Kubát Hugó Emléktúra Kőszegen

Előzetesen letelefonáltam, hogy a 8 órás rajt előtt tudjunk indulni egy félórával, hogy a délutáni másik túramozgalmunkat is meg tudjuk csinálni. Nos, már előző este leautóztunk Kőszegre, hogy a korai indulás ne okozzon problémát. Reggel gyors összepakolás és érkezés a Jurisics gimibe. Akkor tudatosult bennünk, hogy óraállítás volt. Nemhogy fél nyolcra, de fél kilencre értünk a rajthelyre!

Paff. Ezt jól elszúrtuk, pedig már rég fenn voltunk, mehettünk volna. No de Maci nem sokat boszankodott, így szép a kihívás, mondta, és máris futva indultunk a rajthelyről a Zöldön.

Igaz, ha a zöld szalagokon indulunk - amit a túrázóknak tettek ki - akkor 1 km-t megspórolunk, de mire rájöttünk, már késő volt. Így még szebbnek tűnt a kihívás, hogy délben indulnunk kell Szentantalfára, (ami minimum másfél órás út) hogy odaérjünk a másik túrára.

A túra a tavalyival ellentétben nem a Szabó-hegy - Óház útvonalon indult, hanem a Kenyér-hegy, Pogányok felé, ami azt jelentette, hogy az emelkedő kicsit később jött.

Nekem ugyan mindjárt az emelkedő elején sikerült belelépnem egy árokba, ami tele volt levéllel, és nem sejtettem hogy alatta víz van. Így aztán jobb lábammal vizes cipővel-zoknival kellett végigmennem a 21,8 km-t, ami szerintem pont annyi volt. (Ellentétben a tavalyival, ami sokkal többnek tűnt)

Hegynek felfele Macinak csak a seggét láttam folyton (igaz figyelemre méltó látvány) sosem bírtam utolérni, de azért nagyvonalakban bevárt engem. Örömére szolgált, ha látott más túrázókat is, akkor dupla tempóval mentünk, hogy leelőzzük őket a már ismert "vérszemetkapott" okok miatt.

A Tervút-on haladtunk felfele, szép erdőben, kis ösvényen, hegyre felérvén jól le lehetett kocogni. Elhagytuk az Elektromos-forrást, ismét emelkedő, közben kétszer is láttunk szalamandert. Helyes kis fekete-sárga foltos állatka, ettől még én sem ijedek meg jelentős módon. És már sokat láttam a Kőszegi-hegységben, Macinak merőben új volt, és nagyon tetszett neki.

Le is fotózta a telefonjával, remélem beszúrja a képeket.

Elértük a Wizinger-majort, aztán a libanoni cédrust, itt már tavaly is jártunk, akkor erre mentünk a cél felé, tehát most kicsit megfordították az útvonalat, és meg is változtatták egy részét.

Ez a rész ismerős volt, egészen a Velemi Szent Vidig, ahova bizony elég szuszogósan tudtam fölkapaszkodni. Nagyon romantikus kis kápolna, szépen rendbe hozták, és piros teteje messziről látszik a fák fölött.

Itt képbeszúrás következne.

Megint hegy jött, a Hörmann-forrási parkolóig, egy része sáros, nagy gépek által kijárt rossz út volt, de feledtette velünk hogy láttunk őzikéket. Többször is. :-)

Aztán sűrű fenyőkkel övezett kellemes, mohás út, és felértünk a tetőre.

A parkolóban volt az első pont, megkaptuk a pecsétet, és továbbindultunk fölfele a Nagy Kendig adótornyai felé. Itt nagyon fújt a szél, fáztam is. Néhol még hófoltok is voltak, és itt volt egy nagyon sáros, de rövid szakasz.

Egyébként kellemesen langyos idő volt, időnként csöpörgött az eső, de semmi komoly.

Nagy Kendig után Kis Kendig, de innen már lejteni kezdett, és futótempóra váltottunk. Átmentünk egy elhagyott katonai ponton, még a kerítés és betonalapok megvoltak, de már mindent belepett a moha meg a növényzet. Jó kis fenyőerdős helyek, ösvény, jó talaj, jólesett rajta a futás.

Egészen a Vöröskeresztig kocogtunk, ott kaptunk újabb pecsétet, ismerős túrázók voltak a pontőrök, akik megörültek nekünk.

A sárga jelen futótempóban indultunk az erdőben végig lefele, néhány 10 km-en induló túrázót elkerülve.

Beértünk a Pogányokhoz, és a pincék között futottunk végig, be egészen Kőszegig. Az út beletorkolt a reggeli indulási útvonalba, és ismerős volt már. Utolértük az utolsó embert - aki 20 km-en indult és még előttünk volt - és a célnál le is kerültük. Tehát jó helyezéssel 3 és fél óra altt értünk be a célba. Pecsét, kitűző, és már robogtunk is a Balaton felé.

Ott aztán sikerült jól megáznunk, majd megszáradnunk, de ez már egy szóra sem érdemes történet.

A túráról még annyit, a jelzések frissen festettek, és tökéletesek voltak. Nem lehetett eltévedni. (Nekünk tavaly sikerült) A pontőrök kedvesek voltak, maga a túra kellemes, de szolgáltatás nélküli. Igaz háromféle kitűzőből lehetett választani.

Táv: 21,8 km, szint: 700 m. Idő: 3.30

Eged futás 2009

Megint van egy kis restanciám, de mostanában sajnos nem sok időm jut a blogra sem.

A szint idén sem volt kevesebb, mint tavaly. Az idő jó volt, a felkészülés kevés, az időeredmény feledhető.

A tavalyihoz képest (ami szintén nem volt azért világbajnok) sikerült 4 perccel is rosszabbat menni.

Ezen a terepen nem nehéz, tekintve, hogy a hegymenetet csak nagyon durva erőnléttel lehet megfutni, ha meg  gyalogol az ember, akkor bizony telik az idő.

A kilátónál most izoitalt kaptunk az eddigi hideg víz vagy tea helyett. Mi tagadás jól esett, ráadásul pont az a fajta volt (nem írom ide, hogy Getorade, mert az reklám lenne :)) ami az általam használt "kommerszebb" izoitalok közül az egyetlen, ami hatásos és még az íze sem rossz. Ennél jobban csak a Radlert szeretem futáshoz, de az inkább utána ajánlott, tekintettel a szénsavtartalmára.

A célban az idén az eddigiekkel ellentétben nem kitűzőt, hanem érmet kaptunk. Ezt csak azért fájlalom, mert az idén arany jelvény járt volna. De az érem kifejezetten szép darab szerintem, jó, hogy nem ezen spóroltak. Megmondom őszintén, hogy számomra igen kiábrándító amikor a kilóra vásárolható érmeket lapátolják oda a futóknak még egy gravírozást is sajnálva a verseny nevével.

Ami még érdekes volt, hogy a célban egy ú.n. gyümölcskávé nevű cuccot osztogattak, ami tök finom volt. Később láttam, hogy tényleg kávéfőzőben készül. Az íze a gyümölcsteához hasonlított, de teljesen sűrű volt. Csináltam még pár képet, aztán iszkiri haza a vasárnapi ebédhez.

Népek tavasza 30

Idén végre ismét - sok év kihagyás után - sikerült eljutni a hóvirágjairól híres Népek tavasza teljesítménytúrára.
Sokat gondolkodtam, hogy a maratoni távon induljak-e, de végül a 30-as mellett döntöttem (miről viszont nem találtam útvonalat :)).
A döntés utólag erősen vitatható, mert bár a táv rövidebb volt, de mivel nem kimondottan futáshoz tervezték, azért néhány helyen igencsak problémás volt a talpon- és szárazon maradás.

A túrát megelőzően hosszasan egyeztettem a csapat többi tagjával, aminek az eredménye a szokással ellentétben (t.i. hogy az ország lehető legtávolabbi pontján túráznak hozzám képest :))
legnagyobb (hozzátenném kellemes) meglepetésemre Zsuzsa közölte, hogy szívesen vállalkozna a dologra. Neki Debrecenből a távolság sem jelentős annyira, ráadásul több ismerőse is érkezik akikkel együtt tud jönni.
Ezzel a zeredménnyel tökéletesen elégedett voltam. Mivel sejtettem, hogy nem fogok villámként végigszáguldani a túrán, ezért örültem neki, hogy lesz beszélgetőtársam.
Szombaton reggel összepakoltam magam és irányt vettünk Eger felé, ahol elszállásoltuk magunkat a családnál. A szombati nap a szokásos hazalátogatás jegyében telt el. Mi tagadás kicsit azért izgultam, tekintve, hogy az évben még 1x kilométernél többet nem sikerült egyben futnom.
Mint tudjuk azonban a csapat sosem arról volt híres, hogy olyan kicsiség bármelyikünket eltántorítana mint az edzetlenség, úgyhogy ezeket a baljós árnyakat el is hessegettem a fejem fölül, mondván, ez csak 30k, annyit guggolva is :)
A találka a Majális parkban volt megbeszélve 8 körülre, így aztán 7-kor bevágtam magam ismert Honda márkájú gépjárművembe, majd csikorgó gumikkal kilőve vetettem magam az Eger - Lillafüred országút nyújtotta élménybe. Ezen az útvonalon szerintem mindenkiből kibújik a benne rejlő Petter Solberg (vagy Mikka Hirvonen, izlés szerint), nem volt ez másképp velem sem.
Egy darabig...
Aztán egyszer csak furcsa fehér foltok tünedeztek fel. Először csak a fák között, majd az út mellett. A Tamás kútnál már szép havas részek voltak, úgy hogy igazi csúsztatós-farolós kanyarokat lehetett volna venni, ha nem vagyok olyan rendkívül óvatos és defenzív vezető, mint amilyen (elfojtott szerény mosoly, lesütött tekintet).
Azért néhány, a hegyekhez nem szokott kollégát sikerült megelőzgetnem a kanyarok között. Mi tagadás élveztem az autózást. Gondoltam is, hogy ha másért nem, hát ezért már megérte átjönni.
Zsuzsáék egy kicsit hamarabb értek oda. A parkoló már teljesen tele volt mire én megérkeztem, ebből látszott, hogy nem leszünk kevesen. Utólag kiderült, hogy nevezési csúcsot regisztráltak a túrán.
Zsuzsa egy másik debreceni hölgyet is hozott magával, aki látásból már ismerős volt nekem többek között a Bükki hegyimaratonról és a Börzsönyi hegyi félmaratonról. Mindkét versenyen nem kis küzdéssel sikerült megelőznöm, annak ellenére, hogy a gyengébb nem tagja és érzésem szerint idősebb is nálam.
Beneveztünk, majd kocogva nekivágtunk.
A táv nagyjából végig ismerős volt, egy-két rövidebb szakaszt kivéve.
Először a Tűzköves tetejére kaptattunk fel. A hegyoldal ezen a részen telis-tele volt hóvirággal. Gondoltam készítek is egy szép fotót, de nem vettem észre, hogy a beállítások nem éppen a minőségre vannak kihegyezve, így a hóvirágok sajnos csak mint 3 fehér pixel a sok barna között jelentkeznek.
Itt még legényesen a kisebb emelkedőkön is kocogtunk. A lányok meg is jegyezték, hogy mit panaszkodok, ha ilyen jól megy. Persze ők nem tudták azt, amit én igen, hogy azért megyek most, mert a végén egész biztos, hogy nem leszek már képes rá, ha futok most ha nem. Akkor meg miért ne futnék :)
A következő jelentősebb emlékfoszlány a Lillafüred, ahol nagyon szépen sütött a nap öröm volt kocogni. Ezután egy majdnem eltévesztett lépcső után egy komoly kapaszkodó következett, ami meg is fogott bennünket.
Ha jól emlékszem itt volt a Vesszős forrás, de lehet, hogy nem jól emlékszem :) A következő pont az Örvény-kő volt, mainek a tetejéről nagyon szép kilátás nyílt az Ó-Bükk irányába (Upponyi hg).
Valahogy elkevergőztünk a Sebesvíz üdülőig, ahol egyszer egy emlékezetes szilveszter estét töltöttem.
Itt vált el a 42 és a 30 résztávja és itt jöttem rá, hogy jobb lett volna a maratont választani. Ugyanis míg a maratonosok kényelmesen kocoghattak Jávorkút felé a fennsíkon, addig minket rövidítés gyanánt lezavartak a valóban rövidebb, de a nevéből következtethetően meredek, szűk, csúszós viszont gyönyörű Sebesvíz völgyön.
Itt sikerült megint néhány képet csinálni. Sokaknak lett itt sáros a nadrágja, amit én (egyelőre) megúsztam.
A völgyben a DVTK pihenőnél a szokásos zsíros deszka várt bennünket hagymával és meleg citrmos teával, aminél jobbat kívánni sem lehet ilyen tájban. Azért módjával fogyasztottunk, hogy az Aranylépcsőn ne kelljen még a gyomorbajjal is küzdeni, valamint, hogy utána tudjunk tolni egy rendes futást az utolsó tizenvalahány kilométeren.
Azon a részen csatlakozott hozzánk egy putnoki illetőségű srác, aki Vajdaúrra emlékeztetett, abban a tekintetben, hogy nem ment a szomszédba beszédtéma tekintetében :)
Egész jól elszórakoztatott bennünket amíg bírta szusszal, aztán valahol (bevallom nem vettem észre, hogy hol) lemaradt tőlünk.
Innen a kisfennsíkon volt hátra még egy elég szép és jól futható rész. Ennek dacára a fáradtság már erősen mutatkozott rajtam, amikor a Csókás előtt egy gyönyörű tigrisbukfencet mutattam be a gyakorlatilag tükörsima talajon megtalálva az egyetlen kiálló gyökeret amin át lehet esni.
Itt másodszor kezdett el durván görcsölni a combom (először az Aranylépcsőn). Hiába, a hegymenetektől sajnos leszoktam a télen. Azért nem adtam meg magam, kicsi nyújtás - kicsi futás módszerel egész gyorsan úrrá lettem a helyzeten.
Itt már utoléregettek bennünket a maratoni táv futói, akiket szinte kivétel nélkül ismert a Zsuzsa ismerőse. Látszott, hogy nem ma kezdte :)
Na meg mi is utólértük a 15 km-es sétán részt vevő iskolás csoportokat, ami mi tagadás kicsit idegesítő volt, mikor 20-30 fő csoportokat kellett áttörni. A többség - becsületükre legyen mondva - próbált bennünket elengedni, már ha észrevettek, mert itt más szuperszónikus sebességgel robogtunk. (legalább 6 percesekkel :D )

Említésre méltó még ezen a részen az Udvar-kő barlang, ami igen szép és tudtom szerint fokozott védelmet élvez elvileg. A többikenek ezt el is mondtam, de én már többször is láttam, illetve sáros, csúszós időben nem is célszerű megtekinteni, ezért nem erőltettük, de javaslom mindenkinek a megnézését aki arrfelé jár.
Aztán egyszer csak beértünk.

(A többi kép itt.)
Ettünk még sok-sok zsíros deszkát és egy paparazzonak is áldozatul estünk, aki eljuttatta Macihoz a képet, aki pedig tovább küldte nekünk.
Máig sem tudom ki volt az elkövető, de egyelőre nem kért pénzt :)

Esetleg olvassa az illető?
Volt még esetleg résztevevő aki olvas itt és én nem ismerem?

Bia 25

Minden beszámoló úgy kezdődik, hogy korán hajnalban....

No, ezúttal nem. 7-kor indultunk, s most  nem túrázni, sétálni. A fehérvári szekció ezen a napon kibővült a barátnőmmel és a férjemmel, és hát a betegségéből felgyúgyuló Maci is velünk volt.

Fel- majd lerobogtunk a sztrádákon, és a hűvöske időben még nem sokat kellett sorban állni a nevezésnél. Azon kaptam magam, miközben visszamentem a kesztyűmért (aminek bizony hasznát láttam) hogy Maci, és Kata már elöl loholnak valahol. Mi Tamással öregesen ballagtunk. Próbáltam őt felkészíteni az emelkedőkre, nem sok sikerrel. Mindig mondogattam, hogy már csak egy van hátra, de ez nem volt teljesen igaz. :-)

Szóval a túra. Szép völgyben indul, aztán emelkedő, hullámzás, nagyon meredek de rövid hegy, Kő-orr, pontőrök, pecsét, és szép erdőben szép kilátással leereszkedés.

Ekkor láttuk meg második meredek hegyet, minek végén már a sárban csúszkáltak a bátor részt-vevők. A többség kikerülte ezt a csúcsot a piros nyomvonalán (Maci is!!!) kitérve így a szalagozott meredek csúszós rész elől. Én megmásztam becsülettel, és ahogy láttam Kata is. Ő ott nyomult a hegytetőn, gondoltam hogy leszakadt Macitól (a hegyitempóját ismerve nem csoda) aztán őt sem láttam többet.

A földutak néhol elég sárosak voltak, és az út mellett sok-sok kidobott szemét rontotta a látványt. Hiába no, ez pestközelség nem vitás. Vidéki ember nem tesz ilyet. :-) 

Sokan voltak a túrán, sok ismerős jött, ez is túrázás örömeinek része, ismerősökkel talákozni, pár jószót váltani, meg biztatni egymást.

A második ellenőrző pont után nem sokkal felértünk a fennsíkra, ahol már semmi sár nem volt, csak füves talaj, aztán a Habsburg birodalom mellett elhaladva beértünk Sóskútra. Itt kaptunk egy ásványvizet és fejenként 2 db csokit.

Nagy szél volt végig, a fennsíkokon és magasabb helyeken végig fel kellett húznom a csuklyámat. Egyébként kellemes napos idő lett volna.

A faluban nem sokat kellett menni, hamarosan fölmásztunk a dombra, ahol élvezhettük a panorámát, ma már nem először. Felérvén a Kálvária hegyen, ismét pecsét, majd a Benta-patak völgyében haladtunk tovább.

A Biai horgásztóig nem volt semmi érdekes, szerencsére sár sem. Innen következett a túra legszebb része fel a Nyakas-kőhöz. Kis erdei utak, igaz emelkedő, de megkapva a következő pecsétet felmászhattunk a sziklák tetejére, és a platón folytattuk utunkat.

Én nem sokat nézegettem kifele, a tériszonyom itt már érezhető volt. Egyébként is nagy volt a szél, de a szép fehér sziklák tetején mászkálni, azért megvolt a varázsa.

Végigérvén befordultunk a szőlők közt, elértük a Rédey-kutat, majd a Szily kápolnát, ami egy helyes barokk de belül még üres kápolna. Itt is kaptunk üdítőt, nagyon finom Ollé gyümölcslét.

Aztán már csak lejtő következett, némi sárral, és beértünk a Lőtérre. Onnan pedig a völgyben szép házak mellett elhaladva az aszfaltozott úton, már csak egy ugrás volt a híd, ahol a célban szép kitűzők közül lehetett választani.

Maci természetesen már réges-rég beért, Kata is ott várt minket, én sem fáradtam el, de a cél melletti cukrászdát így is megérdemelten látogattuk meg.

24,6 km, 699 m szint. Fotók mellékelve.

LeFaGySz 47 - avagy nincsen Mátra hegyek nélkül

Azt mondták merő szivatás lesz. Azt mondták durva lesz. Azt mondták csak a legjobbak élik túl. Mi meg azt mondtuk: nekünk csipogsz kicsi rigó? Aztán mégis nekik lett igazuk :-)

Péntek (2009-02-20) délután választás előtt álltunk Tamással. Vagy a Mazda, ahol nagyobb az utastér, de kicsi a csomagtartó, vagy a Thália, ahol nagy a csomagtartó, de kicsi az utastér. Végül is a cuccokra való tekintettel maradt a nagy csomagtartó, azaz a Thália (görögül a.m. "jókedv", virágzás, virulás). (A Mazda F323 jelentése nem ismert  - a szerk.)

Jómagam még úgy terveztem, hogy beugrunk a Decathlonba, mert egy jó kis túranadrágra beneveztem volna, de siettünk, mondván a szállás messze van inkább menjünk, vásárolgatni ráérek máskor is. Hát akkor menjünk. Viszonylagos nyugalomban értük el a Mátrát, majd a Kékes csúcsfutásnál megszokott útvonalon elkezdtünk felmászni a hegyekbe. Érdekes módon ez az út kocsival is elég hosszú volt, hát még futva.

Mátraházánál továbbhaladtunk, merthogy a szállás Parádon, vagy hol volt. Próbáltam kicsit emberi módon vezetni, mert kanyar kanyar hátán hegyén volt, és mégse szerettem volna sokat takarítani az autót a hegyi szakasz után, de végül is senki nem hányta el magát.

Itt már volt hó rendesen, sőt még az útra is maradt, igaz csak vékonyan. A szállásunk közelébe érve egyből bele is mentem Zsuzsába és Mártába, akik éppen a faluban lébecoltak. Mivel a kocsiba több hely nem volt, eligazítást kértünk tőlük a szállást illetőleg, majd ugyanazzal a lendülettel el is mentem a rossz irányba. Néhány Y kanyar és zaftos káromkodás után, újra utat fogtunk, de ennek ellenére megtaláltuk a szállást.

Hát ... hmm ... végül is nem volt rossz szállás. Erzsi egy kicsit fázott, de mi többiek egész jól elvoltunk. A melegvíz mondjuk csak csöpögött este zuhanyzáskor, de hát végül is a Mátrában vagyunk. Szép a környzet, jó a levegő, ennyi belefér.

Másnap ébredtünk, reggeliztünk és elindultunk Mátrakeresztesre, ahol a rajt volt. Márti nem tartott velünk, ő csak magában túrázgatott hobbi szinten. Mátrakeresztes kb. 30 km-re volt, addig mindenkinek (rajtam kívül :-)) meg kellett küzdenie a kanyargós utak okozta dülöngéléssel. Kaptam is rendesen a fejemre, hogy kevés a hely hátul és nincs kapaszkodó az ajtó felett. Én persze csak csendesen mosolyogtam soför ülésemben, könnyedén elterpeszkedtem és élveztem a suhanó tájat és a hegyi rallyt.

Megérkezvén. Felcihelődtünk, majd egyből belefutottunk Maku Laciba. Ő Jetinek volt beöltözve, merthogy valamely hegyen teljesített szolgálatot aznap, mint titkos pontőr. Persze ebbéli tisztjében kicsit sem teljesített jól, mert mindenki előre tudta, hogy hol lesz, meg mikor. Könnytelen búcsú, majd nevezés. Irány egyből felfele.

Tamás meg Zsuzsa kicsit előre, mert fáztak. Maci meg Erzsi túrabotját igazgatta, én meg megvártam őket így mi hátra maradtunk kissé. Az első domb felénél járhattunk, amikor kisebb pánik vett erőt rajtam. Gondoltam, hogy ezt a túrát az új bakancsomban fogom teljesíteni, de hirtelen úgy éreztem, hogy nyomja a lábamat és nem mertem továbbmenni benne. Szóltam a többieknek, hogy menjenek csak én visszamegyek a jól bejáratott túracipőmért (azért nem abban indultam eleve, mert az nem vízhatlan).

Visszaszaladtam, ami nem kevés beszólásra adott okot a szembejövő éppen túrájukat kezdő embereknek. Én komoly arccal közöltem, hogy szerintem ez a domb a túra legjobb része és ezért még vagy kétszer felmegyek, mielőtt elkezdeném a túrát, mert úgy tűnik későn fogok beérni és akkor már nem lesz alkalmam újra feljönni ezen a dombon.

Cipőcsere. Irány a többiek után. A túra során az útvonalat nem kellett nagyon találgatni, mert többnyire az erdőben ment térdig érő hóban és a kitaposás alapján eltéveszthetetlen volt merre kell menni. Szóval nekiálltam futni a csapat után. Elhagytam mindjárt az elején egy köztes ellenőrző pontot, majd megmásztam egy kisebb dombot. Aztán egy patakon kellett volna átugranom, de az nem jött össze, itt ázott be először a cipőm. A következő km-eket a bokáig, néha bőven a fölé érő hóban futva tettem meg, mígnem megleltem az első ellenőrző pontot. A pontokon az ígéretekhez híven nem volt senki, csak egy szám, amit fel kellett írni.

Ekkor az én kici csapatomnak még a hült hamvát sem láttam. Aztán kb. az 5. km környékén volt egy büfé, ahol is beértem őket. Gondoltam, nosza. Azt mondták kemény túra lesz én meg az első 5-öt futottam. Mi lesz így ebből?

Aztán Maci állt a csapat élére és jól kiléptünk. Egyszercsak meg Erzsi kezdett el futni. Mondom, mi van? Ma mindenki ennyire virgonc (egy kicsit még nehezen jött a levegő a futás miatt). Aztán persze kiderült, hogy Erzsi csak időt akart nyerni egy gyors kiállásra, de akkor meg Tamás és Zsuzsa kapott gellert, míg Maci megállt megvárni Erzsit.

A csapat lassan romokban! Az egyik fele fut lefele a hegyen, én középen meg megállva, hogy mi legyen, Maciék meg hátul dolguk végzik. És még nem voltunk 8 km-nél sem! Gondoltam ez egy érdekes menet lesz. Gyorsan elővettem Erzsi fényképezőjét és csináltam néhány fényképet. Zsuzsáék akkor már a múlt ködébe vesztek. Maciék még sehol, hát elindultam én is.

Ekkor egy igen durva kb. 10 méter magas domboldal jött, ahol leereszkedni elég életveszélyesre sikeredett. Végül is a seggen csúszva módszer volt még a legkifizetődőbb, de nem szerettem volna egyből tiszta víz lenni, hiszen még csak az elején jártunk. Ez itt tényleg durva rész volt, remélem senkinek sem lett baja itt később se. Ahogy leértünk egyből egy félig befagyott patakpartra huppantunk. Figyelni kellett. Közben utólértem Zsuzsát, aki a s..ggen csúszásos módszert választotta lefele, amivel csak az volt a baj, hogy letolta előlem az összes havat, amiben a lábamat meg tudtam volna támasztani. No, lejutottunk. Kicsit később volt a kövi ellenőrző pont. Itt bevártam Macit és Erzsit. Zsuzsa Tamással el.

Mackó és Erzsi itt már kissé morogtak. Mint tudjuk, mindketten a Bika jegy szülöttei, akik még az Armaggeddon kapujában sem ismerik a megalkuvást :-). Behúztam tehát végtagjaimat és caplattam utánuk. Bár nem szoktam ilyeneket alkalmazni, de a kamáslim, amit a térdig érő hó iránti tiszteletemből viseltem többször lecsúszott, e miatt meg kellett állnom, de viszonlag most már könnyedén visszakapaszkodtam a többiekhez.

Erzsi bár nagyon nem panaszkodott, de látszott rajta, hogy nincs minden rendben. Csak csikorgatta fogait és ment előre. Maci persze gondolom keveselte a tempót, mert ugye Tamás meg ő a 57 km-en nevezett, szal még 10 km-el többett kellett volna mennie, de Erzsit sem akarta otthagyni, szal nem szólt semmit, csak jött velünk a hóban. Én néha megálltam fényképezni.

Itt említeném meg Atis barátunkat, akit végre volt alkalmam személyesen is megismerni. Ő a hegyek meghódítására készült fel, ennek megfelelő felszerelés mennyiséget is hurcolt magával. Őszinte tiszteletem az övé, én talán el sem bírtam volna annyi cuccot :-).  Azért jellemző volt a túrára, hogy szegény Atist állandóan kerülgettük az első részben, mert míg ő normális módon egy adott tempót diktált magának végig, mi mindig előre szaladtunk, majd megálltunk, így folyamatosan kerülgettük egymást.

Az idő múltával Erzsi kezdett rosszabbúl lenni. Nagyon görcsölt a gyomra. Végül is elvettük tőle az övtáskáját, meg mindent, amit felhasználhatott volna ellenünk, hátha így könnyebb lesz jönni. Ekkor beértünk valahova Fallóskútra, ahol is elég szép temető, kápolna és az ehhez szükséges infrastruktúra látható. Erről képek is vannak.

Itt heveny szócsata alakult ki a már kemény kínnal utazó Erzsi és a tempóba beleőszülő Maci között. Életre szóló ellenségeskedés alakult ki köztük, ami kb. majdnem 10 percig tartott, amikor is kibékültek és újra legjobb bartátok lettek (pillanat, egy kis könycseppet kell elmorzsolnom a szemem sarkába - a szerk. :-)).

Mátraszentimre előtt nem sokkal értük utol Tamást, meg Zsuzsát és a meglepetésembert Mártát, aki a hobbi túráját pont erre vezette. Hozott termoszban teát is, de nem kértünk (később bántam is). Innen már együtt mentünk kb. 100 méteren keresztül. Erzsi sajnos egyre jobban leszakadt. Én megint csak a két csapat között találtam magam. Itt beleírtam egy szép kis réten a hóba, hogy "Hajrá Erzsi!" aztán bandukoltam, vártam, hogy utolérjenek Erzsiék, merthogy Erzsi vize meg nálam volt.

Nemsoká beértünk Mátraszentistvánra, ahol is nyilvánvalóvá vált, hogy Erzsi nem jön velünk tovább. Igazából a görcsei egyre rosszabbak lettek és végül is mi beszéltük le róla, hogy továbbmenjen. Innen még 30 km volt hátra térdig hóban, kemény szintekkel. Annyit nem ér az egész. Erzsi szegény majdnem elpityeredett, de ő is belátta, hogy így lesz a legjobb.

A sípályát megkerülve elbúcsúztunk tőle. Tamás és Maci előre rohant, mi pedig Zsuzsával kényelmes tempóban folytattuk a túrát (Zsuzsával mi ketten csak a 47 km-re neveztünk). Erzsi a hazafele kálváriájáról és a különbejáratú kis túrájáról remélhetőleg majd írni fog nekünk.

Egy szó a sípályáról. A szívem vérzett, amikor láttam a sok boldog síelőt. Ha van nálam léc, akkor maradok :-). Ahol mi álltunk, egy használaton kívüli kezeletlen rész volt. Szűzhóval. Tamásnak a könnye is kicsordult, amikor elképzelte, hogy snowboardal hasít itt lefele. Aztán jobban megnéztük a környéket. Egy azaz 1 db tárcsás felvonó volt. A pálya amúgy jó minőségű volt, elég hosszú és kellemesen meredek is. Azonban alig lézengett néhány ember a domboldalon. Ugyanis nagyon lassan ment fel a felvonó, viszont gyorsan le lehetett jönni. Nem lehetett azonban végig jönni, csak a feléig, merthogy ott állt a felvonóra váró sor vége. Szóval tömeg volt. Így már el is ment a kedvem az egésztől és könnyű szívvel indultunk utunkra.

A következő állomás egy kilátó mellett volt. Erre a kilátóra mi Zsuzsával felmentünk. Én már akkor is erősen gyanítottam, hogy Maciék kihagyták :-). Ettünk-ittunk-fotózkodtunk. Innen tovább haladva egy elég durva részre értünk, ahol néhol derékig is ért a hó. Csak a kitaposott sávon lehetett haladni. Atist itt megint elkerültük és mentünk vígan.

Az egyik jobb kanyart majdnem eltévesztettük, de egy túrázó ránkszólt. A következő pont után felérve a hegytetőre egy kis rétecske fogadott minket káprázatosan sima hóval borítva. Zsuzsa kijelentette, hogy nem hallhat meg úgy, hogy itt ne csináljon egy angyalkát a hóba. Én közöltem vele, hogy mivel fogalmunk sincs mi van a hóréteg alatt én nem vágnám benne hanyatt magam, de Zsuzsa nem hallgatott rám és végül is neki lett igaza. Itt merült le végleg a fényképezőnk, szal erről már nem készült kép. Itt ért utol Atis minket utoljára.

Galyatető felé menet még találkoztunk egy sífutóval, ami említésre érdemes. A tetőre érve a túra legmegdöbbentőbb beszélgetése zajlott le köztünk. Megkérdeztem ugyanis Zsuzsát, hogy mennyi az idő? Megmondta.  Én vidáman konstatáltam. Aztán elkezdtem számolni:

3,2 km/h-s átlagunk volt eddig !!!!

No, ilyen tempóba holnap délig sem érünk be. Pffff. Akkor hajrá. Én gyorsan WC-re. Egy utolsó kamásli igazítás. Boltba nem mentünk, mert egyikünknél sem volt pénz (ezt később nagyon megbántam, jól jött volna itt egy fél liter ez meg az). Mondtam Zsuzsának, hogy innen gyorsulunk, mert utol kell érnünk magunkat.

Közben felrémlett, hogy Maciék meg mennek mint az őrült. Nekik csak egy plusz 10 km-t kell menni hozzánk képest (az nekik kb. 1,5 óra), szal, ha nem megyünk, akkor simán utólérnek vagy ...jaj le se merem írni ... le is előzhetnek minket! Azt meg nem bírnám elviselni, hogy utána ezt hallgassam életem végéig. Szóval innen Maciék diktálták a tempónkat, még ha nem voltak ott akkor is :-).

Galyatetőről lefele futás volt egész a József forrásig. Ezt a szakaszt a hó ellenére 7 km/h-ra hoztuk. Kezdtem megnyugodni. A balhé azonban csak ekkor következett...

A forrást még nem értük el, de láttuk, hogy sok lábnyom jobbra leágazik a folyó felé, sőt át is megy a folyón. A túl oldalon lehetett látni valami tégla izét is. Gondoltuk, lehet, hogy ez a forrás? Mondtam Zsuzsának átmegyek megnézem. Átugrottam, de mire hátranéztem Zsuzsa is átjött már. Azt mondta már csak a buli kedvéért is :-). Megnéztük a védművet, de semmi csak valami gát szerű, no akkor menjünk vissza ez téves riasztás volt. De ez nem ment egyszerűen.

Zsuzsa készülődött az ugráshoz először. A patak nem volt, csak részlegesen befagyva. Zsuzsa rálépett a mi oldalunkon a jégrétegre, ami be is szakadt alatta, bokáig merülve a fagyos folyóba. Ekkor nagy lendületet vett és átugrott a túloldalon szintén csak félig befagyott jégre, ahol is szintén leszakadt egy fél négyzetméter alatta, újra bokáig süllyedt a vízben, de még el is esett és beütötte a térdét. Miután megbizonyosodtam róla, hogy jól van jöttem én. Az átjövetelkor még olyan könnyedén átugorható pataknak mostanra már nyoma sem maradt, miután mindkét oldalról leamortizáltunk minden használható támasz. Úgyhogy egyéletem felkiáltással előre vetettem magam, szintén bokáig süllyedve a vízben, szintén hasra vágódva, csak én a tenyeremen csúsztam a partig.

Mindezt úgy, hogy nem is kellett volna átmennünk és kb. 100 meterre voltunk a tényleges forrástól. Hát ha valaki látta volna biztos halálra röhögi magát :-)))). Mondjuk mi sem törtünk le tőle, nevettünk egy jót magunkon.

A valódi forrás után aztán elkezdődött emelkedő. No, ez egy kegyetlen hosszú és hülye emelkedő volt. Azt hittem sohasem lesz vége. kb. 20%-al volt több, mint amit a türelmi küszöböm el tudott viselni. Pontosan nem tudom, de egy 400 métert biztos emelkedett. Ezen a dombon fogyott el a 2 liter tea, amit a tömlőmbe töltöttem. Innen már csak erdő volt, nálam meg egy fél liter víz, meg ugyanennyu iso. Hát reméltem ezzel végig kihúzom.

Bagolyirtást (ezt a Magyarországon méltatlanul elfeledett kistelepülést) elhagyva amint lejteni kezdett Zsuzsával futásra váltottunk. Egész szépen hoztunk is az időnkön. Közben Zsuzsának folyamatosan ecseteltem a downhill futás módszertanát és szépségeit. Büszke vagyok rá, hogy a végére ilyen szépen belejött.

A nagy futásnak és csalinkázásnak a hóban kb. 33-34 km környékén kelett véget vetnem. Itt megint jódarabon felfele haladtunk egy fenyvesben, amikor is megéreztem, hogy itt hamarost megint kihúzzák a szőnyeget fáradt lábaim alól. Próbáltam erőltetni, hogy a kövi ellenőrző pontig nem frissítek, de Hála Istennek beláttam, hogy ha most nem, akkor odáig már nem jutok el. Úgyhogy szóltam Zsuzsának, hogy vegyük vissza a tempót, elővettem a szendvicsemet, csokikat és komótosan haladva a rosszúlléttel küszködve frissítettem. Így jutottunk az ellenőrző pontig, ahol megittam az uccsó isoitalomat.

El kell mondjam ezt az utolsó pillanatokban műveltem. Ha kicsit tovább erőltetem, szerintem ott maradok. Zsuzsa ebbe nagy segítség volt megint csak, mert felelősnek éreztem magam azért, hogy bevigyem a célba és ne hagyjam esetlegesen elveszni a rengetegben.

Innen a következő pontig 8 km és 400 méter szint volt előttünk. Nagy szerencsémre a következő 4km-en simára döngölt földúton mehettünk és nem kellett küzdenünk a hóval. Ekkor őszinte megdöbbenésünkre telefont kaptunk Maciéktól.

Kiderült, hogy a sok hóval tele lett az ő cipőjük is. Oszottak-szoroztak és úgy döntöttek, hogy nem mennek el az 57-es távra, hanem bejönnek a 47-esen. Ez még csak hagyján, de az is kiderült, hogy őszinte félelmeim ellenére vagy ha 3 km-el voltak előttünk! Ha nem lettem volna rosszul simán utólérjük őket (Zsuzsa felöl biztosan, neki megse kottyant a túra :-)).

Hát bevallom ez rettentő nagy önbizalmat és erőt adott nekünk. Egyből el is kezdtünk futni. Aztán amint emelkedni kezdet, úgy kellett visszafogtam Zsuzsát mondván, hogy eddig megtettünk 4 km-t, de szint nem igazán volt benne, szal a követlező 4 km-en legalább 350 m van még előttünk.

A kövi köztes ponton (ahol levált a két táv) kaptunk teát és nekiindultunka  végének. Ekkorra lassan besötétedett. Elővettem a lámpámat. Ekkor derült ki, hogy Zsuzsa nem hozott magával lámpát, úgyhogy ketten botorkáltunk az egy lámpa fényében. Elkezdődött a emelkedő is.

Itt találkoztunk egy túratárssal, akiről kiderült, hogy debreceni. Zsuzsával azzal mullatták az időt innen, hogy a fiatalember találomra megnevezett debreceni ismerősöket, akiket mindet persze Zsuzsa személyesen ismert  (ahogy kivettem a zihálásom közepette, a többség valamilyen módon Zsuzsa osztálytársa is volt).

No, ez a domb is igen hosszúra sikeredett. Azt hittem sohasem lesz vége. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy egyszercsak arra rebbentem, hogy mögöttünk kiáltoznak. Találtak egy itinert. Kérdezték nem a mienk-e? Akkor vettem észre, hogy úgy elhagytam magam, hogy egyszerűen kiesett a kezemből. De jó, hogy megtalálták. A szervezők biztos nem adtak volna jelvényt, egy fickót pl. visszaküldtek az erdőbe, mert hiányzott egy ellenőrző pontja.

A következő pont egy fára volt szegezve, de nem az útelágazásnál, ahogy vártuk volna, hanem csúk úgy az út szélére. Ha világosba megyünk arra egyből észre vettük volna, de sötétben teljesen láthatatlan volt. Az, hogy észrevettük csak annak volt köszönhető, hogy mint rutinos éjjeli túrázó időről-időre végig szoktam pásztázni a környező fákat, hátha van valami jelzés rajta. Hát nem sokon múlt, hogy nem mentünk el mellette.

Innen aztán már majdnem végig lejtet a célig. Úgyhogy könnyed futásra váltottunk megint. Egy helyen engem el is ragadott a hév, szegény Zsuzsának kellett utánam kiabálni, hogy álljak már le, mert nem lát semmit, túlságosan előre mentem. Elvileg ez csak egy 4 km-es szakasz volt, de a fene tudja, sokkal többnek tűnt.

Aztán feltűntek a falu fényei. Azok a gyönyörű fények :-). Most őszintén, hol van ehhez a Moulin Rouge? A végén már csak seggen le kellett csúszni egy domboldalon, majd egy raklapon átmászni a folyón. A túloldalról már Erzsi kiabált felénk. Büszkén és a hótól megcsömörlve léptünk be a vendéglőbe, ahol én egyből elvesztettem a látásom, mert bepárásodott a szemüvegem. Maci, Tamás már jóval elöttünk bent volt. Kint ültek a kocsiban és valami vad metált hallgattak. Nem akartuk őket várakoztatni. Zsuzsa még induláskor kért gulyáslevest a befutóra, de nem volt éhes, szóval azt odaadtuk valami szimpatikus túratársnak, aki rettentően meg volt lepve és nagyon hálásnak tűnt.

Bezsebelve a jelvényeket csatlakoztunk a többiekhez a kocsinál. Zsuzsával részünkről majdnem pontosan 12 órába telt a túra . Innen még 30 km kanyargó vezetés hazáig.

Naggggyon kellemes túra volt. Száraz időben is kellemes nehéz túra lett volna, de végig hóba csúszva-mászva. No, ez adta meg az igazi bukéját. Ettől volt ez extrém nehéz túra. Igazából belefért volna még az a plusz 10 km is, csak már semmilyen alkatrészem nem kívánta volna. Azt gondolom Maciék is így lehettek ezzel. Útközben néha elgondolkodtam, hogy: no, csak fussak össze a Maku Lacival jól beolvasok neki, de miért is? Előre megmondták, hogy nem lesz frissítés. Így is volt. Előre szóltak, hogy nehéz, sőt szivatós lesz. Így is volt. Előre szóltak, hogy bazi nagy hó lesz. Így is volt. Végül is ha ezek ellenére valaki elindult, az vessen magára, felnőtt emberek vagyunk, vagy mi, nem? :-) Szóval a szervezőket egy rossz szó nem érheti részemről. Kösz a szervezést.

Erzsinek pedig üzenem, hogy ne bánja. Majd inkább jövőre egészségesen, fitten és vidáman újra eljövünk :-D.

Utóirat

Visszatérve a szállásra, kis csevely után aludtunk, míg a nap első sugarai ki nem égették a retinámat. Másnap elbúcsúztunk Zsuzsától, Mártától. Irány Budapest, ahol is Erzsi meg Maci, valami kupasorozat érmeit vehette át. Amíg ők a Művelődési Ház dísztermében ücsörögtek, mi Tamással a bababörzére sereglett seregnyi emebert és gyermeket kísértük figyelemmel. Aztán irány Székesfehérváron a Spagi Ház. Nem mondom mire hazaértünk már elég fáradt és álmos voltam, de ez a minimum, amit egy ilyen jól sikerült hétvége után megérdemlek.

Fotók itt.

Dübörgés és Rock'n'Roll!

Zselici gyalogtúra - hosszútáv

Szombaton Erzsivel úgy beszéltük meg, hogy részt veszünk a Normafa 20 nevű túrán, a Budai hegységben.

Közben Joeynak már egy ideje mondogattam, hogy neki a Zselici túrán kéne részt venni. Közel is van, meg a DDK kupához is jól jönne egy pecsét.

Végül aztán felborult a papirforma, mert Erzsi mégsem jött túrázni, családi elfoglaltság miatt, én meg gondolván egyet, leautóztam Kaposvárra. Elvileg Gabcsi is jött volna, mint késöbb kiderült csak össze kellett volna csörögnünk.

Készültem már a túrára, mert Jocótól kapott GPS-es órával eddig még nem sikerült végig mennem egy túrát sem. A Lefagyszon és a Göcseji galoppon is lemerült idő előtt. Most egyész nap töltőn volt, és biztam benne hogy végig bírja. (Mert már tudom jól, hogy Jocó kolléga várja az útvonalakat.)

Egy általános iskolából indultunk el egy kis emelkedőn a házak között. Kb. 400 méter után megtaláltam a holdakat, és elindítottam az órát.

Közben beértünk egy kis völgybe, amit Gyertyánosnak neveznek. Nagyon tetszett. Hamarosan elértük az első ellenörzőpontot. A 32.5 km alatt egyébként csak 3 volt belőle.

Jókedvűen gyalogoltunk, kocogtunk.

Pár ismerőst is láttunk, noha nem gondoltam volna hogy találkozom bárkivel is. No nem mintha nem lenne szép túra, csak hát elég nagy volt a választék a hétvégén.

A túra első fele nagyon klassz volt, és a második is biztos sokkal jobban tetszett volna, ha nincs őrült nagy sár. De sok helyen kellett dagonyáznunk.

Szerencsére hamar Töröcskére értünk, ahonnan egy hóvirágokkal kísért ösvényen értk el a tavat. Azt megkerülve, bekocogtunk a városba, vissza a sulihoz. Végülis 4 és fél óra alatt letudtuk a távot.

kaptunk egy csokit a célban. A kitüzőt meg már a rajtnál megkaptuk.

Összeségében tetszett a túra, nem bántam meg hogy lejöttem.

Ráadásul Joey még jégkrémet is beszerzett, hogy biztos legyek benne, hogy jobban jártam mint a Normafával..:-))

Megalódusz hegyi futás

Vasárnap Macival Tatabányán voltunk a Megalódusz hegyi futóversenyen. Már jó előre beneveztünk, egyrészt hogy spóroljunk, másrészt mert az előnevezettek polót kaptak ajándékba.

Nagy szélben érkeztünk a rajthelyre Tatabányára a Szanatóriumi útra. Nagyon sok autó volt, és még több bemelegítő, színes ruhás futásra kész gyerek, és felnőtt.

Picit megszeppentem szokásos módon, de már korántsem izgultam annyira, mint szoktam. Mindketten az 5,5 km-es távot választottuk, hegynek fölfele szélben így sem volt nagyon könnyű.

Én a szokásos módon hagytam hogy elfussanak a futók, aztán a többi induló, és a vége felé kezdtem el hegynek fölfele a saját tempójú kocogásomat. Hegynek ugyanis csak kocogni tudok, vagy még azt se. :-)

A rétet elhagyva beértünk az erdőbe, Maci kendős feje már eltűnt a szemem elől.

Mindenütt szépen piros szalaggal jelezve volt az útvonal, és a legtöbb kereszteződésben álltak is rendezők, nem lehetett eltévedni. Nekem egyszer mégis sikerült, igaz, csak pár száz métert mentem túl a nagy lendülettől.

Már az első komolyabb hegyen kerültem el pár gyaloglásra váró emberkét, ez azért megnövelte az önbizalmamat, és már nem volt a rémes gondolatom, hogy utolsóként érek be.

Szép volt a táj, sok volt az emelkedő, vagy inkább pontosítanék, a táv nagy része emelkedőből állt. De volt közben sok-sok hóvirág, és egy csodás sziklaszurdok is. Az erdőben a szelet sem lehetett nagyon érezni.

A sziklaszurdokos részen már libasorban gyalogoltak fölfele az emberek, így én is megengedhettem magamnak ezt a luxust, hogy gyaloglok. Amúgy meg kívánom itt jegyezni, hogy futni nem is tudtam volna. Aztán jött egy egyenes, sáros földút, és onnan hatalmas rét, ami már lejtett. A lejtőt szeretem, nagy léptekkel tudok futni, és nem megerőltető. :-)

A lejtő alján Maci már várt, és tapsolt, nagyon jólesik ilyenkor a biztatás. Igaz, a szél majdnem letépte a fejemet, dehát ez másokat is lassított.

Aztán beértem, az időm 40,5 perc lett, terepen, hegynek, ennyit tudok.

Maci 34,11 alatt teljesítette. Gratula neki. :-)

Meleg teával fogadtak a célnál, a szervezésre csak jót mondhatok. Átöltöztünk, és vártuk az eredményhirdetést, mert mint tudjátok, a kategóriámban csak elvétve vannak indulók, és így jó esélyem van érmes helyezésre. Első díjat akasztottak a nyakamba, és végre most már nekem is vannak futóérmeim. Már az sem zavar, hogy csak egy-két nőci fut ebben a korosztályban. Mert ugyebár eljöhettek volna. De nem jöttek. Tehát megérdemlem. :-)

Macit a tombolasorsoláson húzták ki, helyes kis fülhallgatós rádiót nyert.

Eredményesen zártuk a napot, kellemes emlékekkel, és egy jót mozogtunk a nőnapon.

Megint csak a patakpart jutott

Ez a hétvége az ismert okok miatt ismét úgy alakult, hogy olyan egzotikus helyszínek helyett mint a Göcsej vagy a Normafa (irónia) be kellett érnem a Rákos partjával ismét, mint futóterep.

Szombatra 8, vasárnapra 11 km jutott.

Mostanában abszolút csakaz erőnlétem úgy-ahogy való megőrzésével próbálkozom, ennek megfelelően teljesen alacsony pulzusos futásokat csinálok. Ez persze nézőpont kérdése, nálam ez 140-150-es pulzust jelent. Tudom van akinek 120 fölé még a Kékesre fölfelé sem megy, de ez nem én vagyok sajnos :(

Hogy azért a pörgés legalább érzésre meglegyen a lejátszóba Maci kedvenceit, az AC/DC-t töltöttem be. Olyan kasszikusokat hallgattam, mint a

Riff raff

R'n'r Ddamnation (nagyon súlyos '78as B. Tóth Lászlót idéző ősfelvétel):

vagy a méltán népszerű "If you want blood" :)

Ezek után azért nem olyan nagyon csodálkoztam, hogy az órám 106-as átlagpulzust mondott a végére.

Bár az is igaz, hogy mivel néhány helyen nagyfeszültségű távvezeték közelében megyek hosszasan, így ezeken a részeken néha 200 feletti pulzust mutatott az órám, ami ugye ha igaz lenne, akkor valószínűleg már nem élnék. Szóval ha a mérési hibát nem számoljuk, akkor is valószínűleg 105 körül volt az átlag.

Nem tudom ki használ pulzusmérős órát, de mi a tapasztalat ezzel? Szokott ilyesmi miatt csalni vagy az enyém nem működik jól?

Azt nem kérdezem, hogy az AC/DC kinél szokott pulzusemelkedést produkálni, mert ezt tudom :D

Göcseji Galopp

4.30 Óracsörgés 4.40 magamhoztérés, 4.50 wc-mosdás, 5.10 öltözködés, bepakolás, 5.20 haj, smink, 5.30 már sül a tojásrántotta. 5.45 Maci érkezése. 5.50 tankolás, 5.55 indulás Kávásra.

8.00 érkezés Kávásra, találkozás Joyval. 8.05 Találkozás peszával, puszi, és Maci meg Joy már el is viharzottak.

A reggel röviden ennyi volt, a két fiú elindult az 50 km-es gyalogtúrán, én pedig lébecoltam még egy kicsit, aztán miután mindent kiderítettem a rendezőségtől, elindultam kis térképvázlatommal a 4 km-es tanösvényen. Ez ugyan 5 km volt, de Göcseji Galopp 4-nek hívták.

Elhagyva a falut felmentem egy lépcsősoron, a Borona tanösvény útvonalát követve. Szép kis tájházakhoz vezetett fel egy lépcsősor, pincék mellett gyalogoltam. Jó idő volt, még melegem is lett picit. A pincesort elhagyva megkerestem az Ilona majort, majd a falu másik oldalának picéi mellett visszaérkeztem a rajthelyemre. Vittem a fotómasinámat, és készítettem képeket, amit majd küldök Jocó kollégának, aki remélem beteszi a blogba. A célban átvettem a kitűzőmet, az oklevélre még várni kellett.

Pihentem egyet, aztán átöltöztem, és futóruhába bújtam. 10 órakor indult ugyanis a Göcseji Galopp 14 nevű terepfutóverseny. Gondoltam ebbe nevezek, hátha nyerek valamit. Így is lett, hisz a korosztályomban nincs ellenfél. :-)

A rajtnál egyszerre indult minden futó, én már 5 perc után nem is láttam a többieket. Igaz, a futók nagyrésze férfiember volt, kemény és tökös, tehát nem szégyen ha hátramaradtam egy kicsit.

Az út kezdete ugyanúgy a pincesor volt, aztán picit eltévedtem, és telefonos segítséggel tértem vissza a helyes útra. Itt már utolértem néhány túrázót, ebből gondoltam, hogy jó helyen járok.

Bár amikor az út bevezetett illetve át- és keresztülvezetett egy tehenészeti telep kellős közepén, kicsit csodálkoztam. Egy darus autó döglött tehenet hozott szemben, szegény pára a kötélen lógott. Nem volt szívderítő látvány. Megtaláltam a kivezető utat a Kurta-majorból, de nem kellett volna. Itt bizony az év legnagyobb sárja (vagy inkább sara,) fogadott. :-)

Jó kis agyagos Zalai sár, ragacsos, ki is húzott a cipőmből. Kb. 1,5 km után kiértem egy kavicsos útra, lelket nem láttam sehol, szépen kocogva megtaláltam azért az ellenőrzöhelyet. Ittam egy kis vizet, mással nem kínáltak. Igaz azt is kérni kellett. Egy tálban három fél darab keksz árválkodott, nem tudom a többi hova lett?

Én túrákon mindig azt várnám, hogy kínáljanak, hisz én vagyok a szenvedő sportoló. No, tovább futottam a kavicsoson, beértem Németújfaluba, ahonnan földes út vezetett tovább, ráadásul lejtőnek. Itt elég jól sikerült már gyorsítani, bár továbbra sem láttam magam előtt futókat.

Kissé mocsaras, sáros talaj következett egy patak után, itt már nehezebb volt a kocogás. Kikerültem a túrázókat, beértem Bödére. Frissítőpont volt, de ismét csak egy kis vizet kaptam. Pedig a szatyorból kukucskáltak ki a banánok.

Elhagyva a falut, utolért egy futó. Jé, nem is én vagyok az utolsó felkiáltással biztattam magam. Már dél volt, két órája küzdöttem a sárral és magammal, aztán kiderült, a futó az 50-es futótáv első érkezője. Hm. Nem rossz.

Útba igazítottam, aztán enyhe emelkedőnek elhagytam a temetőt, és szép kis fenyves mellett futogattam tovább. Beértem a Boronaútra, aztán a már ismerős pincékhez, ahonnan megcsodálhattam a falut, szép volt a kilátás.

Egészen meleg volt, jólesett a jóidő, és hamarosan be is értem a célba. Az időm 2.35 lett, nem túl jó idő, (bár megvolt vagy 18 km-em) de nekem magamhoz képest jónak számít.  A korosztályomból én voltam csak nőci, nem tudom a többi ennyi idős nő mit csinált és hol volt, mindenesetre hagyták, hogy az én nyakamba akasszák az érmet.

Igaz, azt csak délután 4 körül kaptam meg, mert a rendezőknek kicsit káoszuk volt. Nem voltak éppen urai a helyzetnek. Viszont lehetett fürdeni, átöltözni, és a célban ehettem banánt, meg vajas kenyeret. Tea is volt, bár a későn érkezőknek, akik az 50-es távot küzdötték végig derekasan, nem sok minden maradt.

Az ellátmányt elfogyasztották a rövid távú túrázók, a hosszú távúaknak meg úgy kemény, hogy a végén nem kapnak semmit. :-)

Amíg vártam a fiúkat beérkezett Ernő, majd László Szilvi, beszélgetéssel töltöttem az időt.

Picit nehézkesen, de mindenki megkapta a díjazását, én is az okleveleket, és egyéb ajándékokat. Szilvi nem értékelte a megnyert bort, mert mások szeme láttára összetörte. :-) Persze véletlenül. Jó nagy kupit csinálva ezzel a rendezőségnek.

A később érkező túrázóknak már nem jutott kitűző sem, ma azok jártak jól, akik rövid távra neveztek.

5 óra felé elindultam a srácok elé, de már egészen felmentem a pincesorig, még onnan is tovább, míg végül a fenyves szélén megláttam őket. Maci nem volt formában, betegeskedett, és az útvonal is nehéz volt. Akikkel közben találkoztam, minden érkező mondta hogy nehéz volt a sáros, néhol csek-metes, tüskés bokros útvonalon haladni. A távot is többre saccolták pár kilométerrel, tehát a fiúkkal fél hat körül értünk be nagyjából.

Még morcogás Maci részéről, hogy nincs kitűző, sem ellátmány, aztán beugrottunk az autókba, és kerestünk Zalaegerszegen egy éttermet. Onnan már megnyugodva, "kipihenve" jóllakottan indultunk haza.

Jövőre nem jövünk.

Friss hírek futótérkép ügyben

Ma futás előtt bemelegítés gyanánt közzétettünk egy príma frissítést a futótérkép oldalon.

A frissítés után ha regisztrált felhasználóként bejelentkeztek, nem csak felvihettek útvonalat és nem csak böngészhetitek a mások kedvenc útvonalait , hanem hozzá is szólhattok azokhoz!

Ezután az útvonalak kommentálásával segíthetsz azoknak, akik itt keresnek futóútvonalat vagy egy új versenyt, túrát. Leírhatod a (jó vagy rossz) véleményed egy versenyről, ezzel segítve a futótársakat és a versenyszervezőket. Hozzáfűzheted a saját véleményedet egy edzésútvonalhoz.
Ha eddig még nem regisztráltál ezután már igazán érdemes :)