Etyeki crossfutás

Reggel fél tízkor már az Etyeki döcögősön autóztunk Macival, hogy részt vehessünk a téli crossfutáson.

Ahol is nagyon sok ismerőssel találkoztunk, 13 meg 5 km-en lehetett indulni, és mi a rövidebb távot választottuk.

Beneveztünk 1000 Ft-ért, aztán én folytattam az útközbeni nyünyörgést, miszerint mit keresek én itt, minek is jöttem el, nem vagyok én futó, nem is szeretek futni, úgyis utolsó leszek, stb.

Maci türelmesen válaszolt hogy azért jöttem, mert jó alapozás, meg hogy jó idő van, edzünk egyet, meg hogy meg tudom csinálni, meg hogy nem leszek utolsó, ami aztán nem is lettem.

Picit bemelegítettünk, tényleg szépen sütött a nap, mondták hogy nagy lesz a sár, és mi megvártuk hogy elrajtoljon 11 órakor a hosszú táv, aztán elrajtoltunk mi is a híres Körpincétől, amit Maci meg sem nézett.

Ő aztán hamar rátapadt valakire, és egy darabig még láttam a kendőjét, aztán azt sem. Csak kocogtam eleinte aszfalton és társakkal, aztán nagy sárban lejtőnek sokakat leelőzve,  aztán pocsolyás kavicsoson, aztán megint sárban, de már csak egyedül.

Valahogy az eleje elment, a vége meg még nem jött.

Jött viszont egy iszonyú meredek, igaz nem túl hosszú emelkedő. (Gondoltam hogy ez a Macinak való, és így is volt!)

Ott felgyalogoltam, és tovább futottam a sárban szőlők között. A pontőr bácsik mind mosolyogtak. Én meg azt éreztem beragad a lábam, nem enged a bokám, nem mükszik a térdem, szóval nyögve-nyelősen ment. Picit bele is gyalogoltam az enyhe emelkedőn.

Aztán erőt vettem magamon, futogattam szépen, jött az aszfalt ismét, aztán már be is értem pár embert, aztán meg a célba.

Maci ott várt. Ő 26 perc alatt teljesített, én 35:41 alatt.

Nem valami jó, de legalább megcsináltam.

Utána kaptunk red bullt, (ja azt előtte is, és fájt is tőle a gyomrom) meg teát, meg pogácsát.

Utólag nem volt rossz, meg máskor is jövünk persze.

Még megvártuk az eredményhirdetést, ahol nem kaptunk semmit, aztán elterveztük, hogy beülünk levest enni egy jó étterembe, ami nem volt nyitva, így aztán hazaporoszkáltunk.

Tanulság: olyannyira kedvet kaptam, hogy másnap el is mentem futni pár kilométert. :-)

Évvégi mérleg

2008-as mérlegem:

Összes túra: 63

Ebből éjszakai: 2
Kerékpáros: 5

Össztáv: 1.689 km
Szint: 38.044 m

Szintidőn kívül: 0.
Feladott: 0.

Legszebb, legjobb és egyben leghosszabb túra: Tanúhegyek 50

Leginkább nem vágyom vissza: Bika félmaraton

Legnehezebb: Szusóbuha másnapján a Buda határán.
és a Hétmérföldes márciusban, hóban-sárban-vizes cipőben.

Legrosszabb emlék: Budai tájakon.. in memorian Albert.

Leghangulatosabb: Szüreti barangolások.

Legszebb kitűző: Dombay-tó.

Kupák: DDK, ÉDK, Margita, Budapest, Szusóbuha, és Bika.  Ezen kívül egy a Hegyek Királyáért.

Valamint az érmek: Velencei-hegység túrázója, Keleti Bakony túrázója, Zala megye túrázója, és még lehet hogy ki is hagytam párat. :-)

Egy medalion Kainach Maratonért.

Köszönöm mindezt Macinak, aki legtöbbször a társam volt, biztatott, és tartotta bennem a lelket.

Minden túrán szerzett barátnak, ismerősnek köszönöm a kedves üdvözlést, jószót, a közös élményeket, és minden bébielefántos társamnak a biztatást, szórakoztatást.

Külön köszönet Tamásnak, és Gábornak, akik sosem hagynak ott ha lassú vagyok, meg Vajdaúrnak még azért is, mert a történeteinkkel mindig elszórakoztat.

Börzsönyi vulkánokon - visszarévedő, epikus költemény

Ülök a gép előtt és elmerengek a távoli múlton. A túra hegyei (úgy, mint akkor is) távoli ködbe vésznek. Talpunk alatt izzott az ösvény (mint Frodó szőrös lábfeje alatt a Végzet hegye), leheletünk megfagyott a puszta légben. Úgy emlékszem rá, mint ha csak tavaly lett volna (mondjuk tavaly december 13.-án)...

Legelső emlékem egy hófehér hintó (1,4-es motorral), mely méltó volt Thália szekeréhez. Tamást és ennenmagam vitte a szelek szárnyán, a sztráda hátán Fehérvár szilaj hipermarketjei felé, ahol is Medve pajtás ugrott fel mellén a bakra, hogy aztán se pű, se pá a zuhogó esőben észak zord bércei felé vegyük az utat.

Tamás Nelson fogással fojtogatott a hátsó ülésről, míg Mackó a gyeplőt próbálta kirángatni a kezemből, mert a hatalmas viharban én biza vissza  akartam fordítani a lovakat az útról, hisz az ember gyermeke tulajdon orráig sem látott a nagy esőben (Cyrano talán csak az orra feléig). Gondoltam is magamban, miközben az elemekkel birkóztam, hogy a másnapi gyalogtempó biza tökig sárban megyen majd. Tamás szerint nem.

Aztán a drótnélküli kisbíró kidobolta hangot szóró berendezésünkön keresztül, hogy az út, mely fennen vezetett minket célunk felé el vagyon az zárva. 3 pótkocsis ökrösszekér ment egymásba, hogy azok közt senki fia továbbmenni nem képes. Én gondolám, hogy ez csak sebesség kérdése, de utitársaim rábeszéltek inkább menjünk más úton. A 7-es jelzésün.

Országunk lüktető szívébe felérve az eső is csendesedett. Mondhatni abbahagyta folytonos kopogását utibatárunk kárpitborítású tetején. Így nyugalomban mentünk tovább Vác felé. Ahol is megszálltunk éjszakára.

A fogadó szép volt és tiszta. Más dolog nem történt, akármit is állítson Mackó későbbi megjegyzéseiben. Éjnek idején a dobozos színjátszó testület a 300-at adta, de mikoron én elmentem lefürdeni az út porát valami művészi költeményre kapcsolták át az ájtatos kollégák. Tamás váltig állította, hogy a filmben egy Jennifer Gartner nevű hölgy játsza az ifjú nemi identitászavaros matrónát. Mackó már azt is nehezen hitte el, hogy a színdarabban látható fiú az lány. Másnap azonban kiderült, hogy a zavart ifjú Hilary Swank volt. Pedig Tamás olyan meggyőző erővel tálalta, hogy néha már bizonyos szögből én is felismerni véltem Gartner kisasszonyt a szerepben. Bár csak igen kisminkelve, nagyon összehúzott szemekkel, szemüveg nélkül és csak speciális szögekből.

Másnap a kakas és Maci ébresztett minket. Mi meg a napot. Elmenénk Zsuzsa barátnénk házához, ahol is ő a társasághoz csatlakozott együtt túrázás céljából.

A túrát már sokszor megjártuk. Én ráadásul nemegyszer meg is jártam már ezzel a túrával. Ősi magyar fészkünkben a Királyréten kezdtük a vándorlást. Itt magunkhoz vettük hamubasült itinerünk aztán üstöllést elindultunk. Előtte még Maku pajtást is üdvözöltük, aki nem jöhetett velünk, mert vagy egy esztendeje lerúgták a térgyirű a porcokat. Így ő most a második operációjára várt, addig pediglen barátnéját kísérgette.

Az idő nekünk kedvezett. Nem volt se latyak, se sár. Magasbban a hegyekben főleg hó volt található. Nem érdemleges mennyiséh, de említésre méltó. Főleg fönek haladtunk a dombokon a túrának során (számottevőleg 2400 métert számláltunk az út végezetiig csupán felfele menvén). A kilátás, mint mindég pazar és fenséges volt. Részemről az elmúlt 3 részvételemhez képest csak az volt a különbség, hogy a korábbi áthatolhatatlan ködök hiányoztak, így felfedezhettük az oly sokat emlegetett panorámákat is.

Mackó koma egyszercsak eltűnt a képről. Hegynek főnek egy nagyobb csoportot előzgetett egyre gyorsuló iramban, amitől gellert kapott és onnan már végigrohant a távon. Óvatos, megfontolt léptekkel vettük űldözőbe.

Néhol, ahol a kegyes természet módot adott rá laza, szökdécselő futásba torkollott komótos iramunk. Ennek folyománya képpen először jómagam, majd Zsuzsa, majd megent csak jómagam vágódtunk hasra teljes sebesség mellett a levelekkel borított laza, köves talajon. Eztán felhagytunk a szökdécseléssel.

Féltávnál újfent találkozánk Maku barátunkkal, aki kocsival előre szaladt egy rövidébb úton. Miután kiszolgáltam Arkánum csoda-gyógyfűkrémmel odahagytuk az árokszélen további okulás végett.

Különleges események eztán sem történtek kis csapatunkkal, a csodás (és sokszor meredek és csúszós) hegyvidéki tájon történő barangolás papírra festését pedig nem szeretném soká nyújtani, hiszen a leírt szó nem vetekedhet az ottani csodás tájjal. Felmászva a Csóványos tetejére emelt földmérői mérnöktoronyba amerre a szem ellátott mindenhol csak magyar földet láttunk ... hmm ... érted ... ameddig a szem csak ellátott ;-D.

Az végső nagy domb még okozott némi megterhelést, de el kell hogy mondjam, idén sokkal alacsonyabbnak tűntek a hegyek és mintha a korábbiakhoz képest több levegő is jutott volna. A tetőn pihenés, majd leereszkedtünk alant a végcélunk felé ... természetesen a rossz ösvényen. No, de ördög vigye, ennyi kellet neki! Aztán hamar korrigáltuk menetünk. A végét jómagam már nem álta meg és futva mentem végig. Köről-kőre pattogva, mint a kis hableány a tengerparton dagály idején.

Beérve Mackó már egy meleg sarokba fészkelte magát és csak mondta, csak mondta a történeteit a sok unatkozó utazónak. Megérkeztem hangos sóhajjal nyugtázták. No, meg némi tűzmeleg teával. Társainkat bevárván eldöcögtünk Thália szekeréig, majd megtámadtuk a bódét, hol jól megérdemelt étkeinket (virsli, zsömle) és újabb adag teát szorított nekünk a lelkes házigazda. A vendégcsalogatónak kihelyezett buta, nagyszemű macskát, ahogy az illendő megetettük, de főleg csak mustáros zsemlével, amit azonban a hálátlan dögje nem nagyon méltatott pillantásra sem. Fene a huncut, úri dolgát!

Innen utunk hazafelé vettük. Mindenkit egyesével, biztonságba hazaszállított a 75 ló vontatta, hófehér hintó és annak ügyes kocsisa. Ennyi volt a mese mára gyerekek. Most pedig sipirc az ágyba aludni (kivéve, ha a munkahelyedről olvasod) és álmodjatok a daliás vándorokról és nagyszerű kalandjaikról.

Pszt, csak halkan ... dübörgés és rock'n'roll...

Kutyások....

Már sokszor olvashattátok a sorok között, hogy a kutyasétáltatókkal nem igazán vagyok kibékülve  - tisztelet a kivételnek (vagy 10telet :)). A pesti kutyás mindenesetre egy furcsa emberfajta-
Mint már említettem sokszor az egyik legközelebbi, ezáltal leggyakrabban látogatott futóútvonalam a Rákos patak partján húzódik. Annak a kedvéért, aki nem ismerős errefelé, annak a kedvéért rajzoltam egy egyszerű kis keresztmetszeti ábrát az ott húzódó kerékpárútról és környékéről.
Annyit kell még tudni, hogy a patakpart végig ú.n. kijelölt kutyafuttató, természetesen a füves rész.
Ennyi bevezető után felteszem a találós kérdést. Találjátok ki, hogy tíz kutyasétáltatóból kilenc melyik területen sétáltatja a kutyáját?
Nos?....
Igen, aki a 3 méteres biciklisávra tippelt az nyert.
Önmagában az, hogy egy-egy kutyást ki kell kerülni még rendben is lenne. Mondjuk már itt is kérdés, hogy mennyire lehet valóban kutyabarát az az ember, aki a szerencsétlen jószágot abban a fél órában mikor egy kis füvet érezhetne a talpa alatt, akkor is a kövön sétáltatja, de ez speciel engem annyira nem érdekel.
Szóval visszakanyarodva, nem csak egy-egy ember sétálgat ott többnyire, hanem gyakorlatilag a bringaút közepén tartják meg a Patakparti Kutyások évi rendes közgyűlését, minimum 30 fő részvételével.
Plusz ÁFA ugye, mivel minden jóember a kutyáját vagy kutyáit is 1 méteres pórázon ott tartogatja.
Ja, hogy te ott futni akarsz? Vagy tekerni? A bicikliúton? Oszt' azt hogy...?
A legaranyosabb pedig az, hogy ha esetleg szólok, hogy esetleg lehetne csoszogni a gyepre, ahol egyrészt nem zavarnak senkit, másrészt a kutyának is jobb, harmadrészt ott van a kutyafuttató akkor olyan nézések lövellnek felém, hogy ha ölni lehetne szemmel, akkor már rég nem élnék.
Ennél már csak az a jobb, mikor a Madarász utcánál csinálják ugyanezt, ahol ráadásul a bicikliút a patak túloldalán van és a házakkal is ellenkező oldalon, ezáltal jóval messzebb. Magyarán külön szervezést és fáradtságot igényel, hogy a tisztelt ebtartók olyan helyen tudjanak cigizni és jamboryzni ahol a lehető legjobban zavarnak.
Felétek van ilyen probléma? Vagy ez csak az én intoleranciám?

Tanuhegyek nyomában - 42 km hullámvasút

Tudom, tudom. Vártátok már ezt a bejegyzést, mint egy falat, vagy mint egy kenyeret. Mivel a saját emlékeim tükrében ez az esemény már viszonylag messze történt a folyamatosan szürkülő múltban, ezért tényadatokat nem közlök (majd Maci beírja, ha gondolja), mert azok visszakereshetők és számonkérhetők :-D, inkább csak egyéni emlékfoszlányokat írogatok...

Eleve szép hétvégének indult. Pénteken felutaztunk Tamással Tapolcára, ahol is szállást foglaltunk és összetalálkoztunk Erzsivel, meg Macival. A szállás azért kellett, hogy legyen hol aludnunk. A panzió, ahol megszálltunk mély benyomást gyakorolt rám. Örökre megjegyzem ezt a kis gyöngyszemet. Mindig kellemes bizsergéssel fogok visszaemlékezni rád Gabriella (vagy Erzsébet???) panzió.

A panzió a belvárosba foglalt helyet magának. Körötte kis tó, nagy halakkal, meg egy funkcióját vesztett hatalmas malomkerékkel az oldalán, ami folyóvíz hiányában (lévén, hogy tóról beszélünk) elég mozdulatlanságra volt kárhoztatva. A tó amúgy szép volt.

Este egy közeli étterembe mentünk (gyakorlatilag a legközelebbibe, mert éhesek voltunk, ha jól emlékszem ennél már csak a panzió saját étterme volt közelebb) és nagykanállal ettünk a másnapi várható nehéz túrára történő felkészülés gyanánt.

Másnap előbb keltünk, mint a nap (Maci előbb kelt, mint a Nap Ausztráliában) és kinéztünk a gyönyörű verőfényes napsütés helyett felhőkbe borult égboltra. Kicsit később jött az infó, hogy Siófokon, Fehérváron esik az eső. No, szép túránk lesz gondoltam én (nem Stirlitz), de Tamás váltig állította, hogy nem lesz sár. Lelke rajta, összekészültünk uccu.

Mivel elvileg ez egy téli túra volt, tiszteséggel öltöztem fel, amit aztán gyors iram vetkőztem le hegynek felfelé. Aztán mivel a túra nagyrésze az ég felé törtetve zajlott így is maradtam. Hála Istennek megúsztuk az esőt, pedig az eső lába (vagy jelen esetben inkább csak a talpa) végig ott lógott felettünk.

Időben indultunk. Mivel Maci vezényelte az indulást a Nap még mindig nem jutott túl Japán tájfuntépte partjainál ekkor. A túra, nos ez sokak számára ismeretes. 6 tanúhegyre fel, ugyanennyiről le, ha szerencsénk van és nem találjuk meg a lifteket.

Az útvonal sem rejtett magában újonc meglepetéseket, ezért gyakorlatilag emlékezetből került levezénylésre a teljesítés. A nagyobb hegyek (pl. mindjárt az első Badacsony) teteje azért már eléggé hideg és néhol havas volt, de 500 méter alatt inkább csak nulla fok felett teljesített a hőmérséklet, ennek megfelelően enyhén saras volt az örsvény.

Badacsonyból lefele találkoztunk az éppen szembe tartó Bujdosók lépcsőjével (????? azt hiszem így híjják), ami nevéhez csöppet sem illően meglehetőssen csúszós volt. Olyannyira, hogy Erszivel kart karba öltve bukdácsoltunk lefelé fokról fokra. Mire mi leértünk Maciék (M + Tamás) már bőven leértek, aminek az lett következménye, hogy nem tudtuk eldönteni, hogy a folyosó végén jobbra, vagy balra kell fordulni (kell keresztet fogni, vagy sem)? Végül is megoldottuk és igazából említeni is csak azért említem, mert ez volt a legnagyobb eltévelyedésünk.

Aztán jött a Szigligeti hegy. Az ellenőrző pont a várban volt fennen. Kissé csúszott a macskakő, miután a felettünk lógó eső talpa néha - néha figyelmetlenül lelépett a földre. Innen leérve hangos kurjongatásokkal, szökdécseléssel és dévaj örömmámorban üdvözöltem az UltraBalatonról már oly jól ismert kerékpárutat. Aztán irány a Szent György hegy, melyet névadójáról Szent Györgyről neveztek el.

Felérve, leérve, jobbra - balra fordulva, megtalálva, két példányban elveszítve végül is elértünk túránk feléhez, ahol is a túra felét vállaló túrázók kiszállási, nekünk pedig zsíros kenyér és tea fogyasztási lehetőségeink voltak. Itt meg is kérdezte tőlünk a pontőr, hogy "Kiszálltok, vagy továbbmentek?" Amire én egyértelmű "Igen."-nel válaszoltam.

Erzsi kicsit tétovázott, hogy jöjjön-e, merthogy ugye másnapra is be volt tervezve a korábban blogolt Ukk-i túra, ezért nem szerette volna túlvállalni magát. Végül is úgy döntött végig jön velünk, ami abszolúte jó döntése volt, merthogy meg se kottyant neki se ez, se a másnapi túra. Én még itt egy kedves lánnyal bögrét cseréltem, de a bögréhez elfelejtettem elkérni a telefonszámát, nevét és TAJ számát, így kérném, hogy ha olvassa ezt a bejegyzést, akkor feltétlen küldje el nekem. Köszi :-D.

A hegyről leérve egy hosszabb síkmenet következett a következő hegyig. Erzsi valamit szórhatott a zsíroskenyerére, merthogyúgy elszaladt tőlünk, hogy csak a következő hegy lábánál sikerült utólérni, pedig mentünk utánna, mint három napközis bolondgomba.

No, ezt a hegyet már nem tom hogyan hívták a nevét, de ide is felmentünk. Érdekes mód az emlékeimben ezek a hegyek nagyobbnak, morcosabbnak, meredekebbnek és olybá tüntek, hogy nincs rajtuk levegő. Lehet azóta felszedtünk a sok év mellé egy kis kondit is? :-D.

Ha jól emlékszem a Tóti hegy volt a kövi. Ahol is egy kutya csatlakozott díszes társaságunkhoz. Az állat ősei közt minden valószínűség szerint volt egy vagy kettő mammut, mert kis szemeivel kb. a mi szemmagasságunkban firtatott hosszasan minket és csak abban bíztunk, hogy aznap evett már egy-két kisebb elefántot, vagy vizilova és nem éhes. Erzsi próbálta elzavarni, de mivel ezt kedves, kötetlen hangnemben tette a kutyus ezt bátorításnak vette és fel is kísért minket a hegy tetejére.

A nagy hegymászásban Erzsi kicsinyt lemaradt, mi meg előre mentünk (igazából azért maradt le, mert mi előre mentünk, ha nem mentünk volna előre, akkor ... na hagyjuk). A hegytetőn azonban a zord pontőr nem adott pecsétet Erzsi papírjára, merthogy majd akkor ha látja, hogy Erzsi is ott van, kiszűrendő ezzel a kispistázókat, akik nem mentek fel a meredek (tényleg meredek) hegytetőre, csak papírjukat küldték fel maguk helyett. Persze Erzsi nem tartozott ezen anti-túrázó csapathoz, így lassan ő is megjelent a hegytetőn, ahol is megkapta az ellenőrző lapját.

Innen meredeken visszaereszkedést foganatosítottunk. Amikoron leértünk vettük észre, hogy a papírt ugyan visszakapta, de pecsétet (illetve itt az azt helyettesítő matricát) nem kapta meg. Nem akartunk ebből galibát, ezér Tamás visszament (nem irigylendő, merthogy tényleg marha meredek volt itt a hegy). A pontőr még csak egy bocsánatot sem rebegett e miatt. Szerintünk bunkó módon.

Aztán jött a Gulács a végén. No, onnan lefele már egy kicsit besötétedett, szal nem sikerült teljesen világosban beérni. A túra legvégét áttették a szervezők, így sikerült a rutinból közlekedő bandánknak félremenni vagy 500 métert. Még jó, hogy valaki utánnunk kiáltott.

A sötétben a földúton egy fekete agrárcsemete (értsd sötét paraszt) kutyasétáltatást mímelve majdnem fellökte Macit (no, ő is jóval kezdett), de nem beleztük ki teljesen a helyszínen.

Aztán beértünk és mindenki naon boldog volt. Volt öröm bódottág.

Innen gyorsan vissza Tapolcára a szállásra, hogy kipihenjük magunkat a másnapi Ukki túrára, de erről már hallottatok kedves gyerekek. Legközelebb a Börzsönyi Vulkántúra meséjét mondom majd el nektek.

Dübörgés és Rock'n'Roll!