Hősök Túrája

A Hősök Túrája 100 km, Óbudavár - Kab-hegy - Somló hegy - Óbudavár útvonalon, 2600 m szinttel, kb. 65 km aszfalttal. Megcsináltam. De nem érzem, hogy hős lennék.

Talán akaratból vizsgáztam jól, végül is nem voltam benne biztos, hogy meg tudom csinálni. Csak egyszer gondoltam arra, hogy hazamegyek, a Somlónál, 56 km-nél, félve az éjszakától. 56-ig, és nappal, biztos voltam magamban.

Igazából ami nekem nehéz volt, nem a gyaloglás, hanem az éjszakázás.

A túra szombat reggel 10-kor kezdődött, talán 22-23 fő volt, azt hiszem ketten vagy hárman adták föl. Én Attilával mentem, és másnap reggel 8.30-ra értem be.  22 óra gyaloglás. A 30 percet nem számolom, mert azt elkavartam a végén egy hülye telefon miatt.

Részletes beszámolót nem írok, akit érdekel igazán a ttt-n  írtak róla páran. Talán inkább azt, ami lejátszódott bennem, és talán a holtpontokat.

Nappal nagy szél volt, de kellemes idő, és nem volt különösebb baj. Az utat nagyrészt ismertem. Nekem a szervezés, a szervezők, az ellátás tökéletes volt. Ugyan senki nem buzdított, ez jólesett volna, de hát biztosan azért nem, hogy még nehezebb legyen. Gyakorlatilag végigettem-ittam a túrát, okosan mindig arra gondolva, nehogy Vajdaurat követve bedőljek az árokba.

Éjszaka meg csak azért ettem, hogy ne aludjak el. Éjjel nagyon hideg volt, főleg hajnalban, de vittem kesztyűt, sapkát, meleg cuccot, nem fáztam. Nagyon sötét is volt, aminek következtében hanalban egyszer megijedtem attól, hogy ufók jönnek. Tényleg megfordult a fejemben egy mozgó fehér felhőjellegű valamitől, hogy hátha tényleg léteznek.

Na- gondoltam pont most visznek el valami jó kis szextúrára? Ilyen fáradtan semmire sem vagyok képes.  De Ati megnyugtatott, diszkófények. Egyébként 60-tól 100 km-ig, szerintem csak kétszer beszéltünk. Akkor is két szót. Mindketten elmerültünk a magunk mélységébe. Az erdőből furcsa ordítások, állathangok jöttek, és sokáig mentünk két sötét erdő között valahol Padragkút és Pula között. Féltem egy picit.  Jó, mondjuk nem voltam egyedül. De egyedül féltem volna. Bár lehet, hogy akkor gyorsabban megyek. :-)

Nem akartam sietni, csak a szintidőn belül akartam teljesíteni. Azt hiszem ment volna picit gyorsabban is. Hajnalban már nagyon álmos voltam, szerintem néha bealudtam, mert mindig arra riadtam meg, hogy lelépek az út széléről. De lehet, hogy csak álmodtam.   Engem nem a gyaloglás, az álmosság fárasztott.  Nagyon szerettem volna leülni egy picit, de nem volt hova. A vizes fűbe meg nem akartam. Meg Ati csak ment, hát én sem ülhettem. Nem tudom melyikünk húzta a másikat, mentünk együtt szépen, szavak és minden megbeszélés nélkül. Nem tudom mennyit nyavalyogtam. Nincs is jelentősége, senkit nem érdekelt. De az is lehet, hogy nem is nyavalyogtam. A végén biztosan én húztam Atit, mert amikor szagot kaptam, hogy mindjárt vége, megindultam veszettül. Árkon-bokron (végre nem aszfalton) keresztül, nyakigérő vizes gazban, szántáson és kukoricáson. 95 km-ig tiszta volt a cipőm meg a nadrágom, mire beértem, úgy néztem ki, mint a disznó. Mármint a ruhám.

Kiszámoltam, hogy kb. reggel nyolc körül fogok beérni, és éjjel kettő-háromig nem is volt nagy gond. De onnantól kétségbeesve nézegettem az órámat, hogy még mennyi van hátra. Nem is km-ben, időben számoltam. Mondom, az éjszakázás esett nehezemre. Annyira lefeküdtem volna aludni. :-(

Egyszer csak beértem, Atit a végén már nem volt türelmem megvárni, picivel utánam érkezett. Én már javában teáztam, és faltam a virslimet. A férjem őrülten várt, és nagyon büszke volt rám.

Én nem vagyok büszke magamra. Lelkileg nem lehet megerősödni. És én azért akartam megcsinálni. Tehát nem volt sok értelme....

Ami pozitív volt: a két szervező: 1. Attila, reikivel segített, és talpat masszírozott nekem a Somlón. 2. Imi, nagyon jó pasi. :-)

Ami negatív volt: majd mindenki volt már százason, és ez már az elején elvette az önbizalmam. Rengeteg gomba volt úton-útfélen, jóféle őzláb, cseperke, csirke-gomba, és nagyon szerettem volna szedni, de nem volt rá idő.

Eredmény: Csak a legkeményebbek képesek rá állítólag! Viszont lett egy vízhólyagom, ami gyakorlatilag a fél sarkam, és most éppen vérhólyaggá változott. Ezenkívül bevizesedett a bokám, ami még nem múlt el. Viszont nem fáj semmim. A derekam fájt úgy 70 km-től, de amint leültem, el is múlt. A lábam: miután hazaértem, pihentem, akkor mondjuk alig tudtam lábraállni, de azért másnapra jobb lett, tegnapra meg már elmúlt.

Hát ennyi. Legközelebb 100 km-re, csak a Szondi 100-ra készülök Macival. Tőle utólag és nyilvánosan is elnézést kérek, hogy nem avattam be a hülyeségembe. Lebeszélt volna. Tehát bocsánat Maci. Neked köszönhetem, hogy egyáltalán túrázok. Köszönöm.

És minden jó, ha jó a vége...... hajrá srácok, csináljátok utánam! :-))