Kincsesbánya 30

Már régóta vártuk ezt a közeli túrát, melynek nagy része ismert terep számunkra. Előre elterveztük, hogy futni is fogunk, csak a jó időért kellett esedezni.

Szombat reggel B.Feri jött értem kocsival, Macival, és Judittal megspékelve. Macival mindenféle kupákra beneveztünk, majd nyolc óra előtt picivel már sprinteltek is a többiek hegynek felfele. Én kicsit elbambultam, és később kezdtem el kocogni, de a hegy derekán beértem Juditot. Akkorra már a fiúk eltűntek....

Kellemesen kocogtunk Judittal, egészen a Kincsesbánya-Bakonykúti műútig, de onnét aztán iszonyú sáros terep következett. Sajnáltam a majdnemúj futócipőmet. :-((

Az első ellenőrzési pontnál ha jól emlékszem máris kaptunk egy balaton szeletet, és rengeteg túratársunkat lehagytuk. Ismét jól futható terep jött, aztán nemsokára elértük a Csurgói tavat, és aszfalton tudtunk továbbhaladni. Kocogásunk tempóját jól jellemzi, hogy egy gyalogos pasast alig tudtunk lehagyni.

Beértünk a Gaja-völgybe, ahol a Pisztrángosnál volt az ellenőrzőpont. Némi üdcsit magunkhoz vettünk (én egy részét 50 Ft-ért ki is engedtem) aztán tovább a Gaja-völgybe, a patak mentén. Itt már inkább gyalogosra vettük a tempót, ifjú barátném bizony nem bírta a futást.

A Varjúvárnál ismét utolértük a pasast, aki gyorsabban gyalogolt, mint ahogy mi futottunk. :-)A hegyre fölérve már egészen jó volt a terep, köves, leveles, nem volt sár. Néhány kerítésen átmásztunk, és leértünk a Bodajki sípályára. Most aztán "szakértő" szemmel néztem, hiszen egy kicsit (Jóságos Vajdaúrnak köszönhetően) én is tudok már síelni. Megállapítottam, hogy ha lenne hó, itt simán le tudnék siklani. :-))  De hó nem volt, sőt, egészen jó idő kerekedett. Nem kellett sapka sem, kesztyű sem.

Beértünk a faluba, és örömmel vettem észre előttünk szokásos nagy zsákjával haladó Atis barátomat. Aztán kocogni kezdtünk a járdán, Atis meg loholt mögöttünk. Próbálgatta ő is a kocogást. Dícséretére mondom, végig bírta velünk. (Igaz a másnapi túrára már nem jött el, talán mégis jól lefárasztottuk)

A faluban ismét ellenőrzési pont volt, a Gaja-vendéglőben kaptunk pecsétet. Aztán felmásztunk a Kálváriára, onnét vissza az erdőbe. Az Alba-Regia forrásnál kaptunk egy csokit. Következett egy kis emelkedő, majd a lejtőn lefele eszembe jutott, hogy férjem és lányom is indult a rövidebb távon, talán itt kéne velük találkozni. És lám így is lett. Megláttam őket szembejönni. (Akkor még nem tudtam, hogy rosszfele jöttek)

Völgynek lefele ismét kocogtunk picit, kissé el is kavartunk, de talán csak 200 métert. Ezután kerítésmászás, majd nyaralóházak, aztán kis kerülővel elértük a tavat. Megkerültük a sáros úton, bementünk a Becsali csárdába pecsétért, aztán lekocogtunk Kincsesbányára az aszfaltos úton.

A célban már kipihenten várt minket Feri is, Maci is. Teáztunk, ettünk egy kenyeret, és örültünk, hogy az időnk: 4 óra 17 perc lett. Azért mégsem voltunk gyengék. Igaz, csak 27 km volt a táv, és 386 m a szint. Valahogy sokkal többnek tűnt mindegyik. Talán a sár miatt. Vagy még most kezdenek az izmaink ébredezni a téli álmukból.

Kis családom is sikeresen teljesítette a 18 km-es távot. Mi lányok pedig csak félórával maradtunk le Macitól. Aki szintén félórával lemaradt B.Feritől. De mindig megmagyarázza. :-))

Fehér-Vár-Palota 40, nagy szélben...

Már jó tíz perce toporgok. Nem jönnek. Kiszúrtak velem. Elaludtak. Ki-be mászkálok a Polgármesteri Hivatalba. Türelmem fogytán. Hülye ismerősökre bukkanok. Fúj a szél is. Kezdek aggódni.

Aztán a sarkon feltűnik egy fejkendős férfi. Lábain feszül a futónadrág. Minden izomforma kirajzolódik...

Mellette egy feketébe öltözött férfi. Messziről világít kék szeme. Szája fülig ér, nevet.

Jó nap lesz ez....

A három túrázó elindul az Országalmától a Fő utcán keresztül. A Rózsaligetben romantikus fílingem lesz, mindig itt akartam egy (két) pasival sétálni. Mondjuk nem hajnalban hűvös szélben futásnak is beillő tempóban.

Hamar kiérünk a városból, elhagyva a Bregyó-köz hajléktalanok lakta területét, átbújunk a Hármas-híd alatt. Maci szerint - gondolom már felismertétek, mint egyik főszereplőt - tavaly nem kellett még lehajolni, de azóta új utat csináltak. A beígért nádas melletti sáros terület inkább vizesfüves, és csak itt - ott sáros. Moháig nagyjából így jutunk el.

A kultúrházban finom teával várnak minket. Kell is, mert a falut elhagyva egy nyílt mezőn haladunk, ahol orkán erejű szél tombol.

Tyű de jól érzem magam - mondja a másik főszereplő (ki nem fogjátok találni, hogy Tamás az).

Hát én nem érzem magam tyű, viszont a széllel annál inkább meg kell küzdenem. Mégiscsak van értelme a 90 körüli kilóknak. Az én 52-met billegteti a szél erősen. Azért eljutunk Iszkára, ahol a Duzzogó előtt kapunk pecsétet, és elkerül minket két állig futónak öltözött pasi. Én futónak nézem őket, Maci pancsernak. Tamás nem nyilatkozik.

A nyílt rétet elhagyva morgóhörgővicsorgó kutyás kerítés mellett haladunk, ahol Maci megjegyzi, a végén nincs kerítés. Egy pillanatra megrémülök, aztán rájövök, csak saját magát szórakoztatja.

Az Iszkaszentgyörgyi kastély mindannyiunknak ismerős, de most csak egy pecsét erejéig élvezzük szépségét. Viszont a körülötte lévő parkból minden szépséget magunkba szívunk a szemünkön keresztül. Gyönyörű az erdő, régi kőhidak vannak, borostyán és sárga levélszőnyeg előttünk. Nagyon szép rész. Egy erős kaptató következett, ahol éppen el akartam már fáradni. De nem mertem, mert Szilvi nevű futóismerősünk éppen hegynek futva került el minket.

Felértünk a Kőasztalhoz, aztán még egy kis domb, és már látszott is a panoráma. Szép kilátás nyílt a környékre. Olyan szépen sütött a nap, emlegettük is Vajdaurat, bánhatja, hogy nem jött el. A Csóri dombtetőtől szinte egyáltalán nem volt már sár, hiszen sziklás fennsíkon mentünk, és csodaszép szurdokvölgyekben. Csóron a lovardánál leültünk egy jó kis hagymás zsíros kenyérre, ittunk hozzá borzasztórossz narancsszörpit, és kiröhögtük az éppen megérkező két futópasit.

Vissza a dombokhoz, sziklákra fel, sziklákról le, aztán fel, aztán le, aztán megint, és szépen lassan (illetve egy fenét lassan, inkább gyorsMacitempóban) elértük a Baglyas alján lévő pontot. Gyorsan elfelejtettem az állandóan piknikezésre csábító kis sziklás szurdokokat, és szép területeket, mert megint megkezdődött küzdelmem a széllel.

Kaptunk egy csokit, amit azonnal el is fogyasztottunk (Maci 0,2 mp, Tamás 0,5 mp, én 3,5 perc). Kellett is, mert innen fel a Baglyasra, olyan erősen kellett a széllel szemben menni, hogy alig bírtam utolérni őket. Illetve nem is értem utol, csak megvártak. :-o)

Közben ronda fekete felhők voltak mögöttünk, oda sem mertem nézni. Miközben ereszkedtünk le az Inotai készenléti lakótelephez, fincsi sziklás csúszós meredeken, a bokám is megkapta a magáét egy észre nem vett gödörben.

No, Inota után kezdődött a tánc. Fújt a szél, eleredt az eső, talán még picit havas is volt, mindenesetre keresztbe esett az biztos. Felhúztuk és állig bekötöttük az esődzsekit, és énekelni kezdtünk. Egyáltalán nem volt rossz kedvünk tőle, pedig Macinak már megint fájt a talpa, nekem a bokám, Tamásnak nem fájt semmilye.

Megint emlegettük Vajdaurat, hogy kimarad minden jóból, pl. még az éneklésből is.

A következő etapon - az inotai víztározónál - kaptunk a pecsét mellé egy jó kis banánt, amit azonnal elfogyasztottunk. Jó kemény volt, friss, lehet, hogy jó lett volna másra is, de mi megettük. :-o)

Egy rövid, de nagyon meredek domb következett, aztán rét, mező, (ja, lehet, hogy itt kezdtünk el énekelni) és nemsokára beértünk Palotára. Táv: 40,2 km, időnk: 7 óra.

Aztán megérkeztek a futók is. :-o)

A Faller Jenő suliban megkapta ki-ki a maga kitűzőjét, kaptunk egy Pi-vizet (Lehet, hogy a Pi után van még valami, csak nem merték ráírni?) és megvártuk Idősebb Macit, aki egyáltalán nem hasonlít ifjabb Macira, (legfeljebb annyiban, hogy morcos) és sitty-sutty már haza is érkeztünk.

(Macipapának köszönet a fuvarért, jó meleget csinált nekünk a kocsiban!)

No és mi következett? Vajdaur emlegetése a haaataaaalmaaas fííííínom pizzák megevése közben.

Hát ennyi...

Crossfutás - Székesfehérvár- Aszalvölgy

Vasárnap 11.05-kor elrajtoltunk Macival a Futapest szervezésében bonyolított crossfutáson. Bizony nem a 10, hanem a 3 km-es távon. :-o)

Maci pihenőkorszakát éli, én pedig mint tudjátok, hosszabb távra nem merészkedem. (még)

Nos, a nem túl sok induló elrajtolása után magam is a srácok után iramodtam. 100 méter után rájöttem, a fiúk tempója nem az én tempóm. Macit is csak távoli ködként láttam, viszont a kevés női indulóból nem sok volt előttem.

Igyekeztem amennyire csak bírtam, és mint eddig mindig se előttem se mögöttem senki. Úgy látszik egyedi tempóm van, ez másnak nem fekszik. :-)

Jó nagy szél volt, éreztem, hogy fájni kezd a torkom. Nos a táv rövidsége miatt sok minden más nem is történt. Próbáltam az előttem futó hölgyet beérni, reméltem, hogy majd fárad. De nem. Ő még jobban belehúzott, én pedig láttam, hogy már csak második lehetek. :-)

Aztán az egyetlen kicsi domb tetején Maci megvárt, neki nem ment a futás, és együtt befutottunk a célba.

Jó bő órát vártunk az eredményhirdetésre, és - Vajdaúr ezt külön neked írom - érmet akasztottak a nyakamba. Szép ezüstöt. Meg még ajándékot is kaptam. Meg még a sorsoláson is nyertem ajándékot.

Megszereztem életem első futóérmét. Örültem. Macinak a biztatásért odaadtam az egyik nyereménycsokit. :-)

Hát, 3 km-ről is ilyen sokat lehetett írni. És azt még le sem írtam, hogy a nők között összesen öten indultunk. De hát lehettem volna ötödik is. És különben is. A győzelem a fontos, nem a részvétel. :-)

Itt ragadom meg az alkalmat, hogy mindannyiunk nevében megköszönjem Vajdaurnak az ötletem csodás megvalósítását a bébielefántok statisztikájáról. Ebben a sportban vitathatatlanul Te vagy a legjobb. Köszönjük Gábor.

Cserhát 40

A fehérvári túrás különítmény ezúttal a Cserhát dombjait hegyeit mászta meg. Vasárnap kora reggel arra riadtam, hogy már Alsótoldot elhagyva egy erősen meredek hegyen kaptatok fel, és lassan a seggemen szedem a levegőt.

Macival együtt indultunk, Pucut-nyulas Ferike előttünk járt. Annyira langyos és párás volt az idő, hogy az első hegy tetején máris vetkőznöm kellett. :-))

Mindjárt a túra elején magával ragadott a Cserhát szépsége, és az ősz utolsó villanásai. Gyönyörű sárga-barna-bordó falevelek, sokszínű, zöld fenyővel tarkított erdők, hegyek, dombok, nagyon szép látvány volt végig.

A tehenekkel dúsított réten áthaladva azért némi sártenger is adódott, viszont nagy örümünkre nem esett az eső. Kicsit rosszul esett (nem nekem) az aszfaltos út ahova kiértünk, mert Macinak még a Bécs-Budapestről visszamaradt lábfájásai voltak. (Amik a túra végére egészen érezhetően átmentek talpfájásba) A második etap a Tepke hegyen volt, bár a kilátóba nem mentünk fel, több helyről is gyönyörű volt a kilátás. Elég meredek köves lejtő következett, vigyázni kellett a lábakra, mert csúszott a talaj.

Nem is értem, a futók hogy tudtak olyan gyorsan haladni. Szerintem kész életveszély futni ilyen terepen.

A másik fontos megállóhely, nagyjából a táv fele Hollókőnél volt, ahol ittunk egy kólát, én még egy kávét is, és örültünk az ismerősöknek. Maci - Szilvinek örült Tatabányáról, én meg az Ozorai túrán megismert szervező fiatalembernek. Pontosabban mondva azt hiszem fordítva történt, mert ők örültek nekünk. (Még szép!) A kocsma után bevettük a várat is, amit már mindketten láttunk, tehát nem is időztünk ott semmit sem.

 Elég sokan voltak a túrán, mivel más túra nemigen volt, és több táv is adódott ezen. Szóval sok embert kikerültünk, és egészen a végéig szinte mindig haladt előttünk-mögöttünk valaki. Én igazából nem szeretem a zajos embereket az erdőben, de itt kikerülhetetlen volt egy darabig. Egészen élveztem a túra vége fele a kettesben történő csendes haladást, meg Maci sztorijait. Pl. azt, amikor kupit hagyott otthon, mielőtt túrázni ment. Mindent széthagyott,  alsógatya a tűzhelyen, stb. és anyukája rémülten telefonált neki: "kisfiam betörtek hozzád"!. Na ennél a poénnál olyan jóízűt nevettem, hogy csak úgy zengett az erdő.

További hegyeket megmászva, és sáros legelőket átszelve Cserhátszentiván előtt majd után  megeredt az eső. Felhúztuk az esőkabátot, és baktattunk tovább. Én arra készültem, hogy végig esni fog, szinte már hiányzott is, hogy így legyen. Míg felmentünk a faluban lévő kilátóhoz, el is állt, és nem volt semmi komoly eredménye.

Ezután következett  a túra legszebb része. Egy patak mellett haladtunk végig, tiszta romantikus fílingem volt, nagy mohás kövek, csordogáló kispatak, előttünk gyönyörű sárga levélszőnyeg. Mindketten nagyon élveztük ezt a részt.

Miután vége lett a szurdoknak, megláttunk egy félig összedőlt hidat. Maci szólt, azon fogunk átmenni. Röhögtem. Azt hittem viccel. De nem viccelt.

Tényleg ott kellett átmenni, jó nem volt vészes, de eléggé elrettentő látvány volt úgy hirtelen a ledőlt fahíd, középen összeomlott kőtámfallal. Pucut-nyulas Ferike fényképezett sokat, majd ide beszúrjuk a híd képét. Látnotok kell. Még jó, hogy nem volt alatta nagy víz.

A további út egy más jellegű szurdokon haladt, az is nagyon szép volt, itt már voltak sziklafalak is, nemcsak patak. De annyira párás volt az egész szurdok, hogy a sok-sok frisszöld moha nagyon szép látványt nyújtott a színes levelek mellett. Volt még egy-két rozzant fahíd, aztán kiértünk az erdőből. Mégegy sártenger következett, aztán ismét Cserhátszentiván, és onnan már aszfalton visszamentünk a kiinduló pontra.

Macinak itt már eléggé fájt a talpa, nemigen vágyott az utolsó kilométerekre.

A suliban beteáztunk, ettünk zsíros meg lekváros kenyereket, sztoriztunk még Ferikével, aztán irány haza.

Nagyon szép túra volt.

Vértes 50 helyett 30

Szombat reggel 7.15.  Telefon Macitól: késnek. Fuvaros B.Feri. Érkeznek házunk elé: 6.30. Utasok: B.Feri sofőr, Maci elsőutas (jó dumája a hányok hátul) Hátsóutas: Erzsi, és bájospofijú Judit. (Befont hosszú barna copffal)

7 órakor már Gánton voltunk, ahol csatlakozott még Attila barátunk is, hogy a lányoknak legyen férfikísérője az 50 km-es túrán. Mert ugye B.Feri és Maci futni indultak szintén 50 km-re.

Az idő kellemes volt, a társaság elsőosztályú, tehát túra indul.

Kb. 2. km- után éreztem, hogy begörcsöl a bal lábam. Kicsit fájt, de hát a "menni kell" szindróma miatt nem foglalkoztam vele. Egyébként is elvarázsolt a Vértes erdeje, Ati kedvessége, és Judit bohém jókedve. Az első ellenőrzési ponton túljutva megint görcsölni kezdett a lábam, aztán mire a másodikhoz értünk, már nagyon fájt.

Hiába a jó társaság, a szép táj, fájós lábbal nem vigyorog kellően az ember. Ekkortájt érkezett Macitól egy telefon, miszerint neki meg a térde, meg a feje, meg az akármije nem jó, átnevez a 30-ra. Megörültem a gondolatnak, amit már eddig is én is fontolgattam, és megbeszéltük, hogy Kőhányásnál megvár minket.

Addig aztán elsántikáltam, kisebb nagyobb görcsökkel, sőt még egy kedves túrázóhölgy szakszerűen meg is masszírozta a lábam, és megállapította, hogy tényleg behúzta a görcs.

 Na ennyit a lábról, több szóra nem érdemes, igaza lett Vajdaurnak, aki azt mondta nem szabad túlterhelni, mert baj lesz belőle. Kőhányásnál Maci kissé türelmetlenül várt már minket, állítása szerint egy órája (szerintem túlzott) és onnan szétváltak útjaink. Hűséges kísérőnk Ati bekajált a kenyerekből és továbbballagott az 50-es távon. Mi pedig némi frissítő ásványvíz után átnevezve szégyenszemre a 30-as távra elindultunk vissza Gánt felé.

Meg kell mondjam restelltem ezt az átnevezést, de igaz ami igaz, már eredetileg is nagyobb kedvem lett volna a 30-as távú túrához. Szóval innen tovább, jó melegben, sántán, viszont nagyon vidáman. Maci elemében volt, (biztos ő is örült a rövidebb távnak) és jó sok viccel szórakoztatott minket. Persze többnyire - mivel két lányt kellett szórakoztatnia - kétértelmű viccek voltak. :-))

Egy óra előtt beértünk a célba, tehát 6 órán belül voltunk még így is. A lábam addigra már tényleg nagyon fájt, de Judit végig sajnálgatott, és ez sokat segített. Macitól a szokásos biztatás hangzott el, azaz semmi. :-)

Célba érve kissé csalódott voltam, mert az 50-es és 30-as táv kitűzője ugyanolyan volt, tehát még jobb is hogy nem mentünk többet. Én ugyan kezdő túrázó vagyok, de a célban eddig mindig adtak valami kaját, itt második csalódásként ért, hogy nem adtak semmit. Még egy pohár vizet sem.

Viszont útbaigazítottak, merre találjuk a kocsmát. Ott aztán be is vágtunk egy pofa sört Judittal, Maci a szokásos fél liternyi hideg kóláját, kaptunk egy fánkot a kocsmárostól, és vártuk B.Ferit, aki lassacskán ugyan, de megérkezett az 50-es távról. (Fene jól bírja ezt a futást ez a fiú)

Kis punnyadás, beszélgetés után visszaindultunk Fehérvárra. Összességében jó kis nap volt, főleg hogy délután a túrát megfejeltük még egy jó kis kézimeccsel (Naná, hogy a Cornexi nyert) meg egy fincsi fagyizással.

Vasárnap még elmentem egy gyenge 50 km-es Somló-kerülő bicajtúrára, de most aztán pihentetem a lábam a félmaratonig.  Hétvégén úgyis Nagyatád, a szurkoláshoz meg nem kell láb. Aztán majd áztatom a fini tengervízben. :-)

Egyébként - hála a sógoroktól kapott jó kis izomlazító balzsamnak, meg a masszőrnek - már nem fáj.

A túra képeit http://fotoalbum.hungarotel.hu/kertiati2007/1398#2 szokásos helyen nézhetitek meg, hála Attilának.

Éjszakai túra a Gaja-völgyben

Szombaton este 8 óra körül érkeztünk Macival a túra helyszínére, Bodajkra. Előtte ugyanis az Ultrabalaton szurkolótáborát erősítettem, (a bejegyzésekből ítélve: szóra sem érdemes) míg Maci két futás közt volt éppen.

Megkaptuk a kis helyes rejtvényfeladványunkat, meg az útvonal leírását, és elindultunk a mini 12 km-es távon. Lévén, hogy neki még vissza kell mennie vonattal Fonyódra, és aludnia is kellene.

Szorgosan olvasgattam a táblákat, és igyekeztem lépést tartani túravezetőmmel, aki már a rejtvényektől kissé ingerült lett. Egészen jól haladtunk a szürkületben, megtaláltuk az ellenőrző pontot a völgy mindkét végén, és következett az igazi éjszakai kalandtúra.

Mivel mindketten jól ismerjük a völgyet, már a visszaút elején eltévedtünk. Akkor még csak kis plusztávot kellett megtennünk, és a sötét miatt felkerültek fejünkre a lámpák is. Úgy éreztem magam mint a tehén a hámba fogva. (Szerintem úgy is nézhettem ki) A leírás szerint kerestük a haladási irányt, de nem vezetett eredményre. Javasoltam egy másik utat, amit ismertem. Felmentünk a hegytetőre, le a völgybe, aztán Maci úgy döntött nem jó a jelzés színe, menjünk vissza. Fel a hegyre, le a völgybe. Az nem számított, hogy én tudom, hova lyukadunk ki. A leírást kell követnünk, kaptam az utasítást. 

De az ő szerinte helyes út, ismét kudarcba fulladt. Egy darabig ugyan követtük a jelzést a fákon, de mivel kiértünk egy hosszú rétre, ott már eltűnt a jelzés. Végig a réten holdfényben, csalánban, aztán Maci begurult, hogy itt sincs jelzés, és visszamentünk, végig a réten, holdfényben, csalánban.

Volt egy gyenge próbálkozásom, hogy talán az erdő felé kellene menni, ott lehet esetleg a kerítés, amit keresünk, de ki lettem oktatva: éjszakai túrán, térkép nélkül, jelzés nélküli úton nem megyünk!

Mert hát a térkép. Hm. Maci ugyan magához vette induláskor a Keleti-Bakony térképét, de ki nem nyitotta egészen. Hát persze, hogy a Gaja-völgy nem volt rajta.

Az idő már 10.30 körül járt, a 12 km-re  rádobtunk még vagy ötöt. Tök sötét volt, pótelem a lámpába ugye semmi, térkép nélkül, érthetetlen útvonal leírással a kezünkben.

Maci irdatlan káromkodást nyomott le. Volt abban minden. Anya leborulva, meg valami, ami büdös, de úgy jól kicifrázva. Sajnos nem mertem hangosan röhögni. :-))

Aztán Maci éppen térerőt csípett el, és megszólalt a telefonja. Kedves Bébielefántos Ultrabalatonos társai hívták, vajon mikor ér vissza, stb. Nem sokat hallottam a beszélgetésből, de az ugyebár kiderült, ebből mai visszautazás ugyan nem lesz. Lenyomott még egy rövidebb és nem túl dizájnos káromkodást, aztán elindultunk azon az úton, amiről még nem jöttünk vissza.

Én végül is vidám voltam, nem készültem sehova, legfeljebb szurkolni másnap. Azt meg álmosan is lehet. :-))

Szerencsénkre találkoztunk egy tapasztalt öreg rókával, akinél volt térkép, és a fiúk együttesen kiókumlálták merre is kell mennünk.

Most persze kiderült, hogy arra, amerre én mondtam. Maci rám nézett, és ezt mondta a tekintete:"meg ne szólalj, nehogy azt mondd, én tudtam"....

Szóval csendben kárörvendtem, és belehúztunk az utolsó kilométerekbe.

Be is értünk hamarosan a célállomásra, a kutya nem kérte tőlünk - a végül is sikeresen megfejtett - rejtvényt. Kitűző feltűz, és már tűztünk is haz, hiszen majdnem éjfélre járt az idő.

Én biza megettem volna azt a virslit amit kínálgattak, éhes voltam, de hát mit tehettem.  Jöttünk és kész. Itt kívánom megjegyezni, ennyiben én is hozzájárultam a fogyiversenyhez. :-))

Végül is nem ment el a kedvem az éjszaki túrától, jövőre is jövünk eltévedni. Maci kibökte, ezen a ponton ahol most, tavaly is eltévedtek.

Minden jó, ha jó a vége, másnap reggel mentünk a Balatonra. A többit tudjátok.