Sporthétvége

Thury Emléktúra Galambok, 30 km

Szombaton a szép nevű Galambokon találkozott a fehérvári és a kaposvári bébielefánt szektor, hogy ki-ki a fajsúlyának megfelelőt teljesítsen.

Már az odaút sem volt izgalommentes, mert a kocsimon kigyulladt a töltéslámpa, és aggódtam, hogy a drága kis opelom megáll.

Telefonos segítséghez folyamodtam, mert Maci feltartott kézzel jelezte, hogy nem ért a kocsikhoz. Sőt, a vészhelyzetek megoldásához sem ért. No de persze én igen. :-))

Nem is történt semmi baj, megálltunk egy parkolóban, belenéztem, alánéztem, megállapítottam, hogy a szíjak nem szakadtak el, vezeték nem lóg, és újraindítás után el is aludt a lámpa.

A kaposváriak már vártak bennünket az Iskolánál.

Vajdaúr és Maci futni indultak, mi meg Tamással a komótos túrázás mellett döntöttünk. Jó döntés volt. Remek idő alakult, se hideg-se meleg, felhős, napos, kellemes. A Zalai dombság a szőlőkkel, pincékkel, zöldellésnek induló természettel csodás volt.

Elcsattant egy-két fotó a túra eleljén, aztán már csak az út menti kereszteket fényképeztem. Nagyon sok volt belőlük, és mind más. Mindkettőnknek a gyerekkori nagyszülőknél töltött nyarakat idézték. (Lévén én Zalai felmenőkkel rendelkezem) (Ja, Tamás meg ugyebár Somogy-megyeiekkel. De dombság mindkettő! :-)

A faluból kiérve nagyon szép halastó mellett mentünk, és a túra végén ide értünk vissza. Közben végigjártunk pár kedves falut, egy részük még a tavalyi legelső Szent Orbán túrámról volt ismerős. Először Tamásnak tűnt fel, hogy már jártunk itt, aztán nekem is beugrott.

Jó térképet kaptunk, könnyű volt a jeleken haladni. Szuper volt az ellátás, már féltávnál zsíros kenyérrel és fánkkal tömtek minket.

Aztán később bodzaszörpöt is kaptunk, és enni is lehetett mégegyszer.

A bodzaszörp ugyan engem bezavart a pincék mögé, bekövetkezett az, amitől mindig is féltem. Egyszer csak mennem kellett arra a helyre, ahol a király is gyalog jár. Csak ugye itt nem olyan egyszerű ez, amikor mindig van előtted, mögötted valaki. Főleg, ha kínodban nem figyelsz, és pont egy hangyabolyon guggolsz....

A túra legszebbnevű része az Örömhegy volt, ennél nagyobb emelkedőt nem is kellett aztán megmászni. Sok-sok virág, zöldellő fák, nagyon jó kis túra volt.

És a végén a tóparti Halászcsárdában pótoltuk az elvesztett kalóriákat...

A csapat másik fele reméljük kommentálja a saját "véres" történetét. 

Gödöllő - K - 30

Eljött ugyebár a vasárnap is, és mi Macival elindultunk az immár gyógyultnak tűnő kocsimmal Gödöllőre. Felpakoltuk a tetőre a bicajokat, ugyanis 37 km tekerés volt a mai penzum.

Még a télen beneveztünk a Margita kupára, annak részeként indultunk el a bicajos túrára.

Én még sosem voltam bicikliversenyen, (illetve ilyen jellegű megmérettetésen) és teljesen kiidegeltem Macit a nyünyörgésemmel, mire odaértünk. Annyira féltem, hogy már majdnem sírtam.

Hogy ugyebár mi lesz velem? Meg mit  fogok én csinálni a kis kosaras bringámmal a sok igazi bicajos között? Meg hogy tekerek le én annyit? Ráadásul gyorsan? (Mert még vissza kellett érnünk időben egy másik túrára Sukoróra)

Szóval tiszta para voltam, és rettegtem attól, hogy utolsó leszek. Amikor megláttam a gyönyörű színes cuccokba öltözött sok-sok bicajos pasit, teljesen lehangolódtam.

Elindult a mezőny, valahol a vége felé aztán becsatlakoztam, és Gödöllőről kiérve mindjárt hegynek kellett tekerni. Maci még odakiabált egy biztató "aztán ügyeskedj"-et, és eltűnt mint a kámfor.

Tekertem ahogy bírtam, két lány nyomta előttem, azokkal próbáltam tartani a tempót. Fázott a lábam kicsit a rövidnaciban, meg nem is volt meleg. Még fejpántot is tettem, meg kendőt a nyakamba, mert hűvös volt.

Alig vártam, hogy az emelkedő végetérjen, gondoltam a lejtőnek ill. egyenesen könnyebb lesz tekerni. Nem lett könnyebb, a bringám nemigen akart gurulni, a lábam meg nemigen akart bemelegedni.

Azért a lejtő jól jött, tekertem teljes erőből, mert lefele könnyű volt, és sorra hagytam le a csajokat, mert ők meg lejtőnek fékeztek.

Valahogy beértem Fótra, ott volt egy ellenőrzési pont, kértem egy pecsétet, beleittam valami kálciumitalba, és már pattantam is a nyeregbe.

Itt már magamra maradtam, előttem senki, mögöttem senki, mint a futóversenyeimen. De nem bántam, tekertem, és kezdett jobb idő lenni, le is vettem magamról a cucc egy részét. A bringás kis polómban meg nacimban kezdtem én is bringás csajnak érezni magam.

A lábam is bemelegedett, és csak csináltam amit Macitól tanultam. Tekerni kell, ennyi az egész.

Nem zavartak az autók, meg az sem, hogy dudáltak, és a kedvükért nem húzódtam le egészen a padkára, mert ott gödrök voltak. Sőt fennhangon kiabáltam is némelyiknek, elég cifrákat azt hiszem, és még a középső ujjam is feltartottam nekik néha. Csak arra figyeltem ne menjek gödörbe, és ha lejtős volt az út, nyomtam teljes erőből. Hegynek meg, ahogy sikerült.

Beértem Veresegyházára, de annyira tekertem, a "Medvék" feliratú táblát nem is láttam. Pedig Maci szerint volt. Ő látta. Nyilván. Hiszen Maciszeme van. :-)

Közben azzal buzdítottam magam, hogy teljes torokból énekeltem. Mármint a falun kívül. Saját hirtelen szerzeményű, nem rímelő dalokat, de nagyon lelkesen, valami goospel jelleggel. Pl. ilyeneket, hogy nyomjad bébi, nyomjaaaaaaad ahogy bírod, stb.

Beértem Szadára, itt már volt kint egy tábla, hogy Gödöllő 6 km. Örültem, hogy már nem sok van hátra. De kár volt előre örülni, mert a Szada nevű falu egész végig egy hosszú alattomos emelkedő volt. Már a felénél azt gondoltam leszállok, és tolom, de aztán csak nyomtam a pedált.

Gondoltam ennek a hegynek is van teteje. Csak reméltem, hogy már nem sok van vissza és felérek. De azért még kellett nyomni, hogy így is legyen. Közben félkézzel még itta is az italomból, egészen úgy csináltam, ahogy egy bringás csinálja.

 Átértem Gödöllőre, (azt hiszem, mert szinte egybefolytak a faluk) volt egy sebességmérő tábla, 17,5 km-t írt. Azt hittem rosszul látok, de aztán megint kiírta. Mondjuk azt nem írta ki, hogy lassíts! :-))

Nagyon elégedett voltam magammal, mert azt gondoltam öttel sem megyek. Aztán tessék...

Beértem végre a városba, de olyan transban voltam, fel sem ismertem melyik végén vagyok. Egyszer csak Macit látom, teker elém, és csodálkozva néz, hogy már itt vagyok.

Nem tudott egyből megfordulni, csak később ért utol. Jólesett, hogy elémjött. így már egészen felszabadult érzés és élmény lett a vége.

Kitűző, oklevél, és már pakoltuk is fel a bringákat a tetőre, és már úton is voltunk Sukoró felé.

Az időm: 1 óra 40 perc lett.

Sukoró - IVV túra. 10 km

Sukorón - pedig előre bejelentettük - kis gondok voltak a nevezéssel.  Maci felhúzta magát, eléggé értetlenkedtek, hogy mi kicsit később indulunk, mint a többiek.

Én már öltöztem, cseréltem át a bringacuccot, futóruhára, hogy utolérjük még a pontőröket.

Valahogy aztán kaptunk papírt, és nekivághattunk. Felgyalogoltunk a dombra, és kocogni kezdtünk. Sajnos Nadapon már nem volt senki, ezért csináltunk gyorsan telefonos fotót a Szintezési Ősjegynél bizonyíték gyanánt.

Továbbmentünk, át az erdőn, fel egy dombon, aztán felérve a füves részen újból kocogtunk. Átvágtatott előttünk két nagy őz, és odaértünk nemsokára az Angelika forráshoz. Itt még sikerült elcsípnünk a pontőröket, és kaptunk pecsétet a papírunkra.

Aztán tettünk egy kis kitéről a "Vár a Pákozdvár" túra miatt, hogy azt is letudjuk. Meg is kaptuk a szép kitűzőnket, és még egy sportszelettel is megleptek minket.

Sok túrázóval, és sok kisgyerekkel találkoztunk útközben. Nagyon jó idő volt, melegen sütött a nap.

Visszatérve az Angelika forráshoz már lejtő következett, azon végig kocogva beértünk Sukoróra. A falu szélén Jocóval, és kis családjával találkoztunk. Ők is a gyermekükkel túráztak.

A célban megkaptuk a kitűzőnket, én ettem egy májas kenyeret, ittunk teát, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk. :-)

Azt hiszem tettünk az edzettségért ezen a hétvégén.