Tátom a szám

Deák 30, és 20

Szombatra már csak hárman maradtunk túrázáshoz, Maci, Tamás és én. Kaposvárról vágtattunk Kanizsa fele, aztán Söjtörön landoltunk, de már esőben.

Hiába kérleltük a magasságost, csak esett, és esett. Először picit aztán jobban, aztán így tovább.

Én a rajtolás utáni első hegyen már láttam, hogy Vajdaúr nem véletlenül nem jött. Egyszerűen sár volt. Sár.Nem kicsi, nagy sár. Nagy szent kelyhe van neki.

Szóval sár volt, nem is tudtam élvezni a zalai táj gömbölyded formáit.

Az első ponthoz - Deák forrás - leereszkedve már az utat is keresni kellett, mert a felrakott krepp papír szalagok sajna tökéletesen leáztak.

De nem tévedtünk el, hála Tamás és Maci jó kis emlékezőkéjének, ők már voltak itt tavaly.

A sárban haladva csendben káromkodtam is magamban, és hangosan többször is emlegettük Vajdaurat, hogy kimarad ebből a jó kis buliból. Még az is megfordult a fejemben, hogy én is szívesen kimaradtam volna.

No, az egyik pont egy helyes kis pincében volt, itt megenyhültem némiképp mert annyira kedvesen kínálgattak bennünket mindenféle finomsággal, hogy nem lehetett rosszkedvűnek lenni.

A túra elején még ajánlgattam sapkámat Tamásnak, - amit szerencsére nem fogadott el - most már fel kellett vennem, mert fázni kezdett a buksim. Nem volt jó idő, az tény. A szervezők sok munkáját nem hálálta meg az időjárás.

El is döntöttem hogy leválok a 20-as táv felé, pedig eredetileg én is a 30-ast akartam teljesíteni.

Az erdészházban meleg teát is kaptunk, szóval az ellátás remek volt. No de a sár.... Az is remek volt, jó kis ragacsos zalai. Jól fennmaradt a cipőkön húzta is a lábamat, és viseltes lett a bokám a sok csúszkálástól.

Az elválópontnál győzködtem a srácokat, Macit már majdnem sikerült (mivel más kitűzőt kapott volna így) de sajnos Tamás lábában annyira benne volt a bugi, hogy mennie kellett. :-)

Így én egy fehérvári sráccal és egy fájós lábú lánnyal mentem tovább. Beértünk hamar, megkapva a kitűzőt, oklevelet, kellemes fürdést rendeztem a tornaterem öltözőjében.

Megszáradva megmelegedve vártam a fiúkat.

Elállt az eső is, megjöttek, és vége lett a kalandozásnak. A Deák ház megnézésére nem jutott időnk, majd jövőre visszajövünk, és reméljük a nap is sütni fog akkor.

Éger-völgy 10,20

Szép időben találkoztunk pénteken reggel a Kaposvári felekezettel. (Vagy gyülekezettel?) Három főre nőtt a népes gárda, Vajdaúron és Tamáson kívül egy elsőtúrás fiatal hölgy is velünk tartott(Anita, kinek reméljük kedvet tudtunk csinálni a túrázáshoz).

Miatta vállalkoztunk a nyulfarknyi távra, Vajdaúr pedig Macival kiegészülve a 20-as távot tette meg futva.

Szép időben sok-sok dombot megmászva ismerős tájakon gyalogoltunk, hegynek fölfele kímélő tempóban. Jólesett hogy több helyet is felismertünk más-más túrákból.

Tamésék nemrég voltak az éjszakain Macival, azzal is voltak közös szakaszok.

Az egyik pontnál kedves ismerősökbe botlottunk, Kriszti és Karcsika pontőrködtek, és örültek nekünk. Az őszi erdő kezd színesedni, mi még színesebbé tettük a Tamás által prezentált bonty csokival. A pulcsik lekerültek rólunk, egészen meleg lett az idő. Ennek megfelelően Tamás már kora reggel rövidgatyóban érkezett, mi Anitával azért nem mertünk pulcsi-kabát nélkül elindulni.

Jó kis túra volt, a végén fincsi virslivel. A futók is beérkeztek, és a virslievést már közösen ejtettük meg.

Szép kitűző, és oklevél lett a vége.

Teca mamához visszajövünk jövőre is.

A nagy kassai futás

Miért éppen Kassa? Miért éppen maraton? Miért éppen Alaszka? (ja, az nem). Há, mer' mér' ne? A budapesti Kaiser-Plüss-Spár-kitudjamégmi maratonokat mar nagyon untuk és az ókori kelet bölcsei is megmondták, hogy a boldogsághoz az kell, hogy minden évben látogass el egy új futóversenyre (vagy, hogy ne vegyél fel ehető tangát? - nem emlékszem pontosan).

A neten neveztünk. Bankszámlán utaltunk. A visszaigazolás e-mail-en jött. Mi már a XXI. század gyermekei vagyunk! Vagy hát ha a saját koromat nézem, akkor ha nem is a gyermekei, de mondjuk a bohém nagybátyjai-nagynénjei.

Az úgy kezdődött (tisztelt bíróság), hogy majdnem nem is mentem a nevezésem ellenére. Ugyanis közbejöttek munkaügyek, de az utolsó pillanatig küzdve végül is megoldottam. Így 8 óra helyett úgy fél 12-kor indultunk útnak a fehér Istennő volánja mögött Tamássa, innen Somogyország szívéből (vagy gyomrából, ez megközelítés kérdése).

Zsuzsáéknak hármasban Debrecenből csak egy apró kiruccanás volt, de nekünk kemény 450 km-t kellett legyűrnünk a határig. Mivel későn veselkedtünk neki az indulásnak, ezért nem vesztegettük az időnket olyan apróságokkal, hogy megálljunk bárhol is, ahol erre konkrét büntetőjogi felkérés nem jelentkezik. Így haladtunk át az M7-en, Budapesten, M3-on, Miskolcon és még ki tudja hány néven nemnevezett településen, melyeket nem mernek említeni a krónikák.

Miskolc közelében vezeték nélküli telefon készüléken kommunikáltunk a csajokkal, hogy hol, mikor, milyen minőségben fussunk össze a határ mellett, merthogy ők ippen kirándultak, mert hasznosan próbálták elütni az időt, melyet ránk várakozva töltöttek.

Így mi érkeztünk a mondvacsinált gyülekező pontra először Tornyosnémedi (vagy hogyhíjják) közelében. A lányok kb. 45 perc múlva érkeztek. Addig Tamás jóvoltából kőkemény trash metállal kezeltük le a bámész helybélieket.

Aztán irány Kassa, merthogy még aznap nevezni is kellett volna. Hihetetlen, de gyakorlatilag tévedés nélkül célt értünk. Igaz, hogy arrafele csak egy út vezetett, az is szélesen kikövezve, a városban meg táblákkal irányítottak minket, miután egy sugárúton benyomultunk egész a város közepéig.

Bár a WC-t kerestük, de ugyanott megtaláltuk a nevezési helyet is. Eddigi külföldi tapasztalatainkkal egybevágva, ez is kevésbé volt szervezett, mint a BSI-nél megszokott, de azért sikerült a legnagyobb forgalomba bekeveredni, szal legalább nem intéztük el gyorsan.

Itt derült ki, hogy Zsuzsa magára vállalta 13 debreceni illetőségű futó nevezését is. Így egy kb. 2 órás reklamálással és futkározással terhes időszak vette kezdetét.

Jómagam hamar átfűztem enmagam a nevezési procedúrán, köszönhetően annak, hogy csak félmaratonra neveztem (huh, ezért mit kellett hallgatnom később). Sajnos pont ezért nekem itt kőkemény negatív élményeim is voltak.

Eleve, hogy a maratonisták teknikai polót kaptak, mi többiek meg sima pamutot. Ráadásul nekünk csak M-es méretben volt, amit már boldogul tizenéves koromban is babaméretnek tartottam. Ami ebben zavart, hogy a nevezési díj ugyanannyi volt nekem is, mint egy maratonistának. Akkor mire fel ez a megkülönböztetés?

Ráadásul a nevezésnél elkérték a polo méreteket is, akkor azt minek? Ezen tényleg nagyon morogtam. Vagy ne adjanak egyáltalán polot, vagy ha adnak, akkor max a színekkel lehetett volna variálni, de hogy ugyanazért a nevezésért az egyik egy 3000 ft-os a másik egy 300 Ft-os polot kap, az milyenmár?

Aztán lassan összegyűltek a nevezések, miközben a teremben, mint folyamatos alaphangot lehetett hallani a morgásomat. Eddigre aztán szépen be is esteledett.

Kijutva a főtér alatti kazamatákból, ahol a nevezés volt, gondoltuk egy kis városnézés belefér még az éjszakába. Jómagam azonban kissé alulöltöztem, mert az Isten hidege kísértett egész végig. Tamás szemmel láthatólag nem vette észre még rövidnadrágban és rövidújú polóban sem, hogy a hőmérséklet lezuhant valami verem mélyibe.

(Mondjuk az is érdekes volt, amikor megjelentem kocsival Tamásnál az induláskor. Én hosszú nadrágban, egy polár ujjatlan mellényben, ahogy az időjárás megkövetelve. Aztán Tamás egyszer csak megjelent poloban és rövid nadrágban. Csak találgatni tudok, meg saccolni, hogy miért nem szandálba jött?)

Úgy gondoltuk eztán, hogy nekünk mindenképpen jár a tésztaparti. Nosza keressük meg. A szervezők nagyon jó ütemérzékkel a tésztapartit a város másik felére tették. Nem kis időnkbe és nem kevés eltévedésbe tellett, mire megtaláltuk.

A kaja (bár gyanúsnak tűnt), de finom volt. Közben volt valami műsor is szlovák nyelven, de az sokban minket nem érintett (gondolom). Végül is nem álltam be még egy adag kajáért, bár éhes voltam, de ez így volt jó döntés, mert később elégnek bizonyult így is a mennyiség. (A sört pedig hivatalból, mint soför nem kellett kikérnem magamnak.)

No, de későre járt. Irány haza. Füzérre. Az úgy van, hogy irány Magyarország, vagyishát az a vonal, ami a határt jelenti, aztán onnan beettük magunk a hegyekbe. Én még megálltam tankolni egy helyen, aztán beálltunk a lányok kocsija után, mert ők már napfényben jártak erre és tudták az utat.

Nem mondom jól nyomták, pedig tényleg nagyon rallis volt. Kanyargott, mint az Isten nyila. (OK, reggel napfényben azért én egy negyed órával gyorsabb voltam ezen a távon ;-)).

Volt egy aranyos intermezzo is. A lányok kocsija elé kiugrott egy nyuszi és szépen komótosan senkitől nem zavartatva futott előttük egész a következő leágazásig, ahol elment balra. A lábát be nem tette volna az erdőbe. Ez valami városi nyúl lehetett, mert csak az aszfalton ment végig :-).

A szállás egy nagyon szép kis paraszt kúria volt. Igazi kulcsos ház. Végül is minden volt benne, amire szükségünk lehetett. Reggelre pedig melegvíz is került.

A lányok többször megróbáltak rávenni minket Tamással, hogy vágjunk fát és gyújtsunk be a cserépkályhába, merthogy hideg van, de Tamás azt hitte csak viccelnek, így nem csiholtunk tüzet. Végül is elegendő takaró volt és reggelre be is leheltük a szobákat, szóval részemről teljesen rendben volt a dolog.

Éjfélig ment a duma, aztán irány a szundi. (Zsuzsa meg Tamás még éjszaka nekiindult zseblámpával megnézni a füzéri várat, de valamiért nem mentek fel mégsem. Honnan van nekik ennyi energiájuk?).

Másnap a nappal, kacsákkal, tyúkokkal és egyéb lábas jószágokkal ébredtünk. Kis maszatolás után aztán el is indultunk (Zsuzsa, Tamás, jómagam) Kassára. Mártáék még kicsit nézelődtek a környéken, lévén nekik nem volt kényszer az idő.

A kanyarokat immár visszafelé is átélve megbizonyosodhattunk arról, amit már a sötétben is lehetett sejteni: nagyon jó kis környék. Mondhatnók gyönyörű. 1-2 túrát biztos megér majd a jövőben (persze nem az odamegyünk-túrázunk-jövünkhaza típusúra gondolok).

Kassára érve átadtuk a debreceni különítménynek a nevezéseiket, aztán mi is felkészültünk a magunk futására.

Én nem nagyon készültem. Idénre már elegem volt(van) a hosszú távokból. Még azt se terveztem, hogy futok vala gyorsat. Inkább segítek Tamáséknak a maratonban. Szóval diktálom nekik a 2 órás féltávot, mert abban jó vagyok. Ráadásul arra is gondolni kellett, hogy valakinek haza is vezetni kell, több mint 450 km-t, ahhoz sem ártott, hogy nem futjuk mindketten hullára magunkat.

Időközben több ismerőssel (Zsuzsa ismerősei) is összefutottunk, akik miután megtudták, hogy nem maratont futok, hát ... előttük elvesztettem emberi mivoltomat. Bár mosakodtam, hogy idén már nekem több volt, mint a többieknek, de ez ott senkit nem érdekelt. Szóval megfutattam néhány gondolatmenetet a puszta önérzetem ápolandó és boldogan vártuk a rajtot.

Ami aztán meg is érkezett, bár számomra nem volt teljesen egyértelmű, hogy mikor, de hát ezt a tömeg megoldja maga. Ha megindul, menni kell vele.

Tamás mindjárt az elején megpróbált ellógni, de beértük és némi fenyegetéssel sikerült leállítani. Bár ő váltig bizonygatta, hogy 4 órás maratoni időt fut, azért a féltávnál az óra engem igazolt.

Kassa szép kis város. Sőt, nem is kicsi. A belváros, mondjuk kifejezetten szép. Az útvonalról sok mindent nem akarok mondani, szépen csorogtunk kb. 6 perces km-ekkel. Amiről azonban érdemes szót ejteni, azok a szurkolók.

A verseny útvonal vezetése nagyon kiforrott, hiszen ez volt a 86(!). maratonja a városnak. Azaz Europa legrégebbi maraton verseny helyszíne. Végig úgy kígyózik az útvonal, hogy nagyjából-egészéből a belváros körül marad. A maratoni hosszt két körrel oldották meg. Ennek az a következménye, hogy egy viszonylag kis területre korlátozódik, így nagyon sok ember tudja követni a helyszínen is az eseményeket.

Bár lehet, hogy mostanában voltak politikai szinten szlovák- magyar ellentétek, de ez a lakosság körében maximálisan nem jelent meg. Nagyon kedves és nagyon lelkes szurkolók voltak. Nekem az tűnt fel, hogy nagyon sokan kiöltöztek a szurkolók közül, azaz öltöny-nyakkendőben voltak kint. Zsuzsa azt mondta, hogy ott még divat a közös vasárnapi ebéd és biztos innen,oda mennek majd. Vagy lehet, hogy miséről jöttek.

A másik nagyon aranyos, hogy a résztvevők rajtlistáját már a verseny előtti héten be lehetett szerezni a városban. Többen voltak, akik azt játszották, hogy nézték a futókat, meg a rajtszámukat, gyorsan kikeresték a számot a nevezettek listájából és név szerint szurkoltak, amikor elfutottunk mellettük. És megjegyzem, hogy a nemzetiség is fel volt tüntetve a listán és nekünk, magyaroknak is szurkoltak szlovákok. Szóval a vendégszeretettel baj nem volt.

Nem hogy atrocitás nem volt, de nagyon közvetlen volt a hangulat a futók közt is. Többen odajöttek hozzánk is mindenféle témában elegyedve velünk. Rettentő kedves, bár teljesen hasztalan próbálkozások voltak ezek, lévén, hogy nem beszéltünk közös nyelveket.

No, úgy 5 km-nél én befutottam az útat szegélyező bokrokba egy kis eü. szünetre.

A futás ennél a sebességnél meglehetőssen kellemes volt. Unalmasnak nem mondanám, mert azért beszélgettünk rendesen. Néha ha láttam, hogy nem sikerült frissítéshez jutni az egyik-másik ponton a maratonistáinknak, akkor vittem nekik külön. Izot adtak, meg vizet. Érdekes mód az első körben (azaz a félmaratonistáknak már megent) nem adtak semmi szilárd dolgot.

Elég meleg is volt, bár a hajnal az még hűvösen köszöntött ránk. Amolyan igazi szép őszi idő volt.

Nos, aztán minden jónak vége szakad egyszer. Lassan közeledtünk az első kör végéhez. Saját órám szerint 2:00:25-re futottuk az első kört, ami azt jelenti, hogy pont jól választottuk meg az iramot (szeretném remélni, ebbe némi részem nekem is volt). A hivatalos idő valami 2:01 körül lett. Mindegy.

Én kiálltam. Zsuzsa, meg Tamás tovább.

A befutó csomag elég gyérre sikeredett, de nem baj az érem az szép. Gyorsan elmentem a kocsihoz átöltözni. Mártáék nem bukkantak fel, szal gondoltam együl megyek vissza szurkolni. A kocsitól kb. 100 méterre ment el a futó útvonal, szal odasasszéztam némi frissítéssel a kezemben.

Mivel tudtam, hogy kb. 25 km-nél állok, kezdett feltűnni, hogy hol vannak a kis kedvenceim? Beon-beon 20 és 25 között kidobták a vasmacskákat. Itt szép időt veszítettek. Már-már kezdtem aggódni, mikoron feltűntek a közeli híd takarásából.

Mikor eltűntek én is gyorsan átmentem a következő álláspontra, ahol fel tudom őket idegesíteni. Az már úgy 32 környékén lehetett. Egyszer csak azt veszem észre, hogy Tamás egyedül dülöngél felém. Kiderül Zsuzsát hátrahagyta, mert már nagyon nehéz volt egymás tempójához igazódniuk. Zsuzsa kicsit elkészült az erejével.

Tamást röviden futva követtem, aztán mikor elment kb. 5 percre feltűnt Zsuzsa is. No, vele is futottam kicsit. Némileg zihált, de azért nyomta becsületesen.

Következett egy másik álláspont. Tamás itt már jelezte, hogy 4:05-ön belül valszeg nem tud beérni. Én jeleztem, hogy betud, csak erőltetni kell :-D. 

Zsuzsa 5-6 percen belül tűnt fel újra Tamás mögött. Érdekes mód úgy éreztem nem nőtt köztük jelentősen a távolság. Bizonyára egy csúnya holtpont után Zsuzsa ismét erőre kapott.

Innen már a célba mentem.

Néztem a beérkező maratonistákat. Elnéztem az arckifejezéseket. A fáradtságot, az elgyötörtséget, a kimerültséget és a mindenek feletti határtalan örömet. Ezt azt gondolom nem tudja elképzelni az, aki még nem feszítette meg fizikai képességeit a végső határoki, aki nem jutott arra földre, ahol már nem az izmok, hanem az akaraterő mozgatja az embert, aki nem tudja átérezni, hogy bár minden mozdulat szúr és hasogat, de megállni és feladni még nagyobb fájdalom lenne.

Én csak ott álltam és irigyeltem őket. Némelyik teljesítőt elnézve a hideg futkosott a hátamon. Ők nem voltak szuper sportoló csodák, de elvállalták és megcsinálták. Bevallom még ezt a fajta szenvedést is irigyeltem tőlük.

Aztán megjött Tamás. Kicsit kicsúszott a 4:05-ből. Sebaj. Kicsit később Zsuzsa is megérkezett. Nagyon szép időt futott, bár pontos adatokat nem tudok neki.

A célzóna a kívülállóktól le volt kerítve, szal be már nem tudtam menni hozzájuk. Aztán egy idő után nagyon elkezdtem nyugtalankodni, mert bár egy kijárata volt a területnek, és ott nem jöttek ki, de csak nem láttam feltűnni őket sehol. Aztán kiderült, hogy Zsuzsa eléggé elkészült az erejével és le kellett ülnie kicsit pihenni.

Idővel kijöttek és elindultunk a kocsihoz. Tamásék mondták, hogy Mártáék valahol itt vannak a célban, ezért visszamentem, hátha megtalálom őket. Nem találtam, úgyhogy elindultam én is a kocsihoz. Két utcával arréb Tamásékba ütköztem. Zsuzsa a földön és egy vadidegen nő valamit nagyon magyarázott nekik, sőt egy kicsit még meg is masszírozta Zsuzsát. Állítólag csak valami idegen helybéli volt, aki megállt segíteni.

No, kis pihi után újabb feltápászkodás, ezúttal már a kocsiig. A kocsinál talált ránk csapatunk többi hölgy tagja.

Öltözködés. Pihi. Frissítés. Élménybeszámoló. Energiagyűjtés.

Még gondolkodtunk, hogy valahova elmegyün kajálni, de nem akartunk euroért enni, aztán Magyarországon meg úgy alakult, hogy már nem álltunk meg. Miskolc után, ahol az autópálya elágazik a lányok Debrecen, mi Budapest felé vettük az utunkat.

Székesfehérváron betértünk a Spagi Házba (addigra mondjuk már elég éhesek voltunk). Macit és Erzsit nem tudtuk elérni, így csak kettesben nyomtunk valami kaját.

Innen már irány a haza. Eléggé fáradt voltam már ekkoron. Még jó, hogy nem futottam teljes távot. Azért 450 km az hosszú még végigülni is.

Summárium: eltekintve a nevezéskori felidegesítésemtől, az egésszel nagyon meg voltam elégedve. Jó volt valami teljesen új helyszínt kipróbálni. Jó volt a szállás, izgalmas volt szurkolni a többieknek is. Szívesen mennék még ide vissza (akkor majd lehetőleg teljes távra :-)). Szerintem én elhatároztam, hogy minden évben megnézünk valami új helyet. Ha lehet akkor külföldön, mert az igazán élvezetes.

No, szeretteim, Dübörgés és Rock 'n' Roll!

U.I.: No, most képek is készültek. Megtekintésük emitt >>>

Írottkő 35

Kiéhezetten vártam a szombati túrát, nagyon szeretem a Kőszegi hegységet. Sajnos a Kaposvári legénység egyéb okok miatt magunkra hagyott minket Macival, így ketten startoltunk a Jurisics Gimnázium hátsó fertályától.

Ismert terepen indultunk kifele a városból, neki a Szabó hegynek, majd az Óház tető felé végig a jelzésen. (kék v. zöld?) Kellemes volt az idő, le is került rólam a kesztyű. Hegynek fölfele mindjárt az elején, még nem voltam igazán bemelegedve, morcosabb is voltam az átlagnál, ezért már a hegy elején összeszólalkoztunk Macival, aki aztán dörmögve felvágtatott az Óházhoz.

No persze nem mert nem megvárni, nagyon hangosan tudok duzzogni. :-) Némi néma csend után együtt indultunk tovább a Vöröskereszt felé.

Odáig a hegygerincen mentünk végig, elhagyva több nagyobb csapat túrázót. Innen völgynek indultunk Velembe a piros kereszten.

Az úton rengeteg gesztenye volt, csak össze kellett volna kapkodni, de sajna erre idő sem igazán volt, no meg hát nem volt kedvünk 30 km-en keresztül kilós cuccokat cipelni. Nekem amúgy is tele volt a kezem botokkal, amire szükségem volt a szintek miatt.

Még Velem előtt kereszteztük az aszfaltos utat, felháborodva pár kispistás túrázón, akik nem követték a jelzést, hanem levágták a kanyarodást. No, Maci nem is hagyta szó nélkül.....

(Az aszfaltos úton még látszottak a nyári vihar jelei, az út széle teljesen be volt szakadva, a víz átfolyt a tetején még most is.)

Velemben a tájházban volt az ellenőrző pont, voltak mindenféle kenyerek, és finom meleg tea.

Itt futottunk össze a 70 km-es táv élmezőnyével, többek közt Papp Gabival, és Márton Danival. Ők már Írottkőről lefele jöttek. Még előttünk volt a hegy, el is indultunk egy fiatal túrázóval együtt, miután megkerestük a helyes utat Bozsok felé.

Hamarosan odaértünk egy szép kis erdei ösvényen, a falu elején mindjárt vártak minket a pontőrök, kibélyegeztek a kocsiból, és már fordultunk is fel. :-)

Egy nagy fekete kutya jött velünk, később lelécelt, biztos meglelte a gazdáját. Vagy csak büdösek voltunk, és nem szagolta tovább. 

Erős emelkedő kezdődött, Maci vágtázott, én erősen szuszogtam. A sötét erdei mélyútból kiérve egy nyiladékon kellett felmenni egészen a Kalaposkövekig. Jó húzós emelkedő volt, közben eltűnt az ifjú túrázó, és eltűnt egy két kispistás alak is, akik megint rövidítettek.

A Kalapos kövek megcsodálása után végre egy kis lejtő következett, de nem sokáig, mert rátértünk a határsávra, aztán a sötét és nyirkos völgy után megkezdtük az emelkedést Írottkő csúcsa felé.

No, itt elég sok embert elhagytunk, ki gyorsabban, ki lassabban vette az akadályt fölfele. A csúcs előtti rész közös szakasz volt a többi távval, ezért sokan jöttek lefele is, köztük persze sok ismerős.

Jól megizzadtam fölfele, a hátamról folyt a víz, féltem is hogy a csúcson majd hűvös lesz, és betaknyolok. De a csúcson csak dianás cukorka volt, néhány kedves pontőr, és enyhe napsütés.

Itt találkoztunk Zsuzsával és barátjával, már több túrán is összefutottunk, most egészen Velemig együtt mentünk lejtőnek lefele. Szép kilátás volt, a széles útról egy ösvényre tértünk rá, ami elég meredek volt, kellettek a botjaim támasztéknak.

Velemben ismét meleg tea, és most már ebédidő volt, ettünk a kenyerekből is. Én rádobtam a magammal hozott parízereket a vajas kenyérre, és ugyancsak jó étvággyal megettem. 

Velemből Cákon át vezetett az út visszafele, ez a szakasz részben ismerős volt az előző Kőszegi túráról. (Kőszegi hegység rejtettebb értékei) Kiértünk a Pogányokhoz, ahol megint összefutottunk a 70-esek vezető stábjával. :-) 

Papp Gabi, Dani, aztán kisvártatva Betti  és Tinca hazai vizekről.

Aztán egy két arc akik nem is köszöntek....

Nekik még hátra volt huszegynéhány km. Nekünk már csak néhány. 

Lassan beértünk a városba, és az eddig kellemes időjárás átváltott szemerkélő esőre, majd mire beértünk a célba,  komolyabban elkezdett esni.

De persze ez minket már nem zavart, viszont nem irigyeltük a 70-eseket, akik izzadt háttal esőben tették meg az utolsó kilométereket.

A célban kedves emberek nyújtották át az oklevelet, kitűzőt, és kedvesen kínálták a szendvicset, (ami a rémes kinézet ellenére isteni finom volt!) és a szörpöket.

Már csak némi tisztálkodás, átöltözés következett a tornaterem öltözőjében. Itt találkoztam Anettel, akivel jól megbeszéltük, hogy ő is eltévedt az Apáczai túrán. Mintahogy Zsuzsáék is.

Eztán indultunk a jól megérdemelt ebédünk felé.

Aki nem jött velünk sajnálhatja, mert jól szervezett túra, gyönyörű tájakon, remek tereppel, sok gesztenyével, végig jó jelzésekkel.  Én a szervezőknek ötöst adok. No meg Kőszegi hegységnek is. :-)

Velencei tókerülő futás

Na, ja. Kicsit régebben volt, na, de nehogy már egy szó se essen róla a blogon, mert azért elég jó és hosszú és tisztességes teljesítés volt.

Hajnali 4:45-kor keltünk, hogy odaérjünk a 8 órás indulásra. Eleve fel voltam dúlva, hogy hogy a fenébe lehet hajnali 8-ra tenni az indulást, de mindegy.

Tamás megjött, be a kocsiba. Irány a Velencei tó.  Az M 7-ről majdnem túlmentünk a leágazódódáson, még jó, hogy éppen előtte beszéltem Macival és jelezte, hogy egy M..l kútnál kell lefordulni, mert külön jelzett letérő nincs.

Csak a Jó Isten a megmondhatója hogyan keveredtünk oda, de nagyjából véletlenszerűen forgolódtunk az utcákon, mert térképünk nem volt és ippen a versenycentrumhoz lyukadtunk ki :-).

Odaérve hatalmas nevező tömeg. Ezt úgy, ahogy van elrontották a szervezők. Mi az interneten neveztünk. Ott megadtunk minden adatot az előnevezésnél. Aztán küldtek egy e-mailt, hogy írjunk le megint minden adatot plusz, hogy mikor, hogyan fizettük ki. Nagyot nyeltünk leírtuk másodszor is.

A helyszínen aztán kitöltettek velünk egy nevezési lapot harmadszor is. A több száz emberre volt egyetlen ügyintéző sátor, ahol ráadásul még a chipeket sem társították az emberekkel, vagy a számokkal előre, tehát még azt is ügyintézni kellett stb stb stb.

A futóknak legyen mondva azért nem volt belőle nagy balhé, pedig lehetett volna, mert igen morcosak voltunk a szervezést látván.

Végül is 9:30-kor indultunk el a verseny (4:45 helyett kelhettem volna 6:15-kor is ).

Aztán a futás az már jól esett. Az északi parton dombos. Azért nem vészes szintekkel. Útbiztosítás nem volt, de olyan sokan futottunk, hogy ezt maga a tömeg megoldotta magának. Azaz az autósok nem tudtak mellénk bejönni. A frissítések jó ütemben voltak elhelyezve, de sok volt ott is a tévedés. Szénsavas víz, vízadagoló??? (ez hogy jut eszébe egy épelméjű szervezőnek?), amiből alig jön a víz - ki is hagytuk -, izo nem volt. Viszont a darabolt őszibarack nagyon a kedvemre volt, meg a gumimacik is, bár abból nem mertem enni.

Zsuzsa és Tamás előre mentek, én Macival kocogtam kicsit hátrébb. Nem terveztünk nagy menetet. Pontosan 10-es átlagot futottunk az első óra végére.

Meg kell még említenem, hogy Erzsi váltóban nyomta, becsületére legyen mondva nagyon tisztességesen.

Sajnos Macinak heveny gyomorproblémái lettek (vagy frissítés? nem tom) úgy 14 km környékére. Akkor értek mellénk szurkolóink és jelezték, hogy Erzsi nincs már nagyon mögöttünk. Macival lebeszéltük, hogy ő bevárja Erzsit, én meg kicsit tempósabb ügetésre váltottam.

Mivel nekem a 10-es tempó elég lassú volt, gyakorlatilag itt még egészen kipihent voltam. Úgyhogy az utolsó 12 km-re nekiálltam tempózni. Sorra hagytam le a korábban minket leelőzőket, ami igen jó érzés volt :-D. Ráadásul furcsán néztek is rám, hogy mi van velem, hogy pont a végére jön meg az erőm.

Sok mindenről nem tudok beszámolni, szépen beértem. Igaz, hogy később a GPS óra adatai nem igazolták, hogy a korábbinál gyorsabban futottam volna, bár én így éreztem. No, meg lehet, hogy az is benne volt, hogy sok embert előztem le az uccsó 10 km-en.

A befutón jól megtréfáltak mert egy tányéron szőlőcukornak látszó cucc volt, amiből be is vettem egy marékkal a számba. Mint kiderült pezsgőtabletta volt. Rohantam kiköpni , merthogy felhabzott a számban. Még jó, hogy nem nyeltem le.

Zsuzsa meg Tamás már ott vártak. Mint megtudtam Tamás nem tudta visszafogni a lovakat, szóval elfutott Zsuzsától, de aztán mindenki bevárt mindenkit a végén.

Kaptunk érmet, meg polót is.

Voltak programok is, amiket úgy szerveztek, hogy a rajt után, szóval nem a futóknak. Ügyes elgondolás, merthogy a futókat kísérő tömeg meg ment a futók után buzdítani, így komolyan érdekelne, hogy a szervezőkön kívül ki maradt még ott?

Egynek jó volt. Élveztem is, mert jól ment. Ha a szervezésben fejlődnek és előre átgondolják jobban, akkor jó lesz ez.

Az időjárás amúgy szerintem nagyon jó volt. Szeles, nem túl meleg, a végén kicsit szitált is talán az eső.

Aztán egy tóparti kis büfében nyomtunk valami kaját és irány haza.

A szervezéstől eltekintve nekem jól esett.

No, Dübörgés és Rock'n'Roll!

2009 Niké félmaraton

Na, akkor erről is ejtsünk szót. Az éves kötelező. Idén nem akartunk elmenni, mert untuk már, de egyszerűen már hiányzott valami jó kis versenyhangulat, szal nekifutottunk.

Én egy céges hétvégi kirándulásról érkeztem Fertőrákosról. Hát mit mondjak? Előzőleg utána kérdeztem, mindenki azt mondta, hogy onnan 2 óra alatt simán Pesten lehet lenni. Igaz, senkitől nem kérdeztem meg, hogy milyen sebességel értendő a 2 óra?

Szóval...hmmm...hát hogy is fogalmazzam? A sebesség korlátokat gondosan ... khmmm...betartva, mindenhol a megengedett sebességgel ...khmm... autózva, kissé zaklatott lelkiállapotban nyomultam Pest felé. Közben egyszer egészségügyi szünetre kellett mennem, egyszer meg megálltam tankolni, mert úgy tűnt az alacsony sebességen nagyon fogyaszt az autó és nem akartam, hogy Budapest belvárosában kelljen benzin után futkosni.

A benzinkúton valamit falatoztam is, meg a parkolóban át is öltöztem futáshoz, hogy a helyszínen ezzel már ne menjen az idő.

Tamásékkal folyamatos mobil kapcsolatban voltam. Név szerint Zsuzsa, Maci, Tamás volt még a partner a futáson. Huh basszus ... már nem is emlékszem, Jocó te ott voltál?

No, mindegy. 10-kor volt a rajt. 9.45-re sikerült a környékre érnem, majd egy jó távoli helyen leparkolni. Onnan futva a rajthoz. Maciék már felvették a rajtszámot chippet. Gyorsan magamra aggattam őket (mármint nem a Maciékat, hanem a rajtszámot, meg a csipset), oszt mehettünk futni.

A melegítésről nagyjából ennyit.

A GPS-es órát, de még a sapkámat is a kocsiban hagytam, így se útvonallal nem tudok szolgálni, se sapkám nem volt.

Sajnos valami gyomorproblémával küszködtem egész héten. Nem is voltam jól a versenyre sem. Elötte nap még gondolkodtam azon is, hogy esetleg nem megyek, de aztán mégis.

A gyomorproblémám aztán be is határolta a teljesítményem. Elindulás után azt vettem észre, hogy ha egy bizonyos sebességnél gyorsabban futok, akkor görcsölök (és éget az ellenszél >:-)), ha visszaveszek, akkor nem fáj. Szóval úgy kocogtam, hogy ne fájjon. Ez aztán tényleg jogging volt a javából.

Végre volt időm nézelődni is minden teljesítmény kényszer nélkül. No, merthogy még nem láttam ezerszer, ugye. De mondjuk csak most tűnt fel, hogy milyen szépenletisztították végre a parlamentet, meg hogy a parlament előtt az őrnek újfajta ruhája van. Mint említettem volt időm.

Zsuzsa, Tamás, Maci kb. a Deák tér magasságában ment el tőlem, amikor leálltam cipőt kötni. Mivel nagyobb tempóban nem tudtam menni és gondoltam, hogy ők gyorsabban is mennek, mint én, nem erőltettem, hogy utólérjem őket.

Az budai rakparton egy szakaszon mellém keveredett a Winkler Robi (nekem már csak így Robi, bár soha nem őríztünk együtt disznókat, de kb. 2 km-t a tömegben egymás mellett futottunk, szal akár ha gyermekkori országos cimborám lenne). Ő nem beszélt, én nem szóltam. Kocogtunk.

Aztán azt vettem észre, hogy a fordító előtt lassan ellép tőlem, amire azért felhorgadt aranyveretes büszke lelkem, de azt a gyomor fájdalmam hamar lecsillapította, így nagy duzzogva hagytam elmenni (azért ha rendes passzban vagyok ilyen nem fordulhatott volna elő, csak a miheztartás végett jegyzem meg :-)).

Nagyon furcsán éreztem magam a tömegben, mert amíg gyakorlatilag csak nézelődtem, én voltam a környéken az egyetlen, aki csukott szájjal futott. Evvan.

Úgy gondoltam, hogy kb. olyan 2.15 környékére fogok beérni. Aztán eljött a vége és én lepődtem meg a legjobban, hogy a befutó óra szerint majdnem pontosan 2 órát futottam. Gyorsan a végén még rá is tettem egy lapáttal, hogy pont 2 óra legyen, csak rosszúl emlékeztem az indulási időre és így lett 2:00:02 az időm :-).

A végén gyors keresgélés. Zsuzsát, Tamást azonnal megtaláltam. Macit kicsit keresni kellett, pedig én váltig állítottam, hogy szerintem én nem futottam el mellette. Mint kiderült tényleg nem. Előttem ért be csak a befutó zóna végén rossz irányba kanyarodott :-).

A verseny után gyorsan szétváltunk. Nekem még el kellett mennem egy ismerőshöz. Aztán Székesfehérváron csatlakoztam Tamáshoz és Macihoz. Majd ez utóbbi lakásán lenyomtunk egy-egy jóleső pizzát :-D. Oszt haza.

Summárum: mivel ezen a versenyen sem tudtam menni, nekem nagyon kellemes volt, bár bevallom a vége felé már kicsit unatkoztam. Az időjárás jó volt. Bár meleg volt, azért tűrhető (nem úgy, mint tavaly. Hát a világ nem dőlt volna össze, ha nem megyünk, de azt se bántam meg, hogy végül is elmentem.

No, Dübörgés és Rock'n'Roll!

Apáczai 17

Az Észak-dunántúli kupa miatt kellett tavaly is, és idén is megcsinálnom ezt a túrát, mivel Győr-Sopronban nem túl sok a túra, ide indultam szombat reggel.
A tavalyihoz képest a nevezés zökkenőmentes volt, pár perc alatt kaptam egy térképszerűséget, az volt az itiner az ellenőrző lap, minden egyben.
El is tévedtem mindjárt Győrújbaráton, ahonnan a túra indult.
Aztán megleltem a helyes utat, találtam egy kedves urat és hölgyet, így már együtt kerestük a jelzéseket tovább. A jónak vélt jelzésen elindultunk, aztán kb. két km után vissza. Megkerestük a helyes jelzést. Sajna nem volt pontos és ismét eltévedtünk. Leírás nem volt megfelelő, jelzések szintén nem, így a 3 km-re lévő első ellenőrzőpontot a fél kilences induláshoz képest 11-kor találtuk meg. No persze a pontőr már sehol. Az itineren telefonszám sehol.
Időközben egy fiatal párral is találkoztunk, ők is órák óta keveregtek, keresték a helyes utat.
Miután teljes elkeseredésemben fel akartam adni a túrát, nekiálltam futni, és sikeresen megtaláltam egy-két helyes irányt. Közben újabb eltévedés, újabb plusz kilométerek, ismét összefutotam néhány eltévedt emberrel, és ez így ment kilométereken keresztül.
Az egyik szervezőt végül sikerült meglelnem két pont között várta be az eltévedt embereket. Így aztán meg lett az ellenőrzőpecsét, és lelkesen indultam tovább, hogy egyszer csak be fogok érni Nyúlra.
2,5 km aszfalt következett, emelkedővel, de az idő elcseszése miatt igyekeztem futva megtenni, vagy legalábbis kocogva. Addigra már többször is eláztam a hol szemerkélő hol jobban zuhogó esőben, mindegy volt.
Megtaláltam a szervező tanár Urat, aki nagyon kedves volt, de a nagyon régi térképmásolatával - amin már semmi nem passzolt - nem sokra mentem.
Ilyen vacak térképkivonatot rég láttam.(Pedig tavaly 63 túrán vettem részt) Mivel a leírtakhoz képest a valóság teljesen más volt, ismét eltévedtem, aztán kisvártatva egy Edina nevű helyes lánnyal és ötéves kisfiával, valamint egy barátjával kiegészülve megpróbáltuk megtalálni a helyes utat. Hol sikerült, hol nem. Szóval nem hinném, hogy ennyire balfék lennék, ha másoknak is próblémát okozott az útvonal.
Állítólag sajnálatos módon azokat a fákat kivágták sok helyen, amiken jelzések voltak.
Nagyvonalakban voltak jelek frissen festve, de sosem az útkereszteződésekben, és így két- illetve három irányba is elindultunk, és bizony sokat kellett menni, mire jelet találtunk. És ha szerencsénk volt jót, ha nem, akkor irány vissza, és újra keresni.
Nem is akarom túlragozni már az eltévelygéseket, meg a tüske által okozott lábsérüléseket, a kidőlt fakitermeléses fákon való átmászkálást....
Sajnos sok kellemes emlékem nem maradt, végre megtaláltuk a Bedők Pincét Nyúlon, kaptam egy klassz kitűzőt, túra letudva.
A táv 17-ként volt jelezve, ami 15 lett volna, szerintem nekem 25-re sikerült. 14.10-kor értem be. Már attól féltem, nem érek oda Zircre, ahol 6 órakor volt találkozóm Joy-val és Macival.

(Ők a Bakony 70-en jeleskedtek!) Elég ciki lett volna, ha ők előbb legyűrik a megatávjukat, mint én ezt a nyulfarknyit.

Szóvel beérkezés után irány a buszmegálló, mert ugye a rajt és a cél máshol volt.
Ellátás semmi, igaz 300 ft volt a nevezés, de akkor is...
Egy pohár víz, vagy egy gratuláció elkelt volna bőven.
Tavaly sem tetszett a túra szervezése ill. szervezetlensége, és idén sem.
Jövőre nem jövök el.

És ezt a beszámolót beleírtam a ttt-be is, biztosan szidnak érte.

De hát a hír igaz, a vélemény szabad......

Ami pozitív volt, tetszik a hegyes-völgyes szép kilátásos táj, és kedves emberekkel találkoztam, többek között Szombathelyi ismerősömmel Andrással, és barátnőjével Gabival.

Este végül sikerült találkoznom a többi ügyes kis bébielefánttal, részemről ezúton gratula a teljesítményükhöz!