Erdélyi túra (Czárán nyomában)

Sziasztok Bébielefánt tesók!

Bár mostanában hanyagolom társaságotokat amiért bocsika, de remélem nem tagadtatok ki.
Tudjátok nem vagyok egy nagy felkészülő tipus, általában bizom az erőnlétembem és a "tesók" lelkesítésében. Idén sajnos nem éreztem magamban elég elszántságot, hogy 0 felkészüléssel nekivágjak az őszi futószezonnak. Szóval amig Ti a Maratonra készültetek, és a Félmaratont futottátok Én Bulgáriában süttetem a hasam a Naposparton. Nem akarok mentegetőzni, de bizonyos női rámhatás is volt a háttérben, igérem a következő szezonban jó kiselefánt leszek :-)))

Persze azért mi is túrázgatunk néha egy kicsit, egyik hétvégén a Badacsonyban sétáltunk egy nagyot, Maratoni hétvégén pedig Erdélyben a Királyerdőben, Czárán nyomában fedőnevű túrán vettünk részt. 20 és 40 Km-es táv közül lehetett választani, de mivel a szintkülömbség nagy része a 20-as távra esett inkább a nézelődős túrát választotuk. 890 m szintkülömbség 19.1 km távon, és ez két hegy megmászásából tevődik össze. Egyébként mindenkinek merem ajánlani, egyszerűen gyönyörű volt a Sebes körös völgye a kilátókrol.

Szóval úgy indult a túránk, hogy mivel 9-11 között lehettet elindulni mi 10-re értünk oda magyar idő szerint. A rajtnál felvilágosítottak, hogy 5 perce el kellett volna indulnunk, mivel 11.05 van -Én mondom 10.05 ők hogy 11.05, már majdnem ölre mentünk mikor tájékoztattak, hogy román idő
szerint van az indulás. Végül mivel a 20-as füzet elfogyott 40-es füzettel 11.23-as induló idővel indultunk. 5 perc után utolért minket a 40-es seprü, egy óra múlva a 20-as seprüvel is sikerült megismerkednünk, jól elbeszélgettünk a Nagyváradi sráccal, aztán szerencsére utolértünk egy nagyobb csoportott akik leginkább nézelődni napozni jöttek, innentől már nem mi voltunk az utolsók. Később hozzánk szegődött két kóbor kutya Kriszta nagy örömére, majd egy sziklamászás közben a harmadik is. Egy darabig velünk jöttek, de mikor megtudták hogy a célban bográcsgulyást főznek úgy elporoltak, hogy csak a célban találkoztunk velük jollakottan.
Szerencsére hagytak nekünk is úgyhogy kevésbé éhesen indultunk tovább Kolozsvár felé autóval.

Másnap Kolozsváron sétáltunk egy kicsit, megnéztük a Mátyás Király szoborcsoportot és a Szent Mihály templomot, ettünk egy kis sültgesztenyét aztán hazaindultunk.

Nem tudom megrendezik e jövőre is ezt a túrát, mivel Czárán Gyula halálának 100. évfordulójára rendezték, de szerintem egyszer saját szervezésben is elmehetnénk Erdélybe túrázni.

Laci

Ui.: Mostanában nem kopiztok nekem a túraszervező levelekből, nem igérem hogy el tudunk menni minden túrára, de legalább a lehetőség legyen meg.

végül egy néhány fotó:

Bakonyi Barangolások 70 túrabeszámoló – ezúttal kicsit másként

Üdv Mindenkinek, talán már olvastátok Maci blogját a túráról. Onnan kiderül, hogy ezen a túrán én voltam a panaszkodó, nyöszörgő ember. Amit most e tárgyban írni szándékozom, az útközben fogalmazódott meg bennem. Természetesen nem szabadkozni akarok. Nem is nagyon lenne rá okom. Végigmentünk a távon, ami önmagában is szép teljesítmény, balesetek pedig bárkivel előfordulhatnak.

Arra gondoltam írnék egy pár sort arról, ami a hosszú távú versenyek elengedhetetlen sajátja, de sok szó nem esik róla, mert aki megtapasztalta, az egyértelműnek gondolja, aki pedig még nem élte át, az nem is igen érti az egészet.

A hozzáállásról szeretnék írni. Lehet kicsit nyálas témának tartja valaki. Nem tudom, több, mint 10 órám volt gondolkozni rajta.

Az előzmény csak annyi, hogy kb. 15 km környékén több dolog is elért. Egyrészt a cipő feltörte mindkét lábamat (sajnálom az ASICS fun-okat ez a cipő biztos nem lesz az én márkám). Ezzel nem csak az a baj, hogy ég tőle az egész lábfejed, hanem főleg az, hogy tudat alatt a fájdalom elkerülése miatt természetellenes módon lépkedsz kímélendő az adott testrészt. A szokatlan mozgástól aztán beállnak az izmok, rosszul terhelődnek az izületek. Elkezd fájni a térd és a csípő is. A 21 km környéki ellenőrző ponton zoknit cseréltem, de akkor már az sem segített.

A második balesetem csak utólag lett érdekes. A Maci által is említett feleslegesen megmászott hegyről lefele jövet bal lábbal ráléptem egy ágra, az ág vége felemelkedett, amibe beleakadt a jobb lábam és mivel lendületben voltam lépés közben egy rossz mozdulattal oldalirányban ráterheltem a térdemre. Arra a térdemre, amely már korábban kétszer kifordult. Bár akkor igen megijedtem, de egy kis masszírozás után továbbmentünk. Menni kellett, sok volt még előttünk.

Mindez 15 km-nél. Volt még előttünk 55 km. Kb. 25 km-től már kezdtem egyre jobban érezni a lábamat. Akkor még 45 km volt vissza. Az ember ilyenkor sajnos hajlamos az elkeseredésre. Ilyen hosszú túrán még soha nem voltunk. Nem tudtuk mi lesz a megszokott táv felett és még a táv harmadánál sem voltunk és én már lesérültem. Talán volt egy kis pánik is.

Tudtam, hogy 50-ig elvileg nem lehet baj és tudtam, hogy nem akarom feladni. Ebben a helyzetben igazán nem lehet mást tenni, mint lenyelni a panaszokat és menni előre. A helyzetet csak rontotta, hogy Maci és Tamás nagyon jó formában volt. Én meg eleinte nem akartam őket terhelni a problémáimmal ezért egy elég erős tempót mentünk. Fogak összeszorít. Menés van. Ez volt az a pont, ahonnan lassan kezdtem elveszteni a táj iránti érdeklődésemet. Innentől már egész a végéig csak próbáltam tartani az iramot és menni a többiek után. Hegynek fel, hegynek le. Nem panaszkodik.

Egy idő után már nincs kedvem beszélgetni sem. Ha meg igen, akkor menet közben mogorva megjegyzéseket tettem. Ez nem dobta fel a csoportot, mert nem igazán értették mi a bajom. Míg a nap leszáll a nehezén túl kell lennünk. Szóval mentünk.

55 km környékén kezdtek megváltozni a dolgok. Itt már végképp nem beszéltem. Kezdtem a fizikai tűrőképességem határaihoz közelíteni. Az egész lábam égett. Próbáltam kizárni. Időközben felgyűrődött a bőr a talpamon, ez minden lépésnél irritálja az alatta lévő friss bőrt. Tenni nem lehet vele semmit. Ezt már hiába nyomom ki, vagy ragasztom le. A kímélő tartás következtében most már a talpam elülső részén is volt egy-egy hólyag, mindkét lábon. Két dolog lehet. Feladni, vagy továbbmenni.

Amíg próbáltam követni a többieket, folyamatosan azon gondolkodtam, hogy mi az Istenért csinálom én ezt? Senki nem kényszerített. Senki nem szólna meg, ha kiállnék. Senki nem foglalkozna vele, ha feladnám.

Aztán 60 körül eljött a nihil. A fizikai teljesítő képességem határának környéke. Én úgy gondolom ott jártam. Ez az a pont, amikor a test már végképp nem akar menni és már a lelked is feladja. Már nem tudsz érveket mondani a mellett, hogy miért is kellene tovább menned. Csak mész. Már ezer indokot felsoroltál, hogy miért kellene feladni. Aztán csak mész. Már nincs is környezet, csak a következő lépés helye, ahova a lábad teszed. Te meg csak mész.

Az jutott akkor eszembe, hogy itt már nem a józanész diktál. Egy közepesen értelmes állat, ilyen esetben már megállt volna pihenni. Ez már az a pont, amikor nem a fizikai kondíció, hanem az akaraterőd és a kitartásod számít. Az akaraterő az, amely a józanész és a tested minden jelzése ellenére továbbvisz. A kitartás pedig az, amely táplálja az akaraterődet, hogy időről-időre meg tudd újítani az elhatározásodat, hogy tovább menjél. Itt már mindegy mi fáj. Itt már nem érdekes, hogy felfele, vagy lefele mész. Itt már az sem számít, hogy éjjel van-e, vagy nappal? Ennél a pontnál nem a tested, hanem valami odabent küzd. Küzd, jobbára érted. Ha erős vagy nyersz önmagad felett. Ha elbuksz, feladod. Ez is egy tapasztalat, amellyel csak nyerhetsz. Ez egy ilyen játék.

Aztán megérted mekkora erő van abban a vicces kis mondatocskában, amelyet a Bébielefántok jelmondatának választottunk: „Versenyt még nem adtunk fel…és nem ma fogjuk elkezdeni.” Ez itt maga az akaraterő.

Aztán elérkezett egy pillanat, amikor a küzdelem megszűnt. Onnantól nem volt kérdés végigmegyek-e vagy sem? Tudtam, hogy akármi is lesz én már végigmegyek. Ez valami igen nagy erőt adott. Újra elkezdtem viccelődni a fiúkkal. Holt fáradtan, de nevetgéltem. Valahogy megtetszett, hogy küzdhetek. Hogy így, ezek ellenére is végigcsinálom. Valahogy kicsit ott felszabadultam.

Nagy igyekezetemben a 65 km-es pontig kicsit el is éheztem. Itt volt egy 10 perces pihenő. Ettünk-ittunk. Aztán elindultunk. Nagyon nehéz volt elindulni. Most adok hálát és újfent megköszönöm a pontőr fiúknak, hogy mikor megkérdeztem mennyi van még vissza, nem azt válaszolták elnagyolva, hogy kb. 5 km, hanem azt, hogy 4,2 km. Nagyon sokat számított. Innen már beballagtunk. Lassan. A fiúk be-be vártak. Néha velem jöttek, tartották bennem a lelket. Ez ilyenkor mindig nagyon jól esik.

Összegezve, néha van úgy, hogy az ember eljut fizikai és szellemi teljesítő képességének határaihoz. Akik voltak már ott kicsit biztos megváltoztak. Akik voltak már ott, azok most félig mosolyognak és bólogatnak ezen írás olvasása közben. Akik még soha nem értek el ide, azok csak ingatják a fejüket. Nem értik mi értelme ennek az egésznek? Mi a fenéért kéne oda értelmes embernek eljutnia? Én pedig nem tudom megindokolni nekik. Talán csak három apró szösszenettel, ami eszembe jutott:

Érdekes módon a túra előtti nap Maci ezt mondta (nem tudom, lehet egy dalszövegből idézett ;-)): „Nem az számít milyen az út, az számít, hogy végigmenj rajta.”

Egy híres futó egyszer azt mondta: „Egy száz mérföldes verseny céljába már nem ugyanolyan emberként érkezel, mint amilyenként elindultál.”

Ma (a verseny utáni napon) bátyám értetlenkedett, hogy mi a fenének csináltam ezt végig? Mikor Tamásnak elmondtam, csak ennyit felelt: „Hagyjad, hiányoznak neki az alapok :-)!”

Hát ilyen a mi szakmánk.

Tamás szerint fák

Tamás szerint ez a Tamás

Tamás szerint kis vizek

Tamás szerint tök olyan vagyok, mint John Wayn

Tamás szerint Maci néha felnéz ránk

Tamás szerint félhomály

Tamás szerint újabb fák

Bakonyi Barangolás 70

Már régóta rágta a fülem Vajdaúr hogy mehetnék egy kicsit hosszabb túrára is, mint a megszokott 50km, és már én is kiváncsi voltam rá milyen lehet egy ilyen túra. A választásunk a Bakonyi Barangolásra esett. Az elöző Bakonyba tett látogatásaim alapján tudtam, hogy csodaszép túra vár majd ránk. (Asszem a tájból Vajdaúr sokat nem látott, de ezt majd biztos olvashatjátok kiegészítésként Tőle.)

Elöző este lementünk Zircre hogy korán tudjunk indulni és viszonylag pihenten induljunk neki a 70-esnek. Amiért mégsem sikerült 6-kor elindulni, az csak az miatt volt. hogy Tamás otthon felejtette a vadásúj térképét, és ezért megtámadtuk a MOL kutat. Sajna ott nem volt, de a rajtba viszont tudtunk venni...:-) Lényeg a lényeg 6.20-kor nekiveselkedtünk a távnak.

A terv az volt hogy gyakorlatilag egy jó tempóban megpróbálunk végigmenni....futni nem akartunk, mivel nem tudtuk 50 felett mi vár ránk....

Reggel nagyon klassz volt ahogy kiértünk a házak közül, pont kellt fel a nap, aztán bevettetük magunkat az erdőbe, és végig a Z jelzésen értük el a Zoltay-forrást, az első ellenőrző pontot.

A következő szakaszon sikeresen megmásztunk egy hegyet, amit nem kellett volna, így rögtön az elején tettünk a túránkban egy kis szintet és plussz métereket. Na de ez nem viselte meg lelkes kis csapatunkat és tovább eredtünk Bakonybél felé. Közben ismerős csörtetés ütötte meg a fülem, hátranéztem és B. Feri közelített vadul az erdőben. Pár mondatot váltottunk, aztán Ő tovább kocogott...

Bakonybélen a presszóban volt az ellenőrzőpont, ahol kaptunk egy jegyet amit be lehetett váltani egy üdítőre. Természetesen Tamással egyetemben hideg kólát kértünk.....

Folytattuk utunkat a Gerencepihenőhöz.....egy patak melleti szép úton kanyarogtunk, néztük a tájat és elengedtük a futva érkező F. Lacit. Tulajdonképpen említésreméltó esemény nem is volt a következő kilómétereken.......

Igazából a Kőris-hegyhez felvezető út ígérkezett egy kis kihívásnak, főleg úgy hogy közben Vajdaúr talpáról a bőr úgy döntött hogy elhagyja kisgazdáját... Hosszan kanyargott felfelé az út, és tényleg barlangokkal tarkított úton jutottunk fel a kilátóhoz.

A kilátó utáni szakasz baromi meredek volt....tényleg elmondhatjuk hogy változatos a terep ezen a túrán...

Úgy terveztük, hogy mivel közben volt egy második elkavarásunk is, és Vajdaúr lába sem ment olyan gyorsan, mint szerette volna, hogy megpróbálunk világosba elérni 60km-ig.

Szerencsére ez sikerült, és az utolsó pontnál igaz sötétben, de jó hangulatban ettünk , ittunk....

Előkerültek az elemlámpák, és az utolsó 4.5 km várt már csak ránk....Azt hittük hogy a mezőny vége felé vagyunk, mire a pontőr srác mondta hogy még csak 28 70 km-en induló járt a pontnál a 72-ből...Ez kicsit felvídított minket.....na jó talán Vajdaurat már ez sem...:-)

Átvágtunk az utolsó erdei szakaszon és lereszkedtünk a Tündérmajorhoz...Sajna a major névadójával ma nem találkozhattam, de azért odaképzeltem..:-)

14 óra gyaloglás után beértünk a célba és felmarkoltuk az igényes jelvényt, az oklevéllel...

Nekem nagyon tetszett, és meglep módon el sem fáradtam igazán...még bőven volt bennem tartalék....Tamásnak is csak akkor fájt a sarka, ha emlékeztettem rá hogy fájni kéne..bocsi..:-)

Ördögkerék 40

Megint egy hétvége....akkor megint egy túra...:-)

Mivel a maraton elmaradt a "forradalom" miatt, így Tamással úgy döntöttünk hogy megcsináljuk a teljes túrát, és ha belefér lemegyünk a mecsek éjszakaira is....(erről végül sajna lecsúsztunk)

A túrán több lehetőség volt elindulni Nagykovácsiból....rengetek túra átmegy ott ahol a rajt volt, így szokás szerint térkép nélkül indultunk neki, a Széltörés-erdő felé.....Az első szakaszon szalagok jelölték az utat, de azok olyanok voltak mint egy népmese...hol volt hol nem volt..:-)..egy hosszú völgyben nagyon sokáig nem láttunk szalagot....Tamásnak eszébe is jutott a 2 alapigazság...ha nem látsz jelzést, menj vissza az utolsóhoz..igen ám, de már elég sokat jöttünk lefelé, és nem akartunk visszamászni...és akkor jött a másik igazság..egyenes szakaszra minek jelzés...:-)...így tovább folytattuk utunkat, és végül megleltük a szalagot....kiértünk egy hosszú gazos földútra (ezt annyira nem csipáztuk rövidnaciban)...majd a Meszes hegyet kellett volna megmászni, de kicsit túltoltuk.....végül aztán csak megleltük a helyes utat, és megmásztuk a hegyet..500 méteren 140 szint volt...de a látvány kárpótolt minket...a pontőr jelezte hogy gyakorlatilag mi vagyunk az elsők, akik ebben az irányban megyünk, mire Tamás kifejtette hogy a forradalom küszöbén,nehogy már balra induljunk..:-)...Nekem mondjuk mindegy volt, én mindig azt utálom aki hatalmon van..:-)

Az út további része már ismerős volt számunkra...Tamásnak szemből a Budai 50-ből, nekem ebből az irányból is a Falasokk 50-ből.

Nem sokkal az ellenőrző pont után találkoztam egy gyönyörű Tündérrel...még ma is álmodom róla..:-))....mondtam is Tamásnak, hogy jó lenne szaporázni, mert szeretnék mégegyszer szembetalálkozni Vele...

Innen tulajdonképpen jó jelzéseken és jó túraúton tudtunk haladni....néha picit belekocogtunk...

Nagyon megkívántunk egy kis hideg kólát, és tudtuk hogy jönni fog a mufflon itató..meg is találtuk, jól is esett, bár az ára kicsit húzos volt...

Késöbb a Remete hegy és Kopasz erdő között az út melletti kis házikó látványától gondolkodtunk el.....biztos valami fejes lakott benne....:-)

Visszaértünk a számunkra első ponthoz, és becsorogtunk a célba...ahol 37.5 km-t számoltak össze, így járt a 40-es kitüző és az oklevél....illetve én még elkértem a 2-ik csokinkat....csokit nem hagyunk ott az tuti...:-), valamint szememnek kedves látvány is várt...(ezt úgyis érti aki ott volt..:-)

Összeségében szép időben, jó túra volt, csak sajna megcsúsztunk az időben és lemaradtunk az éjszakai túráról...de majd pótoljuk legközelebb....

Hegyhát 30

Újabb ÉD kupás túrát néztem ki magamnak, a helyszín Vasvár. Igazából 50 km-en szerettem volna indulni, de az egyik barátom kitalálta hogy bizony ő pont aznap fog megnősülni....Na puff neki....a kupa miatt nem hagyhattam ki, de az esküvőn is illett megjelennem...szóval 4.15-ös ébredés és irány Vasvár....Szerencsére Tamást sikerült rábeszélnem hogy kisérjen el (na azért szerencsére nem nagyon kellett győzködnöm...:-).

Az esküvő du. 2-kor kezdődött, így hát csak a 30km-en indultunk...úgy terveztük hogy kocogunk egy jót...ezen a távon pont a 15-ik jubileumi rendezés volt....bár a nevezés kicsit döcögött, de látszott a szervezőkön hogy azért lelkesek, mint hülye gyerek a cukrászdában..:-)

Ezen a vidéken még nemnagyon túráztunk így térkép nélkül vágtunk neki az útnak...a kapott itinerből azért nem volt teljesen egyértelmű rögtön az útvonal, de azért megfejtettük....a rutin meg az évek..:-)

Sajnos a túra nagy része aszfaltúton kanyargott faluról falura..szóval ha nem futást terveztünk volna kicsit morcos lettem volna....

Azért volt pár látnivaló az út során....többek között a Hegyhátszentpéteri tájház...

A túra második fele egy erdészeto úton haladt...végre erdő..:-)..a legvégén pedig tényleg szép környezetben tettük meg az utolsó kilómétereket....

Szokásos oklevél és kitűző volt a jutalom....

Szerintem kicsit sok volt az aszfalt, de megcsináltuk...jöhet a következő kihívás...

Ja és odaértem az esküvőre is..:-)

Hamuház 25

Tamással úgy döntöttünk, hogy a hétvégét túrázással és koncertezéssel töltjük. Szombaton megcsináltuk az"Őszi 30-as a burokvölgyben" túrát, és a jó megérdemelt pizza elfogyasztása után meglátogattuk a Fehérvári Zenei Napok helyszínét, ahol meghallgattunk pár klassz együttest.

Másnap már 7.50-kor beneveztünk, és egy igen színvonalas itinert kaptunk....színes térképpel, szintekkel, magassági adatokkal, jelmagyarázattal...szóval tökéletes volt....

Elindulás után, a tegnapi hardcore koncertek hatására, már az első kanyarban sikerült lepogóznom a napszemüvegem.....kis tanácskozás után úgy döntöttünk, hogy visszamegyek megkeresni..szerencsére a mögöttünk jüvő túratársak megtalálták....ezúton is köszönöm nekik...

A túra csodálatos tájakon vezetett...többször voltam már erre, de mindig lenyűgöz ez a vidék....viszonylag jól futható is a terep, aki akar tehát kocoghat is..mi ahol lehetett kicsit oda is léptünk....tudtuk hogy a Burok-völgyben nem érdemes rohanni, egyrészt mert nagyon szép és érdemes körülnézni,  másrészt meg a tegnapi túrán bejártuk az egészet, és hát oda kell figyelni hova lép az ember..egyedül a Királyszállási út nem volt olyan szép, dehát ezt tudtuk elötte is, és ott aztán tényleg lehetett futni...:-). Az erdei szentélyt kétszer is meglátogattuk, és szerencsére mindig sokan voltak, ami azt jelentette hogy mások is útrakeltek...

Két helyen is volt frissitő a túra során (ásványvíz, csoki)..és a célban pedig terülj-terülj asztalkám... és egy szép oklevél és kitűző!

A jelzések mindenhol kitűnően láthatóak voltak, eltévedni nem lehetett...

A szervezők figyelmesek és kedvesek voltak....

Ez a túra példaértékű....és kötelező a jövőre nézve a többi bébielefántnak is.... 

Kék Balaton 30

Hát, úgy látom senki nem akar beszámolót írni a bébielefántok legutóbbi
dübörgéséről, pedig alig tudtunk megegyezni, ki is írjon először :)
Megteszem akkor én. Augusztus 26.-án volt szerencsénk részt venni a Kék
Balaton 30 nevű teljesítménytúrán. Én úgy terveztem, hogy remek lesz a
felkészülés részeként végigkocogni a távot, de csalódnom kellett.
A csalódás abból adódott, hogy előzetes reményeimmel ellentétben (azt gondoltam jól jelzett, könnyen követhető útvonal lesz) eléggé tájékozódási verseny jellege volt a dolognak. Ebből adódóan 3 perc futás, 10 perc tájékozódás volt az általános leosztás. Ha néha sikerült 500 méternél többet egyhuzamban futni, akkor 99% hogy eltévedtünk.
A fentiek azért voltak rendkívül bosszantóak, mert a legtöbb helyen elég lett volna egy előzetes bejárás során 1-2 szalag kikötése és máris frottul megy minden. Ennyi szerintem egy szervezettt teljesítménytúrán elvárható (bár igaz, hogy régen hódoltam ennek a sportnak, de akkor még ez volt a divat).
Na ennyit a bosszankodásról.
Ha mint túrát nézzük, akkor egyébként mindenképpen érdemes egyszer legalább elmenni rá, bár véleményem szerint a 30km-es táv semmi pluszt nem nyújt, a 20-as útvonala viszont gyönyörű. Egyik hegyről le, a másikra fel, egyik kilátótól a másikig és közben a gyönyörű panoráma a Balaton felé.

Vajdauri különvélemény:

Pedig én akartam írni, Isten bizony tisztelt bíróság! No, hozzátenni még ennyit: gyakorlatilag fekészülő futásnak nem volt rossz. 30 km fartlek :-). Erőssen változó iramban. Mindig, amikor úgy hittük megvan az irány indult a rohanás, majd jött a kétely, a csalódás, a kiútkeresés, a megtalálás boldogsága, aztán a vágtázás újból és ez így végig. A táj azért szép volt tényleg, bár a végére sikerült tényleg felhúznunk magunk azon, hogy iránít találni végképp nem lehetett sem a leírás, sem a felfestett jelek alapján.

Az egyik ellenőrző ponton egyenesen rossz irányba küldtek tovább minket. Itt a szőlőskerteken keresztül történő átvágással sikerült utat fognunk újjólag. Még szerencse, hogy teljesen véletlenül vittünk térképet, nagy segítségünkre volt.

Most írhatnám, hogy a tájékozódási problémáktól eltekintve egy nagyszerű túra volt és igaz is lenne, de sajnos ebben az esetben elég nehez eltekinteni ettől a hiányosságtól, amit a végén szóvá is tettünk a rendezőknek. Ha egy kicsit is odafigyeltek volna erre biztos, hogy az év egyik legszebb túrája lett volna.

Az egész túrát az menti a szememben, hogy kilátóról kilátóra mentünk és azokról tényleg gyönyörű panoráma nyíllot.

Aztán a  végén is volt néhány kedves dolog. Pl. Jocó barátunkba belemart egy darázs. Ezen mindannyian jót mulattunk, mert olyan viccesen ugrált :-). Még jó, hogy múltkori esetemen okulva volt nálam megfelelő Arkánum krém :-). A végén még a nagy rohanásba egy gödörbe is sikerült belelépni, ami nem volt kedvem szerint való.

Aztán már tényleg a legvégén, amikor befutottunk a vasútállomásra még vagy 10 percet keresgéltük a befutót, mert jól elbújtak.

Summa summárum 5 óra 20 perc az inkább gyalogtempó, de becsületünkre legyen mondva, hogy mi ezt futottuk :-). No majd talán legközelebb.

Az egészet egy nagyszerű ebéddel zártuk Balatonfüreden, ami azért igazán megérte a napi fáradalmakat.

Alant pediglen Jocó képei: 

Első állomás, Óvári kilátó:

Óvári kilátó panorámavideó

Endrődi kilátó panorámavideó

Koloska-forrás:

Jókai kilátó:

Vértesi barangolások 15

Hát elmúlt 6 hét a kéztörésem óta...azóta 3 műtét van mögöttem, viszont semmit sem mozogtam azóta..

Hiányzott már egy jó kis túra. Igaz a varratok még a kezemben voltak, nedvesség nem kerülhetett a seb közelébe, de mégis csak a Vértes volt az erősebb. Hisz közel van Székesfehérvárhoz, és a ÉD kupához is szükségem volt a pecsétre, na meg már mozognom kellett kicsit.

Tőlem teljesen szokatlan módon meg tudtam állni hogy ne a 45km-re nevezzek (pedig tavaly egész jól sikerült). Így szégyenszemre a 15 km-es sorba álltam be (azért a fehér kötés a kezemen emlékeztetett rá, hogy így lesz jó...). Nevezéskor müzliszeletet és ásványvízet kaptam, meg persze a tavalyi évhez hasonlóan a színes itinert. Nem elöször indulok a Vértesben, szóval a térképre nem is volt szükség.

Közben belebotlottam B. Feribe és F. Laciba....gondoltam magamban ebből futás lesz...és az előkészületek után (Lacinál ez 1/2 óra..:-)) így is lett:-)

Kényelmesen kocogtunk, beszélgettünk, meséltem a kórházi emlékekről...:-), Laci meg a 4*56 km-es túráról...

Elég hamar elértük az első, majd a másodi ellenörző pontot, ahol a srácok balra én jobbra fordultam. Már csak 2.5 km volt a célig, amit könnyedén lefutottam. Járt a szokásos emléklap és a kitúző. Az idő 1.32 lett, ami a 6 hét kihagyást tekintve nem is olyan rossz (mármint nekem). Mivel nevezni 6-10 óra között lehetett, még sokan csak most indultak neki a túrának.

Rövid volt, de szép..mint a Vértes mindig..bár igazi szépségeit csak a hosszú távon indulók élvezhették!

Jövő héten vár a Balaton..remélem a megszokott Bébielefántok kiséretében..