Kis túra a Nagy-Egeden

Úgy tűnik ez a hétvége a lazázóké volt, de úgy gondolom, hogy egy ilyen hétvégén mint ez is volt, nem is szabad mást csinálni, mint sétálni és élvezni az ősz pompáját.

Eredetileg jómagam valami világmegváltó futást terveztem szombatra, de az egész heti hajtás után pénteken is csak este 8-ra sikerült hazaérnem, így hát el lehet képzelni mennyi kedvem lett volna a hajnali keléshez. Nem is erőltettem hát, hanem helyette vasárnapra egy igazi vasárnapi programként kitaláltuk, hogy kirándulunk egy jót, de mindennemű teljesítménykényszertől mentesen.

Áginak az a remek ötlete támadt, hogy tulajdonképpen minek is messzebre menni, mikor itt piroslik az Eged előttünk. Legalább semmilyen járművet nem kell igénybe venni, meg aztán tele az oldala szőlővel, mivel még csak most kezdődik a szüret :)

Ennél jobbat ki sem találhattunk volna. Kilenc óra körül felkerekedtünk és szép komótosan keresztülbaktattunk Eger belvárosán, majd irány fel a szőlők közt a hegyre. A látvány egyébként olyan szinten fenomenális volt, hogy legszívesebben minden lépésnél fényképeztem volna egyet. Ennél visszafogottabb voltam, de azért igyekeztem a legjellegzetesebb látványokat megfogni.

A szőlőhegy aljában némi kulturizmust ismegengedtem magamnak és lefotóztam a nemrégiben helyreállított Szent Donát szobrot, aki a szőlősgazdák és a szőlőhegyek védőszentje (khmm... mint az köztudott...

Az Egedről egyszerűen nem lehetett elég képet csinálni, mert az oldalában bíborszínben pompázott a cserszömörce, ami miatt szinte már festett tájképnek tűnt az egész látvány

Miután a meredekebb oldalon felkapaszkodtunk én bepróbálkoztam a kilátóval, ahová ifjabb koromban vígan rohangáltunk fel. Nos se én nem lettem fiatalabb, sem a kilátó, így a második szintnél feladtam, szégyen ide, szégyen oda. A padlózat sajnos nem volt túl bizalomgerjesztő, a kilátást viszont a hegyoldalból is lehetett élvezni, úgyhogy nem erőltetem a dolgot. Na jó, talán az ostorosi meg a bogácsi tavat megszemlélhettem volna, de annyit meg nem ért.

Ezután gondolkodtunk rajta, hogy esetleg a Várhegy felé megyünk tovább és Felsőtárkányból visszabuszozunk, de inkább végül a teljes közlekedési eszköz- mentesség jegyében a Tiba kút felé vettük az irányt. Szerencse, hogy ezt tettük, mert így le tudtuk fotózni mindannyiunk egyik régi vágyának beteljesülését, nevezetesen a Japán - Magyar közös határt :)

Végül aztán lementünk a hegyről és a völgyben, ismét csak szőlők között ballagtunk haza. Eddigre megjelentek a hegyen a siklóernyősök, egyikük kicsi híján a nyakunkba ugrott, mert kissé eltévesztette a leszállóhelyet.

Útközben az élmények mellé még színesebbnél színesebb leveleket, csipkét, kökényt és persze szőlőt gyűjtöttünk a gyerkőcnek, hogy ő is beérezzen valamit a dologból.

A völgyben rengeteg diófa is nő a senki földjén. Sajnos gondos kezek már a legtöbb diót eltüntették, de azért egy-két szemet még találtunk, amit el tudtunk rágcsálni.

A többi képet itt találja a nagyérdemű.

Ha már itt tartunk, egy hónapja pedig a Tar kőre tettünk egy jó szeles kirándulást, arról is van itt egy sorozat. Földmérők figyelmébe ajánlom a Tar kő és Virágos hegy nyergében megörökített különleges, vad erdei háromszögelési pontot, amely már kiahófélben van és csak néhány példánya él vadon, állatkertben pedig nem szaporodik :)