UltraBalaton 2009 visszaemlékezésem

Gondoltam alszok rá úgy egy hónapot (vagy egy kicsit többet), mielőtt megírom memoárjaimat az idei brutál hosszú UB-ról. Kicsi időbe telt, míg összeszedtem az összes agyamba ragasztott post-it-et, de a teljesség igénye nélkül, a tőlem megszokott túlzásokkal és ködösítésekkel, főleg a művészeteknek hódolva (és adva pofonokat), teljesen csak saját szemszögemből ímé:

Az esemény előti hét

Boldogan és önfeledten, főleg sport nélkül telt el. Bár a kisördög és a félelem ott bújkált, hogy még a vége előtt gyorsan edzeni és megtenni azt a felkészülési munkát, amit már hónapokkal elébb bele kellett volna tenni, de hősiesen áltam az agyrohamaimat és nem moccantam egy lépést sem a sport felé.

Igaz, a keszthelyi maratonnal elszámoltam magam. No, meg a Hegyek királyával is. A keszthelyivel azért mert azt hittem 3 héttel lesz majd a verseny előtt, aztán meg lásd csak 2. A Hegyek királya meg elég lett volna egy egész szezonra is, nem ám így egybesűrítve.

Mint utólag (és több, nálam okosabb által már előre is) megállapítottuk, lehet kicsit túltótam. Egy kicsinyt lehet túledzettem magam.

Gondolnám én, hogy az nem árt, pedig de hát igen mégis.

Esemény előtt - péntek

Tamásnál találkoztunk. Én a fehér istennővel (Thália), Tamás meg Kata, Kata Fiestájával vártak. Innen Bonnyapusztáig Kata kocsiját követtem. Ami nem is volt egy egyszerű mutatvány, mert Kata néni egész könnyedén lendületbe jött a kis somogyi kanyargós utakon.

Tamás persze Kata nénihez ült be, merthogy ott volt klíma is, meg gondolom a társaság is jobb lehetett :-).

Bonnyapusztán azonban mindannyiuk élete az én kezembe került, merthogy Kata klímája helyben lett hagyva és az istennő vitt minket tova Szántód felé.

Rövid kompozás után érkezés Tihanyba. Rövid kocsikázás után érkezés B.füredre. Rövid B.füred után érkezés a szállásra, aminek örvendeztünk vala, lévén, hogy Jocót és Zsuzsát is megtaláltuk vala ottan.

Innen egy rövid szállásfoglalás után egy rövid kocsikázás következett vissza Tihanyba, ahol sikerült térdig gázolnom az éppen ellőtt ovis futóversenybe. Hála Istennek az apróságok lelassították a kocsi futását, így könnyen parkoltam az út szélén.

Az ovis futás egyik nagy alakja Ernő volt, aki másnap egyéniben is indult az UB-n és gondolom ez volt az utolsó edzése :-).

Felvettünk mindent (a jól megszokott bőséges induló csomag, a megszokott kiváló minőségű futó pólóval), majd belefutottunk az éppen érkező Erzsi, Maci különítménybe. Öröm, bódottág, menjünk kajálni.

Nem túl rövid kajálás után ki ki vissza a szállásra.

Egy kisebb különítmény még nekirugaszkodott lemenni a Balatonra egyet fürödni. Jómagam azonban úgy be voltam tojva a másnapi futástól, hogy inkább az ágyban, párnák közt pihenést választottam.

Az éjszaka hatalmas szélviharokkal köszöntött, majd telt el, így másnap felvirradt a nap kifejezett hiányával küszködő felhős reggel.

A nap kifejezett hiányával küszködő felhős reggel - szombat

Reggeli, majd irány a rajt. A korábbi szokásoktól eltérően egyszerre lőtték el az egyénieket és a mindenki mást is.

Ekkorra már jól be voltam tojva, hiszen nekem aznapra több mint 60 km volt előirányozva. Ez az érzés később csak fokozódott és csak estére múlt el, no de ne szaladjunk a vonat és a történések elejbe.

Jocóval kart karba, majd szót szóba öltve rajtoltunk el együtt, hogy nekivágjunk az UB első 2 szakaszának. Néhol szóval, néhol tettel támogatva egymást vállalásunkban.

A gyomromban közben állandósult a görcs, melyet a folyamatos betojás állapota váltott ki, de ezek mellett persze a jól ismert felpezsdítő érzés is megjelent: "Húrráááá erre vártam már egy fél éve és most itt vagyunk!!!!"

Közben elnéztem az egyéni futókat. Nekem két nap alatt kb. 104 km-t kell megtennem váltott lovakkal. Ők 212 km-t futnak majd egyedül koszt, kvártély, pihenés és sokan támogatás nélkül. Mégis mekkora lelkierő kell ehhez? Elgondoltam, hogy ha nekem kellett volna ekkora távnak nekiindulni, akkor valószínüleg az első métereken feladtam volna lelkileg. Megállok leveszem a cipőket és visszafordulok. Persze ők nem. Hmmm...van még hova fejlődni :-D.

A kilóméterek lassan teltek. Ráadásul Jocóval egy meglehetőst lassú tempót is mentünk, mert ugye több nap, mint kolbász. Ma még sok lesz hátra.  A helyzetünk időközben stabilizálódott a közösségben is. Gyakorlatilag mindenki elment mellettünk és beszorultunk a sor végére a Mosoly alapítvány 6 év alatti futó gyermekváltója és a svájci nyugdíjjas futóklub közé.

A nyugdíjjas futóklub javára legyen azonban mondva, hogy egyénibe nyomták és végigmentek.

Mi egy Bernard nevezetű úriembert találtunk meg, akivel folyamatosan előzgettük egymást. Mivel ő nem beszélt magyarul, mi meg nem voltunk hajlandók franciául beszélni (a nemzeti öntudat és tény, hogy nem beszéljük a nelvet mián) a kommunikáció kimerült a folyamatos "Álle, álle"-ban, bár meg kell mondanom, hogy ezzel a viszonylag gyenge dumával simán elvoltunk 40 km-en keresztül.

Az első két szakasz tartalmazza gyakorlatilag az első nap teljes szintemelkedését. Voltak itt tiszteséges emelkedők is, amiket vígan megfutottam volna, ha Jocó rám nem förmed néha és lőn a végén neki lett igaza. Szóval hegyeknek felfele néhány 100 méter erejéig tempós sétára váltottunk.

Kb. 10 km után csatlakozott hozzánk Erzsi, mint biciklis kísérő. Sajnos ez még annyira a verseny korai szakasza volt és annyira jó volt a frissítések is, hogy gyakorlatilag nem tudtunk neki munkát adni, pedig ő nagyon kedvesen kínálgatott minket minden földi és föld alatti jóval.

Kis idő után miután látta Erzsi, hogy milyen kuka bagázs vagyunk, csak a futás, csak a futás, inkább Bernarddal keveredett beszélgetésbe, amit bevallom nem tudom, hogyan csinált, de Erzsi jó kommunikál, ez már számtalanszor bebizonyosodott.

Szép csöndesen peregtek a kilóméterek. Miközben beszélgetésünk zabolátlanul csapdosott a témák közt, amiket ma már nem nagyon tudnék felidézni.

Kivéve azt, amikor Jocó jókedvében előadta a Kalákától a "Úristen hívjatok papot, lenyeltem három meggymagot" című slágert. Ez röpke dallamtapadást okozott nálam, ami ki is tartott jónéhány km-ig.

Aztán itt volt valahol a pont, ami a videón is van, amikor a csapat kiállt egy dombtetőre, hogy ott várja be a vidám futókat. Nos, a domb aljában vidámabbak lettünk volna :-D.

Időközben (szerintem az első szakasz után) bementünk földutakra. Ez jó volt, ez tetszett. Olyan teljesítménytúrás volt.  Itt szóltak, hogy vigyázzunk, mert lovak jöhetnek szembe! Így! Mi, az hogy lovak jöhetnek szembe? Ide járnak ki piknikezni a családdal? Nem nagyon értettük, de aztán az egyik kanyarban minden világossá vált, amikor is majdnem csukafejest nyomtunk az erdő aljába, amikor nagy sebességgel szembejött a kanyaron túlról egy kétlovas fogat. AHA, szóval így.

Azonban a veszélyes zónán hamar túljutottunk majd megérkeztünk egy frissítőhöz, ahol személyesen Winkler Róbert úrat csodálhattuk meg, viszonylag fitt állapotban méretes dinnye fogyasztása közben. Merthogy ő is indult valami csapat színeiben, de bevallom azt nem néztük volna ki belőle, hogy két szakaszt is egybe fut. Igaz belőlem sem nézné ki senki, hogy párosban futok neki az UB-nek.

(szerk.: W. Róbert elkövető nem futott két szakaszt, csak a logisztika volt alulszervezve. Khhm... Mint az közismert :) )

Így gondolatban elnézést kértem W. Róberttől és tovarobogtunk.

A Bébielefánt csapat persze időről-időre feltűnt zaklatni minket, de mi mindannyiszor vidáman kajabáltunk vissza nekik :-D.

A második szakasz vége felé aztán kezdtek összeállni felettünk a sokáig csak vészjósló fellegek. Némi kárörömmel gondoltam arra, hogy ha én esetleg megúsznám, akkor Tamás a nyakába kapná az egészet és mivel ő állandóan a zuhogó esőért imádkozott (amit idén mindig csak én kaptam meg) ez így fair dolognak is tűnt.

A végére aztán le is szakadt Isten haragja, amit viszont Tamás és a Jocótól a satfétát átvevő Zsuzsa (akik mindketten vízfüggők) szerintem inkább áldásnak éltek meg.

Nekem a második szakasz vége már nem esett valami jól. Nem gondolom, hogy izom problémák lettek volna, inkább csak akkor már vagy 4,5 órája futottunk egyhuzamban és agyban ez sok volt (pláne az elkeserítő gondolat, hogy aznap még van egy 20 km-em vissza).

Bár általában magányos farkas módban futok, de most igencsak jól esett, hogy voltak mellettem emberek. Erzsi buzdítása és (nehéz ilyet kimondani, de) Jocó társasága. Jocó kontrolnak is jó volt. Gondoltam ha ő jól érzi magát, akkor én sem lehetek túl rosszul.

Ő egyébként duhaj jókedvvel fejezte be a két szakaszt. Jó erőben nyomta. Ha nem megyünk szándékosan ilyen lassút biztos legalább egy 20-30 perccel jobbat fut.

Nekem még ott volt a fejemben, hogy van még egy 20-as hátra.

Huh, 40 km letudva. Plusz az első nap összes szintje.

A terv az volt, hogy most Tamás jön a 26 km-es szakaszon, majd újra én egy 20-assal és akkor meglesz a nap vége.

Az idő időközben kegyetlenre fordult (szerintem). Egy parkolóig mentünk előre Keszthely határában. Ott aztán át is vettem a vizes ruháimat. A kocsiból nem nagyon szálltunk ki, mert rettentő mód esett az eső és ez nem a langymeleg nyári eső kategória volt. Hideg volt, plusz hideg szél is fújt. Szóval nem volt kedvünk kiszállni a kocsiból.

Aztán nézegettük a futókat. Ki sima pólóban, ki széldzsekiben, ki valami nylonnal a fején. Küzdöttek keményen. Az őszinte mosoly ritka volt az arcukon, mint (ide nem tudtam semmi frappánsat kitalálni, szal az ötleteket kéretik a kommentekbe belenekiírni).

Aztán megjött a mi kis különítményünk is. A futók heveny beszélgetésbe mélyedtek, alig maradt időnk kiugrálni a kocsiból és egy gyors istenhozzádot és intenáldjont elkiabálni feléjük.

Erzsi itt kiszállt a biciklis kísérésből. Jól nyomta biztos ment vagy 50 km-t, ennek a felét kb. esőben. Stram leány ő :-).

A biciklit felpakoltuk a kocsira. Erzsi kicsit átöltözött, majd előre mentünk a váltóhelyre. Ez a hely számomra közeli emlékeket idézett, mertmivelhogy a keszthelyi maraton is ide érkezett be, miután vagy hatszor kereszteztük futás közben.

Miközben próbáltam két óra alatt valahogy feltölteni magam újra egy 20 km-re. Nyomorgattam a lábaimat, hogy ne merevedjenek el. Gyúrtam, kenegettem Arkánum - Sport balzsammal, ahogy csak a tenyeremre fért a krém.

Aztán beálltunk a váltózónába és vártunk. Vártunk. Vártunk. Kicsit beszélgettünk. Aztán...vártunk. Még egy kicsit beszélgettünk, aztán midőn majdnem várakozásba fordultunk hirtelen újra beszélgettünk.

Aztán megjelent Zsuzsa és Tamás. Zsuzsa gyorsan váltott Macival, én meg rohanok Tamáshoz, hogy nakéremszépen ide nekem a csippet is. A meglepetés azonban csak ekkor ért.

Tamás ugyanis a jó ütembe való megérkezése sebességével tovább is robogott. Azt mondta mindene csurom víz, főleg a cipője, szóval nincs kedve 2 órát ücsörögni, vizesen, aztán újra felvenni a vizes cipőt stb. Inkább tovább megy és futja egybe a két szakaszt.

Mivel lendületben volt, én nem tartóztattam. Azt tudtuk, hogy így ő majd a végelszámolsában valamivel többet fog teljesíteni (kb. 108 km vs 104 km lett a vége az ő javára), de ezt Tamás tudatosan bevállalta. Illetve nem tudtam eldönteni, lehet azért csinálta, hogy ezzel kompenzálja, hogy én futottam a szinteket. Vagy egyszerűen csak nem akart vizes ruhában várakozni. Ilyen gyerek ez a Tamás.

No, akkor maradt még két órám pihenni.

Innen a téma nagyjából abból állt, hogy előre mentünk kocsival, bevártuk a futókat, közben pisiltünk. Felajánlottunk nekik fogyasztásra ételt-italt, amit rendszerint nem fogadtak el. Elfutottak. Ekkor pisiltünk. Amikor elkerültük őket dudáltunk. Amikor beértük őket bíztattunk. És így ment ez Balatonmáriáig, ahol végre tényleg eljött a váltásom időpontja és Hála Istennek egy jót pisilhettem.

40 km volt a lábamban, de volt kb. 4-4,5 órám a pihenésre, szóval elég jól regenerálódtam. Maci kicsit előrébb váltott szal Kata már elindult. Én meg utána.

Maci meg Erzsi itt balra el, valami túra várta őket, arra mentek.

Annyira jól éreztem magam, hogy egyszer csak azt vettem észre, hogy vágtázom, mint a barom. Katát elég gyorsan utólértem. Sajnos az akkori állapotomhoz nagyon lassú volt a tempója, szal elnézését kértem, de már akkor nem mertem más tempójához alkalmazkodni, szal saját tempóban továbbmentem.

Nagyon mentem. Mármint magamhoz képest. Szerintem 5 perc közeli km-eket nyomtam. Aztán persze 10 km után észhez tértem. Mit csinálok? Még nagyon messze van a vége! Gyorsan visszaálltam.

Ekkoron aztán egy másik akadállyal kellett megküzdenem. Lassan leszállt az est. Erre nem számítottunk, így fejlámpa nem volt nálam. Innen azonban egyszercsak beértem egy szakaszra, ahol nem volt világítás.

Először üdülők mellett haladt az út. Itt még valami fény szűrődött ki a házaktól, de nem sok. Én meg közben fejben azon voltam, hogy 22 órára beérjek. Valami azt súgta, az van kb. a szintidő környékén. A szintidővel kapcsolatban azonban, mint kiderült teljesen tévhitben éltünk, ezért lett a vége meglepetés, de ne ennyire előre.

Aztán a botorkálás után jött egy újabb szakasz, ami már aztán teljes sötétség volt. Csak néha a távolban feltűnő autók fényszórójából esett hozzánk némi fény. Ez a rész tiszta szerencsepróba volt. Mentem és reméltem, hogy nem megy ki a bokám.

A bukdácsolás elég hosszú kilómétereken keresztül zajlott (legalább is nekem úgy tűnt). A végére aztán el is fáradtam benne. Mire a végéhez értem már nagyon ki voltam készülve.

Aztán megláttam a befutót. A kaput. A fényeket. A végét. 63 km-rel a hátam mögött végre célba értem. Nem szégellem bevallani a sírás kerülgetett. Talán csak a kimerültség miatt, vagy a túláradó öröm. Annyira féltem ettől a naptól és annyira vártam. És a sok kétség és felkészülés ellenére mégis megcsináltam. Csak ültem és folytogattak a könnyek. Istenem. Nagyon nagy érzés volt. Ha mást nem is hoztam el erről a versenyről, csak ezt az érzést, már bőven megérte. Nem nagyon hiszem, hogy el fogom felejteni egyhamar.

Aztán nemsokára beért Kata is és elindultunk Katáék nyaralójába éjszakai szállásra. Tamáséknak hála Istennek volt annyi magukhoz való eszük, hogy vettek pizzákat vacsora gyanánt, így este 11 fele végre ehettem aznap valami rendeset is.

Gyors zuhany, ami nagyon jól esett. Aztán pihe (ennek részletei a videón).

Este a Hegyek királyán kidolgozott módszerem szerint vastag tömött sorokban kentem meg a lábam Arkánum - Sport balzsammal, illetve az újonnan bevezetett Lymphocare krémünkkel. A hatásuk fenomenális volt. Aznap szúnyog nem jött a ház közelébe se (remélem az ágyneműből ki lehetett mosni az illatot ;-)).

Az útvonal első negyedét még rögzíteni is sikerült, míg az akksi bírta szusszal.

Az esemény utolsó napja - vasárnap

Reggel Jocó elvitte Tamást és Zsuzsát a rajthoz. Mivel aznap ők kezdtek dupla szakasszal. Kata meg én nem nagyon éreztünk késztetést arra, hogy kora hajnalban már szurkoljunk az indulásnál.  Jocó később visszajött értünk. Joviális reggelit nyomtunk. Felöttöcködtünk, elpakoltunk, oszt irány a futók után.

Ez úton szeretném megköszönni mind Katának, mind kedves családjának a szívélyes vendéglátást!

Zsuzsát meg Tamást valahol Siófok előtt értük be. Tamás akkor már nem beszélt. Kicsit megtömte a fejét a frissítőn található földi javakkal aztán nyomta tovább (csak megállni ne kelljen, mert onnan nehéz elindulni, én már csak tudom).

Zsuzsa sokkal beszédesebb volt. Újjongtunk, aztán előre mentünk a váltópontra. Mint később Tamás elmondta nagyon nagy segítség volt neki, hogy Zsuzsa is ott volt, merthogy teljesen felváltva tört rájuk a holtpont, így tovább tudták vinni egymást. Tamásunkat Siófok előtt érte el a nihil, Zsuzsát pedig Siófokon, de ott meg Tamás élénkült fel, így sikerült Zsuzsába lelket önteni, hogy könnyedén be tudjanak jönni váltásra (Tamás ekkoron már 80 km felett járt a két nap alatt).

És eljött az én időm. Még 2 szakaszt kellett lenyomnom egybe aztán megvan. Az előző nap alapján könnyű kukac vágtára számítottam. Aztán, hogy ez mennyire nem így lett az később legendává vált.

Persze mondanom sem kell, hogy az első két szakasz szintemelkedése gyakorlatilag nulla volt. A nap szintjeit a 3. és 4.-dik szakasz tartalmazta, plusz a befutón az utolsó szakaszon a tihanyi emelkedő (no, ezt se irigyeltem Tamástól 100 km után még egy emelkedő). Szóval jó kis szintes szakaszok álltak még előttem.

Eme szakaszt is Jocóval kezdtük. Futottunk jó tempóban a kerékpár uton. Az persze egyből feltünt, hogy Jocó nálam jóval virgoncabb. Próbáltam is neki mondani, hogy menjen, de azt mondta majd a B.akarattyai domb után.

A terv az volt, hogy Jocó majd jól elszalad tőlem vagy 20 percre az első szakaszon. Őt Kata váltja, aki nálánál jóval megfontoltabb tempóban nyomja, így őt valszeg a következő szakasz végére utólérem, és Tamás meg Maci így az uccsó szakaszon együtt futhat be. Nem így lett.

Kb. 10 km után a B.akarattyai dombnál (némi sorompónál való várakozás után) Jocó el is ment tőlem, míg én a legmeredekebb szakaszokat tempóssan sétáltan. Aztán futásba váltottam.

Már a keszthelyi maratonon is feltűnt, hogy nagyon hosszú futásokon nem túl jó egyedül menetelni, de ekkor még nem voltam túl rosszul, szal nyomtam neki egy rendes tempóban és vigyáztam, hogy jól frissítsek (rendesen egyek édeset, keserűt, sóst, vizet, izót stb.).

A lábam hála az előző esti drasztikus krém kezeléseknek teljesen korrekt formában volt. Nem éreztem fáradtnak, vagy elnehezültnek. Izomláznak sem voltak nyomai. Rrremek.

Volt itt egy frissítő, ahol sörrel kínáltak, de jeleztem, hogy amíg futok, addig nem iszom szénsavasat. Viszont sajnálom. Ekkor bátorításként a pontőr elénekelte nekem a "Láttál-e már sörben buborékot" kezdetű, végü és közepű nótát, ami hosszú kilómétereken keresztül volt hű társam még, mielött az oxigénhiány kimosta az agyamból.

Dombnak felfelé utólértem egy leányzót, aki szemmel láthatólag a versenytávot nyomta. Mivel hosszú idő után ő volt az első versenyző, akivel találkoztam buzgón lelkesítettem, hogy ne gyalogoljon, ha mást nem fusson velem, én úgyis lassan megyek.

Mint megtudtam ők is párosban teljesítették a távot. Bár a leányzó állítása szerint a leghosszabb futása eddig 28 km volt. No, mondom az bátor. De mint elmondta a szombati távot is úgy teljesítették, hogy a partnere futott 80-at, ő meg a maradékot. Itt már annyira fáradtak voltak, hogy kb. 5 km-enként váltották egymást. Elmondása szerint hajnali fél háromkor értek be előző nap és fél ötkor elindultak, hogy még szintidőn belül beérjenek (mi meg nem is tudtuk, hogy ilyet is lehet, no nem mintha az bármit is változtatott volna).

A következő ponton hagytam el a leányzót, aki próbálta felébreszteni a váltóhelyen egy hálózsákba csomagolt kedvesét, hogy az fusson tovább. Mint később megtudtam a végére feléledtek és teljesítették a távot.

Innen lefutottam a hegyről. A sok szint miatt a cipőben már a nagy lábujjaim tiltakoztak (a végére szépen be is lilult mindegyik kb. 50%-a). Egyedül immáron lent a tóparton futottam és reméltem, hogy letudtam az összes szintet. Hosszú menetelés után lassan múltak a kilóméterek. Lassan rá kellett arra is döbbennem, hogy már nem vagyok én se nagyon fitt. De a szakasz végéig nem lesz gond.

Aztán mielőtt még véget ért volna a szakasz még a vasút alatt volt egy jó kis emelkedő. Hú de nem esett jól. Itt ért utól egy kedves futótárs, aki nálam jobb fomában volt. Ő is párban futott, övé volt az aznapi utolsó 3 szakasz. Ő már legközelebb a célban állt meg. Ő is rettentően unatkozott egyedül, szóval vele futottam be a szakasz végi váltóhelyig.

Itt várt már a csapat. Kínálgattak fűvel-fával, oxigénnel dúsított vízzel, ami módfelett jól esett.

Aztán eljött az utolsó felvonás. Az uccsó szakasz. Most mondhatnám, hogy ez már csak egy örömóda volt, de a valósághoz az áll közelebb, hogy egy eposzi hosszúságura nyúlt tragédiába torkollott.

Elbúcsúztam szeretteimtől és nekivágtam a hosszú utamnak. Kb. 3 kilóméter után az eleddig szorosan a nyomomban lihegő és módfelett kitartón követő Holtpont is utólért. Aztán a szemétláda velem is maradt a végéig.

Az ember gondolhatná, hogy végre társaságom akadt, de ez egy rossz társaság volt. Állandóan azon volt, hogy rombolja a morálom (egyre szarabbul nézel ki, ez már nem is futás csak bohóckodás), az önbizalmam (úgyse tudod megcsinálni), hogy megingasson (na, innen csak egy kicsit gyalogolj) és mindenáron a feladásra kényszerítsen (az egészséged sokkal többet ér, itt hagyd abba, nem ér az egész ennyit).

Néha próbáltam kizárni a gondolataimból. Próbáltam semmire nem gondolni, csak "utazni" (ahogy szoktam volt mondani), vagy elmélyedni a tájban, ami egyébként nagyon szép arrafelé. A falu vége felé bele is ütköztem egy műegyetemi geodéziai mérőtáborba, ahol a fiatal növendékek éppen a pontraállást gyakorolták és ha a tanár nem figyelt pillangóztak rendesen, de ez is csak ideig-óráig tudott lekötni.

Sajnos egyre nagyobb problémát okozott a szúrás az oldalamba is. Ehhez már nagyon hozzá vagyok szokva a gyenge gyomrom mián, de ez csak nem akart múlni. Aztán rájöttem, hogy nem is a beleim szúrnak, hanem a vesém. No, mondom kevés sót pótóltam az elmúlt két nap alatt. Aztán észrevettem, hogy a víz is "kotyog" a gyomromban, ami szintén a Na⁺ hiányra vezethető vissza.

A következő frissítőhöz érve ezért hősies elszánással leküldtem egy zacskó sót csak úgy nyersen egyhajtóra. Aztán ittam mindent, ami kartávolságban volt.

Innen a tempóm aztán brutálisan visszaesett. A végén már úgy 8,5 km/h sebességgel futottam csak. Arra figyeltem, hogy ne gyalogoljak. Csak néztem ki a fejemből és próbáltam futni.

Iszonyúan hiányzott valaki kísérő. Bizony még Jocót is visszasírtam egy-egy durva pillanatomban. 90 km felett, elöttem hosszú kilóméterek, mögöttem csak a záróbusz, velem csak a folyamatosan pofázó Holtpont. Nem esett jól. Egyetlen lépés sem. Lassan számolgattam. Ha így megyek Tamás még beér hétig. Remélem addig van a szintidő. Én ugyanis gyorsabban menni nem tudok.

Aztán Fűzfő. Az egyik kanyarban cselből elém vetettem magát Holtpont én meg átestem rajta. Innen már mindenen mosolyogtam, bár hulla fáradtan. Megérkeztem a frissítőpontra poénkodtam az ottaniakkal.

Ők mondták, hogy járt már előttem Kata és üzeni kitartás. Köszi :-).  Kérdik: kérek-e még valamit? Mondom, már az se kell, amit iszok, csak az időt húzom. Mondják: innen egy emelkedő aztán balra. Mondom: de most tényleg semeddig se tartott volna azt mondani, hogy lejtő jön nem? :-)

No, mindegy elhagytam a pontot. Azt még megtudtam, hogy egy svájci volt az első egyéni, aki hajnalban arra járt.

Tényleg emelkedő. Felmászok. Innen balra. Aztán újabb emelkedő. A biciklisek melletem leszállnak és tolják felfele a bringát. Én meg azt hittem Akarattyával magam mögött hagytam az összes dombot. Szitkozódnék piszkosúl, ha még lenne rá kapacitásom. Így csak mászom. De jó lenne egy kísérő.

Aztán kiérek a faluhatárba.  Aztán meglátom az Almádiba vezető utat. Majd elsírom magam. Az almádi esti félmaraton is erre jön. Innen Almádiig 3 km-en keresztül folyamatosan emelkedik. Itt gyalogolni nem lehet, ezt meg kell futni, mert sohasem érek végig. Aztaku...

Bal lábat a jobb után, jobb a bal után... A fejet már csak néha emelem fel. Nem akarom látni milyen messze van. Felveszek egy dülöngélve kocogós tempót. Próbálok spórolni az erőmmel. Csak már nem nagyon van mivel. Tudom az út végén egy fahíd, majd bal kanyar, kb. 50 méter és egy jobb kanyarral beérek a faluba. Sokszor voltunk az esti félmaratonon.

A kanyar után meglepetés ember. Zsuzsa áll és vár rám O₂-vel dúsított vízzel. Jocó és Tamás a kocsiba. Ha lett volna erőm hangosan felnevetek.  Tudom, azért küldték Zsuzsát, mert ennyire fáradtan már nagyon pokróc tudok lenni, de Zsuzsát biztos nem bántanám meg. A fiukat viszont lehet elküldeném a francba. Ezért nem szállnak ki. Gondolom én. A gondolat annyira vicces nevetnem kell. Ők nem tudják, hogy elértem a fáradtság új fázisába, ahol már nem vagyok nyers modorú csak nevetek fáradtan.

Köszi Zsuzsa. Még egy pillantás a fiúkra megyek tovább. Mint megtudom később Tamás egyszerűen fáradt volt, azért nem szállt ki. Jocó meg matatott valamit a műszerfalon.

Az utca végén a vasúti átjáró elött frissítő. Megállok. Nem is az ital, inkább, hogy megállhatok legálisan. Fejbe megvan az egész útvonal Alsóörsig. Huh, de még nagyon messze van. Megkérdem a fiuktól milyen messze van. Kb. 7 km. Hangosan felnyögök. Aztán elindulok. Mondják jön a vonat várjam meg, jóváírják. Nem várom meg. Így is lassan megyek, ha állandóan megállok soha nem érek be.

Kicsit lejt. Beéreek a félmaraton befutójához. Most nincs tömeg. Senki sem éljenez. Nem baj. Úgyse látom őket. Előttem egy egyéni futó. Nálam jobban kivan, de amikor hallja a lépteimet felveszi az ütemet. Ő már 170 km közelében járhat. Azért csak leelőzöm. Itt már csak megyek. Érjek be és Tamás indulhasson, mert valamikor be kell érni Tihanyba is.

A következő szakaszon egy 6-10 éves gyerekekből álló csoport. Én meg azt hittem szeretem a gyerekeket. Mellettem futnak, mintha nem velem versenyeznének. A hátam mögött a nagy duma, hogy ők gyorsabban is tudnak futni. Látványosan részhajrákba leelőznek. Jól szórakoznak. Én meg nyomom a saját kis tempóm. Közben megfogadom, hogy ha valamelyik kis köcsög kartávolságba jön, azért lekeverek neki egy pofont. De nagyon fürgék a kis mocskok.

Lassan elhagyom őket. Újabb frissítő. Jó a milka csokijuk. Addig nyújtok-szórakozok beér az egyénis. Lassan eszik. Iszik. Kb. 10 méter múlva a vasút másik oldalán mindez kijön belőle. Azt mondja már a víz sem marad meg benne. Innen mág 30 km a célig. Megveregetem a vállát. Mondom neki, hogy le a kalappal előtte és az utolsó 3 km-t még megnyomom. Mert azért becsület is van a világon. Legalább ezt az utolsó 3-at, ha már a többi nem ment.

Aztán hamar rájövök emelkedik. Rendesen. Nézek előre. Amíg a szem ellát emelkedik. Mint később rájöttem egész Alsóóörsig. Az utolsó lendületeim morzsája megtörik a hosszú lejtőn. Feltűnik Erzsi egy kocsiban. Valamit mondok neki. Nem emlékszem. Biztos nagyon soká maradtam és elém jött megnézni mi van. Jelzem, hogy OK és új lendületet veszek.

Az utolsó méterek soha nem akarnak elfogyni. Már-már azt gondolom itt kell lefordulni az útról. De nem ez egy fém kerítés, ahova én megyek ott fa van. Tovább. Talán az a következő. Még az sem. 

Üdvözöljük Alsóörsön! Pusszantok én is mindenkit.

Ott van egy ház. Az még nem, de utána. Igen. Futok. Most nem jut erő az utolsó méterekre sprintelni. Beérek. Gyér éljenzés. Már nem sokan maradtak, mert az utolsók közt vagyok. Azért akik maradtak azok becsülettel üdvözöltek.

A csippet Tamás veszi le a lábamról. Nincs erőm ehhez sem. Csak annyi erőm van, hogy odaszóljak: "Bocs Tamás, nem volt több erőm. Ennyit tudtam. " Tamás csak elnézően mosolyog és elindul. Sejtem, hogy nem haragszik.

Aztán keresek egy zöld foltot és lezuhanok a földre. Kata érdeklődik. Izót kérek. Jocó is érdeklődik. Tőle is izót kérek. Fekszem hanyatt a fűben és nézem az eget. Senki nem nagyon kísérletezik azzal, hogy beszélgetni próbáljon velem. Valahol a tudatom mélyén sejtem, hogy mindenkitől bocsánatot kérek, amiért ilyen lassú lettem. Ez van.

104 km. 2 nap alatt. Ebbe kb. 2 maraton. És sok szintet is futottam.

Olyan lett, amilyenre számítottam. Szétszenvedtem magam. Soha többet. Egyszer elég volt. Ennyi. Jövőre? Passz. Majd meglássuk. Inkább csak kis távok és élvezzük a versenyt.

Kb. 10 perc után felültem. Nem esett le a vércukrom. Nem csúsztam széjjel. Igen, ahogy gyanítottam a fáradtság fele szellemi mélypont volt. Felállva a földről a séta semmi komolyabb problémát nem okozott. Néha egy-egy félmaraton után rosszabbúl vagyok. Hú, egy kísérő nagyon kellett volna. Pláne, hogy a táv az egy maratoni táv volt, amiben még nem vagyok annyira stabil, mint pl. egy félmaratonin. Jó lett volna, mint ahogy Zsuzsa és Tamás kölcsönösen kihúzta egymást a mélypontról, vagy ahogy egyébként maratonfutáskor egymást erősítjük. Hosszú távot eztán nem futok egyedül az biztos.

Innen be a kocsiba. B.füreden nagy dilemma elé álltunk. Zsuzsának, Jocónak el kellett érni a vonatukat. Sajnos nem sejtették, hogy ilyen lassú leszek. Későbbi megoldás nincs, így mese sincs. Irány a vasútállomás. Itt már én vezettem az autót :-). A jegyek megvannak. Gyorsan le a partra, hogy Macinak, Tamásnak szúrkolhassunk.

Leérve nagy csinnadratta. Valami mozgó dobszólós banda nyomta. Ekkor már elég merev lett a járásom. Hosszan várakoztunk, majd midőn már majdnem feladtuk és azt számolgattuk vajon Maci elment-e már, feltűnt Maci. Gyors helo, szia, szevasz és ment tovább. Várunk tovább Tamásra. Dilemma. Megvárjuk Tamást? De lehet addig Maci beér. Már csak ne késsünk le a befutóról.

Hála Istennek Tamás idejében feltűnt. Jó erőben nyomta. Látszik összeszedte magát erre az utolsó szakaszra.

Tamás el. Mi ugrunk a kocsiba. Le ne késsük Macit. Tihanyban az emelkedőn utolérjük Macit. Üvöltöztünk neki. Aztán gyorsan kerestem egy parkolót és feszülten vár a csapat. A videó meg a kocsiban maradt. Gyorsan "visszaszaladtam", ami mondjuk egy elaggot, háromlábú, részeg tehén mozgására emlékeztethetett. Egy kicsit le is késtem, de azért a videón megörökítettük :-).

Zsuzsát meg Jocót azonban gyorsan vissza kellett vinni a vasútállomásra, mert ment az utolsó vonatjuk. Erzsi meg Maci elmentek Tamás elé támogatásként. Tamás később mondta is, hogy ő már majdnem gyalogolt az emelkedőn, de Maci beállt melléje és új erőre kapott és simán befutott. Tényleg kell hosszú távra egy kísérő.

Én robogtam vissza a többiekkel a vasútra. A rossz hír az volt, hogy végül is kifutottunk a szintidőből. Nem csak mi Tamással, ami a kisebbik gond, hanem a másik csapat is. De csak valami 10 perccel. Ezt azért sajnálom, mert azt a 10 percet bárhol össze lehetett volna szedni, mert Zsuzsa és Jocó is csak azért futott ilyen lassan, hogy minket támogasson. Mindegy. Íme a barátság rendkívüli példája. Csapatban pedig már úgyis többször teljesítettük a távot.

A kis vasúti kitérő miatt sajnos lemaradtam a saját befutónkról. Az érmet később Tamástól kaptam meg. De végül is a teljesítés számít. Ráadásul ha megszakadok sem tudtam volna ennél gyorsabban menni.

No, aztán nyomtunk egy nagy kajálást még Tihanyban és komppal hazamentünk.

Katát letettük Bonnyapusztán. Tamással ketten meg irány haza.

Nem tudok összesíteni. Még ennyi idő után se tudnám megmondani, hogy nekifutnék-e még egyszer. Talán. Ha kicsit jobban összekapom magam :-D.

Azért, ha más nem ez biztos olyan élmény volt, amivel még sokáig fogok fittizni a haverok előtt :-D.

No. Dübörgés és Rock'n'Roll!

Nyári túrák

Mielőtt még bárki azt gondolná, hogy a nyárra való tekintettel nem túrázunk, az nagyon téved.

A beszámolók írásával azonban mostanság hadilábon állunk..:-)

De azért csak felsorolás jelleggel, hogy az évkönyvből ne maradjon ki leírnám az elmúlt időszak túráit amin részt vettünk.

Tanuhegyek nyomában 50 km.

Résztvevők: Ridi, Vajdaúr, Joey, Maci

Nagyon kellemes túra volt idén is. Tavaly ugye erzsivel voltunk, és nagyon tetszett.

Az ellátás megint tökéletes volt. Az útvonal érdekessége, hogy a megszokott őszi 40-es távval ellenkező irányú.

Tanuhegyek kerékpáros 50km.

Résztvevők: Vajdaúr, Joey, Maci

Első rendezés. Kellemes volt  az útvonal. A mérleg 2 defekt, és egy kis megázás. Ellátás itt is szuper volt.

Hat torony túra 30km.

Résztvevők: Erzsi, Joey, Maci

Nem voltunk még ezen a túrán, de nem bántuk meg hogy elmentünk. Jó kis dimbes dombos útvonal, ami jól fel volt ázva. Több helyen küzdöttünk a sárral. Minimális nevezési díjért, rengeteg mindent kaptunk...szuper volt ez is.

Zselic éjszakai 40km.

Alig hogy beértünk a Hat torony túráról, Joey-val már mentünk is a Zselicben egy kis éjszaki kirándulásra.

Nekem tetszett, Joey pedig már többször volt. Így eltévedésveszély egyáltalán nem volt.

Élveztük a túrát. Ja és Joey még másnap teljesítette a Keszthelyi félmaratont is...:-) 

Vas-hegyi 40km.

Résztvevők: Erzsi, Ridi, Joey, Maci + Erzsi Tamása 20km-en

Szintén elöször vettünk a túrán részt. Az első fele a távnak nagyon kellemes. A pinka szurdok csodálatos, és Ausztriában is kellemeset sétáltunk. Azonban a táv második fele csak azért van hogy meglegyen a 40 km. Sok egyenes és szántó és aszfalt. Ezt egyáltalán nem tetszett. Nekem legalábbis. Szolgáltatás nincs, igaz erre fel is hívják a figyelmet.

Falasok(k) 50km.

Résztvevő: Maci

Eddig mind a 3 rendezésen részt vettem. Nem volt kérdés hogy megint megyek. Bár az előző napi Vas-hegyi 40-en már gyalogoltam a hétvégén..:-)

Sajnos volt valami kehém, és köhögtem végig, de azért a tavalyi időmtől csak 7 perccel maradtam el. Ez az egyik kedvenc Budai hegységben rendezett túrám. Útvonalat ismertem már. Szokásos színvonalon megrendezett túra volt. Jól esett. 

Kőris körül 20km.

Résztvevők: Erzsi, Ridi, Maci

Mivel pont az ultrabalaton hétvégéjén rendezték meg a túrát, így kérdéses volt tudunk e jönni. 

Aztán mivel én lettem a befutóember az ultrán, simán belefért. Bemelegítésnek jó volt.

Nagyon tetszett a túra. Érdekesség, hogy minden évben más-más útvonalon vezetik a túrát. A közös pont a Kőris tetején lévő kilátó. Legyűrtük. A végén picit több ellátásra számítottunk, de aztán Zircen bekajáltunk..:-)

Őrség-Goricko 20 km.

Résztvevők: Erzsi, Maci

Erről Erzsi írt beszámolót, azonban csak a ttt honlapra került fel. Ott el lehet olvasni. 

Buda határán 50km.

Résztvevő: Maci

Tavaly a SzuSóBuha kupa révén volt szerencsénk a 25 km-es távot teljesíteni. Azonban akkor más körülmények voltak.

Most egyrészt a Budapest kupa miatt, másrészt a kíváncsíság miatt jöttem el.

KuJoMi sporttárssal gyalogoltam végig a távot. Voltak ismeretlen részek is jócskán ebben a túrában, ami miatt mindenképpen érdemes volt eljönni. Ellátás és a pontőrök  rendben voltak.

De azért nem ez lesz a kedvenc útvonalam..:-) 

Tolnai hegyhát 30km.

Résztvevők: Joey, Maci 

Családias túra 31 részvevővel.

Kellemes déelőtt volt. Jól kocogható részek, két helyen őscsalános és zsindzsa. Igaz a szervezők megtették amit lehetett. De azért így is kemény szakaszok voltak.

Élveztük a túrát. Jól esett a futás is. Egyszeri rendezés volt, és nem bántuk meg hogy eljöttünk.

Aztán  pedig Kaposváron a bableves is finom volt mint mindig..:-)

Löszölő 35 km.

Résztvevők: Joey, Maci

Ezt a túrát Erzsivel nagyon szeretjük. Sajnos Ő most nem tudott jönni.

Eddig mind a 2 rendezésen itt voltam. Nagyon tetszett az útvonal kialakítása. Érdekes helyeken visz a túra. pl. Bujó-lik, 12-es szoba. Tavaly már írtunk beszámolót róla. Szokásos magas színvonalat tartották a rendezők. Most is nagyon kedves volt mindenki. Látszik hogy szeretik csinálni, és örömet szerezni a túrázóknak.

Azért volt egy kis változás. Az elején másfelé ment a túra mint eddig. Így hosszabb lett, viszont kimaradt a hosszú aszfaltos rész. Ráadásul vadi új jelzéseket festettek fel végig ahol hiányzott.

Szuper volt megint. Jövőre újra..:-)

Szurdok 45km. 

Résztvevő: Maci

Ez az egyik kedvenc túrám. iszonyú szép helyeken megy. gyönyörű a Pilis és a szurdokok is.

Kellemes szint is párosul a látványhoz, így teszi picit keményebbé.

Érdekessége az volt, hogy 5-ik rendezés örömére visszafelé kellett teljesíteni a túrát.

Kemény volt, főleg a Löszölő után, de megérte. Ha csak tehetem, erre mindig eljövök, mert nagyon látványos.

A térkép és az ellátás is szuper volt. De hát Bubuék szervezték, és ők már csak tudják mire is van szükség egy jó túrához..:-)

Fejérkő 50km.

Résztvevők: Joey, Maci

Megint egy túra amin nem voltunk még. Nagyon szuper volt. Érintettük Fejérkó várát, ami igazán kellemes látványosság. De persze nagyon tetszett, a szamárkő, a magaspart, majd lépcsősoron le a Balcsihoz.

Bele-bele kocogva tettük meg a távot. Azért szerencsére az időjárás nekünk kedvezett. A nyílt részeken is megkimélt minket a nagy hőség.

Teljesen rendben volt a túra. Jövőre is tervben van...:-)

Bükki Hegyi félmaraton 2009

Annak ellenére, hogy a verseny lassan több mint egy hónapja volt, mégsem akarom kihagyni, hogy röviden megemlékezzem róla.
Aki ismer, tudja, hogy a Bükk mindig is a szívem csücske volt és maradt, ha másért nem, hát ezért biztos írnék róla. zen kívül szintén nem hétköznapiak voltak részemről a verseny második szakaszán a körülmények az is indokol egy rövid szösszenetet.
Legelőször is áldja meg az Isten azt a sporttársat, aki kitalálta, hogy próbálják az útvonal minél nagyobb részét terepen vezetni. Sokkal kellemesebb, változatosabb és kevésbé veszélyes is. Ráadásul (szerintem) valószínűleg az útvonal biztosítást is könnyebb megoldani. Az egyetlen probléma talán a frissítőpontok felállítása lehet, de azért terepjárókkal nem különösebb kihívás ennek megoldása sem.
Nos, hogy a lényegre térjek, június 27.-én szombaton – mondhatom, hogy a szokott módon – magányosan indultam neki az Eger – Lillafüred hegyi útnak. Minden alkalommal elmondom, hogy rendkívül élvezem a kanyargós hegyi utakon tolni járgánnyal, nem titok, hogy ez is motivál, mikor Miskolc környéki versenyekről, túrákról van szó. Sajnos a hegyi autózást most nem élvezhettem igazán, mert az út épp felújítás alatt van, ami nemcsak burkolatcserét, de szélesítést és helyenként a kanyarok deriválását is jelenti. Vagyis nem csak most okozza az élvezeti érték csökkenését, hanem vélhetően később sem lesz már olyan izgalmas vezetni errefelé vagy legalábbis nem minden szakaszon. A javított út miatt egészen biztos, hogy a forgalom is női fog, ami nem csak nekem fog fájni, hanem vélhetően az erdőnek is (igen én is autózom, de max két havonta egyszer, ha viszont az utat felújítják jó eséllyel a mindennapi forgalom fog nagyon megnőni).
A tavalyi versenyből okulva, most egyrészt igyekeztem nem túl hamar odaérni, másrészt alaposan bereggeliztem, mivel tudtam, hogy a helyszínen csak virsli van :)

Az idén itt is chipes időmérés volt, ami szerintem mindenkinek kényelmesebb, de szinte nincs is már verseny, ahol hagyományos módon zajlana. A rajtban megláttam Zsuzsa debreceni barátnőjét, akivel a Népek Tavaszát kocogtuk végig és néhány ultrabalatonos ismerőst is láttam, köztük azt az egyénis úriembert, akit az utolsó szakaszok valamelyikén hagytunk le és bizony nem volt már természetes a mosolya, de teljesítette. Szemmel láthatóan nem volt neki probléma egy hét után félmaratont futni hegyi környezetben.
A rajt utáni első egy-két kilométer egy kicsit zsúfolt volt, mivel az erdei út nem volt túl széles, de végül is kibírható volt addig a rövid ideig. Ezután kicsi aszfalt a Garadna völgyében, majd be az erdőbe, ahonnan hál’isten végig ki sem jöttünk. Nagyon élveztem a futást, semmiféle tervem nem volt, hacsak annyi nem, hogy a két órát nem lépem túl, de ha úgy sikerült volna az sem túlságosan érdekel. Napsütés volt, erdő, Bükk és futás. Ennél több kinek kellhet :)

Ez az idilli hangulat nagyjából félútig tartott, amikor azonban nem túl szép felhő kezdtek a hegy fölött gyanúsan sündörögni. A zuhé nem sokat váratott magára. Igazi, hamisítatlan nyári zápor volt, úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntenék. Az ösvényekből hirtelen patakok lettek és az összeverődött kis csapat, akivel egy bolyban futottunk bokáig a vízben nyomta tovább.
A víz egyébként kellemesen langyos volt, még azt is mondanám, hogy jól esett, főleg úgy, hogy tudtam, hogy a felénél már kevesebb van hátra, tehát max 40-45 percig ázhatok, az autóban pedig száraz cucc vár. Gyakorlatilag az orrunkig sem láttunk és olyan poénokkal szórakoztattuk egymást, hogy vajh’ a villámsújtott versenyzők megkapják-e az emlékérmet poszthumusz :) Ilyesmi szerencsére nem történt, az eső pedig mintegy 15 perc után, ahogy jött, úgy ment. Kiderült az ég, a madarak újra csiripeltek.
Az egyetlen probléma ott volt, ahol a felázott lejtők nagyjából egy jégpályához hasonlóan voltak járhatóak. Itt azért örültem a terepi edzéseken beszerzett rutinnak, mert többé-kevésbé jó tempóban tudtam futni a sár és a víz ellenére is.
Hamarosan be is értem a célba, - igaz éppen csak, de – két órán belül.
Szerintem nagyon jó volt a verseny, a szervezők teljesen jól tették a dolgukat. Az pedig, hogy az eredmények letöltésén kívül lehet egy ilyen oklevelet nyomtatni magadnak az tök jópofa ötlet (bár engem annyira nem hoz lázba, de az ötlet jó).
Már most biztos, hogy jövőre megint ott leszek, főleg, hogy eddig minden évben más volt az útvonal, úgyhogy sosem lesz unalmas :)

Délibáb futás 2009

Az idén kicsit más volt a BSI nyári versenye több szempontból is. A versenyközpont nem a megszokott helyen volt, más volt a pálya és a távok is. Én a magam részéről hiányoltam a kilenc lyukú híd alatti átfutást, elvégre mégis az a Hortobágy jelképe, de ettől eltekintve nem volt rossz a verseny.

Nekem ugyan személy szerint nemigen fűlött a fogam a futáshoz aznap reggel, viszont később sem jött meg.

Vajdaúr a Fehér Istennővel 10 óra magasságában szedett össze, majd kedélyes csevegés közepette két megállással ( kóla, jégkrém) emlékeim szerint mintegy 2 óra alatt abszolváltuk az odautazást, így maradt időnk bőven.

Zsuzsa mint az alföldi különítmény vezére (és egyetlen tagja) ideiglenesen kiegészült Tamással, aki a földmérő vándorgyűlésen vett részt előzőleg. Ha már a vándorlással bemelegített végül is egy félmaraton nem lehet probléma. Így négyesben aszalódtunk a napon várva a rajtot.

A rajtcsomag mint olyan némi kacattal tette zsúfoltabbá a csomagtartót, viszont a kapott fehér sapka eleinte jó szolgálatot tett. Szintén jó ötlet volt a naptejes cég beszervezése is, bár később kiderült, hogy egy székdzseki gyár jobb lett volna mint szponzor.

Együtt indultunk neki négyesben a távnak, Vajdaúr hősiesen cipelve a krumpli méretű GPS-es órát. A félmaratoni táv egy 7 és egy 13 (14?) kilis körből lett összeépítve meg még valahogy kijött a 21 :)

Az hamar kiderült, hogy egyrészt valószínűleg nem fogunk leégni, ugyanis hamarosan beborult és a pusztán jól látszott, hogy kelet felől bizony eső kúszik végig az Alföldön. Másrészről az is kiderült, hogy vélhetően nem érünk együtt célba, mivel Tamás igen hamar ellőtte magát. Egy darabig próbáltam vele menni, aztán valamelyik frissítőpontnál (amelyikből szerintem egy kicsit talán több volt a kelleténél, de ez legyen a legnagyobb baj) szétszakadtunk. Vajdaúr és Zsuzsa kissé lemaradtak, majd Vajdaúr utolért majd megint lemaradt.

Amikor utolért természetesen panaszkodott mint mindig, de ettől függetlenül szépen jött, ha nincs az állandó megállási kényszere a frissítéseknél akkor valószínűleg hamarabb beér mint én.

A célban kellemes meglepetés volt, hogy nem a halálra unt banánt tolták az orrunk alá, hanem finom lédús almákat kaptunk, illetve egész hűvös és nem is rossz minőségű söröket. Sőt egy kísérleti Tibi csokit is, ami, annak ellenére, hogy alapjában véve szeretem a rizses csokit nekem nem igazán jött be. Rizses csokiban sajnos nekem az etalon a kék-piros nagyáruházakban kapható horvát két collos vastagságú édesség.

A verseny után Zsuzsát felpakoltuk a vonatra amivel a nemzet kettes számú fővárosába utazott, mi pedig elindultunk az egyes számú felé, a többiek még azon is túl Somogyba. Hazafelé beugrottunk a jól ismert Fehér Amúr vendéglőbe kissé feltöltekezni. Itt a pincér kételyeit fejezte ki, hogy szerénységem meg tudna birkózni egy halászlé, majd pedig egy birkapörkölt elfogyasztásával sztrapacska körettel. Utóbbiban sajnos mintegy 50% volt a csont aránya a husihoz képest, így a feladat sajnos nem jelentett akkora kihívást mint szerettem volna.

Nemsokára kipakoltak itthon és továbbindultak hazafelé a srácok.

Van még pár kép itt meg Vajdaúr kamerázott is, majd talán valamit tesz fel belőle.

Ultrabalaton 2009

Hát talán valaki majd csak kiegészíti a bejegyzést, egyelőre tőlem most ennyi telik. Első napi útvonalunk Gáborral:

Meg két fotó, ami készült a rendezők által:

Nem sikerült szintidőre teljesítenünk, de alapvetően jól éreztük magunkat, bár az eső nem hiányzott.

--beszúrás vajdaur kezdete--

Akkor én is ide szúrom a videjót. Bár igazából magáról a futásról kevés van, inkább a kereteket taglalja a cizellált kis történet. A minőségét sajnos le kellett rontanom, mert majdnem 500 MB lett volna és vagy 5ször futottam neki, hogy feltöltöm, de nem jött össze, szal kicsit zsugorítottam rajta. Azért remélem ez sokat nem von le az élvezeti értékéből.

--beszúrás vajdaur vége--