Hegymenet 55

Szombat reggel 6.50-kor Macival elrajtoltunk a Hegymenet 55-re. Amint a túra elnevezéséből látszik is, hegynek hegynek és hegynek fel, 55 km-en át. Szintkülönbség: 2670 m.

Na, Maci ígért is nekem kínt, meg verejtéket. Vért meg én vittem. (Értitek?) Amint elindultunk Pécsváradról, előttünk gyalogolt egy triumvirátus, akiknek magasröptű beszédét kéretlenül is hallhattuk: "én már tavaly is megcsináltam" ehhez képest nem találta a jelzést) illetve egy nőcitől a "most csináltam meg a szondi 100-at" szöveg jött. Na, az önbizalmam egyből elszállt, de Maci megnyugtatott, nem kell törődni, ez csak szöveg.

A lényeg a menés. Az meg megy. Fel is mentünk egyből a Zengőre, útközben lehagyva néhány, a 30-as távon induló túrást. Aztán le, és egyből fel a Hármas-hegyre. Na az már jó meredek volt, de még friss és fitt voltam. A tetőn igazi kólákat meg söröket lehetett inni, ki is használtuk a lehetőséget. Közben bámultam a szép kilátást, a hatalmas erdőket, és élveztem a Mecsek nyújtotta gyönyöröket.

Miközben lefele mentünk, szép kis patakok, völgyecskék voltak, talált Maci egy Mecsek-térképet, amit hamarosan (előzetes nagy dumája ellenére) visszaszolgáltatott a gazdájának. Volt szerencsénk ugyanis találkozni négy fickóval, és az egyik idősebb szóba elegyedett Macival. Emígyen kérdezte Macit: voltál a Mátrabércen? Maci: nem. Hát, pedig ez olyan kb. Maci mondja: de voltam a lefagysz-on. Az jó, de itt aztán nagy hegyek vannak, én is feladtam tavaly. Maci: ez a 103. túrám. Így a mandró: az semmi, még kezdőnek számítasz. Én már a hatszázvalahányadik túrámon vagyok. Miután csendben végighallgattam őket, és láttam, nem engedi előre Macit az egyszemélyes ösvényen, Macinak elege lett: bevadult, és mint egy dúvad, elviharzott fölfele. A Máré várig nem is láttam. Én meg lehagytam két palit, az öreg szuszogása mögött haladtam közvetlenül. Adta a tanácsokat, hogy rakjam a lábam, meg mekkora lesz a hegy, aztán én is meguntam, és leléptem. Soha többet nem láttuk őket. :-)

A Máré várig tényleg jó húzós volt az út, de felérvén itatópont volt. Lefele is meredek volt nagyon, alján forrással, ahol megtöltöttük az üvegünket.

Ezután következett az itiner szerint a Vörösfenyő kulcsosház, én erre most perpillanat egyáltalán nem emlékszem. Lehet, hogy már transzban voltam az örömtől, hogy megszabadultunk az öreg főokostól. Aztán fel a Dobogóra. Kétszer egymás után két irányból. Itt Maci kárörvendett kicsit, mert a nagyszájú triumvirátus eltévedt, és loholtak utánunk, hogy ismét előttünk járjanak. Engem ekkor már nemigen érdekelt semmi, mert a Dobogón csak punnyadt nápolyit adtak, meleg is volt, elfogyott a vizünk is, éhes is voltam, szóval kezdtem elfáradni.

Úgy 27 km-nél jártunk, és képzeljétek, Maci emberformát öltött, odajött, és ígérgette, hogy már csak néhány km és lesz etetőpont. Biztos adnak valami kaját. De ha nem, utána az Óbányai kocsma jön, ott majd halálra isszuk magunkat kólával. Szóval addigi szokásaitól eltérően nem előttem járt 20 m-rel, hanem csak 5-tel. A hegyeken meg rég kipihente magát, mire felértem. Csak néha tekintett hátra, hogy megvagyok -e még? Még leküzdöttünk egy dzsindzsás tüskés szederindás szakaszt, ami után miniszoknyát több hétig nem vehetek fel, és tényleg etetőpont volt a következő hely, bizonyos Lendület-forrás. Nekiestem egy hatalmas zsíros kenyérnek, megittam három pohár almaszörpöt, és mentül jobban lettem. Azt nem tudom, hogy Maci mit evett, mert mire felnéztem, ő már startra készen állt, mint mindig.

Hamarosan beértünk Óbányára, ahol a kocsmában jó hideg kólát és szőlőmárkát ittunk. Láttunk még a buszmegállóban fehérvári ismerősöket is, akik nem tudom hogy kerültek oda, de feladták a 35-ös távot. Kicseréltem a zoknimat, és éreztem, hogy a kaja és pia jótékonyan felszívódott, bírtam egy sebességfokozatot kapcsolni. Ránk is fért, mert eltévedtünk picit. Jó negyedóra kiesés volt, közben útbaigazítottunk más eltévedteket, és ráléptem nagy siettemben egy kőre, amitől kibicsaklott a bokám. Felordítottam, mire Maci hátranézett, megkérdezte: "ennyire fáj?"- és ment tovább. Hát nem volt mit tenni, mentem én is.

Felmentünk a Somos-hegyre, aztán elértük a Réka-völgyet, ahol jó kis forrás is volt. Itt már kezdett Maci aggódni az idő miatt, hogy jó lesz sietni, ha még szintidőn belül be akarunk érni. Ekkor értük el a Zengő-kőnél a Zengő lábát. A hátsó lábát, mert az elsőt már megmásztuk. Na de a hátsó lába sokkal sokkal meredekebb és hosszabb volt. Maci biztatásként megemlítette, hogy ezentúl ha meghallom, hogy "Zengő", utálni fogom még a nevét is. :-) Meg valami "utolsó hegy" nevű angol kifejezést alkalmazott, ami kifejezetten kárörvendő és cinikus hangnemben hangzott el. (Persze biztos tévedek, csak az angol miatt gondolom, amúgy kedves és biztató lehetett!) Hát nekiindultam. A 48. km-nél betenni egy Zengőt, hát, szóval meg kellett állnom felfelé úgy háromszor-négyszer, mert annyira dobogott a szívem, majdnem kiesett elöl a mellyemnél. Macit csak egy-két percig láttam, eltűnt valahol a felhők között. Viszont a pihiknél gyönyörködtem a panorámában, és ott lebegett előttem a cél, mindjárt vége... Szóval felértem. Maci vidáman cseverészett két kis csajszival, kipihenten ropogtatta a kókuszcsókot. Igaz, megemlítette a lányoknak, hogy nekem (már akire várt) ez a 10. jubileumi túrám. Ez mondjuk jólesett. :-)) Ettem én is egy csókot, aztán újult erővel megindultunk lefelé Pécsváradra.

Mindig az utolsó km-ek a leggürcösebbek, mert nagyon meredek, köves, véget nem érő út következett. Azt hittem sosem érünk be a faluba. Kínomban már hülye viccelődéseket követtem el Macival, de legalább most már csak 1 méterrel járt előttem. Hatalmas hagymásrostélyosokról ábrándoztam, amit aztán ő is megkívánt. Egyszercsak láss csodát, beértünk a faluba, és tőlem telhetően gyors tempóban elértük az iskolában a célt.

Hurrá!

Átvettük a nekünk kijáró oklevelet, és kitűzőt, Maci bepecsételtetett magának valami kupa-papírba, ittunk egyet, és lemostuk lábunkról a koszt. Idő: 12 óra 10 perc. Nem fényes, de így is olyan 6. hely körül értünk be. A triumvirátusból a szondis lány gratulált, kérdezte Macit: na milyen volt? Mire Maci: nem tudok mit mondani, el sem fáradtam. Én bezzeg igen. :-( A szondis lány egyébként végig amikor összefutottunk, úgy nézett rám, mint a véres kardra. (Pedig nem is a kardom volt véres..) Maci szerint ez normális, mert ellenfelet látott bennem. (Hűha, legyen igaza! Lehet, hogy egyszer megcsinálom a szondi 100-at?)

Szóval célból el, Tamásnak rövid telefon, hogy mi is megvagyunk, ők sem fulladtak bele a tóba, aztán kocsiba vágtuk magunkat és elindultunk. Hamarosan találtunk egy helyes kis éttermet, ahol bezabáltuk a megérdemelt hagymásrostélyosunkat. Ittunk egy csomó jéghideg kólát, aztán én szinte végigaludtam az utat hazáig.

Szóval a legfrissebb, legkisebb, és legöregebb bébéielefánt szerintem kitett magáért. Bár az öndícséret büdös, de nagyon jólesik. :-)) Cél a Bakony 70. Remélem minden bébielefánt elkísér!