környék amúgy nagyon izgalmas volt, mert valami felvonulás szervezése volt folyamatban és tele volt roham-, meg lovasrendőrökkel. Atrocitásokról nem tudok beszámolni, amíg mi ott voltunk nem támadtunk meg senkit.

Aztán még beugrottunk egy haverhoz. Aztán elindultunk Budaörs felé. Ott is a madaras tesco-ba. Vettünk néhány dolgot másnapra. Illetve Tamás még egy lendkerekes terepjáró autót is. Ő már csak egy ilyen gyermeteg lélek. Persze azt mondta az unokaöccsének lesz.

Aztán Biatorbágy következett, merthogy ott foglaltunk szállás. A Pontis hotelben. Nagyon korrekt kis hotel. Nem is volt drága. Aztán meg Budapesten minden szálloda foglalt volt, ez meg se messze nem volt, se tömve nem volt, szal jól jártunk.

Lepakoltunk, majd elmentünk kerestünk egy pizzériát, mert az jár nekünk. No, ott össze is akadtunk két helyi kemény legénnyel, akik gondoskodtak a szórakoztatásunkról (nem velünk keménykedtek, csak valakivel telefonon keresztül). Amúgy a pizza jó volt.

Szállásra visszaérve én olyan fáradt voltam már, hogy egy jó kis zuhany után fél 10-kor úgy zuhantam az ágyba, mint egy darab kő. Reggelig nem is nagyon mozdultam, de legalább kól kialudtam magam és nem is esett nehezemre a másnapi korai kelés.

Kaptunk reggelit is. De csak módjával fogyasztottam, mert mint tudjuk az én bélrendszerem lassan működik. Tamás is elfogyasztotta szerény kb. 10 tojásból készült rántottáját a megfelelő köretekkel, aminek aztán meg is lett a böjtje később.

Időben indultunk, mert ki tudja Budapest mennyire van ilyenkor bedugulva? Nos, nem volt bedugulva fél óra alatt simán beértünk a Felvonulási térre. No itt már kezdődött némi forgalom, így egy kicsit trükközni kellett a parkolással, de elég jó helyen sikerült megállni.

Gyorsan elmentünk körülnézni, meg kerestünk néhány Toi-toi-t. Aztán nekiálltunk átöltözni, miközben megjött Jocó is. Ő ugye a kollégáival futott váltót. Reggel elég csípős, hideg volt. Nem is igen tudtuk eldönteni, hogy rövid, vagy hosszú nadrág, poló vagy pulóver legyen az öltözet? Végül is Tamás a 40 fokos hőségben már bevált Ultrabalatonos felszerelésében jött (rövid nadrág, hosszú felső, arra Bébielefántos poló), én meg hosszú gatyó, felül Tamással azonosan öltözve.

Lassan lézengve húztuk az időt a rajtig, mejd az utolsó pillanatba Jocóra bíztuk a pulóvereket és polóba vágtunk neki. Végül is jó választás volt, mert futás közben, ahol nem fújt a szél, ott meleg volt. Az időjárás egyébként nagyszerű volt futáshoz. Nem volt se meleg, se hideg. Sokan panaszkodtak mondjuk a szembeszélre, ami megakasztotta őket a rakparton. Nos, engem nem zavart, csak annyira, hogy hátra kellett fordítani a sapkámat, hogy el ne fújja a szél.

Az útvonal a nagy fővárosi építkezések miatt teljesen új volt, csak a végső szakasza maradt változatlan. Végül is nem volt rossz ez az útvonal sem. Kicsit eleinte tartottam tőle, hogy sok lesz a rakpart, de most a pesti oldalon futottunk, így látványnak a budai oldalt kaptuk, ami sokkal szebb volt, mint a szokásos fordított felállás.

Nem mentünk nagy iramot. Az volt a terv, hogy tartjuk a 4 órás tempót, aztán majd, ha a végén van erő, akkor max beleerősítünk. Gondoltuk olyan 32 km környékén majd felülbíráljuk a tempót, ha esetleg marad még szusz. Az ASICS sátornál osztogattak karkötőket, amin fel volt tüntetve a 4 órás szintidőhöz az 5 km-es részidők. Én kötöttem egyet magamra. Nagyon hasznos volt. Volt mivel játszani utazás közben :-).

Az első néhány km után jött a Margit sziget. Itt mindjárt egészségügyi szünetet is tartottunk néhány bokor melett. Aztán csak mentünk. Beszélgettünk. Nem igazán futottunk gyorsan, szal nem erölködtünk.

Kb. 15-16 km környékén a Tamás 10 tojásos reggelije, vagy az előző esti pizzája (ez még tisztázásra szorul, de valótlant nem szeretnék állítani, ezért mindkettőt megjelölöm tettestársnak) kikérte magának ezt a sok futkosást, így Tamás félrevonult egy mozgó WC-be. Olyannyira mozgó WC volt, hogy egyik kezével fogni a kellett az ajtót, hogy az ki ne nyíljon. Tamás becsületére legyen mondva, hogy az átlag 5.35-ös km-ekhez képest sokat nem veszítettünk, ez a km-ünk 6 perces lett :-). Mondjuk Tamás részéről ennek meg is lett a böjtje a végén.

Aztán megint hosszú futás, beszélgetés. Reagálás a zenékre, amik úton útfélen mentek. Jók voltak a frissítők. Nagyon sűrün voltak. Lehet a Nike miatt. Erről sokkal többet, ha megszakadok se tudok írni. Beszélgetve futottunk. Még jó, hogy jött Tamás, mert egyedül marha unalmas lett volna. Kb. 25-27 km körül mindketten elkezdtünk virgonckodni. Akkor nagyon ment. Lehet addigra melegedtünk be.

32 km-nél (ez már vissza a pesti rakparton a szokott útvonalon) jött el a várva-várt holtpont. Viszont fizikailag nagyon jól éreztem magam, szal nem volt nehéz rájönni, hogy ez csak egy kis szellemi fáradtság, így nem foglalkoztam vele. Tamás később elmondta, hogy neki is itt volt a mélypont. Aztán frissítettünk egyet, amitől Tamás igazán felfrissült. Én meg valszeg valahogy elrontottam a frissítéseket, mert egyre gyengébbnek éreztem magam. Azt hiszem nem ettem eleget, csak ittam és a hidegre való tekintettel inni sem ittam sokat.

Elég az hozzá, hogy kb. 36 km-nél nagyjából egyszerre konstatáltuk magunkban, hogy még be tudunk jönni 4 óra alatt (ekkor kb. 1-1,5 perc hátrányunk volt a 4 órás szintidőhöz). Tamás itt találkozott egy kaposvári ismerős leánnyal, akivel kicsit előre szaladtak, mert én megálltam a frissítőnél (még mindig nem tudok menet közben inni :-( ). A leányzót a Nyugati téri hídon értem utol. Akkor már Tamás előrébb járt. Továbbmentem és a West End mellett utól is értem Tamást.

Ekkor már mindketten erőlködve nyomtuk, mert bennünk volt, hogy beérhetünk 4 óra alatt (Jocó maratoni idejének megdöntéséről még korábban letettünk, szal csak a personal best volt a cél). Bekanyarodtunk a híd alá, majd a Lehet útra, majd a Dózsa György utcára. Le a híd alá, majd fel, ott balra a liget felé. Én itt megint megálltam egyet kortyolni a felkínált frissítőből. Itt már kicsit kivoltam, mert 36-tól nyomtuk. Tamás persze futva frissített. Még 41 km-nél együtt voltunk, aztán nem tudtam tartani vele a lépést. Pedig általában én vagyok az, aki a végén megindul, de most teljesen elkészültem. Mint mondtam valszeg a frissítés.

Innen egyéni tempóba futottam a célig. Kicsit bevallom mérges is voltam Tamásra, hogy ha már eddig együtt jöttünk miért nem tudtunk befutni együtt, de aztán kiderült, hogy Tamás 4:00:09-es időt futott! Szal majdnem sikerült befutnia 4 óra alá. No, így már megbocsátható neki az utolsó rohanás :-).

Én 4:00:46-ot futottam. Gondolom könnyen belátható, hogy ha még maradt volna bennem szemernyi energia, akkor ledolgozom azt a néhány másodpercet, de nem maradt :-D.

Beérve Tamás már várt. Én gyorsan odamentem egy korlát mellé és megfogtam a drága anyaföldet, tudj Isten ki ne menjen alólam vagy ilyesmi. Aztán kellett várni a befutó csomagra is, de ott is majdnem padló fogás lett a dologból. Így fogtam a pofátlanabb formám és beelőztem a sort és elvettem egy zacskót. Mit mondjak? Kellett vagy negyed óra fetrengés, mire összeszedtem magam. A fene megette, egyszer már meg kellene tanulni rendesen frissíteni.

Aztán megkerestük Jocót meg egy toi-toi-t (ezúttal én). Jocó kiosztotta a pulóvereket, ami így álldogálva, meg fekve igen jól jött. Aztán lassan elcsalinkáztunk átöltözni, meg hazafelé. Fehérváron még bementünk a kötelező Spagi házba. Maci épp akkor jött vissza egy túráról (erről majd az ő szája szól), meg odajött Erzsi is, szal kellemes hangulatban zárult az esemény.

Érdekes, hogy utólag szinte egyáltalán semmi izomláz, ilyesmi nem jött elő. Gyanítom ment volna egy kicsit jobb idő is, ha jobban odafigyelek, de jó volt ez így, ahogy volt. Majd jövőre futok valami gyorsabbat :-).

Részidejeink (a tervezett 4 órához 28:20-as 5 km-ek kellettek volna):

5 - 27:28,9

10 - 29:06,9 [pisiszünet a Margitszigeten]

15 - 28:03,6

20 - 28:52,6

21 - 2:00:01 [ezt szépen kicentíztük :-)]

25 - 28:37,2

30 - 29:02,2

35 - 28:56,2

42 -  40:40,2 [40 km-nél elfelejtettem stoppolni az órám, már kicsit máshol járt az eszem :-)]

No, ennyi volt a móka mára. Jövőre még több, még jobb versenyekkel jelentkezünk.

Dübörgés és Rock 'n' Roll!

Szösszenetek

Ezek csak úgy jöttek a minapokban. Gondoltam egy kis érdekesség elkél a honlapon.

Szösszenet 1.

Az egyik, hogy találtam egy jópofa webes cuccot, aminek meg lehet adni a honlap RSS feed-jét, vagy szövegeket stb. és ő abból csinál egy szófelhőt. A szófelhő lényege, hogy kiemeli a leggyakrabban elhangzó szavakat, és minél többször hangzik el egy szó, annál nagyobb betűvel jelöli. Hmmm...talán nem kell külön felhívnom a figyelmet Maci barátunk népszerűségére :-).

Ha rákattintotok, akkor átviszen a szolgáltatóhoz, ahol lehet még játszani vele :-D.

Szösszenet 2.

A másik pediglen, hogy nemrég az origon találtam egy jó kis leírást a Zselici tájegységről. Tudtátok, hogy Magyarországon itt a legtisztább az éjszakai égbolt?

http://www.origo.hu/utazas/20081003-tura-kirandulas-zselic-kaposvar-szenna-csillagos-egbolt-rezervatum.html

No, csak ennyi.

Dübörgés és Rock 'n' Roll!

Szüreti barangolások pincétől pincéig 20.

A negyed hetes induláskor szakadt az eső. Maci kétkedve indult a divatos reggelizőhely felé, ahol is négy sajtburgerrel és 2*2 dl narancslével valamint egy csokis és egy barackos fánkkal felszerelkezve megálltunk tanakodni, mi legyen. Bennem volt a mehetnék, de az eső esett rendületlenül.

Aztán a tanakodásban, hogy megyünk vagy nem megyünk, elindultunk tankolni, időt adva ezzel magunknak, hogy meggondoljuk.

Végül eldöntöttük, hogy maradunk. Nem muszáj ez.

Aztán eldöntöttem, hogy Maci lekvár.

Ennek meglett a hatása. Elindultunk....

Próbálkoztam különböző vidításokkal, hogy majd nemsokára süt a nap, meg ilyesmi. De Maci nem látott semmit a szakadó esőben az autópályán,  az előttünk haladó autók televerték az ablakot.

Mondta is, majd meglátom eső lesz, sár lesz, nyüszíthetek....

De én menni akartam pincétől pincéig, borkóstolással, szőlők között, Zalában.

Aztán egyszercsak odaértünk Zalaszentgrótra, az eső elállt, és pillanatokon belül már a művelődési házban iratkoztunk fel a bablevestkérők listájára. Ugyanis lehetett kérni ebédet nagyon kedvező áron. Bablevest, pogival. A végén. A Budai Lajos pincéjénél. Kértünk.

Elindultunk, az előttünk járó 24 túrázó nyomába. Laza kis 20 km-t vállalva, mivel másnap Macival a Vasas Maratonra készültünk. (Ő ment is, de én nem. Tehát a beszámoló megírása az ő dolga lesz.)

A városból az Aranyodi hegy felé ballagva megcsodáltuk a Batthyányi kastélyt, majd a Hortobágyi kilenclyukú kistestvérének maradványait. Szép kis pincék, házak között mentünk a hegyre, élveztük a kilálást.

Az idő remek kirándulóidőre alakult.  Némi keresgélés után rátaláltunk a helyes útra, és nagyon szép részeken mentünk, szőlők között, fenyőerdőkben, dimben-dombon fel- és lefele. Még bele is kocogtunk picit, adta magát a talaj.

Az útvonal továbbra is szép kilátással szolgált, a Zalabéri-hegy, Pakodi-hegy és egy helyes kis kápolna következett. Megcsodáltuk a frissen felújított kis épületet, aztán továbbmentünk, jónéhány túristát magunk mögött hagyva.

Elég jó tempóban haladtunk, míg elértük az első és egyetlen ellenőrzési pontot, egy kellemes kis pincét. Sajnos a házigazda nevét elfelejtettem, (talán Martinovics) de a kedvességet, szíveslátást nem.

Volt minden mi szem-szájnak ingere. Kávé, mézes pálinka, vörös- és fehérbor, fokhagymás tejföl házikenyérrel, meg töpörtyűkrém.

Maci szóba elegyedett  a háziakkal, én pedig faltam a töpörtyűkrémes kenyeret. Egy korty olaszrizlinggel öblítettem le, ami nagyon finom volt. Többet sajna nem mertem inni, mert a bor a lábamba megy, és vége a lendületnek. Jókedvűen indultunk tovább.

Sajnos itt lett vége a jókedvnek és jó túrának. Elértük Dötköt, aztán a Dabronyi halastavakat, de innentől végig Csáfordig akkora sár volt, hogy helyenként bokáig merültem el benne. Többet csúsztam hátra, mint előre.

Az izmok is megérezték, már fájt a combom, de derekasan küzdöttem magam előre. Volt - a Maci által előre beígért - nyafogás is, mert nagyon elegem volt a sárból.

De hát nem volt mit tenni, menni kellett. Ez a kb. 8 km, nagyon nehéz szakasz volt. És csúnya.

Felüdülést csak a mellettünk elhaladó lovastúristák adtak, akik között egynek csupa sár volt a háta. Gondoltam is, hogy a lónak sem tetszett a sár, és ledobta magáról az emberét. :-)

Azért egyszer csak vége lett ennek a sárdagasztásnak is, beszenvedtem magam Csáfordig, ahol a régi harangtornyot megcsodálva, már aszfalton mentünk egy darabig.

A falut elhagyva felmentünk a hegyre, és egy-két km-en keresztül ismét megcsodálhattuk a zalai pincék, és zalai táj szépségét. A célt elérve csodálkoztunk, hogy nem ért még be senki.

(Maci nem csodálkozott, ő erre vágyott!) Mi értünk be elsőnek, így mi kaptuk az első tál finom házi bablevest, pogácsával, teával. Bort is kaptam, de ez sajnos nem ízlett, így maradtam a teánál.

Innen már csak pár km volt vissza a városba a kocsihoz. Megítélésünk szerint több volt ez mint 20 km, úgy 3-mal, és még vissza a városba.......(Mini*) legalább 2. Tehát megvolt ez vagy 25 km is.

Nagyon kellemes élményekkel gazdagodva indultunk haza, és igazán szép kitűzőt kaptunk, szőlőfürtöket és szőlőprést ábrázol.

Szívesen visszajövök jövőre is.