Kincsesbánya 30

Ezt a túrát a Margita-terepmaratonhoz felkészülésnek szántuk.

Tamás és Maci értem jött reggel, és amíg a reggelimet majszoltam, le is beszéltek azonnal a rövidebb távról. Mondván a felkészülés az nekem is az, tehát menjek velük, utánuk, ahogy sikerül.

A rajtban félórás sorbanállás után könnyű ruházatban, (ami nálam egy alsó trikót és egy polar pulcsit jelent) sapkában kesztyűben indultunk el. Sok-sok ismerőst üdvözöltünk (főként Maci) és örültünk a hóesésnek. Mert ugye az sokkal jobb, mint az esőesés. :-)

A srácok ígéretükhöz híven egészen a Szeg-hegy tetején lévő első pontig gyalogoltak, ahol előrementem és elkezdtem a futást. Még lendületben voltam, mondták is a srácok, hogy alig értek utol. Aztán elértük az aszfaltút keresztezést, utána egy picit fagyos talajon kerülgettük a túrázókat, majd a lejtőnek ismét jó tempóban tudtam futni.

Azért itt már elhagytak a srácok, (mert ugye sokkal sokkal ügyesebbek, ami ugye nyilvánvaló volt eddig is) de próbáltam őket nem elveszíteni. A második ellenőrzési pontnál a csokimat is elvitték, amit azóta sem kaptam meg.

Kis idő  múlva elértük a Csurgói tavat, aztán a nyaralókhoz felfele vezető úton már csak topogtam, mert nagyon jeges volt az út.

Picit bele kellett gyalogolnom, emelkedő is volt, nehezbbé vált a terep. De aztán az aszfaltúton ismét kocogásba kezdtem. Maci és Tamás türelmesen vártak, de itt fel lett szólítva, hogy nosza futás van a következő pontig. (A felszólítás nem Tamástól származott!)

A fiúknak nagyon jól ment végig, ezt többet nem is mondom, nem őket akarom dícsérni, hanem inkább magamat. :-)

A következő pont a Gaja-völgy bejáratánál volt, ahonnan jeges-havas nehezen futható terep következett. Bele is szakadtam egy pocsolyába, a cipőm beázott, de nem adtam fel, próbáltam lassabb tempóban, de kocogva haladni.

A szurdok nagyon szép volt. Csupa hó minden, a víz megáradva, vadregényes környezet tényleg. Nehezen tudtam haladni, (egy beszámolót olvasva más túrázó szemében nevetségesnek is tűnt ez, de én nem bánom) és arra gondoltam, azért is megyek, mert meg tudom csinálni. Végül is most kezdtem bemelegedni, és ha le is maradtam, azért a kocogást csak hébe-hóba hagytam abba egy picit, hogy pár lépést pihenjek.

A Varjúvárig még jeges kerítésen is át kellett mászni, ami aztán megismétlődött még párszor.

Itt bevártak a fiúk, felcaptattam utánuk a hegyre, és gyönyörködtünk a kilátásban. Nagyon szép havas volt minden, a fákon vastag friss hólepel. Egészen a sípályáig gyalogoltunk, mivel emelkedett a terep. Itt értük utol Atist, aki aztán csinált néhány fotót rólunk.

http://kincsesbanya30.kertiati.fotoalbum.hu/

Sajnáltuk hogy nem hoztunk gépet, mert annyira szép volt, és megörökítésre várt a tél. Dehát a futófelszerelést csak nehezítette volna. Meg különben is, tudtuk hogy Atis itt lesz. Tavaly is itt volt.

A sípályán lefutottunk, nem volt nehéz, sőt. Alig bírtam megállni a végén a lendülettől. A faluban is kocogtunk az úton, bár én itt jócskán lemaradtam, gyalogoltam egy sort, hogy pihenjek.

A Gaja vendéglő pecsétje után felgyalogoltunk a Kálváriára, ahonnét még egy darabig gyaloglás következett, mivel emelkedett, és én nem bírtam futni.

Aztán a lejtő, ismét kocogva, és a következő pontnál az Alba-Regia forrásnál beértük Juditék társaságát.

Ezután olyan nehéz talaj következett számomra, egy szántáson keresztül vezető mély árkos földút, aminek jeges volt a teteje, de ha beleléptem beszakadt és víz volt benne. Itt már teljesen el volt ázva a cipőm, bár ez különösebben nem zavart. Nagyon nehezen tudtam lépkedni, és ez volt a legfárasztóbb szakasz számomra.

Nem is volt ismerős a hely, aztán kiderült, el is kavarodtunk picit. De nemsokára rátaláltunk a helyes útra, és beértünk a Csurgói házikókhoz a falu szélére. Megkönnyebbültem hogy túl vagyok ezen a szakaszon, és kicsit pihenve beszélgettünk Judittal.

A srácok eltűntek a szemem elől, de már kezdett fájni a lábam, és nem tudtam őket követni. Az út viszont már ismerős volt tavalyról. A töltés következett, ami most egész jó terep volt, lassú kocogással próbálkoztam. Tavaly itt hatalmas sártenger fogadott.

A  Becsali-büféhez már úgy érkeztem, hogy fájtak a térdem melletti izmok, nem ment a futás. Pihentető gyaloglásra váltottam, megittam a srácok által szponzorált kólát, és útjukra engedtem őket. Gyalogosan vágtam neki a tópartnak, aztán az aszfalton adta magát egy kis lassú kocogás mégis. Így értem be most már a célig, picit még szóba elegyedve efemm-ékkel, aztán mivel négy órán belül volt az időm, nagyon meg voltam elégedve magammal.

A fiúk már kipihenten vártak, én meg átvettem az oklevelet, kitűzőt, és ittam egy fincsi teát.

Másnap szokás szerint úgy ébredtem, mint akit kerékbe törtek. De aztán ahogy felkeltem, járni kezdtem, és elmúlt...

Itt találtok sok-sok fotót a túráról:

 http://kb.pesza91.fotoalbum.hu/viewpicture/pictureid/5484127

SzuSóBuha

A hajnali fél ötös keléssel indul minden rossz. Magamhoztérés, összecuccolás, fürdő-wc projekt, aztán le a lépcsőn, várnak a srácok. Le a lépcsőn. Nem is egyszerű, roppannak a térdek rendesen. No, nem is tudom mire vállalkozom.

A srácokkal némi jégakku csere, meg hűtőtáska pakolás, aztán irány Pomáz. A srácok név szerint Maci és Tamás, már este terveket szőttek a logisztika kialakításához. Persze ezen azért történt némi hirtelen jött ötlettől való változtatás.

1. túra.

Pomázon a buszmegállóban letettük a kocsit, és várakozóálláspontra helyezkedtünk. Jött a busz, felfértünk, és Dobogókőig meg sem álltunk. Szurdok túra indul, nevezés gyorsan megy, poharakat osztanak - én nem kérem, mert tavaly is útban volt - és már indulunk is az első etaphoz. Valamilyen kilátó, néhány kattintás a fotómasinálval, pontőr egy szál se, megyünk tovább.

A kisdolgát mindenki elvégzi útközben, nekik könnyebb helyet találni, én vacilálok a gazos meg a gazos között. Nagy lejtő, kissé köves talaj, tavalyról már jól ismert útvonal. Maci a 42 km-nek vág neki, mi Tamással a 25-re vállalkozunk.

Hamarosan leérünk a Lukács árokba, pontőrrel még nem találkozunk, de lám, mi is ráérünk, mert itt libasorban tudunk csak lassacskán haladni. Csúszik is, sáros is, és van sok kezdő úgy látjuk.

Mecsekből és túrákról jól ismert masszőr barátunk is itt van, női személyek kezét fogva kivételesen lassan halad. Meg is kiabáljuk, de galád mosoly a válasz.

Mi elég ügyesen és gyakorlottan haladunk, csúszkálunk, mászunk a sziklákon és a patakmederben. Azért a jobb lábammal sikerült jól elmerülnöm bokáig. De sebaj, majd a nap megszárítja. Leérünk az árok aljára, fordulunk vissza a Rám-szakadékba. Tamást faggatjuk, hogy tetszik neki a túra, mert mi ugye sztároltuk, hogy nagyon szép. Ő egykedvűen hümmög, tetszik.

A Rám-szakadék elején találtunk végre pontőröket is, meg forrást, szörpikkel kirakva. Iszunk, megyünk. A létrán mászva lefotóznak, a tavalyihoz hasonlóan most is sötét lesz a kép. Van miért visszajönni jövőre. :-)

Végigmászunk, itt már elég gyorsan tudunk haladni, nincsenek előttünk sokan. Persze a Rám-szakadék vége még nem a végét jelenti, most egy jó kis kaptató következik a Rám-hegy tetejére. Ott is pontőrök, karamella osztás, tájképben gyönyörködés. Meg fotók. Szép a kilátás.

Itt találkozunk - ismét, a tavalyi túrához hasonlóan - Lacival, aki velünk együtt Fehérvári illetőségű. Tamást kivéve, aki Kaposvárról nyomja. :-) Már látom és emlékszem, pocsék terep következik, tüskés-gazos, csalános, és persze hegynek fel.

A Dobogókőre felmászni nem könnyű feladat,  főleg ilyen melegben. Azért nekiindulunk, mondjuk a hegy csak nekem nem a zsánerem, a srácok mennek bőszen. Néha hátranéznek, és megvárnak.

A Türring-sziklák előtt tériszonyt elűzendő még kézfogásos segítséget is kapok. Ez egy gyönyörű rész, Hegedűs Robi emlékével átitatva. Mi is megemlékezünk róla egy-két szóban.

A következő állomáshelyen csokit kapunk, befaljuk, hogy legyen erőnk a hegy tetejére felérni. Meg egy picit meg is éheztünk már. A hegytetőn beülünk egy bisztróba, hideg kólát vedelünk, és indulunk tovább. Maci maga mellett tartja Lacit, mondván nincs kedve a túra utolsó szakaszán egyedül menni, így mégiscsak jobb lesz. (No persze végül egyedül ér be, mert a tempóját ugyan ki bírja?)

Most lejtőnek indulunk, végig erdőben megyünk átalában, így nem zavar minket a  meleg olyan nagyon. Szép rész következik megint, hosszú alattomos és köves emelkedő, fel a Vaskapu sziklához. Néhány fotón megörökítjük magunkat, aztán lecsúszkálunk a meredek lejtőn.

Egy forásnál újabb pecsétet kapunk, iszunk, és picit napos rét átvágása után beérünk a Szurdokba. Végig fahídakon vezet az út a patak felett, ez már nem nehéz szakasz, és hamarosan vége is a 25 km-nek. A Szurdok alján etetőpont, Maci hamar továbbmegy, mi meg Tamással pihenünk, és eszünk. És én még eszek, még egy kenőmájas kenyeret hagymával, meg mégegyet uborkával, meg egyet paradicsommal.

Aztán befejezem, és megtudjuk hol a buszmegálló, s mivel pár perc van a busz indulásig, Tamással futva tesszük meg az utat a 800 méterre lévő megállóba.

Sajna, lekéstük mégis. Egy szimpla órácskát ücsörgünk a járdaszigeten. Kullancsokat sepregetünk le magunkról, aztán bebuszozunk Pozmázra. Én alig hallom amit Tamás mond, majdnem elalszom a melegben. Beérünk az autónkhoz, benzinkútnál láb és egyebek megmosása, átöltözés, és elindulunk Maci célbaérkezésének helyét megkeresni.

Néhány kör az ismerd meg Pomáz mozgalomban, aztán megtaláljuk a célhelyet, leparkoljuk az autót, és várunk. Közben befut Ernő, meg még néhány ismerős, picit beszélgetünk, és picit Maci elé indulunk.

Atis érkezik, de míg szóvaltartjuk, Maci is megjön.

Mosdás, logisztikai megbeszélés, és indulás a 2. túrára Tápiószelére.

2. túra

Pomázról át kellett autóznunk fél Budapestet, hogy az M5-ön keresztül leérjünk az Alföldre. Tápiószelén durván 7 óra körül landoltunk ha jól emlékszem, és megkerestük a Faház bisztrót, jegyeztük hollétét, majd megkerestük a vasútállomást is, ahonnan járatunk indult Szolnokra, a rajthelyre.

Mire mindent megnéztünk, vonatindulás, érkezési hely, kocsi leparkolás, stb, és felszedtük magunkra az éjszakai túrához való cuccokat, bizony majdnem 8 óra lett. Tamás már rám is szólt, hogy igyekezzek, mert én még pisilni, kenekedni akartam, de az állomás 2,5 km-re volt. Nos bemelegítésként erős tempóban odagyalogoltunk.

A vonat fél kilenckor indult, és bizony negyed tízre ért be Szolnokra. Már aggódtunk, hogy milyen sokat megyünk, és reménykedtünk, hogy kanyarog, meg nagy bő íveket tettek a sínekbe, és visszafele nem lesz ilyen hosszú az út gyalog. (De bizonyhogy az lett!) Némi öröm volt az ürömben, hogy a kalauznál tudtunk jegyet venni, illetve nem is adott jegyet, csak a jegyár harmadára lealkudott összeget tette zsebre. Mindenki jól járt, és boldog. :-)

Az állomáson már gyülekeztek az éjszaka vándorai, mi is gyorsan neveztünk, és elindultunk az itiner szerint. De aztán a városból kiérve az első tanyánál el is keveredtünk picit. De persze csakis azért, mert a többieket követtük. Aztán meglelve a helyes irányt, nekivágtunk a "Sóút"-nak, Szentiván éj jegyében.

Végtelennek tűnő földúton baktattunk. A telihold csak mese volt, kellettek a lámpák. A hosszú monoton időutazásban az izgalmat csak a kukorica-búza-napraforgó táblák váltakozása adta.

Az éjszaka 2 óra körülre tervezett érkezést már jó régen elvetettük, mert ez a 30 km sosem akart elfogyni. Nem beszélve arról, hogy Maci a hosszabb, 50 km-es távot akarta teljesíteni.

Egy kb. 7 km-es aszfaltozott út kivételével mezőkön mentünk keresztül, de az aszfalt is csak nekem volt vigasz. Tamás egy idő után már belefutott a gyaloglásba, nehogy elaludjon. Nekem már mindenem fájt, többek között a talpam, a térdem, és a derekam is nagyon. Agyban és lélekben teljesen jól voltam, Tamás is nyűgös volt, nem akarta, hogy beszéljek, sőt szerintem nem akart már semmit, csak azt, hogy vége legyen.

Maci meghalt. Eddig is tudtuk, hogy puding, de itt aztán végképp kiderült. Agyilag nem bírja a monotonitást, lábilag meg utálja, hogy nincs hegy. Szóval folyamatosan dumáltam neki, de azt hiszem ennél jobban túrát még nem utált.

Végül beértünk Tápiószelére, (fél négy körül) ahol Maci is úgy döntött, miután kellőképpen megfájdult már a talpa, hogy a virsli arcunkba tolása után marad velünk, elég lesz neki a "rövid" táv. Miután a kocsmában megkaptuk a kaját, oklevelet, kitűzőt, kivittünk még néhány sebesültet az állomásra, elindultunk következő túránk színhelyére: Budapestre.

3. túra

Hajnalban megálltunk az M5-ön egy parkolóban, Tamásnak már golyóznak a szemei, alig tud vezetni (küln köszönet neki ezért a fárasztó mutatványért) elhelyezkedünk, ami abból áll, hogy Tamás és Maci rámdönti hátra az ülését. Ők alszanak, én gubbasztok, az amúgy is fájós lábaimat nem tudom kinyújtani sehogy sem. Szenvedés, kicsi alvás. (Később kiderül, ők sem tudták kinyújtani a lábukat, nem csak én kínlódtam. Csak ők nem nyafogak.) Dudaszóra ébredünk, a szomszéd merci terepjáróban a megfáradt sofőr feje éppen a dudára esett. De ő nem ébredt fel nagyon, inkáb csak mi. :-)

Mosdó, próbálkozás a nagydolgainkkal, a nőiben nincs is víz, rettenetes helyzetek uralkodnak, így koszos lábbal dolgom végezetlenül öltözök át a Buda határán nevű túrához. Eszünk egy kis Macimama által pakolt fasírtot, meg előremagozott dinnyekockát, aztán el.

A logisztika itt sem egyszerű, bár Atis hajnali telefonja - miszerint ő is jönne - nagyban megkönnyíti a helyzetet. Tamás kirak minket a Camponánál, aztán elmegy Atisért a célhelyre, ami Ady liget. Fene tudja meddig kókadozunk Macival a Mc. donalds mellett, én már túl vagyok kávén, krumplin, nagydolgokon (ami itt a tisztaságnak köszönhetően simán ment) több ismerős köszöntésén, némi szundizáson is, mire megérkeznek a fiúk.

Végre nekilódulunk a felfele menő utcának. Majdnem 9 óra, a nap már erősen süt.

És innen következik a "szenvedés" nevű szakasz. (Sajna végig ez tartott) Marha meleg van, hegynek felfele megyünk, úttalan utakon meg járdákon át, míg elérünk a régi 70-es melletti Szobrparkhoz. Megcsodáljuk Lenin meg társai óriási szobrát. Itt még magamnál vagyok, majdnem élvezem a tovább Kamaraerdő fele vezető tanösvényt. A pontőrnek lehet, hogy még mosolygok is. De ez már nem biztos.

Aztán járda, jó meleg aszfalt, és fel egy jó meredek hosszú kaptató fel Csillebérc fele. Itt márl egyedül kullogtam a srácok után. Marha meleg van, (ja, mondtam már?) nem bírok már menni, de van aki még nálam is lassabb. Erőm fogytán, melegem van, de főleg nagyon nagyon álmos vagyok. Maci visszajön értem, felrángat a hegytetőre. Ígéri pihenünk, (most tényleg lassan ment, és tényleg betartotta az ígéretet!!) csak érjünk fel a túristaházba.

Ati tájékozódik, (ő éjszaka aludt, könnyen sétálgat) meghív mindenkit egy jó hideg kólára, kapunk pecsétet, de aztán ülve sem valami jó. Én bizony úgy is álmos vagyok.

Továbbmegyünk, itt már jórészt erdőben, hegynek fel, völgynek le. Egyszer finom őszibarackot kapunk, ettől kis időre erőre kapok. De aztán már a végét járom. A következő tisztáson míg a srácok pecsétet kérnek, én becammogok egy esőbeállóba, és keresztül fekszem a padon. Muszáj aludnom, feküdnöm, akármit. Bár nem fájt igazán semmim, a meleg annyira álmossá tett, nagyon nagyon várom már a végét.

A túra vége még mindig elérhetetlen távolnak tűnik. Az utolsó hét km sosem akar elfogyni. Megint egy nagy réten van a pecsételőhely, kissé vidámabban összeülünk, a pontőr felajánlja, hogy csinál négyünkről egy képet.

Utolsó négy km. Próbálok erőt venni magamon, és picit ráteszek a tempóra, már amennyire bírok. Arra gondolok mindjárt vége, és bedőlhetek a kocsi hátsó ülésére zsákmódjára aludni.

A hőmérő szerintem veri már a 34-et, az utolsó tartalékomat bedobva végül beérünk a célba. Tamás is belefásult, velem együtt várja a végét. Bár őt nyomasztja a hazavezetés ténye. Megértem. De valahogy k.rvára nem érdekel semmi. :-)

Átvesszük szépen türelmesen a járandóságunkat, végül is 80 km-t tettünk meg, oklevél, kitűző, kis füles szusóbuha kupa. (Hallani sem akarom a nevét!)

Aztán Maci jön. 98 km (A vasútra gyaloglással együtt megvan a SZÁZ!!!) oklevél, kitűző, nagyobb füles szusóbuha kupa.

Ezt is megcsináltuk.

De én soha többet!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Atis fotóz bennünket, kupával a kezünkben, mint a sztárokat, én már röhögve fogyasztom az előremagozott dinnyekockákat, meg a melegben egész nap állott fasírozottat. (Ugyan kit érdekel)

Végre elindulunk hazafele. Atist elvisszük a kocsijához a Camponás Meki mellé. A fiúk bemennek valamit falatozni, én kókadozok a kocsiban szemet becsukva. Maci meglep egy fagyival, azt hiszi életet lehet belém. De nem.  :-))

Érzékeny búcsút veszünk Atistól, aztán a hátsó ülésen majdnem hazág szundítok. Fehérvár előtt felébredek, s mivel látom Maci is alszik, bőszen beszélek Tamáshoz, nehogy ő is velünk tartson alvásban. De stramm srác, jól bírja. (Mint tudjuk Kaposvárig kibírta!)

Macinál kimászok hátulról, szennyeshegyek, kajamaradékok, büdös cipők kerülnek elő a csomagtartóból.

Könnyes búcsú, aztán örül mindenki hogy mehet a saját ágya felé!

Ui:

1. A Szurdok túrára jövőre kollektív szervezést indítok Bébielefántos és egyéb érintettek körében. Rendkívül szép túra!

2. A Sóút túrát másodszor is teljesítők rendes jelvényt kapnak. Maci nyilatkozata: kell a fenének! Én, lehet, hogy visszamegyek. :-)

3. Azt hiszem bébielefántos összetartásból jeles! Egy mindenkiért, mindenki a szusóbuháért!

Ozorai Pipo nyomában

Maci ezen a mai szép napon immár 35 éves lett!

Ennek örömére reggel negyed hétre a családommal együtt érte mentünk, és elvittük túrázni Ozorai Pipo nyomába! Nem akart ugyan jönni, esze-ágában sem volt túrázni, de mi nem hagytuk!

Igaz, lekenyereztük két doboz tiramisu fagyival, meg a kocsiban némi frissen sütött zsömlét is kapott, de még így is tiltakozott, hogy túrázzon a szülinapján. Főleg 30 km-t. De hát mit tehetett, belenyugodott. Ha menni kell, hát menni kell...

Simontornyán a várból indult a túra, a családom két tagja 15 km-re nevezett, mi Macival 30-ra. (Itt azért említést tennék B.Feriről is - akit hírből mindenki ismer - hogy ő is jött, Zsuzsa nevű ismerősével, de persze ők futva tették meg a 30 km-t, edzés gyanánt a jövő heti terep százra!)

Szóval elindultunk, az első emelkedő végéig, meg mégy egy picit együtt mentünk négyesben, aztán Macival megrántottuk a sebváltót, és kb. 6-os fokozatba tettük a lábbuszainkat.  

A lejtőkön még nagyobb sebességbe kapcsoltunk, kocogásra váltottunk. Az első frissítőponthoz ami 10,2 km-re volt Kisszékelyben, durván egy óra alatt értünk el. Megkaptuk és megettük a csokinkat, aztán továbbindultunk.

Az út löszfalak között mélyútban vezetett nagyrészt, voltak erdős részek, és néhány rét is. Nagyon kellemes idő volt, ami később már túl meleg is lett nekünk.

Nagyszékely volt a következő állomás, a 15 km vége, itt összefutottunk több ismerőssel is. Én ettem egy pici zsíroskenyeret, ittunk málnaszörpöt, aztán a kulacsomat is megtöltöttem, mert a folyadék erősen kellett a melegben. Persze Maci már karbatett kézzel toporgott....

Innen még egy kicsit aszfalton folytattuk az utat, de Maci többször is megjegyezte, hú ennyi elég lett volna. No persze a kupához minimum 20 km-t kell menni, olyan táv meg nem volt. Tehát marad a 30, amiből még a fele hátravolt.

Az aszfaltról letérve egy izgalmas rész következett, én ezt tavaly kihagytam, mert csak 15-ös bébitávon indultam, ugyanis pont a Hősök túrája után volt a Pipo, és nem vágytam többre.

Most izgatottan vártam az eróziós részt, nagyon érdekes, picit talán félelmetes is volt a 4-5 méteres leszakadt löszfalak melletti ösvényen haladni. A nagy gaz ugyan nem tetszett, és figyelni is kellett, mert a vízmosás mindkét oldalról támadott.

Érdekes, és izgalmas volt, hogy mit tud művelni az eső meg a víz. Kiértünk az erózió végére, és egy hosszú szántóföld után ismét mélyúton haladtunk jó sokáig. A lejtőket megfutottuk, aztán Miszlára beérve Zsuzsa is utolért minket, majd a kocsma után - ahol jó hided kólát ittunk - el is hagyott.

Miszlán volt egy ellenőrzőpont, ez már 21 km-nél volt kb. Most jött a legnagyobb emelkedő, bár végig voltak alattomos kis dombok, amik a melegben jól megizzasztottak engem. Büdös is voltam rendesen, ahogy kell. :-)

Engem nem is támadtak a kullancsok, ellentétben Macival, akiből az emelkdőre felérve, kiszedtem kapásból kettőt, egyet ő is lesöpört, aztán egy érdekes, sűrű-vékonyfás erdőben haladtunk jó sokáig.

Utána megint mélyút, löszfalak közt jó sokáig lejtősen, futva.

Ez már nemigazán esett jól egyikünknek sem. A lábaink ólmosak voltak, meleg volt, Macinak teljesen más elképzelései voltak a szülinapját illetően.

Azért csak beértünk Pincehelyre, bár nagyon hosszú aszfaltos rész következett.  Az állomáson már várt minket az oklevél, a kitűző, és a kis családom, meg Feriék.

Összeálltunk egy gyors fotózásra, (ide kell beszúrni a fotókat, megjegyezvén, hogy Maci ünnepi hivatalos szekciós polóban virított!) és már indultunk is, hogy a közeli fagyizóban tényleg szülinaphoz méltóan nyalással ünnepeljünk!

Az időnk 5 órán belül volt. 

Sporthétvége

Thury Emléktúra Galambok, 30 km

Szombaton a szép nevű Galambokon találkozott a fehérvári és a kaposvári bébielefánt szektor, hogy ki-ki a fajsúlyának megfelelőt teljesítsen.

Már az odaút sem volt izgalommentes, mert a kocsimon kigyulladt a töltéslámpa, és aggódtam, hogy a drága kis opelom megáll.

Telefonos segítséghez folyamodtam, mert Maci feltartott kézzel jelezte, hogy nem ért a kocsikhoz. Sőt, a vészhelyzetek megoldásához sem ért. No de persze én igen. :-))

Nem is történt semmi baj, megálltunk egy parkolóban, belenéztem, alánéztem, megállapítottam, hogy a szíjak nem szakadtak el, vezeték nem lóg, és újraindítás után el is aludt a lámpa.

A kaposváriak már vártak bennünket az Iskolánál.

Vajdaúr és Maci futni indultak, mi meg Tamással a komótos túrázás mellett döntöttünk. Jó döntés volt. Remek idő alakult, se hideg-se meleg, felhős, napos, kellemes. A Zalai dombság a szőlőkkel, pincékkel, zöldellésnek induló természettel csodás volt.

Elcsattant egy-két fotó a túra eleljén, aztán már csak az út menti kereszteket fényképeztem. Nagyon sok volt belőlük, és mind más. Mindkettőnknek a gyerekkori nagyszülőknél töltött nyarakat idézték. (Lévén én Zalai felmenőkkel rendelkezem) (Ja, Tamás meg ugyebár Somogy-megyeiekkel. De dombság mindkettő! :-)

A faluból kiérve nagyon szép halastó mellett mentünk, és a túra végén ide értünk vissza. Közben végigjártunk pár kedves falut, egy részük még a tavalyi legelső Szent Orbán túrámról volt ismerős. Először Tamásnak tűnt fel, hogy már jártunk itt, aztán nekem is beugrott.

Jó térképet kaptunk, könnyű volt a jeleken haladni. Szuper volt az ellátás, már féltávnál zsíros kenyérrel és fánkkal tömtek minket.

Aztán később bodzaszörpöt is kaptunk, és enni is lehetett mégegyszer.

A bodzaszörp ugyan engem bezavart a pincék mögé, bekövetkezett az, amitől mindig is féltem. Egyszer csak mennem kellett arra a helyre, ahol a király is gyalog jár. Csak ugye itt nem olyan egyszerű ez, amikor mindig van előtted, mögötted valaki. Főleg, ha kínodban nem figyelsz, és pont egy hangyabolyon guggolsz....

A túra legszebbnevű része az Örömhegy volt, ennél nagyobb emelkedőt nem is kellett aztán megmászni. Sok-sok virág, zöldellő fák, nagyon jó kis túra volt.

És a végén a tóparti Halászcsárdában pótoltuk az elvesztett kalóriákat...

A csapat másik fele reméljük kommentálja a saját "véres" történetét. 

Gödöllő - K - 30

Eljött ugyebár a vasárnap is, és mi Macival elindultunk az immár gyógyultnak tűnő kocsimmal Gödöllőre. Felpakoltuk a tetőre a bicajokat, ugyanis 37 km tekerés volt a mai penzum.

Még a télen beneveztünk a Margita kupára, annak részeként indultunk el a bicajos túrára.

Én még sosem voltam bicikliversenyen, (illetve ilyen jellegű megmérettetésen) és teljesen kiidegeltem Macit a nyünyörgésemmel, mire odaértünk. Annyira féltem, hogy már majdnem sírtam.

Hogy ugyebár mi lesz velem? Meg mit  fogok én csinálni a kis kosaras bringámmal a sok igazi bicajos között? Meg hogy tekerek le én annyit? Ráadásul gyorsan? (Mert még vissza kellett érnünk időben egy másik túrára Sukoróra)

Szóval tiszta para voltam, és rettegtem attól, hogy utolsó leszek. Amikor megláttam a gyönyörű színes cuccokba öltözött sok-sok bicajos pasit, teljesen lehangolódtam.

Elindult a mezőny, valahol a vége felé aztán becsatlakoztam, és Gödöllőről kiérve mindjárt hegynek kellett tekerni. Maci még odakiabált egy biztató "aztán ügyeskedj"-et, és eltűnt mint a kámfor.

Tekertem ahogy bírtam, két lány nyomta előttem, azokkal próbáltam tartani a tempót. Fázott a lábam kicsit a rövidnaciban, meg nem is volt meleg. Még fejpántot is tettem, meg kendőt a nyakamba, mert hűvös volt.

Alig vártam, hogy az emelkedő végetérjen, gondoltam a lejtőnek ill. egyenesen könnyebb lesz tekerni. Nem lett könnyebb, a bringám nemigen akart gurulni, a lábam meg nemigen akart bemelegedni.

Azért a lejtő jól jött, tekertem teljes erőből, mert lefele könnyű volt, és sorra hagytam le a csajokat, mert ők meg lejtőnek fékeztek.

Valahogy beértem Fótra, ott volt egy ellenőrzési pont, kértem egy pecsétet, beleittam valami kálciumitalba, és már pattantam is a nyeregbe.

Itt már magamra maradtam, előttem senki, mögöttem senki, mint a futóversenyeimen. De nem bántam, tekertem, és kezdett jobb idő lenni, le is vettem magamról a cucc egy részét. A bringás kis polómban meg nacimban kezdtem én is bringás csajnak érezni magam.

A lábam is bemelegedett, és csak csináltam amit Macitól tanultam. Tekerni kell, ennyi az egész.

Nem zavartak az autók, meg az sem, hogy dudáltak, és a kedvükért nem húzódtam le egészen a padkára, mert ott gödrök voltak. Sőt fennhangon kiabáltam is némelyiknek, elég cifrákat azt hiszem, és még a középső ujjam is feltartottam nekik néha. Csak arra figyeltem ne menjek gödörbe, és ha lejtős volt az út, nyomtam teljes erőből. Hegynek meg, ahogy sikerült.

Beértem Veresegyházára, de annyira tekertem, a "Medvék" feliratú táblát nem is láttam. Pedig Maci szerint volt. Ő látta. Nyilván. Hiszen Maciszeme van. :-)

Közben azzal buzdítottam magam, hogy teljes torokból énekeltem. Mármint a falun kívül. Saját hirtelen szerzeményű, nem rímelő dalokat, de nagyon lelkesen, valami goospel jelleggel. Pl. ilyeneket, hogy nyomjad bébi, nyomjaaaaaaad ahogy bírod, stb.

Beértem Szadára, itt már volt kint egy tábla, hogy Gödöllő 6 km. Örültem, hogy már nem sok van hátra. De kár volt előre örülni, mert a Szada nevű falu egész végig egy hosszú alattomos emelkedő volt. Már a felénél azt gondoltam leszállok, és tolom, de aztán csak nyomtam a pedált.

Gondoltam ennek a hegynek is van teteje. Csak reméltem, hogy már nem sok van vissza és felérek. De azért még kellett nyomni, hogy így is legyen. Közben félkézzel még itta is az italomból, egészen úgy csináltam, ahogy egy bringás csinálja.

 Átértem Gödöllőre, (azt hiszem, mert szinte egybefolytak a faluk) volt egy sebességmérő tábla, 17,5 km-t írt. Azt hittem rosszul látok, de aztán megint kiírta. Mondjuk azt nem írta ki, hogy lassíts! :-))

Nagyon elégedett voltam magammal, mert azt gondoltam öttel sem megyek. Aztán tessék...

Beértem végre a városba, de olyan transban voltam, fel sem ismertem melyik végén vagyok. Egyszer csak Macit látom, teker elém, és csodálkozva néz, hogy már itt vagyok.

Nem tudott egyből megfordulni, csak később ért utol. Jólesett, hogy elémjött. így már egészen felszabadult érzés és élmény lett a vége.

Kitűző, oklevél, és már pakoltuk is fel a bringákat a tetőre, és már úton is voltunk Sukoró felé.

Az időm: 1 óra 40 perc lett.

Sukoró - IVV túra. 10 km

Sukorón - pedig előre bejelentettük - kis gondok voltak a nevezéssel.  Maci felhúzta magát, eléggé értetlenkedtek, hogy mi kicsit később indulunk, mint a többiek.

Én már öltöztem, cseréltem át a bringacuccot, futóruhára, hogy utolérjük még a pontőröket.

Valahogy aztán kaptunk papírt, és nekivághattunk. Felgyalogoltunk a dombra, és kocogni kezdtünk. Sajnos Nadapon már nem volt senki, ezért csináltunk gyorsan telefonos fotót a Szintezési Ősjegynél bizonyíték gyanánt.

Továbbmentünk, át az erdőn, fel egy dombon, aztán felérve a füves részen újból kocogtunk. Átvágtatott előttünk két nagy őz, és odaértünk nemsokára az Angelika forráshoz. Itt még sikerült elcsípnünk a pontőröket, és kaptunk pecsétet a papírunkra.

Aztán tettünk egy kis kitéről a "Vár a Pákozdvár" túra miatt, hogy azt is letudjuk. Meg is kaptuk a szép kitűzőnket, és még egy sportszelettel is megleptek minket.

Sok túrázóval, és sok kisgyerekkel találkoztunk útközben. Nagyon jó idő volt, melegen sütött a nap.

Visszatérve az Angelika forráshoz már lejtő következett, azon végig kocogva beértünk Sukoróra. A falu szélén Jocóval, és kis családjával találkoztunk. Ők is a gyermekükkel túráztak.

A célban megkaptuk a kitűzőnket, én ettem egy májas kenyeret, ittunk teát, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk. :-)

Azt hiszem tettünk az edzettségért ezen a hétvégén.