Tatabánya 30

Reggel pont 7 órára már a rajthelyen voltunk fehérvári túratársammal (kinek nevét ugyebár nem említjük!) és örömmel üdvözöltük Ernőt, Fridlich Lacit és még sok más ismerőst a túrázók között. Mi több a futók között.

Mert ez a túra nemcsak túráról, futásról is szól, hisz a leggyorsabb résztvevőnek kupa jár.

Idén minden bizonnyal Lacié lett a 30 km-ért járó trófea, hisz nem embernek való időt: 2.51-et futott…

Szóval a túra.

Én beneveztem a 30-ra, még nem nagyon kellett sorban állni, de már látható volt, hogy az amúgy is népszerű túrára a szép idő miatt sokan fognak jönni.

Barnabás barátomat otthagytam, mert ő a 20 km-t választotta távnak.

Csípős volt a reggel, a kesztyű már kötelező darabnak számít nálam. Még az első ellenőrzőpont – Csákányospuszta – előtt utolértem Németh Ibit, akivel aztán egészen jó darabon együtt mentünk.

Jó formában voltam, elég jó tempót mentünk, néha egy-egy ismerőssel beszédbe elegyedtünk, meg-megkiabáltunk egy-egy futót, pl. B. Ferit, és jókedvűen gyalogoltunk.

Élveztem ahogy kisütött a nap, szép idő volt. Az erdő gyönyörű őszi színekben pompázott, és a talaj remek volt a túrához.

A Mária-árok romantikája után a Körtvélyespusztai erdei temető mellett mentünk el, azt elhagyva kis kápolna, és a puszta házai következtek.

Még pár éve olvastam egy könyvet, Polcz Alaine: Asszony a fronton című művét, ami önéletrajzi könyv, és ebben leírja az itt Körtvélyespusztán történteket, mivel 45-ben ezen a környéken volt a frontvonal. Egy sóhajtással emlékeztem a temetőben nyugvókra, és főleg a nemrég elhunyt írónőre.

Új-Osztásnál kétfelé ágazott az út, a 20 km jobbra, a 30 balra tartott. Megjegyzem, rendkívül jól kitáblázták az útvonalat, el sem lehetett téveszteni.

Hamarosan a Vértesi Barangolásokról már ismert útra értünk, egy erdei völgyben bekocogtunk Vérteskozmára, onnan pedig lekocogtunk Várgesztesre.

Számomra jól ismert, szép környék.

A Várgesztesi kocsma előtti pontnál biztatást kaptam útravalónak, Ibolyát elhagyva futottam még egy jót, aztán felkapaszkodtam a hegyre, elhaladva sziklamászók mellett.

Két fiatal futólány került el, ha jól sejtem, más – már legalábbis a nők között – nem volt előttem. Nagyon meg is voltam elégedve az időeredményemmel.

Egészen Szarvas-kútig tudtam még kocogni, remek volt egyedül lenni az erdőben, a jó jelzések miatt nem kellett félnem attól, hogy eltévedek. Mátyás kútig erdei út, onnan Szarvas-kútig aszfalt következett.

A sok kirándulótól alig vettem észre, hogy itt ülnek a pontőrök, akik a bélyegzés mellett csokit is osztogattak.

No, itt már csak egy dombon kellett felmennem, és elértem a Vitány-vár elágazáshoz.

Ide beszéltünk meg találkozót a fehérvári sráccal, - aki úgy tervezte, lefutja a 20-at, és visszajön elém, -  hogy megcsináljuk még a „Vár a Vitány-vár” c. túrát is.

Nagyon sokat kellett várnom, és mivel fázott a vizes hátam, felmentem a várba, hogy ott ücsörögjek az ismerősökkel a napon.

Közben megkaptam az okleveleket, szép kitűzőket, és várakoztam.

Az egyórányi csücsülés közben lemerevedtek az izmaim, és amikor leugrottam egy 30 centis kőről, kibicsaklott a bokám.

Fájt, de aztán mikor megjött a társam, szépen visszagyalogoltuk a még hátralévő 7 km-t a célig.

Remek túra volt, szép időben, de valahogy nekem a végén a sorbaállás miatt – és egy-két nem intelligens túrázó beszólása miatt – elment picit a kedvem.

A teát már nem is kértem, igaz nem is kínált senki.

Tavaly futottam a 20 km-en, de akkor meg a térdem fájt. Most meg a bokám. Hát, gyógyítgatom a lábam a következő mecseki túrára.