25. spúr márton emlékverseny - ekiden

Hát kérem szépen először is elnézést a nagyérdeműtől, amiért rég nem voltam fellelhető errefelé.

Az elmaradozó írásoknak több oka is van, javarészt igen prózaiak.

Például, ez a blog ugye elvileg a sportra legalább halványan és messziről emlékeztető dolgok leírására jött létre, úgy mint futás, túrák stb. Nos ezek a dolgok ebben az évben mint tevékenység elég kis jelentőséggel bírtak a részemről. Amikor mégis írtam valamit a futással kapcsolatosan, az leginkább programkód volt, tekintve, hogy továbbra sem tettem le róla, hogy a világ, de legalábbis Magyarország legjobb futóútvonal gyűjtő oldalát összehozzuk. (Igen a futoterkep.hu, tessék csak bátran kattintani, aki még nem tette!)

Ezen kívül még jó néhány dolog volt, ami lefoglalt, meg hát be kell valljam, hogy nem kicsit voltam (vagyok?) motiválatlan a futás tekintetében. Az okát nem tudom, de köze lehet hozzá a csapnivaló erőnlétemnek, ami miatt semmihez sincs kedvem nekiállni, mert nem úgy megy ahogy szeretném. Ezen kívül (vagy épp ezért) természetesen el is lustultam kicsit, valamint az idén időjárási szempontból rendkívül vacak nyár is közrejátszott azt hiszem ennek az állapotnak az elérésében.

Nos hát ennyit az előzményekről, most pedig akkor végül is amiről valójában írni akartam. Vagyis, hogy volt a hétvégén ez a Budapest Maraton. Néhány kollégám megkérdezte valamikor nyáron, hogy esetleg nem-e megyünk egy jó kis váltót megint, mint tavaly. Mivel 10 kilit bármikor fut az ember emlékezetből is, az idő meg nem igazán érdekelte őket, így igent mondtam. Közben, miután neveztünk, kiderült, hogy egy Bébielefánt váltóra is lett volna igény, de addigra sajnos elköteleztem magam. Ahogy hallottam Tamásunk egyéniben kitűnő eredménnyel abszolválta a távot, de erről ne várjon senki beszámolót, mert ha jól számolom cca 3 éve nem írt semmit a blogba. Pedig tanulságos lenne olvasni, hogy mit is csinál, mert mindig bámulatos az erőnléte, pedig állítja, hogy alig edz.

Ejh, megint elkalandoztam, de nem is baj, mert olyan sokat úgysem lehet erről a 10 kiliről írni.

Előző nap megbeszéltük a többiekkel, hogy odamegyek a rajtba valószínűleg, de ezen az álláspontomon hamar sikerült változtatnom, miután kinéztem az ablakon, és láttam, hogy szakad az eső. Ehelyett igyekeztem úgy belőni az érkezésemet, hogy lehetőleg minél kevesebbet kelljen az esőben ácsorognom, mielőtt beváltanék. Vittem magammal egy vékony najlongatyát meg dzsekit, azok nagyjából védtek a fagyhaláltól, de melegem azért nem volt.

A becsült időhöz képest ugyan mintegy 4-6 perccel később érkezett a váltótársam, de ez elnézhető neki, mivel ő egyéniben is teljesített párhuzamosan, mégpedig elsőbálozóként. Hát, valljuk be, azért nem volt a legkellemesebb idő egy első maratonhoz. Az a szél-eső kombó azért meg tudja tréfálni a nem kellő rutinnal rendelkező versenyzőt. (Megnyugtatásképpen: befejezte a versenyt 4:35-ös idővel.)

Szóval végül megérkezett a kolléga és nekivágtunk a következő 10 kmnek, laza kényelmes tempóban.  Miután áttrappoltunk a Lánchídon és elfutottunk a Clark Ádám tér (ami Budán van ugye Gábor? :)) Az esőt frankón a szemünkbe nyomta a jó dunai szél. Ez eleinte nagyon zavart, de végül hozzászoktunk. Beszélgettünk, próbáltam a srácot tanácsokkal ellátni, mint rutinos (vagy legalábbis nála rutinosabb) futó. Mikor mondta, hogy a leghosszabb táv amit eddig nyomott huszonöt-hat körül volt, akkor azért kicsit rácsodálkoztam a bátorságára. De alapvetően elég sokat mozgó, jó kondiban és ereje teljében lévő fiatalemberről van szó, aki ráadásul 40 kiló vasággyal, úgyhogy igazából az tűnt esetleg problémának, hogy fejben feladja. Emiatt aztán próbáltam lelki vonalon erősíteni, felkészíteni a szinte biztosan jelentkező holtpont(ok) átvészelésére.

A fordító után sokkal jobb volt hátszéllel futni. Gábor (nem a mi Fürtink, hanem akit kísértem) 20 kili körül elkezdett csúnyán trappolni, meg is kérdeztem, hogy mi a baj. Mármint azon kívül, hogy kezd fáradni. A térdére panaszkodott, ami nála gyenge pont. Hát mi tagadás itt kicsit megijedtem belül, mert ez még elég korai volt, de azért próbáltam megnyugtatni, hogy nem lesz gáz. Volt nálam egy Arkénum sportbalzsam termékminta kis zacsiban. Ezt (illetve valaim hasonló hatásút) azóta hordom mindig magamnál, mióta az első maratonomon '97-ben egy nagyon durva görcs kapta el a lábam, amitől egyszerűen nem bírtam futni hosszú kilométereken át, csak gyalogolni, pedig semmi más bajom nem volt. Azóta persze egyszer sem volt ilyen, de kabalából mindig viszek, hátha úgy is hat, hogy a táskában vagy a zsebemben van.

Szóval itt mondtam neki, hogy kicsit előrefutok a váltópontig, hogy előszedjem a cuccot, aztán vigye magával és ha komolyabban kezd fájni, kenje be. Ha más nem a fájdalmat elnyomja kicsit, meg nyomat egy kis vért oda.

Én beérkeztem, a krémet odaadtam, aztán felvettem a száraz pólót.

Ezután a mi Gáborunkkal próbáltam a megbeszélt módon összefutni. Mondtam neki, hogy a Lánchíd után fogok váltani a Clark Ádám tértől nem messze. Fel is hívtam, hogy hol van, mondta, hogy a váltópontban, a mobilvécéknél. Na mondtam, hogy én is, úgyhogy megkeresem. De csak nem találtam. Felhívtam mégegyszer. Eszembe jutott közben, hogy hisz a Gáborról van szó, hát rákérdeztem, hogy oké, hogy váltópont, meg lánchíde, de Buda vagy Pest? Természetesen Pesten várt.

Végül ezt a tájékozódási feladatot is megoldottunk és sikeresen összetalálkoztunk. Sokat sajnos nem tudtam időzni és a befutót sem tudtam megvárni, mivel még egy Veszprémi oda-vissza utazás várt rám aznap. Az sem volt valami nagyon kellems zuhogó esőben, de megoldottam.

A csapat végül 3:34-es idővel ért célba, ami nem is rossz, ha tekintetbe vesszük, hogy az első két szakaszt messze nem maximumon nyomtuk, Gábor az egyéni miatt én meg ugye azért, mert kísértem.

Ja igen! A fordító után láttam eltrappolni rroka sporttársat a http://hosszutav.blog.hu/ gazdáját. Utána kiabáltam, de már elég messze voltunk mikor kiszúrtam. Persze tuti biztos nem ismert meg, de mivel ő is elsőzött, ezért gondoltam csak kurjantok neki, ilyenkor mindig jólesik a biztatás. Innen is gratulálok neki a 4 órán bőven belüli első maratonhoz!

Emléktúra Ozorai Pipo nyomában

Vasárnap mivel szükségem volt a DDK kupához egy Tolna megyei túrához, fenti kirándulást terveztem be.

 A reggel hasonlóan indult mint szombaton. Esett. Nem kicsit. Nagyon.

 De nekiduráltam magam, és 8-kor már a rajtba toporogtam. Igaz csak a 22 km-es távot választottam. Ez itt most csak a közepes etap volt. De ma siettem haza.

 A rajtban találkoztam Tatai mesterrel, Rékával és Balázzsal. Együtt indultunk el a túrán.

 Én már többször voltam ebből a rajtból is ezen a túrán, és csak annyit néztem, hogy piros. Nosza el is indultunk Tatai Lacicval a többieket hátrahagyva fel a pincék között a kis kápolnához. Jelzések megvoltak az eső esett. Aztán volt egy nagy pocsolya, amibe sikerült ügyesen beleülnöm:-)

 Így már nem csak felül, alul is vizes voltam.

 Végül Kisszékelyre értünk. Amivel nem is lett volna baj, csak ha elolvasom a leírást akkor kiderül, hogy idén nem erre kellett volna jönni. Azért Csipai Gyuriéktól megkaptuk a pecsétet. Tatai innen hosszú távra el, én meg tovább a cél felé.

 Ennek az iránynak az előnye, hogy gyakorlatilag mindenkivel találkoztam aki indult, hisz szemből jöttek. Sok ismerőssel találkoztam, és mindenkivel váltottam is pár szót!

 A túra végére jutott egy nyílegyenes sáros, dagonyázós földút, ami azért annyira nem tetszett. Mielőtt célba értem volna, találtam egy kutat, ahol lemostam magam, cipőstől, zoknistól, majd a szél meg is szárított. A célban meg is kérdezték, hogy túráztam egyáltalán, mert olyan tiszta vagyok?...:-)

Csik Ferenc, és a róla elnevezett túra

Szeptember 18. szombat reggel.  Maci, Tinca és én úton Gyenesdiás felé. Az eső szüntelenül esik, a Balaton szürke, a hangulatunk is majdnem. Fél 10-re érkezünk a starthelyre, Gyenesdiás, Nagymező. Nyoma sincs a két évvel ezelőtti tömegnek. A tanárok többen vannak, mint a résztvevők.

Elindulunk. A fiúk 30 km távot, (lévén hogy az a leghosszabb) én a 20 km távot vállaltam (lévén hogy sérüléssel küszködök). Az eső kezd alábbhagyni, azért a dzsekiket elvisszük. Már az első km-nél le is kerül rólam,  mert a csepergő eső ellenére nincs hideg. A fiúk búcsút intenek, és 5. sebességbe kapcsolnak. Én maradok a közepes kirándulótempónál, egyedül így kellemes.

Élvezem a rengeteg gomba látványát a nedves erdőben, sajna sok ehető nincs közöttük. Azért szegfűgombát így is szedek, a májgombában nem vagyok egészen biztos, az őzlábat meg nem szeretem.

Az első ellenőrzőpontig senkivel sem találkozom, ismerős úton haladok, végig a kék jelzésen. A pontőrök ki sem szállnak a kocsiból, csak pecsételtek, és immár az erdei út után aszfalton folytathatom. Nem bántam, mivel a sár nem volt kicsi. Csúszott, ragadt, ahogy kell. Az aszfalton elhagytam egy fiatal párt, aztán a túra végéig már csak a lelkes pontőrökkel találkoztam.

Az erdő után kis szurdok mellett gyalogoltam, átkeltem patakon, és egy mezőn végigbaktatva hamarosan beértem Vállusra. A falu elején a boltnál várt a pontőr, a boltban ittam egy baracklevet, és végigmentem a falun, a kék jelzésről immár zöldre váltva. Kedves kis házacskák vannak, helyes kis falu az erdő ölelésében. Itt van nem messze a Vadleánylik, amit sajnos még nem láttam, de Maciék múltkori Tátika-hosszú várútjában benne volt.

A falut elhagyva sűrűsödtek a zöld jelzések, emlékszem két éve mi is tanakodtunk merre tovább. Gondolom ezért volt most minden fán egy zöld kereszt.

Mély erdőben vitt az út, mellettem szakadék, fölöttem sziklás hegy, hátulról vaddisznóordítás. Vagy madár, de ijesztő hang volt, kicsit majdnem féltem is. Felfele gyalogoltam immár, áthaladva a patakon, aminek átkelési helyét leszakította szinte a víz. A dombon felfele kapaszkodva már a pulcsinak is feltűrtem az ujját.

Hamarosan megérkeztem a 3. ellenőrző ponthoz, ahol finom almával vártak. Itt tettem egy kis kitérőt a Pad-kő fele, és felmásztam a kilátóba, ahonnan nem láttam a Balatont. Biztos kicsi vagyok, de lehet hogy csak a fák nőtték körbe az alacsony kilátót.

A következő pontig még emelkedőnek mentem, kellemes ösvényes, sziklás talajos úton. Ezt szeretem a Balaton környékén, meg a fenyőerdőket, ami körülvett. A gomba populáció óriási volt, lehetett csodálni, gyönyörködni, én felismerni próbáltam őket.

Itt már a sárga jelen kellett haladni, oda is értem nemsokára a Berzsenyi kilátóhoz. Nem mentem fel, már jártam itt. A pontőrnők cukorkával kínáltak, és lelkesen csodálkoztak azon hogy egyedül túrázom.

Innen már csak pár km volt a cél, beértem, megkaptam a kitűzőt, oklevelet, szőlőcukrot és egy nem valami finom csokoládét. Aztán még felmentem a Festetics kilátóba, hogy végre a Balatont szürke színben láthassam magasból. Lepókhálóztam a kilátót körben, ma még biztosan nem járt ott senki. Hamarosan a fiúk is megérkeztek, ők is felmentek a kilátóba.

A túra összességében jó volt, a szervezés is, de Maci a végén összeveszett picit a rendezőkkel. Ugyanis a túrakönyvben IVV túraként van feltüntetve a túra, a főrendező viszont semmit sem tudott erről. Arról sem tudtak nekem induláskor infot adni, hogy mennyi a túra szintje, fogalmuk sem volt. Én a helyükben ennél azért sokkal jobban felkészülnék, és talán a színes térkép mellé adnék egy leírást is Csik Ferencről.

Én ezt úgy gondolom röviden pótolom, hiszen rajta van a kitűzőn, róla nevezték el a túrát, és egyébként is megérdemli!

Csik Ferenc Kaposváron született 1913-ban és Sopronban halt meg 1945-ben. Sajnos csak 32 évig élt, de remek ember volt, sportember és orvos egyben. Keszthelyen kezdett úszni, és a sok egyéb eredmény mellett 1936-ban 100 m-es gyorsúszásban olimpiai bajnok volt. Mellesleg 18-szoros magyar bajnok, stb.

Sport pályafutása mellett a Pázmány Péter egyetemen orvosnak tanult, belgyógyász, kardiológus és sportorvos lett belőle. Közben az aktív sport után még az Úszószövetség kaitánya is volt egy ideig, aztán 1944-ben bevolnult, mint katonaorvos szolgált a háborúban. Sopronban egy bombatámadáskor lelte halálát, tömegsírba temették. 1947-ben exhumálták, és a Keszthelyi temetőben van díszsírhelye. A temetésen Hajós Alfréd méltatta érdemeit.

Rendkívül szerény és céltudatos ember volt, a fiatalok példaképe. Szerintem most is az lehet, ezért azt gondolom mindenképpen megérdemli hogy megismerjük az életét.

Fotók

Fotók feltöltve a bébielefánt képtárba Szekszárdról. Lehet nézegetni.

Befejeztem....

Érdeklődés híján befejeztem lelkes írogatásaimat.

Nincs senki akit érdekelne, aki olvasná, aki hozzáfűzne bármilyen biztató, elítélő vagy nevetséges kommentet. Magamnak nem írok, bennem megvannak az élmények. Az élmények, amiket ugyan szívesen osztottam volna meg mással, mert bénán azt hittem érdekes lehet mások számára. Ez úgy látszik csak álmodozás volt, és a saját tömjénezésem. Igaz, nincsenek nagy érdemeim a sportban, inkább csak kellemes és hasznos időtöltésnek tekintem. Viszont nagy lelkesedéssel csinálom, és nagyon nagy lelkesedéssel írtam ebbe a blogba is. Kezdetben még versenyt írtunk a többiekkel, vitázni kellett melyik történést ki is írja meg. Mára senkinek nincs ideje ezzel foglalkozni. A közösség a közös érzés a közös élmények elvesznek, sőt az egymás iránti ilyetén érdeklődés is. Én sajnálom, és elmondhatom, megpróbáltam. Sok-sok beszámolót írtam, kisebb-nagyobb érdeklődésre tartva számot, de ezek most az elkeseredés hangjai. Hát senkit nem érdekel? Senki nem tartja annyira, hogy bebökjön egy sort, "olvastam" jó volt. Vagy netán pocsék amit írtam, vagy bármit. Abból tud az ember tanulni, kedvet kapni a továbbiakhoz, és motivációt, hogy jó amit csinál.

Kedves Elefántok, én nem tudok maratont futni, de még felet sem, nem tudok nagy eredményekről írni, viszont lelkesen túrázom, és azt hittem egy lelkes és vidám társulásnak vagyok a tagja, akit érdekelnek a jobban és rosszabbul sikerült túrázásaim, kalandjaim, élményeim.  De ez már senkinek nem fontos......

Ui: Vajdaurat felmentem, neki alibije van.

Köszönöm a lehetőséget, hogy eddig is írhattam a saját örömömre.

"0" szintes tekerés Szekszárd körül

Szeptember 4-én szombaton mint azt előre elterveztük, lementünk tekerni a Gemenc 100 nevű programra. A ttt honlapon nem sok információt találtam, Maci volt az informátor, tőle tudtam meg, hogy érdemes megpróbálni a 100 km-t nekem is, hiszen "0" szint lesz benne.

Aztán mivel másnap volt a Nike félmaraton Pesten, és időközben 60 km-es távot is rendeztek, megállapodtunk ebben.

Hajnali fél hétkor felpakoltuk a bringákat, majd másfél órás autózás után találkoztunk Szekszárdon Tamással. (Vajdaúr mint tudjuk sajnos nem lát nem hall, nem tud tekerni. Azért kívánunk neki gyors gyógyulást.)

10 perces körözés után sem találtam parkolót, így egy távolabbi helyen álltunk le, így a rajtra már a bemelegítésen is túl voltunk.

Megkaptuk az itinert, én megkértem a fiúkat, hogy a város végéig ne hagyjanak el, nehogy eltévedjek, aztán búcsút intettünk egymásnak. Ők el, én meg tekertem ahogy tudtam.

Szekszárdot elhagyva megtaláltam a Szálka felé vezető táblát, nekilódultam, és mivel a nap erősen sütni kezdett, a pulcsimat is levettem. Na, a történet itt kezdődik.....

Az út hamarosan emelkedni kezdett, és szerpentinre váltott. Erzsike csodálkozva kereste a helyes utat, hisz szintekre egyáltalán nem számított.

Homlokáról kövér izzadságcseppek gurultak a szemébe, térde megmerevedett, de csak gyűrte a pedált. Hihetetlennek tűnt, hogy ezen a szerpentinen fel kell tekerni. De kellett. Egy darabig keményen ellenállt a csábításnak, hogy leszálljon, de aztán nem bírt magával. Leszállt, és tolta felfele bőszen a bringát.

A kövér izzadságcseppek így is gurultak a homlokán, de itt már nemcsak a melegtől, hanem a dühtől is.

Ennyit a beígért nulla szintről. Aztán végre mivel minden hegynek van teteje, felért, elővette kiskendőjét, beletörölte vizes fejét, és a kendőt a pulcsi mellé a kosarába dobta. Mert ugyebár a jó háziasszony biciklije kosaras. Mondta is magába, miközben elszáguldottak mellette izmoslábú versenybringás fickók, persze próbáljátok meg ezzel...

A hegytetőről végre gurulás ezerrel, aztán kis malőr, a kendőt kivitte a szél a kosárból. Nosza fék, árokszéli leállás, be a dzsindzsába a kendő után, aztán száguldás tovább.

Szálka nagyon szép kis falu, és igen a hegyről remek volt a kilátás, bizonyára megérte feltolni a bicajt. :-) A faluban rendezett porták, sok vendégház, aztán végre a tó, partján az első ellenőrzőponttal. Ahol Erzsikét végre szíveslátták, megitatták (Maciékkal ellentétben) és megnyugtatták, nem utolsó.

Tovább tekerés, kisebb emelkedők, dombok, lejtők szép hosszú tavak tarkították a nulla százalék szintes utat. A forgalom viszont gyér volt szerencsére, és a környék ismeretlen széség.

Még egy falu, aztán a térkép bámulása, Mórágynál, hogy merre. Tovább, de a dimb-domb eléggé viseltessé tette a térdeket, így a Bátaszék 1 km táblánál, és a Baja a felüljáró felé táblánál biciklistánk kétségbe esve kért telefonos segítséget, hogy merre.

Kiderült, Alsónánánál át kellett volna menni a vasúton. Hát, a térkép nem volt egyértelmű. (Utóbb ezt Tamás is megerősítette.)

Na, kis bánat, vagy inkább nagy morcosság után visszatekerés a helyes útra, újabb emelkedő, újabb tópart, majd irány Várdomb. Itt már nagyon elege volt biciklistánknak a dombokból, az utolsó nagyobb emelkedőnél már nagy térdfájás és elkeseredés közepette hívni kezdte Macit, hogy feladja, elég volt, el is tévedt, jöjjenek érte a főútra kocsival.

Kétszer, háromszor telefonált, de sajnos nem volt térerő. Nem volt mit tenni, tovább kellett tekerni. Végre jó nagy lejtő következett, itt el is szállt a rosszkedv egyik része (a másik végig megmaradt) aztán a beletörődés, hogy most már itt a főút, mindegy, tekerni kell és kész.

Várdomb már a nevében foglalja, hogy dombok voltak. Térdnek már minden mindegy volt, hol egyesével, hol párban nyilalt és fájt. Végre a Decsi leágazó. Innen már ismerős út, hamar beért Sárpilisre. Itt egy biztató telefon Macitól, kinek lehetett hisztizni a dombok meg minden fájdalom miatt, aztán tekerés tovább.

Az egyenesen már jobb volt, bár az idővallum is úgy tűnt, meg lesz a négy óra körülire tervezett  idő mégis. (5 óra volt a szintidő, amit ugye a fiúk bő kettő alatt lenyomtak)

Beérkezés Decsre, pecsételős pont, innivaló, kedves biztató pontőrök, aztán Maci újabb biztató telefonja, már nincs sok hátra, és tényleg nulla a szint.

A falu végétől nem volt messze Öcsény, aztán annak a végén már vártak a fiúk.

Hát, díszkisérettel sokkan jobban ment a tekerés.

Beérés Szekszárda, örömködés, térdfájásra nem gondolás, emléklap, aztán el, végre valami pizzafélét magába tömni, ez volt a cél.

A történetnek itt vége, a nagy pizza pocakba került, a kitűző hiányzott ugyan, de Maci ígéretet tett rá hogy csináltat. Kár hogy az nem járt, de így is emlékezetes.

Egyébként a szervezés, rendezés jó volt, és lelkes volt a társaság. Ajánlom mindenkinek a túrát, kellemes aszfaltos utakon lehet haladni, nem nagy forgalomban. Kevesen voltak, pedig az idő igazán remek volt.