Első és utolsó...

A cím kivételesen nem valami tőlem megszokott hőbölgős elégedetlenkedést takar, hanem csak egy szimpla ténymegállapítás.

Ugyanis a héten sikerül végre elérnem azt, amit január óta próbálok.

A történethez hozzátartozik, hogy Botond fiam januárban kezdte az ovit. Innentől Damoklész kardjaként lebegett a fejem felett, hogy amikor a másodszülött megérkezik (ami épp egy hete meg is történt) nekem kell majd oviba hordanom, ami azt jelenti, hogy kicsit át kell szervezni az életemet ismét. Ami többek között azzal is jár, hogy ismét új időpontot kell találnom a hétközbeni edzéseknek.

Osztottam, szoroztam és kitaláltam, hogy mivel az oviba menést nem lehet korán csinálni viszont későn (relative), ezért a legcélszerűbb, ha szépen felkelek ahogy eddig vagy kicsit korábban, csak épp most nem korán megyek dolgozni, hogy délután futhassak, hanem elmegyek futni, aztán lehet ovizni azután pedig irány az iroda.

Nagyon megörültem milyen jól kitaláltam. A baj csak ott volt, hogy míg a munka kötelező gyakorlat, addig a futás szabadon választott. Így aztán minden lehetséges kifogást kitaláltam, hogy egy félóráig elgalább elhúzzam a felkelést. Utána meg már azzal nyugtattam magam, hogy már nem érnék vissza időben az ovihoz, úgyhogy tulajdonképpen ez nem is az én hibám. Meg amúgy is sötét van/esik/havazik/fúj a szél (nem kivánt törlendő).

Ezután gondolom nem nagy nehézség kitalálni, hogy mi is volt a nagy elsőség. Hát természetesen az, hogy a héten sikerült végre abszolválnom kétszer is a betervezett reggeli futást, ami nagyon nagy eredmény részemről. A futások egyébként a szokásos környéken a Rákos patak partján zajlottak. Egyik reggel egy 8nak-szánt-lehet-hogy-kilenc, másik reggel pedig egy ötöske. Természetesen halál laza kiligyűjtő tempóban. A reggeli futás hihetetlen életerővel tölt fel. Kár, hogy ebből az életerőből nem jut egy kicsi a futás előtte is, mert úgy azért könnyebb lenne kikecmeregni az ágyikóból.

Ja és miért volt utolsó is az első?

Hát azért, mert kedden reggel havat taposva teljesítettem a penitenciát. Az időjárással kapcsolatos tapasztalataim alapján jó eséllyel az idén utoljára. Beleértve az eljövendő telet is.

Azt hittétek valami érdekesebbről írok mi? :)

Azt majd a Maciék...

Tél a Visegrádi hegyekben

ExVisegrado, paradiso terrestri 40-20

Szombati túránk fent említett címre hallgat. Visegrád fennállásának 1000. éve adta a túrasorozat ötletét, melyet a Szigethalmi SE. rendezett.

Macival 7-kor indultunk, és mivel nem akartunk Pesten átevickélni, így a Lovasberény-Bicske-Tök-Tinnye-Perbál-Esztergom-Visegrád útvonal összes kanyarulatát és hóátfúvását élvezhettük.

Kissé megkésve, 9 óra után rajtoltunk. Maci ideges volt, miszerint sosem végez a 40-es távon. De ugyebár tudjuk, ez csak jó alkalom arra, hogy behozza az előtte elrajtoló 70 ember nagyrészét. (Így is történt). Én csak a 20-as távra merészkedtem, ezért az első hegy alján hagytam Macit elmenni, úgysem tudtam volna fölfele tartani vele a tempót. Előtte még megcsodáltuk együtt a Salamon tornyot, bánkódtam, hogy elfelejtettem fényképezőgépet hozni, és megbeszéltük, hogy a Fellegvárig együtt haladunk.

Nos, miután Maci elment, én is elérkeztem az első ponthoz a Görgényi ..... -hez, de csodálkozva néztek rám, a 20-as távnak itt nincs ellenőrzőpontja. Már fel kellett volna kanyarodni a várhoz egy rövidebb úton. Most már nem akartam visszamenni, néhány plusz km nem árthat, és  mentem tovább. Mikor felértem a hegytetőre, láttam a várat, egészen messze volt, ezért becsületből visszamentem aszfaltúton a Fellegvárhoz, mert szerepelt a leírásunkban, hogy ott kéne haladnom. No persze nem volt pont, ezért újra visszamentem oda, ahol előzőleg kilyukadtam. Ez megint plusz két km. volt.

No  mindegy, megleltem az innen már közös utat, és kocogásba kezdtem, az eddig még nem említett egészen nagy hóban. Mert a Nagy-Villám teteje tiszta hó volt. A Visegrádi kapuig lehetett kocorászni picit, ott aztán tényleg elvált a két (illetve 3, mert 30 km is volt) táv. Itt volt egy ellenőrzőpont végre, kaptam két csokit, aztán továbbindultam egyedül.

Innen baromi meredek emelkedő következett, a cipőm elázott a hóban, mert nem igazán volt kitaposva az út előttem. Fogalmam sincs a többiek hol mentek. Vagy nem volt előttem 20-as távon sok ember? Nem tudom, mindenesetre a vizes cipő-zoknitól eltekintve nagyon élveztem a havas tájat, szép kilátás nyílt a hegyről a Duna-kanyarra.

Egyedül a hófehér erdőben, van valami fílingje. :-)

Csináltam is pár képet a telefonommal, amit majd Jocó kollégának küldök, és most itt megkérem rakja be nekem a beszámolómba. Képekkel illusztrálva mégis szebb a történet.

Szóval hegy. A leírás szerint az Urak Asztala felé tartottam, kis lejtő, aztán megint nagy emelkedő, oldalazva a hóban. Egy társaság éppen tanakodott, hogy vajon elinduljon -e felfele, de aztán jöttek utánam, és a célban is láttam őket. :-)

Megint hegy, átmászás vadkerítésen, Pap-rét, aztán a Szent-László hegy oldala, ismét oldalazva, csúszva, hóban, enyhén emelkedve, jó sokáig.

Azt hittem eltévedtem, embert nem láttam a környéken, kezdtem aggódni, hogy már több órája jövök, és még ellenőrző pont sehol. Végre hangokat hallottam, utolértem egy társaságot, néhány fiú volt, akik megerősítettek abban, hogy jófele megyek. (Nehéz volt követni az útleírást, nagyon lerövidítették, térképet pedig nem kaptunk) Miután megszólítottam az egyik srácot, nyomban el is esett, így nem kockáztattam a további beszélgetést.

Sajna előzni nem lehetett, tériszonyos hegyoldal libasoros ösvényén jártunk, csúszott is, a nagy hóba meg amúgy sem akartam kerülgetni. Lehetőség híján igen lassan baktattam a srácok mögött, amíg ki nem értünk az aszfaltos útra.

Itt elvágtattam, és egy lejtő aljáig megint tudtam kocogni. Elhagytam a Vadászházat, és hegynek indultam ismét. Már kezdtem magamban morgolódni hogy ez a túra csak hegynek fölfele megy. Végülis a 20 km-ben 1000 m szint volt. Ez a rész viszont ismerősnek tűnt, jártam már itt kirándulni, és képben voltam hol vagyok. Ez sokat segített, és miután elértem a tetőt, tudtam, hogy az ösvény ami lefele visz milyen, és mikor ér le a faluba, Pilisszentlászlóra.

Épp ideje volt, mert már 4 (!) órája jöttem, és itt jártam mégcsak 13,4 km-nél! (Jó mondjuk volt plusz 4-5 km eltévedésem is, de akkor is.)

Sikeresen le is értem, kocogva persze. Itt jó néhány túratársamat elhagytam, és beérve a faluba megkerestem a Gesztenyés kocsmát. Valóban kocsma volt, még a pontőrök is szívták a cigit, jó nagy füst fogadott. A jutalomként kapott kóla gyors elfogyasztása után menekültem is vissza a jó hideg, de legalább friss levegőre.

Ha nem mondtam volna, nagyon hideg volt. Főként miután futás után megáll az ember, vizes a háta, kezd fázni egyből. Fel is vettem a dzsekimet, és a kezem is nagyon fázott.  Innen (eddig kék jelzésen jöttem) most piros jelzés vezetett az Apátkúti-völgyön keresztül Visegrádra vissza.

A házakat elhagyva erdei úton haladtam, hamar le is került rólam a kabát. Lehetett megint kocogni. Itt is csináltam képeket, mert az Apátkúti-völgy nagyon romantikus kis patakvölgy.

De aztán jött a feketeleves. Át kellett kelni a patakon. Egyszer, kétszer, háromszor, ó Isten tudja hányszor. Már frászt kaptam, mindig féltem, hogy mikor esek bele. Ráadásul egyedül voltam az aggódásommal. De sikerült megoldanom ügyesen az összes átkelést.

Végül kiértem az aszfaltútra, ahol nem nagyon mertem már kocogni, mert jeges volt, és nagyon csúszott. A völgy továbbra is szép volt, a patak mellett vitt az út, nagy sziklákkal tarkítva, és az Ördög-vízeséssel. Utána egy kis tavacska szerű víztározó következett, amin átfolyt a patak. Lassan beértem Visegrádra, aztán be a célba.

Megkaptam az oklevelet, kitűzőt, és még egy polót is, amit előzőleg levélben kisírtam magamnak. :-) A célban tea volt, zsíros, vajas, lekváros kenyér. Nem volt rossz az ellátás, de azért a 20 km távnak ugyanannyi volt a nevezése, mint a hosszabb távoknak, (1000 Ft. egységesen) és nekik több ellátás járt. Ezt azért picit nehezményeztem.

Hamarosan átöltöztem, és Atis elé indultam, aki másfél órával előbb indult reggel, a 30-as távon. Node láss csodát, Maci jött velem szembe vigyorogva! Végül beért a célba Atis is, és beültünk együtt egy jól megérdemelt pizzára.

Még kétszer jövünk, mert a túrasorozat három túrából áll, mindegyik a környéken, de más útvonalon lesz megrendezve. A végén szép kis érmet ígérnek.

Legközelebb remélem meg tudjuk nézni a várat és a Királyi Palotát is, mert nagy sajnálatomra most nem érintette ezeket a helyeket az útvonal. Titkon pedig reméltem, hogy a várat - mint általában az ilyen túrákon - féláron megnézhetik a túrázók. Sajnos ez nem így volt. Az útvonalvezetés egyébként nagyon szép, sok-sok heggyel, szép kilátással tarkított.

Jó kis bemelegítés volt a lefagysz túrára, mert elég sok extrém került be, a jég, a hó, a patak, és az emelkedők így együtt.

Atis képeit itt megnézhetitek:

http://exvisegrado30.kertiati.fotoalbum2.hu/

 Köszi az útvonalat is :)

Barlangtól-Barlangig

Vasárnap reggel enyhe tavaszi időre ébredtünk. Egyeztettük óráinkat, és elindultunk Macival Margita maratont levezetni, egy sétálós, kellemes túrára a Budai hegységbe.

A túra a Szemlő-hegyi barlang bejáratánál indult, sokkal kevesebben voltak, mint tavaly. Az útvonal jó szintes, ezért vittem a túrabotokat is, aminek bizony nagy hasznát vettem fölfele menet, de főként a meredek lejtőkön.

Segített kímélni picit fájó térdeimet. Macinak is fájt a talpa egy kicsit, de azért mindet hegyet megfutott, neki kellett az edzés, meg az önigazolás.

Nekem nem kellett. Csak a lassú séta a szép környezetben. Ezen kicsit össze is vesztünk, de aztán maradt az én verzióm. :-)

Egy-két utcán átvágtunk, aztán két házikó között meredek lépcsősor vezetett a Mátyás-hegy teteje felé. Nagyon érdekesnek és izgalmasnak találom ezeket a természeti szépségeket. Bár a lépcsőn lihegtem fölfele, szép volt a kilátás, és a nap is kisütött.

Csináltunk is jónéhány fotót, máskor úgyis sajnáljuk erre az időt. Az első ellenőrző pont után ismét picit fölfele vezetett az út, jól kiszalagozott pontosan követhető volt. Imádom ezeket a fajta erdei ösvényeket, sziklás talajjal, levelekkel. Sár nem volt sehol sem.

Fölértünk a Hármashatár-hegyre, Maci beszélgetett a pontőrrel, én meg hiányoltam az innivalót. Jó sokáig gyötört a szomjúság, mert elkövettem azt a hibát, hog nem vittel magammal semmit.

Ahol pedig ennyit kell felfele gyalogolni, ott izzad az ember, és szomjas is lesz.

Mire Maci futva utolért, éppen egy nagy őzike bámult rám, és szaladt át előttünk az ösvényen. Csak úgy villogott a fehér feneke. :-)

Következett az Újlaki hegy, aztán a Homok-hegy, aztán a Hűvösvölgyi Nagyrét. Nyitva tartó büfé sehol. Még jó hogy a kedves pontőr srác adott egy kis vizet, jószívvel.

Nagyhárs-hegy, Kishárs-hegy, nem akarom részletezni, két kilátót is érintett az útvonal. Az egyik szerintem vadiúj, legalábbis nem emlékeztünk rá, hogy itt lett volna tavaly, és úgy is nézett ki. Nagyon ötletes kis csavaros kilátó. A fotókon meg lehet nézni, sikerült megörökíteni ezt is.

Sajnos föl nem mentünk,  a tegnapi túra után én már nem kívántam a plusz lépcsőzés lehetőségét.

Lejtőn leereszkedés, aztán az erdő után kiértünk megint a házak közé, végre volt egy nyitvatartó bolt, ahol tudtunk venni kólát. Nagyon szomjas voltam, nagyon jól esett. Kösz Maci. :-))

Az Apáthy sziklánál már jópárszor jártunk, az odavezető lépcsőt most alulról tehettük meg. Nekem nem jelentett örömet. :-) Maci persze felszaladt rajta mint a zerge, és vigyorogva várt, én meg alig kaptam levegőt.

Szépen körbe barangoltuk a Budai-hegység legjobb részeit, megmásztuk a Vaskapu hegyet, ahol kis extra, hogy kötél mentén lehet fölkapaszkodni a pecsételéshez. A pontőrök szép kilátásban gyönyörködhetnek, a túrázók pedig tehetnek egy kis extra kitérőt. Ez tavaly is tetszett nekünk.

Elértük a Balogh Ádám sziklát, ahol elég sok hajléktalan él, most nem láttuk csak hallottuk őket, és éreztük a szagukat. Próbálnak élhető környezetet kialakítani maguknak, apró mécsesek, művirágok voltak a barlang bejáratánál.

És hihetetlen, de kb. 100 m-t gyalogolva luxusvillák vannak már. Ennyi mercedesz, volvo meg egyéb terepjárót a mi kis városunkban egész évben nem láttam, mint itt ezen a túrán, ahol csak pár km-t mentünk a Rózsadombi villák között.

Érdekes a párhuzam, és elgondolkodtató.

Néhány utcát kellett már csak végiggyalogolni, és a végén egy jó meredeken leereszkedve már ismét a barlang bejáratánál voltunk, és beértünk a célba.

Jó kis túra volt, mindenkinek ajánlom, nagyon szép környék. A kedvezményes barlang látogatás lehetőségét már tavaly is terveztük, idén is, de sajnos most is győzött a fáradtság, nem mentünk barlangba. Talán jövőre.

A célban nagyon finom májkrémes kenyeret ettünk, savanyúsággal, és a tea is kimondottan finom volt. Dícséret a szervezőknek érte.

A túra a Budapest kupa első túrája volt, tavaly mindketten megcsináltuk, idénre nem terveztük, de ha már itt vagyunk...

Szóval megvettük a kupa-füzetet, beverettük a pecsétet, és hátha...

Hát, dübörgés vagy mi...

Képeket remélem Jocó fölteszi a blogba.

UPDATE: 

Igen ,föltettem :)

A többi itt: http://picasaweb.google.hu/bebielefantok/20090208_barlangtol_barlangig

Margita Terep Marton

Előrebocsátom, hogy alábbi szöveg az én látószögemből született. A többi résztvevőre, légyen az bár Bébielefántos avagy egyéb, a senyvedésnek eme formája nem vonatkozik.

A negyed hétkor elfogyasztott ham-and-aggs után, Gödöllő fele tartunk az autópályán.

Maci, Tamás, és jómagam. Míg a két első ülésen utazó utas azon gondolkodott melyik benzinkútnál álljunk meg egy toalettlátogatásra, én hátul éppen azon tűnődtem vajon hova fogom kihányni a reggelit.

Ideges voltam, rossz volt hátul ülni, és mint minden futóverseny előtt, piszokul fájt a gyomrom.

Nem vagyok futó, ezért minden egyes próbatétel megvisel. De aztán túlélem, és újra próbálkozom.

Ezúttal nagy fába vágtam a fejszémet, a Margita terep maratonra olyan szép névre szóló érmet ígértek a 7 órás szintidőn belül teljesítőknek, hogy úgy gondoltam egy életem egy halálom én ezt bizony megpróbálom.

A rajtnál rengetegen voltak, főként túrázók, de szép számmal akadtak futók is. Hosszú volt a sor, kint a bejárat előtt volt a vége. Mi előneveztünk, és Zsuzsa barátnőnk, aki Debrecenből utazott ide erre a versenyre, már korán reggel felvette a rajtszámainkat.

Sok-sok ismerőssel találkoztunk, meg kell említenem Ernőt, aki mindig olvassa a beszámolóimat. No és azt is ideírom, hogy nagyon jó időt futott. :-)

Szóval a rajt. Hagytam szépen elfutni az összes futót, úgyis csak zavarták volna a tempómat. Tamás valahol eltűnt a tömegben, egy idő után Zsuzsa is utána eredt. Maci lemaradt velem, és várta B.Ferit, aki miután elhagytuk a Máriabesnyői kegytemplomot, be is ért minket.

Erre Maci, és B.Feri el, én meg majdnem sírva fakadtam egyedül. Azt reméltem ugyanis, hogy majd valaki velem tart, és húz magával. Mert ugyebár ha nem húz senki, elfáradok, és megállok, és én bizony nem húzom magamat.

Igyekeztem tartani a tempómat, ami amúgy is lassú volt, és folyton figyeltem az órát, hogy tartsam az idővallumokat, amivel még beleférek a 7 órás szintidőbe.

A Pap Miska kútig jól haladtam, aztán a Babatpusztai pihenőnél megörültem az energia italnak. Később ettől ugyan nagyon fájt a gyomrom, de azért jólesett, az ellátásra nem lehet panasz, valamint a pontőrök figyelmességére, gyorsaságára sem. Ügyesek és lelkesek voltak.

A következő ellenőrzőpont a Margita aljában volt, emlékeztem rá tavalyról, hogy sáros rész következik. Nem nagyon zavart, még lelkes voltam, és az időbe is belefértem még. A hegyre gyalog mentem fel, ahol az eddig kegyes időjárás számomra hűvösebbre fordult. Picit fáztam a Margita tetején, de a pecsét és csoki után ismét futni kezdtem.

Jó kis erdei terep és lejtős rész kezdődött, ismét frissítőpont, ahol vizet is lehetett inni. Kb. 17 km-nél jártam, és azért küzdöttem, hogy a félmaratoni távra beleférjek a 3 órába. Pontban 12-kor, tehát 3 óra alatt értem a Domony-völgybe. Itt jártam 21 km-nél, de éreztem, hogy többet futni már nemigen tudok.

Enni nem kértem, a gyomrom fájt, és a lábam is elkezdett fájdogálni. Tudtam hogy most köves és aszfaltos út következik, ezér jó tempóban gyalogoltam, de 30 km-ig már nem volt pont útközben. A 3-as úton akkora volt a forgalom, alig tudtam átmenni. Innen letérve átmásztam a kerítésen, és következett a legrandább szakasz, hegynek fölfele bokáig érő sárban.

Egy darabig az emlékeimből éltem, miszerint tavaly is sár volt itt, és mégis beértem. Most azonban alig tudtam evickélni benne, futásra meg nem is gondoltam, kezdtem fáradni, és legfőképpen elkeseredni azon, hogy mindenki sorra leelőzött.

Jó hosszú szakaszon mentem egyedül, magamba fordulva, és nem bírtam magam rávenni, hogy fussak. Egyre jobban féltem, hogy kicsúszom az időből, de aztán mint egy jó pszichológus elkezdtem magammal beszélgetni:

- hát csak nem adod föl most, amikor végre megmutathatod, hogy egyedül is képes vagy rá?

- egy bébielefánt sosem adja föl! Téged meg bevettek maguk közé elefántnak.

- kemény vagy, megcsinálod, és a végén milyen büszke leszel magadra!

Szóval ilyen, és ehhez hasonló mondatokat löktem az agyamba, és közben szaporán szedtem a lábaimat, a gyalogló tempómban ötödik sebességre kapcsoltam. Úgy számoltam, ha 2 óráig odaérek a Kőkereszthez, akkor az utolsó 9 km-re is van még 2 órám, és az elég lesz.

Egyszercsak vége lett a sárnak, az utána következő monoton hosszú aszfaltos útnak, és odaértem az etapra. És hurrá, mégcsak 3/4 2 volt!

No, innentől aztán jó kedvem lett, felvágtattam a hegyen (no jó, ez azért túlzás!) és az erdei ösvényen sorra kerültem ki a gyaloglókat. Picit próbáltam belekocogni, már amennyire a lábam bírta. Emlékeztem, hogy jön egy lejtő, amit meg lehet futni, és lehet időt spórolni. Igaz, mire odaértem, már nagyon fájt a lejtőn a térdem.

Át kellett mászni egy kerítésen megint, ahol a létrának már csak a felső foka volt meg, de ezt az akadályt is legyűrve, még kocogtam egy kicsit. Fél háromkor már a Besnyői állomáson voltam, és olyan jó kedvem lett, hogy ihaj. Mégiscsak meglesz az érem, örültem előre.

Aztán Gödöllőre beérve, már nem is kellett sietnem, és az Egyetemi erdő előtt Maci is feltűnt, elém jött egy kis buzdításra.

Innen már gyalog is beértem a célba, azért a végén tisztességesen futó módjára kocogtam be.

Pecsét, iskola, oklevél, és kezemben volt a győzelem. Az időm 6.10 lett, amivel magamat is megleptem.

A társaim már vártak, Tamás és Zsuzsa 4.40-et futott (ha jól emlékszem az adatokra) Maci 4.59 körül teljesített. Gratula nekik.

Forró fürdőt vettem, ami soha ilyen jól nem esett még. Hát ez is megvan. :-)

Ui:

Másnap reggel fájó térddel, fájó talppal, de remek tavaszi kirándulóidőben indultunk Macival levezető túrára: Barlangtól-Barlangig 20 km-en át.

Egy oldal futóknak, vagyis NEKED :)

Bár nem szokás itt oldalajánlókat közzétenni, de hadd tegyek most kivételt.

Hosszú, fáradtságos, de örömteli munkán (na jó egy részén) vagyunk túl és elmondhatom végre, hogy többé-kevésbé elkészült egy NEKTEK szánt weboldal. Az oldal elkészítését elsősorban a saját igényeink indokolták, hiszen olyan sokszor lett volna hasznos ha ebben a blogban is megmutathatjuk az útvonalat, amiről csacsogunk.

Ami engem érint, személy szerint statisztika és szám-mániákus vagyok (amellett, hogy térkép :)) és ezért mindig szeretem vagy szeretném tudni, hogy pontosan mennyit is sikerült futnom egy-egy edzésen.

Vannak is külföldi oldalak, ahol egy-egy dolgot megtehetek ezek közül vagy akár mindet is. A bajom csak az, hogy egyrészt a világ másik végén vannak (ennek minden hátrányával), másrészről pedig valahogyan nem tudom "otthon" érezni magam ezeken az oldalakon, hiszen nem látok ismerős helyeket, útvonalakat, embereket. Szóval olyan idegen az egész.

Végül aztán felmerült az ötlet, hogy miért is nem csináljuk meg magunknak, hiszen értünk a térképekhez és programozni is van aki tud :) Így aztán megszületett az oldal, ami nem más, mint egy térképes futóútvonal megosztó, amit elérhetsz a http://www.futoterkep.hu/ címen.

Félre a sok dumával, lássuk amit tud az oldal:

• Kézi szerkesztéssel lemérheted rajta az aktuális edzés/verseny/túra hosszát és szintemelkedését.
• Feltöltheted a GPS-szel rögzített GPX fájlban tárolt útvonaladat.
• Az útvonal linkjét közvetlenül beteheted a blogodba, fórumra, weboldalba ágyazhatod.
• Az útvonaladról leírást és mindenféle egyéb adatot adhatsz meg.
• Az elmentett útvonaladhoz később bármikor hozzáférhetsz.

Természetesen az alkalmazás folyamatosan fejlődik, sőt ha esetleg javaslatod van a fejlesztés irányában, akkor szívesen vesszük.

Ennyira megörültem, amikor kész lett a lap, hogy rögtön be is linkeltem útvonalakat ide, meg ide, meg ide.

Dübörgés, térképezés és rock'n'roll :)

Kincsesbánya 30

Ezt a túrát a Margita-terepmaratonhoz felkészülésnek szántuk.

Tamás és Maci értem jött reggel, és amíg a reggelimet majszoltam, le is beszéltek azonnal a rövidebb távról. Mondván a felkészülés az nekem is az, tehát menjek velük, utánuk, ahogy sikerül.

A rajtban félórás sorbanállás után könnyű ruházatban, (ami nálam egy alsó trikót és egy polar pulcsit jelent) sapkában kesztyűben indultunk el. Sok-sok ismerőst üdvözöltünk (főként Maci) és örültünk a hóesésnek. Mert ugye az sokkal jobb, mint az esőesés. :-)

A srácok ígéretükhöz híven egészen a Szeg-hegy tetején lévő első pontig gyalogoltak, ahol előrementem és elkezdtem a futást. Még lendületben voltam, mondták is a srácok, hogy alig értek utol. Aztán elértük az aszfaltút keresztezést, utána egy picit fagyos talajon kerülgettük a túrázókat, majd a lejtőnek ismét jó tempóban tudtam futni.

Azért itt már elhagytak a srácok, (mert ugye sokkal sokkal ügyesebbek, ami ugye nyilvánvaló volt eddig is) de próbáltam őket nem elveszíteni. A második ellenőrzési pontnál a csokimat is elvitték, amit azóta sem kaptam meg.

Kis idő  múlva elértük a Csurgói tavat, aztán a nyaralókhoz felfele vezető úton már csak topogtam, mert nagyon jeges volt az út.

Picit bele kellett gyalogolnom, emelkedő is volt, nehezbbé vált a terep. De aztán az aszfaltúton ismét kocogásba kezdtem. Maci és Tamás türelmesen vártak, de itt fel lett szólítva, hogy nosza futás van a következő pontig. (A felszólítás nem Tamástól származott!)

A fiúknak nagyon jól ment végig, ezt többet nem is mondom, nem őket akarom dícsérni, hanem inkább magamat. :-)

A következő pont a Gaja-völgy bejáratánál volt, ahonnan jeges-havas nehezen futható terep következett. Bele is szakadtam egy pocsolyába, a cipőm beázott, de nem adtam fel, próbáltam lassabb tempóban, de kocogva haladni.

A szurdok nagyon szép volt. Csupa hó minden, a víz megáradva, vadregényes környezet tényleg. Nehezen tudtam haladni, (egy beszámolót olvasva más túrázó szemében nevetségesnek is tűnt ez, de én nem bánom) és arra gondoltam, azért is megyek, mert meg tudom csinálni. Végül is most kezdtem bemelegedni, és ha le is maradtam, azért a kocogást csak hébe-hóba hagytam abba egy picit, hogy pár lépést pihenjek.

A Varjúvárig még jeges kerítésen is át kellett mászni, ami aztán megismétlődött még párszor.

Itt bevártak a fiúk, felcaptattam utánuk a hegyre, és gyönyörködtünk a kilátásban. Nagyon szép havas volt minden, a fákon vastag friss hólepel. Egészen a sípályáig gyalogoltunk, mivel emelkedett a terep. Itt értük utol Atist, aki aztán csinált néhány fotót rólunk.

http://kincsesbanya30.kertiati.fotoalbum.hu/

Sajnáltuk hogy nem hoztunk gépet, mert annyira szép volt, és megörökítésre várt a tél. Dehát a futófelszerelést csak nehezítette volna. Meg különben is, tudtuk hogy Atis itt lesz. Tavaly is itt volt.

A sípályán lefutottunk, nem volt nehéz, sőt. Alig bírtam megállni a végén a lendülettől. A faluban is kocogtunk az úton, bár én itt jócskán lemaradtam, gyalogoltam egy sort, hogy pihenjek.

A Gaja vendéglő pecsétje után felgyalogoltunk a Kálváriára, ahonnét még egy darabig gyaloglás következett, mivel emelkedett, és én nem bírtam futni.

Aztán a lejtő, ismét kocogva, és a következő pontnál az Alba-Regia forrásnál beértük Juditék társaságát.

Ezután olyan nehéz talaj következett számomra, egy szántáson keresztül vezető mély árkos földút, aminek jeges volt a teteje, de ha beleléptem beszakadt és víz volt benne. Itt már teljesen el volt ázva a cipőm, bár ez különösebben nem zavart. Nagyon nehezen tudtam lépkedni, és ez volt a legfárasztóbb szakasz számomra.

Nem is volt ismerős a hely, aztán kiderült, el is kavarodtunk picit. De nemsokára rátaláltunk a helyes útra, és beértünk a Csurgói házikókhoz a falu szélére. Megkönnyebbültem hogy túl vagyok ezen a szakaszon, és kicsit pihenve beszélgettünk Judittal.

A srácok eltűntek a szemem elől, de már kezdett fájni a lábam, és nem tudtam őket követni. Az út viszont már ismerős volt tavalyról. A töltés következett, ami most egész jó terep volt, lassú kocogással próbálkoztam. Tavaly itt hatalmas sártenger fogadott.

A  Becsali-büféhez már úgy érkeztem, hogy fájtak a térdem melletti izmok, nem ment a futás. Pihentető gyaloglásra váltottam, megittam a srácok által szponzorált kólát, és útjukra engedtem őket. Gyalogosan vágtam neki a tópartnak, aztán az aszfalton adta magát egy kis lassú kocogás mégis. Így értem be most már a célig, picit még szóba elegyedve efemm-ékkel, aztán mivel négy órán belül volt az időm, nagyon meg voltam elégedve magammal.

A fiúk már kipihenten vártak, én meg átvettem az oklevelet, kitűzőt, és ittam egy fincsi teát.

Másnap szokás szerint úgy ébredtem, mint akit kerékbe törtek. De aztán ahogy felkeltem, járni kezdtem, és elmúlt...

Itt találtok sok-sok fotót a túráról:

 http://kb.pesza91.fotoalbum.hu/viewpicture/pictureid/5484127

Testi-lelki állapotokról és gyenge próbálkozásokról a négy fal között

Az elmúlt egy-két hétben eltökéltem, hogy mire a Margita 40 lesz úgy-ahogy formába hozom magam.

 Az edzéseket az utóbbi időben igen nehezen tudom sajnos kivitelezni, ami részben rajtam áll (vagy inkább fekszik, jelentős  súllyal), más részben nem.

Baráti körökben köztudott, hogy hamarosan újabb taggal bővül a család, így böcsületes családapaként próbálok nagyobb részt magamra vállalni (sajnos kevéssé sikerül). Az elmúlt időszakban ehhez jön, hogy az egyébként is szűkre szabott szabadidőmből újabb szeletet hasít ki a nemrégiben elkészült, korábban már emlegetett futótérkép téma. Ráadásul a tetejébe még először jeges-fagyos utána esős-nyálas, de mindvégig gusztustalan időjárás volt, nem kevésbé utálatos módon korai sötétedéssel.

Minden adva hát a punnyadáshoz, amiből csak spartatlonistákat megszégyenítő lelkierővel lehetséges kitörni, ha egyáltalán.

A fent említett időjárási körülmények között két dolgot utálok nagyon. Átöltözni (millió ruha) és vízben trappolni (főleg, ha beázik a cipőm). Előbbiek miatt értelmes kitörési kísérletnek gondoltam, hogy a cég konditermében levő, amúgy sem kihasznált futópadot megpróbálom igénybe venni, valami edzésnek tűnő tevékenység céljából.

Első alkalommal rettenetesen rossz volt, egyszerűen képtelen voltam megtalálni a ritmust, nem lehetett a keskeny szalagon úgy csámpázni jobbra - balra, ahogy én azt megszoktam. Nem beszélve arról, hogy a tempót a gép diktálja, de legalábbis matatgatni kell, ha változtatni akarsz.

Egy szó mint száz a félórás edzés úgy lefárasztott, mint normál esetben  egy órás. Arról nem is beszélek, hogy "rendes" futás alkalmával fél óra alatt a leglazább tempóban is azért 5 kilit lenyom az ember, de akkor már aludtam is egyet közben.

Na most, ha hinni lehet (szerintem nem lehet) a mérőkének, akkor valami 3.5öt sikerült abszolválnom enyi idő alatt. Hm.

A következő már egy kicsit jobb volt, a rákövetkező megint. De zene nélkül egyenlő a dolog az öngyilkossággal.

Ami nagyon fura nekem az a sebesség. Az 5-5.5 perc/km nekem az átlagos futótempóm, ami ugye olyan 10-11 km/h. A padon pedig a 7.5-ös tempónál már majd' kiköptem a tüdőmet, feljebb nem is mertem vinni. A 40 perces hegyes-völgyes program amit végigcsináltam teljesen kikészített, pedig az sem ment fölé ennek.

Két magyarázatot tudok elképzelni. Az egyik, hogy a futás annyira más ezzel az eszközzel, hogy az ember kevesebbet tud teljesíteni, a másik pedig az, hogy egész egyszerűen pontatlanul méri és jelzi ki a különböző adatokat.

Az első azért gáz, mert ha jól tudom mindenféle mérésekre meg vizsgálatokra is használják, márpedig akkor az adatok falsak. A második azért, mert egy k*a drága futópad legyen má' pontos.

Összefoglalva, ha egy mondatot kéne mondanom a futópadról az ez lenne:

Kerüld el, ha teheted!