Gemenc kör kerékpártúra

Négy harminckor csörgött a vekker. Utáltam a világot. Ilyenkor mindenki a másik oldalára fordul éppen a meleg paplan alatt. Próbáltam felébredni, és magamhoz térni, de az állommanók egész családja az én szememre ült. És mindnek nagy feneke volt, beterítették az egész fejem.

Megküzdöttem velük, és kezemben egy bögre kávéval próbáltam végiggondolni, mik a reggeli sürgős és gyors teendők.

Tehát: Tisztálkodás, felöltözés, bepakolás, szendvicsgyártás, teakészítés, bringatartó kulcsainak magamhoz vétele, plusz pántok, el Macihoz, bicikli felrak, Maci + csomag bepakol, vissza a garázsba, Maci én biciklimet is felrak, aztán indulás.

Majdnem így is történt, de azért szóváltásba keveredtünk a biciklifelrakás közben. No mert valakit hibáztatnom kellett hogy álmos maradtam. Meg még náthás is. Hát, ma reggel Maci lett az.

Néma utazás volt jó darabon, aztán felébredtünk, megettük a szendvicseket, és máris két friss és lelkes bébielefánt utazott Pörböly irányába.

Megtaláltuk a kisvasút állomását, ahova némi telefonos segítséggel jutottunk. Vajdaúrék ugyanis már ott landoltak Tamással.

Aztán elkezdődött a verseny.

Vajdaúrnak 30 km-es gyalogtúra futva, mi hármunknak pedig 55 km tekerve.

A két fiú hamar eltűnt a szemem elől. Kb. az első 50 m után. :-)

Egyedül maradtam a főúton a hideg reggelben, szembeszállva a nagy széllel. Piros pulcsit vettem fel, hogy látszódjak, tettem fejpántot, sálat, és kesztyűt is húztam, ami nagyon okos dolog volt, mert nem fáztam a hideg ellenére.

Összesen egy állomást kellett érintenünk, ami Pörbölyről - Alsónyéken át majd ki a hatos útra - és onnan végre befele Sárpilisre, a kocsmához.

A Hatos út előtt Maci hívott, figyelmeztetve, hogy nagy a szél, és nagy a forgalom. No a szelet észrevettem magam is, mert sokszor inkább csak tekertem, és nem haladtam, annyira fújt. A nagy forgalom jellemző volt az építkezések mentén is, ugyanis ha jól emlékszem 3-4 helyen is elhaladtunk az új hatos építkezése mellett.

Ez pedig azzal járt, hogy nagy és hosszú teherautók száguldoztak szó szerint, mellettem, meg a frissen odahordott földkupacokból hatalmas porfelhőt kavart a szél, aminek egy része a szememben, számban és fülemben landolt.

A hajamban is volt biztosan, de azt legalább nem éreztem.

Szóval kiértem a hatosra, próbáltam a szélét jelölő csíkon tekerni, ami nem mindig sikerült, mert a fránya teherautók majdnem lesodortak. Hiába no, én nem érem el a bébielefántos 90 kg-os álomhatárt.

Azért beértem Sárpilisre, innen már a mellékúton picit egyszerűbb volt a haladás. No persze építkezéses rész itt is volt. Fel is tettem a szemüvegem, bár alóla alig láttam ki, mert az idő is borult volt, és egészen sötét volt így a szemüvegben.

A sárpilisi kocsmában megkaptam a pecsétet, (a srácok telefonon irányítottak, hogy hol is találom a kocsmát, egyébként elmentem volna mellette!) aztán tovább Decsre.

Decs egy kedves és érdekes falu, tele régi házakkal, és szüretre siető emberekkel. Végigtekertem itt is, aztán megint építkezéses rész következett, ahol az útirányítós fiúktól megkérdeztem láttak -e erre fele két biciklist. Hát nem.

Megijedtem, hogy már le kellett volna térnem, de aztán megtaláltam (szintén telefonos segítséggel) a Keselyűs-re vezető utat.

No ott aztán nem volt forgalom. Hosszan tekertem egy egyenes úton, a bokrok miatt a szél sem volt már annyira erős. Lassan kezdtem is megunni, de aztán elérkeztem Keselyűsre, és ráfordultam végre a töltésre.

Az egész napnak ez volt a legjobb része. Aszfaltozott bringaút a töltésen. Csend, jó levegő, és egyedüllét. Illetve mégsem, mert két őz is állt velem szemben, majd később vaddisznómalackákat is láttam eszegetni. A töltés oldala pedig tiszta lila virág volt, nyílik ismét a krókusz, ami egyébként tavasszal szokott virágozni.

Kb.  27 km tekerés volt a töltésen, a vége fele egyszercsak fekete ruhás alak futott elém. Hopp, éppen most jött ki Vajdaúr az erdőből.

No, bekísértem, szépen lassan tekerészve, már nem számított az időm, mert a 3 órát úgyis túlhaladtam, a 4 óra szintidőbe meg úgyis belefértem. Tehát beszélgettünk, és egyszercsak megláttuk Tamást, ahogy tolja a Vajdaúrtól kölcsönkapott biciklijét. Mikor meglátott bennünket hangos Uff felkiáltással és jóféle magyaros ízű káromkodással levegőbe emelte a bicajt, és bevágta a töltés aljába.

Ebből gondoltuk, hogy beszart a bicikli. :-) 

No de Vajdaúr már nem állhatott meg az utolsó km-eken, én meg kísértem, ezért Tamást otthagytuk egyedül mérgelődni. 

Aztán beértünk a célba. 

Miközben mi átvettük a járandóságunkat (oklevél, kitűző) éppen eredményhirdetés volt, ahol Maci nevét olvasták, mivel második lett a 15 km-es bringaversenyen.

Ő ugyebár Tamással már sokkal előbb beért, és indultak mindketten ezen a versenyen.

Csakhogy Tamás közben leamortizálta nullára Vajdaúr régi bringáját, és még nem ment elé a felmentősereg. (Később Maci érte ment, vitt neki cserebiciklit, így bébielefántos tisztességes módon befejezte a versenyt.! Gratula neki!)

Míg mindannyian vakaróztunk, öltözködtünk, stb. addig közben elindult a 8 km-es futóverseny is, ahová elcsábították a frissen30km-tfutott Vajdaurat is, meg persze Maci is indult. (Őt nem kellett csábítani, az éremszerzés lehetősége több mint elég volt ahhoz, hogy induljon)

Egy idő után eléjük mentem, hogy lelket öntsek beléjük, de Vajdaúr kitett magáért, már a cél előtt járt, (meg is nyerte a versenyt) míg Maci kis biztatással ért be másodikként.

Így aztán érmekkel, hírnévvel felszerelkezve indultunk hazafele, immár a pocsék ellátás miatt kiéhezve, kiszomjazva, és kellemesen nyűgösen.

Megígérhetem, hogy nem jövünk többet.