"0" szintes tekerés Szekszárd körül

Szeptember 4-én szombaton mint azt előre elterveztük, lementünk tekerni a Gemenc 100 nevű programra. A ttt honlapon nem sok információt találtam, Maci volt az informátor, tőle tudtam meg, hogy érdemes megpróbálni a 100 km-t nekem is, hiszen "0" szint lesz benne.

Aztán mivel másnap volt a Nike félmaraton Pesten, és időközben 60 km-es távot is rendeztek, megállapodtunk ebben.

Hajnali fél hétkor felpakoltuk a bringákat, majd másfél órás autózás után találkoztunk Szekszárdon Tamással. (Vajdaúr mint tudjuk sajnos nem lát nem hall, nem tud tekerni. Azért kívánunk neki gyors gyógyulást.)

10 perces körözés után sem találtam parkolót, így egy távolabbi helyen álltunk le, így a rajtra már a bemelegítésen is túl voltunk.

Megkaptuk az itinert, én megkértem a fiúkat, hogy a város végéig ne hagyjanak el, nehogy eltévedjek, aztán búcsút intettünk egymásnak. Ők el, én meg tekertem ahogy tudtam.

Szekszárdot elhagyva megtaláltam a Szálka felé vezető táblát, nekilódultam, és mivel a nap erősen sütni kezdett, a pulcsimat is levettem. Na, a történet itt kezdődik.....

Az út hamarosan emelkedni kezdett, és szerpentinre váltott. Erzsike csodálkozva kereste a helyes utat, hisz szintekre egyáltalán nem számított.

Homlokáról kövér izzadságcseppek gurultak a szemébe, térde megmerevedett, de csak gyűrte a pedált. Hihetetlennek tűnt, hogy ezen a szerpentinen fel kell tekerni. De kellett. Egy darabig keményen ellenállt a csábításnak, hogy leszálljon, de aztán nem bírt magával. Leszállt, és tolta felfele bőszen a bringát.

A kövér izzadságcseppek így is gurultak a homlokán, de itt már nemcsak a melegtől, hanem a dühtől is.

Ennyit a beígért nulla szintről. Aztán végre mivel minden hegynek van teteje, felért, elővette kiskendőjét, beletörölte vizes fejét, és a kendőt a pulcsi mellé a kosarába dobta. Mert ugyebár a jó háziasszony biciklije kosaras. Mondta is magába, miközben elszáguldottak mellette izmoslábú versenybringás fickók, persze próbáljátok meg ezzel...

A hegytetőről végre gurulás ezerrel, aztán kis malőr, a kendőt kivitte a szél a kosárból. Nosza fék, árokszéli leállás, be a dzsindzsába a kendő után, aztán száguldás tovább.

Szálka nagyon szép kis falu, és igen a hegyről remek volt a kilátás, bizonyára megérte feltolni a bicajt. :-) A faluban rendezett porták, sok vendégház, aztán végre a tó, partján az első ellenőrzőponttal. Ahol Erzsikét végre szíveslátták, megitatták (Maciékkal ellentétben) és megnyugtatták, nem utolsó.

Tovább tekerés, kisebb emelkedők, dombok, lejtők szép hosszú tavak tarkították a nulla százalék szintes utat. A forgalom viszont gyér volt szerencsére, és a környék ismeretlen széség.

Még egy falu, aztán a térkép bámulása, Mórágynál, hogy merre. Tovább, de a dimb-domb eléggé viseltessé tette a térdeket, így a Bátaszék 1 km táblánál, és a Baja a felüljáró felé táblánál biciklistánk kétségbe esve kért telefonos segítséget, hogy merre.

Kiderült, Alsónánánál át kellett volna menni a vasúton. Hát, a térkép nem volt egyértelmű. (Utóbb ezt Tamás is megerősítette.)

Na, kis bánat, vagy inkább nagy morcosság után visszatekerés a helyes útra, újabb emelkedő, újabb tópart, majd irány Várdomb. Itt már nagyon elege volt biciklistánknak a dombokból, az utolsó nagyobb emelkedőnél már nagy térdfájás és elkeseredés közepette hívni kezdte Macit, hogy feladja, elég volt, el is tévedt, jöjjenek érte a főútra kocsival.

Kétszer, háromszor telefonált, de sajnos nem volt térerő. Nem volt mit tenni, tovább kellett tekerni. Végre jó nagy lejtő következett, itt el is szállt a rosszkedv egyik része (a másik végig megmaradt) aztán a beletörődés, hogy most már itt a főút, mindegy, tekerni kell és kész.

Várdomb már a nevében foglalja, hogy dombok voltak. Térdnek már minden mindegy volt, hol egyesével, hol párban nyilalt és fájt. Végre a Decsi leágazó. Innen már ismerős út, hamar beért Sárpilisre. Itt egy biztató telefon Macitól, kinek lehetett hisztizni a dombok meg minden fájdalom miatt, aztán tekerés tovább.

Az egyenesen már jobb volt, bár az idővallum is úgy tűnt, meg lesz a négy óra körülire tervezett  idő mégis. (5 óra volt a szintidő, amit ugye a fiúk bő kettő alatt lenyomtak)

Beérkezés Decsre, pecsételős pont, innivaló, kedves biztató pontőrök, aztán Maci újabb biztató telefonja, már nincs sok hátra, és tényleg nulla a szint.

A falu végétől nem volt messze Öcsény, aztán annak a végén már vártak a fiúk.

Hát, díszkisérettel sokkan jobban ment a tekerés.

Beérés Szekszárda, örömködés, térdfájásra nem gondolás, emléklap, aztán el, végre valami pizzafélét magába tömni, ez volt a cél.

A történetnek itt vége, a nagy pizza pocakba került, a kitűző hiányzott ugyan, de Maci ígéretet tett rá hogy csináltat. Kár hogy az nem járt, de így is emlékezetes.

Egyébként a szervezés, rendezés jó volt, és lelkes volt a társaság. Ajánlom mindenkinek a túrát, kellemes aszfaltos utakon lehet haladni, nem nagy forgalomban. Kevesen voltak, pedig az idő igazán remek volt.