SzuSóBuha

A hajnali fél ötös keléssel indul minden rossz. Magamhoztérés, összecuccolás, fürdő-wc projekt, aztán le a lépcsőn, várnak a srácok. Le a lépcsőn. Nem is egyszerű, roppannak a térdek rendesen. No, nem is tudom mire vállalkozom.

A srácokkal némi jégakku csere, meg hűtőtáska pakolás, aztán irány Pomáz. A srácok név szerint Maci és Tamás, már este terveket szőttek a logisztika kialakításához. Persze ezen azért történt némi hirtelen jött ötlettől való változtatás.

1. túra.

Pomázon a buszmegállóban letettük a kocsit, és várakozóálláspontra helyezkedtünk. Jött a busz, felfértünk, és Dobogókőig meg sem álltunk. Szurdok túra indul, nevezés gyorsan megy, poharakat osztanak - én nem kérem, mert tavaly is útban volt - és már indulunk is az első etaphoz. Valamilyen kilátó, néhány kattintás a fotómasinálval, pontőr egy szál se, megyünk tovább.

A kisdolgát mindenki elvégzi útközben, nekik könnyebb helyet találni, én vacilálok a gazos meg a gazos között. Nagy lejtő, kissé köves talaj, tavalyról már jól ismert útvonal. Maci a 42 km-nek vág neki, mi Tamással a 25-re vállalkozunk.

Hamarosan leérünk a Lukács árokba, pontőrrel még nem találkozunk, de lám, mi is ráérünk, mert itt libasorban tudunk csak lassacskán haladni. Csúszik is, sáros is, és van sok kezdő úgy látjuk.

Mecsekből és túrákról jól ismert masszőr barátunk is itt van, női személyek kezét fogva kivételesen lassan halad. Meg is kiabáljuk, de galád mosoly a válasz.

Mi elég ügyesen és gyakorlottan haladunk, csúszkálunk, mászunk a sziklákon és a patakmederben. Azért a jobb lábammal sikerült jól elmerülnöm bokáig. De sebaj, majd a nap megszárítja. Leérünk az árok aljára, fordulunk vissza a Rám-szakadékba. Tamást faggatjuk, hogy tetszik neki a túra, mert mi ugye sztároltuk, hogy nagyon szép. Ő egykedvűen hümmög, tetszik.

A Rám-szakadék elején találtunk végre pontőröket is, meg forrást, szörpikkel kirakva. Iszunk, megyünk. A létrán mászva lefotóznak, a tavalyihoz hasonlóan most is sötét lesz a kép. Van miért visszajönni jövőre. :-)

Végigmászunk, itt már elég gyorsan tudunk haladni, nincsenek előttünk sokan. Persze a Rám-szakadék vége még nem a végét jelenti, most egy jó kis kaptató következik a Rám-hegy tetejére. Ott is pontőrök, karamella osztás, tájképben gyönyörködés. Meg fotók. Szép a kilátás.

Itt találkozunk - ismét, a tavalyi túrához hasonlóan - Lacival, aki velünk együtt Fehérvári illetőségű. Tamást kivéve, aki Kaposvárról nyomja. :-) Már látom és emlékszem, pocsék terep következik, tüskés-gazos, csalános, és persze hegynek fel.

A Dobogókőre felmászni nem könnyű feladat,  főleg ilyen melegben. Azért nekiindulunk, mondjuk a hegy csak nekem nem a zsánerem, a srácok mennek bőszen. Néha hátranéznek, és megvárnak.

A Türring-sziklák előtt tériszonyt elűzendő még kézfogásos segítséget is kapok. Ez egy gyönyörű rész, Hegedűs Robi emlékével átitatva. Mi is megemlékezünk róla egy-két szóban.

A következő állomáshelyen csokit kapunk, befaljuk, hogy legyen erőnk a hegy tetejére felérni. Meg egy picit meg is éheztünk már. A hegytetőn beülünk egy bisztróba, hideg kólát vedelünk, és indulunk tovább. Maci maga mellett tartja Lacit, mondván nincs kedve a túra utolsó szakaszán egyedül menni, így mégiscsak jobb lesz. (No persze végül egyedül ér be, mert a tempóját ugyan ki bírja?)

Most lejtőnek indulunk, végig erdőben megyünk átalában, így nem zavar minket a  meleg olyan nagyon. Szép rész következik megint, hosszú alattomos és köves emelkedő, fel a Vaskapu sziklához. Néhány fotón megörökítjük magunkat, aztán lecsúszkálunk a meredek lejtőn.

Egy forásnál újabb pecsétet kapunk, iszunk, és picit napos rét átvágása után beérünk a Szurdokba. Végig fahídakon vezet az út a patak felett, ez már nem nehéz szakasz, és hamarosan vége is a 25 km-nek. A Szurdok alján etetőpont, Maci hamar továbbmegy, mi meg Tamással pihenünk, és eszünk. És én még eszek, még egy kenőmájas kenyeret hagymával, meg mégegyet uborkával, meg egyet paradicsommal.

Aztán befejezem, és megtudjuk hol a buszmegálló, s mivel pár perc van a busz indulásig, Tamással futva tesszük meg az utat a 800 méterre lévő megállóba.

Sajna, lekéstük mégis. Egy szimpla órácskát ücsörgünk a járdaszigeten. Kullancsokat sepregetünk le magunkról, aztán bebuszozunk Pozmázra. Én alig hallom amit Tamás mond, majdnem elalszom a melegben. Beérünk az autónkhoz, benzinkútnál láb és egyebek megmosása, átöltözés, és elindulunk Maci célbaérkezésének helyét megkeresni.

Néhány kör az ismerd meg Pomáz mozgalomban, aztán megtaláljuk a célhelyet, leparkoljuk az autót, és várunk. Közben befut Ernő, meg még néhány ismerős, picit beszélgetünk, és picit Maci elé indulunk.

Atis érkezik, de míg szóvaltartjuk, Maci is megjön.

Mosdás, logisztikai megbeszélés, és indulás a 2. túrára Tápiószelére.

2. túra

Pomázról át kellett autóznunk fél Budapestet, hogy az M5-ön keresztül leérjünk az Alföldre. Tápiószelén durván 7 óra körül landoltunk ha jól emlékszem, és megkerestük a Faház bisztrót, jegyeztük hollétét, majd megkerestük a vasútállomást is, ahonnan járatunk indult Szolnokra, a rajthelyre.

Mire mindent megnéztünk, vonatindulás, érkezési hely, kocsi leparkolás, stb, és felszedtük magunkra az éjszakai túrához való cuccokat, bizony majdnem 8 óra lett. Tamás már rám is szólt, hogy igyekezzek, mert én még pisilni, kenekedni akartam, de az állomás 2,5 km-re volt. Nos bemelegítésként erős tempóban odagyalogoltunk.

A vonat fél kilenckor indult, és bizony negyed tízre ért be Szolnokra. Már aggódtunk, hogy milyen sokat megyünk, és reménykedtünk, hogy kanyarog, meg nagy bő íveket tettek a sínekbe, és visszafele nem lesz ilyen hosszú az út gyalog. (De bizonyhogy az lett!) Némi öröm volt az ürömben, hogy a kalauznál tudtunk jegyet venni, illetve nem is adott jegyet, csak a jegyár harmadára lealkudott összeget tette zsebre. Mindenki jól járt, és boldog. :-)

Az állomáson már gyülekeztek az éjszaka vándorai, mi is gyorsan neveztünk, és elindultunk az itiner szerint. De aztán a városból kiérve az első tanyánál el is keveredtünk picit. De persze csakis azért, mert a többieket követtük. Aztán meglelve a helyes irányt, nekivágtunk a "Sóút"-nak, Szentiván éj jegyében.

Végtelennek tűnő földúton baktattunk. A telihold csak mese volt, kellettek a lámpák. A hosszú monoton időutazásban az izgalmat csak a kukorica-búza-napraforgó táblák váltakozása adta.

Az éjszaka 2 óra körülre tervezett érkezést már jó régen elvetettük, mert ez a 30 km sosem akart elfogyni. Nem beszélve arról, hogy Maci a hosszabb, 50 km-es távot akarta teljesíteni.

Egy kb. 7 km-es aszfaltozott út kivételével mezőkön mentünk keresztül, de az aszfalt is csak nekem volt vigasz. Tamás egy idő után már belefutott a gyaloglásba, nehogy elaludjon. Nekem már mindenem fájt, többek között a talpam, a térdem, és a derekam is nagyon. Agyban és lélekben teljesen jól voltam, Tamás is nyűgös volt, nem akarta, hogy beszéljek, sőt szerintem nem akart már semmit, csak azt, hogy vége legyen.

Maci meghalt. Eddig is tudtuk, hogy puding, de itt aztán végképp kiderült. Agyilag nem bírja a monotonitást, lábilag meg utálja, hogy nincs hegy. Szóval folyamatosan dumáltam neki, de azt hiszem ennél jobban túrát még nem utált.

Végül beértünk Tápiószelére, (fél négy körül) ahol Maci is úgy döntött, miután kellőképpen megfájdult már a talpa, hogy a virsli arcunkba tolása után marad velünk, elég lesz neki a "rövid" táv. Miután a kocsmában megkaptuk a kaját, oklevelet, kitűzőt, kivittünk még néhány sebesültet az állomásra, elindultunk következő túránk színhelyére: Budapestre.

3. túra

Hajnalban megálltunk az M5-ön egy parkolóban, Tamásnak már golyóznak a szemei, alig tud vezetni (küln köszönet neki ezért a fárasztó mutatványért) elhelyezkedünk, ami abból áll, hogy Tamás és Maci rámdönti hátra az ülését. Ők alszanak, én gubbasztok, az amúgy is fájós lábaimat nem tudom kinyújtani sehogy sem. Szenvedés, kicsi alvás. (Később kiderül, ők sem tudták kinyújtani a lábukat, nem csak én kínlódtam. Csak ők nem nyafogak.) Dudaszóra ébredünk, a szomszéd merci terepjáróban a megfáradt sofőr feje éppen a dudára esett. De ő nem ébredt fel nagyon, inkáb csak mi. :-)

Mosdó, próbálkozás a nagydolgainkkal, a nőiben nincs is víz, rettenetes helyzetek uralkodnak, így koszos lábbal dolgom végezetlenül öltözök át a Buda határán nevű túrához. Eszünk egy kis Macimama által pakolt fasírtot, meg előremagozott dinnyekockát, aztán el.

A logisztika itt sem egyszerű, bár Atis hajnali telefonja - miszerint ő is jönne - nagyban megkönnyíti a helyzetet. Tamás kirak minket a Camponánál, aztán elmegy Atisért a célhelyre, ami Ady liget. Fene tudja meddig kókadozunk Macival a Mc. donalds mellett, én már túl vagyok kávén, krumplin, nagydolgokon (ami itt a tisztaságnak köszönhetően simán ment) több ismerős köszöntésén, némi szundizáson is, mire megérkeznek a fiúk.

Végre nekilódulunk a felfele menő utcának. Majdnem 9 óra, a nap már erősen süt.

És innen következik a "szenvedés" nevű szakasz. (Sajna végig ez tartott) Marha meleg van, hegynek felfele megyünk, úttalan utakon meg járdákon át, míg elérünk a régi 70-es melletti Szobrparkhoz. Megcsodáljuk Lenin meg társai óriási szobrát. Itt még magamnál vagyok, majdnem élvezem a tovább Kamaraerdő fele vezető tanösvényt. A pontőrnek lehet, hogy még mosolygok is. De ez már nem biztos.

Aztán járda, jó meleg aszfalt, és fel egy jó meredek hosszú kaptató fel Csillebérc fele. Itt márl egyedül kullogtam a srácok után. Marha meleg van, (ja, mondtam már?) nem bírok már menni, de van aki még nálam is lassabb. Erőm fogytán, melegem van, de főleg nagyon nagyon álmos vagyok. Maci visszajön értem, felrángat a hegytetőre. Ígéri pihenünk, (most tényleg lassan ment, és tényleg betartotta az ígéretet!!) csak érjünk fel a túristaházba.

Ati tájékozódik, (ő éjszaka aludt, könnyen sétálgat) meghív mindenkit egy jó hideg kólára, kapunk pecsétet, de aztán ülve sem valami jó. Én bizony úgy is álmos vagyok.

Továbbmegyünk, itt már jórészt erdőben, hegynek fel, völgynek le. Egyszer finom őszibarackot kapunk, ettől kis időre erőre kapok. De aztán már a végét járom. A következő tisztáson míg a srácok pecsétet kérnek, én becammogok egy esőbeállóba, és keresztül fekszem a padon. Muszáj aludnom, feküdnöm, akármit. Bár nem fájt igazán semmim, a meleg annyira álmossá tett, nagyon nagyon várom már a végét.

A túra vége még mindig elérhetetlen távolnak tűnik. Az utolsó hét km sosem akar elfogyni. Megint egy nagy réten van a pecsételőhely, kissé vidámabban összeülünk, a pontőr felajánlja, hogy csinál négyünkről egy képet.

Utolsó négy km. Próbálok erőt venni magamon, és picit ráteszek a tempóra, már amennyire bírok. Arra gondolok mindjárt vége, és bedőlhetek a kocsi hátsó ülésére zsákmódjára aludni.

A hőmérő szerintem veri már a 34-et, az utolsó tartalékomat bedobva végül beérünk a célba. Tamás is belefásult, velem együtt várja a végét. Bár őt nyomasztja a hazavezetés ténye. Megértem. De valahogy k.rvára nem érdekel semmi. :-)

Átvesszük szépen türelmesen a járandóságunkat, végül is 80 km-t tettünk meg, oklevél, kitűző, kis füles szusóbuha kupa. (Hallani sem akarom a nevét!)

Aztán Maci jön. 98 km (A vasútra gyaloglással együtt megvan a SZÁZ!!!) oklevél, kitűző, nagyobb füles szusóbuha kupa.

Ezt is megcsináltuk.

De én soha többet!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Atis fotóz bennünket, kupával a kezünkben, mint a sztárokat, én már röhögve fogyasztom az előremagozott dinnyekockákat, meg a melegben egész nap állott fasírozottat. (Ugyan kit érdekel)

Végre elindulunk hazafele. Atist elvisszük a kocsijához a Camponás Meki mellé. A fiúk bemennek valamit falatozni, én kókadozok a kocsiban szemet becsukva. Maci meglep egy fagyival, azt hiszi életet lehet belém. De nem.  :-))

Érzékeny búcsút veszünk Atistól, aztán a hátsó ülésen majdnem hazág szundítok. Fehérvár előtt felébredek, s mivel látom Maci is alszik, bőszen beszélek Tamáshoz, nehogy ő is velünk tartson alvásban. De stramm srác, jól bírja. (Mint tudjuk Kaposvárig kibírta!)

Macinál kimászok hátulról, szennyeshegyek, kajamaradékok, büdös cipők kerülnek elő a csomagtartóból.

Könnyes búcsú, aztán örül mindenki hogy mehet a saját ágya felé!

Ui:

1. A Szurdok túrára jövőre kollektív szervezést indítok Bébielefántos és egyéb érintettek körében. Rendkívül szép túra!

2. A Sóút túrát másodszor is teljesítők rendes jelvényt kapnak. Maci nyilatkozata: kell a fenének! Én, lehet, hogy visszamegyek. :-)

3. Azt hiszem bébielefántos összetartásból jeles! Egy mindenkiért, mindenki a szusóbuháért!