Bükki Hegyi félmaraton 2009

Annak ellenére, hogy a verseny lassan több mint egy hónapja volt, mégsem akarom kihagyni, hogy röviden megemlékezzem róla.
Aki ismer, tudja, hogy a Bükk mindig is a szívem csücske volt és maradt, ha másért nem, hát ezért biztos írnék róla. zen kívül szintén nem hétköznapiak voltak részemről a verseny második szakaszán a körülmények az is indokol egy rövid szösszenetet.
Legelőször is áldja meg az Isten azt a sporttársat, aki kitalálta, hogy próbálják az útvonal minél nagyobb részét terepen vezetni. Sokkal kellemesebb, változatosabb és kevésbé veszélyes is. Ráadásul (szerintem) valószínűleg az útvonal biztosítást is könnyebb megoldani. Az egyetlen probléma talán a frissítőpontok felállítása lehet, de azért terepjárókkal nem különösebb kihívás ennek megoldása sem.
Nos, hogy a lényegre térjek, június 27.-én szombaton – mondhatom, hogy a szokott módon – magányosan indultam neki az Eger – Lillafüred hegyi útnak. Minden alkalommal elmondom, hogy rendkívül élvezem a kanyargós hegyi utakon tolni járgánnyal, nem titok, hogy ez is motivál, mikor Miskolc környéki versenyekről, túrákról van szó. Sajnos a hegyi autózást most nem élvezhettem igazán, mert az út épp felújítás alatt van, ami nemcsak burkolatcserét, de szélesítést és helyenként a kanyarok deriválását is jelenti. Vagyis nem csak most okozza az élvezeti érték csökkenését, hanem vélhetően később sem lesz már olyan izgalmas vezetni errefelé vagy legalábbis nem minden szakaszon. A javított út miatt egészen biztos, hogy a forgalom is női fog, ami nem csak nekem fog fájni, hanem vélhetően az erdőnek is (igen én is autózom, de max két havonta egyszer, ha viszont az utat felújítják jó eséllyel a mindennapi forgalom fog nagyon megnőni).
A tavalyi versenyből okulva, most egyrészt igyekeztem nem túl hamar odaérni, másrészt alaposan bereggeliztem, mivel tudtam, hogy a helyszínen csak virsli van :)

Az idén itt is chipes időmérés volt, ami szerintem mindenkinek kényelmesebb, de szinte nincs is már verseny, ahol hagyományos módon zajlana. A rajtban megláttam Zsuzsa debreceni barátnőjét, akivel a Népek Tavaszát kocogtuk végig és néhány ultrabalatonos ismerőst is láttam, köztük azt az egyénis úriembert, akit az utolsó szakaszok valamelyikén hagytunk le és bizony nem volt már természetes a mosolya, de teljesítette. Szemmel láthatóan nem volt neki probléma egy hét után félmaratont futni hegyi környezetben.
A rajt utáni első egy-két kilométer egy kicsit zsúfolt volt, mivel az erdei út nem volt túl széles, de végül is kibírható volt addig a rövid ideig. Ezután kicsi aszfalt a Garadna völgyében, majd be az erdőbe, ahonnan hál’isten végig ki sem jöttünk. Nagyon élveztem a futást, semmiféle tervem nem volt, hacsak annyi nem, hogy a két órát nem lépem túl, de ha úgy sikerült volna az sem túlságosan érdekel. Napsütés volt, erdő, Bükk és futás. Ennél több kinek kellhet :)

Ez az idilli hangulat nagyjából félútig tartott, amikor azonban nem túl szép felhő kezdtek a hegy fölött gyanúsan sündörögni. A zuhé nem sokat váratott magára. Igazi, hamisítatlan nyári zápor volt, úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntenék. Az ösvényekből hirtelen patakok lettek és az összeverődött kis csapat, akivel egy bolyban futottunk bokáig a vízben nyomta tovább.
A víz egyébként kellemesen langyos volt, még azt is mondanám, hogy jól esett, főleg úgy, hogy tudtam, hogy a felénél már kevesebb van hátra, tehát max 40-45 percig ázhatok, az autóban pedig száraz cucc vár. Gyakorlatilag az orrunkig sem láttunk és olyan poénokkal szórakoztattuk egymást, hogy vajh’ a villámsújtott versenyzők megkapják-e az emlékérmet poszthumusz :) Ilyesmi szerencsére nem történt, az eső pedig mintegy 15 perc után, ahogy jött, úgy ment. Kiderült az ég, a madarak újra csiripeltek.
Az egyetlen probléma ott volt, ahol a felázott lejtők nagyjából egy jégpályához hasonlóan voltak járhatóak. Itt azért örültem a terepi edzéseken beszerzett rutinnak, mert többé-kevésbé jó tempóban tudtam futni a sár és a víz ellenére is.
Hamarosan be is értem a célba, - igaz éppen csak, de – két órán belül.
Szerintem nagyon jó volt a verseny, a szervezők teljesen jól tették a dolgukat. Az pedig, hogy az eredmények letöltésén kívül lehet egy ilyen oklevelet nyomtatni magadnak az tök jópofa ötlet (bár engem annyira nem hoz lázba, de az ötlet jó).
Már most biztos, hogy jövőre megint ott leszek, főleg, hogy eddig minden évben más volt az útvonal, úgyhogy sosem lesz unalmas :)

Eged futás 2009

Megint van egy kis restanciám, de mostanában sajnos nem sok időm jut a blogra sem.

A szint idén sem volt kevesebb, mint tavaly. Az idő jó volt, a felkészülés kevés, az időeredmény feledhető.

A tavalyihoz képest (ami szintén nem volt azért világbajnok) sikerült 4 perccel is rosszabbat menni.

Ezen a terepen nem nehéz, tekintve, hogy a hegymenetet csak nagyon durva erőnléttel lehet megfutni, ha meg  gyalogol az ember, akkor bizony telik az idő.

A kilátónál most izoitalt kaptunk az eddigi hideg víz vagy tea helyett. Mi tagadás jól esett, ráadásul pont az a fajta volt (nem írom ide, hogy Getorade, mert az reklám lenne :)) ami az általam használt "kommerszebb" izoitalok közül az egyetlen, ami hatásos és még az íze sem rossz. Ennél jobban csak a Radlert szeretem futáshoz, de az inkább utána ajánlott, tekintettel a szénsavtartalmára.

A célban az idén az eddigiekkel ellentétben nem kitűzőt, hanem érmet kaptunk. Ezt csak azért fájlalom, mert az idén arany jelvény járt volna. De az érem kifejezetten szép darab szerintem, jó, hogy nem ezen spóroltak. Megmondom őszintén, hogy számomra igen kiábrándító amikor a kilóra vásárolható érmeket lapátolják oda a futóknak még egy gravírozást is sajnálva a verseny nevével.

Ami még érdekes volt, hogy a célban egy ú.n. gyümölcskávé nevű cuccot osztogattak, ami tök finom volt. Később láttam, hogy tényleg kávéfőzőben készül. Az íze a gyümölcsteához hasonlított, de teljesen sűrű volt. Csináltam még pár képet, aztán iszkiri haza a vasárnapi ebédhez.

Népek tavasza 30

Idén végre ismét - sok év kihagyás után - sikerült eljutni a hóvirágjairól híres Népek tavasza teljesítménytúrára.
Sokat gondolkodtam, hogy a maratoni távon induljak-e, de végül a 30-as mellett döntöttem (miről viszont nem találtam útvonalat :)).
A döntés utólag erősen vitatható, mert bár a táv rövidebb volt, de mivel nem kimondottan futáshoz tervezték, azért néhány helyen igencsak problémás volt a talpon- és szárazon maradás.

A túrát megelőzően hosszasan egyeztettem a csapat többi tagjával, aminek az eredménye a szokással ellentétben (t.i. hogy az ország lehető legtávolabbi pontján túráznak hozzám képest :))
legnagyobb (hozzátenném kellemes) meglepetésemre Zsuzsa közölte, hogy szívesen vállalkozna a dologra. Neki Debrecenből a távolság sem jelentős annyira, ráadásul több ismerőse is érkezik akikkel együtt tud jönni.
Ezzel a zeredménnyel tökéletesen elégedett voltam. Mivel sejtettem, hogy nem fogok villámként végigszáguldani a túrán, ezért örültem neki, hogy lesz beszélgetőtársam.
Szombaton reggel összepakoltam magam és irányt vettünk Eger felé, ahol elszállásoltuk magunkat a családnál. A szombati nap a szokásos hazalátogatás jegyében telt el. Mi tagadás kicsit azért izgultam, tekintve, hogy az évben még 1x kilométernél többet nem sikerült egyben futnom.
Mint tudjuk azonban a csapat sosem arról volt híres, hogy olyan kicsiség bármelyikünket eltántorítana mint az edzetlenség, úgyhogy ezeket a baljós árnyakat el is hessegettem a fejem fölül, mondván, ez csak 30k, annyit guggolva is :)
A találka a Majális parkban volt megbeszélve 8 körülre, így aztán 7-kor bevágtam magam ismert Honda márkájú gépjárművembe, majd csikorgó gumikkal kilőve vetettem magam az Eger - Lillafüred országút nyújtotta élménybe. Ezen az útvonalon szerintem mindenkiből kibújik a benne rejlő Petter Solberg (vagy Mikka Hirvonen, izlés szerint), nem volt ez másképp velem sem.
Egy darabig...
Aztán egyszer csak furcsa fehér foltok tünedeztek fel. Először csak a fák között, majd az út mellett. A Tamás kútnál már szép havas részek voltak, úgy hogy igazi csúsztatós-farolós kanyarokat lehetett volna venni, ha nem vagyok olyan rendkívül óvatos és defenzív vezető, mint amilyen (elfojtott szerény mosoly, lesütött tekintet).
Azért néhány, a hegyekhez nem szokott kollégát sikerült megelőzgetnem a kanyarok között. Mi tagadás élveztem az autózást. Gondoltam is, hogy ha másért nem, hát ezért már megérte átjönni.
Zsuzsáék egy kicsit hamarabb értek oda. A parkoló már teljesen tele volt mire én megérkeztem, ebből látszott, hogy nem leszünk kevesen. Utólag kiderült, hogy nevezési csúcsot regisztráltak a túrán.
Zsuzsa egy másik debreceni hölgyet is hozott magával, aki látásból már ismerős volt nekem többek között a Bükki hegyimaratonról és a Börzsönyi hegyi félmaratonról. Mindkét versenyen nem kis küzdéssel sikerült megelőznöm, annak ellenére, hogy a gyengébb nem tagja és érzésem szerint idősebb is nálam.
Beneveztünk, majd kocogva nekivágtunk.
A táv nagyjából végig ismerős volt, egy-két rövidebb szakaszt kivéve.
Először a Tűzköves tetejére kaptattunk fel. A hegyoldal ezen a részen telis-tele volt hóvirággal. Gondoltam készítek is egy szép fotót, de nem vettem észre, hogy a beállítások nem éppen a minőségre vannak kihegyezve, így a hóvirágok sajnos csak mint 3 fehér pixel a sok barna között jelentkeznek.
Itt még legényesen a kisebb emelkedőkön is kocogtunk. A lányok meg is jegyezték, hogy mit panaszkodok, ha ilyen jól megy. Persze ők nem tudták azt, amit én igen, hogy azért megyek most, mert a végén egész biztos, hogy nem leszek már képes rá, ha futok most ha nem. Akkor meg miért ne futnék :)
A következő jelentősebb emlékfoszlány a Lillafüred, ahol nagyon szépen sütött a nap öröm volt kocogni. Ezután egy majdnem eltévesztett lépcső után egy komoly kapaszkodó következett, ami meg is fogott bennünket.
Ha jól emlékszem itt volt a Vesszős forrás, de lehet, hogy nem jól emlékszem :) A következő pont az Örvény-kő volt, mainek a tetejéről nagyon szép kilátás nyílt az Ó-Bükk irányába (Upponyi hg).
Valahogy elkevergőztünk a Sebesvíz üdülőig, ahol egyszer egy emlékezetes szilveszter estét töltöttem.
Itt vált el a 42 és a 30 résztávja és itt jöttem rá, hogy jobb lett volna a maratont választani. Ugyanis míg a maratonosok kényelmesen kocoghattak Jávorkút felé a fennsíkon, addig minket rövidítés gyanánt lezavartak a valóban rövidebb, de a nevéből következtethetően meredek, szűk, csúszós viszont gyönyörű Sebesvíz völgyön.
Itt sikerült megint néhány képet csinálni. Sokaknak lett itt sáros a nadrágja, amit én (egyelőre) megúsztam.
A völgyben a DVTK pihenőnél a szokásos zsíros deszka várt bennünket hagymával és meleg citrmos teával, aminél jobbat kívánni sem lehet ilyen tájban. Azért módjával fogyasztottunk, hogy az Aranylépcsőn ne kelljen még a gyomorbajjal is küzdeni, valamint, hogy utána tudjunk tolni egy rendes futást az utolsó tizenvalahány kilométeren.
Azon a részen csatlakozott hozzánk egy putnoki illetőségű srác, aki Vajdaúrra emlékeztetett, abban a tekintetben, hogy nem ment a szomszédba beszédtéma tekintetében :)
Egész jól elszórakoztatott bennünket amíg bírta szusszal, aztán valahol (bevallom nem vettem észre, hogy hol) lemaradt tőlünk.
Innen a kisfennsíkon volt hátra még egy elég szép és jól futható rész. Ennek dacára a fáradtság már erősen mutatkozott rajtam, amikor a Csókás előtt egy gyönyörű tigrisbukfencet mutattam be a gyakorlatilag tükörsima talajon megtalálva az egyetlen kiálló gyökeret amin át lehet esni.
Itt másodszor kezdett el durván görcsölni a combom (először az Aranylépcsőn). Hiába, a hegymenetektől sajnos leszoktam a télen. Azért nem adtam meg magam, kicsi nyújtás - kicsi futás módszerel egész gyorsan úrrá lettem a helyzeten.
Itt már utoléregettek bennünket a maratoni táv futói, akiket szinte kivétel nélkül ismert a Zsuzsa ismerőse. Látszott, hogy nem ma kezdte :)
Na meg mi is utólértük a 15 km-es sétán részt vevő iskolás csoportokat, ami mi tagadás kicsit idegesítő volt, mikor 20-30 fő csoportokat kellett áttörni. A többség - becsületükre legyen mondva - próbált bennünket elengedni, már ha észrevettek, mert itt más szuperszónikus sebességgel robogtunk. (legalább 6 percesekkel :D )

Említésre méltó még ezen a részen az Udvar-kő barlang, ami igen szép és tudtom szerint fokozott védelmet élvez elvileg. A többikenek ezt el is mondtam, de én már többször is láttam, illetve sáros, csúszós időben nem is célszerű megtekinteni, ezért nem erőltettük, de javaslom mindenkinek a megnézését aki arrfelé jár.
Aztán egyszer csak beértünk.

(A többi kép itt.)
Ettünk még sok-sok zsíros deszkát és egy paparazzonak is áldozatul estünk, aki eljuttatta Macihoz a képet, aki pedig tovább küldte nekünk.
Máig sem tudom ki volt az elkövető, de egyelőre nem kért pénzt :)

Esetleg olvassa az illető?
Volt még esetleg résztevevő aki olvas itt és én nem ismerem?

Kis túra a Nagy-Egeden

Úgy tűnik ez a hétvége a lazázóké volt, de úgy gondolom, hogy egy ilyen hétvégén mint ez is volt, nem is szabad mást csinálni, mint sétálni és élvezni az ősz pompáját.

Eredetileg jómagam valami világmegváltó futást terveztem szombatra, de az egész heti hajtás után pénteken is csak este 8-ra sikerült hazaérnem, így hát el lehet képzelni mennyi kedvem lett volna a hajnali keléshez. Nem is erőltettem hát, hanem helyette vasárnapra egy igazi vasárnapi programként kitaláltuk, hogy kirándulunk egy jót, de mindennemű teljesítménykényszertől mentesen.

Áginak az a remek ötlete támadt, hogy tulajdonképpen minek is messzebre menni, mikor itt piroslik az Eged előttünk. Legalább semmilyen járművet nem kell igénybe venni, meg aztán tele az oldala szőlővel, mivel még csak most kezdődik a szüret :)

Ennél jobbat ki sem találhattunk volna. Kilenc óra körül felkerekedtünk és szép komótosan keresztülbaktattunk Eger belvárosán, majd irány fel a szőlők közt a hegyre. A látvány egyébként olyan szinten fenomenális volt, hogy legszívesebben minden lépésnél fényképeztem volna egyet. Ennél visszafogottabb voltam, de azért igyekeztem a legjellegzetesebb látványokat megfogni.

A szőlőhegy aljában némi kulturizmust ismegengedtem magamnak és lefotóztam a nemrégiben helyreállított Szent Donát szobrot, aki a szőlősgazdák és a szőlőhegyek védőszentje (khmm... mint az köztudott...

Az Egedről egyszerűen nem lehetett elég képet csinálni, mert az oldalában bíborszínben pompázott a cserszömörce, ami miatt szinte már festett tájképnek tűnt az egész látvány

Miután a meredekebb oldalon felkapaszkodtunk én bepróbálkoztam a kilátóval, ahová ifjabb koromban vígan rohangáltunk fel. Nos se én nem lettem fiatalabb, sem a kilátó, így a második szintnél feladtam, szégyen ide, szégyen oda. A padlózat sajnos nem volt túl bizalomgerjesztő, a kilátást viszont a hegyoldalból is lehetett élvezni, úgyhogy nem erőltetem a dolgot. Na jó, talán az ostorosi meg a bogácsi tavat megszemlélhettem volna, de annyit meg nem ért.

Ezután gondolkodtunk rajta, hogy esetleg a Várhegy felé megyünk tovább és Felsőtárkányból visszabuszozunk, de inkább végül a teljes közlekedési eszköz- mentesség jegyében a Tiba kút felé vettük az irányt. Szerencse, hogy ezt tettük, mert így le tudtuk fotózni mindannyiunk egyik régi vágyának beteljesülését, nevezetesen a Japán - Magyar közös határt :)

Végül aztán lementünk a hegyről és a völgyben, ismét csak szőlők között ballagtunk haza. Eddigre megjelentek a hegyen a siklóernyősök, egyikük kicsi híján a nyakunkba ugrott, mert kissé eltévesztette a leszállóhelyet.

Útközben az élmények mellé még színesebbnél színesebb leveleket, csipkét, kökényt és persze szőlőt gyűjtöttünk a gyerkőcnek, hogy ő is beérezzen valamit a dologból.

A völgyben rengeteg diófa is nő a senki földjén. Sajnos gondos kezek már a legtöbb diót eltüntették, de azért egy-két szemet még találtunk, amit el tudtunk rágcsálni.

A többi képet itt találja a nagyérdemű.

Ha már itt tartunk, egy hónapja pedig a Tar kőre tettünk egy jó szeles kirándulást, arról is van itt egy sorozat. Földmérők figyelmébe ajánlom a Tar kő és Virágos hegy nyergében megörökített különleges, vad erdei háromszögelési pontot, amely már kiahófélben van és csak néhány példánya él vadon, állatkertben pedig nem szaporodik :)

Próbálok visszatérni...

Két hét csaknem teljes kihagyás után (a "csaknem" az volt, hogy bicajjal járok dolgozni :) ), amit leginkább befordulással és szuicid fantáziálással töltöttem köszönhetően a vacak időnek, tegnap sikerült nagy nehezen időt szakítani egy kellemes erdei futásra.

Az útvonalam a szokásos 10 km volt az Oldalvölgytől a Völgyfő házig (Felsőtárkány után). Meglepő módon sokkal melegebb volt az erdőben mint a városban. Sajnos a napsütés még nem volt terítéken, de azért jó volt.

Ami viszont meglepett, ma egy kicsike izomlázat tapasztaltam a combomban. Mondjuk a hegymenetek mostanában elmaradoztak, talán ez lehet az oka, na meg az, hogy a futás után minden levezetést mellőzve bepattantam az autóba és tűztem a vasárnapi ebéd felé padlógázzal :)

Egy 20 a Bükkben ami 25 lett

Különböző, itt nem részletezett okokból (de sajnos nem jókedvemben) ismét Egerben töltöttem a hétvégét.

Azért, ha már ott vagyok, természetesen nem hagyhattam ki, hogy egy jót fussak az erdőben. Vasárnap délelőtt bepattantam hát az autóba és irány Felsőtárkány, közelebbről a Barát réti elágazó. Letettem az autót, némi bemelegítés után nekiindultam a 20 km-esnek tervezett kocogásnak az itókás övemre aggatott cca fél liter izotóniás ital és egy csoki társaságában.

A terv szerint a Völgyfő házig mentem felfelé, majd le Bükkzsércre, illetve keresztül rajta. Nagyon jól esett a futás, bár kicsit meleg volt már ekkor, hiszen a falu határában kimentem a fák alól.

Bükkzsérc után a Hór völgyében folytattam, még mindig terv szerint az utat, egész az Oszlánál levő tájházig és még azon is túl. Innen már jól látszott a mai legnagyobb ellenfelem az Ódor-hegy (lsd kép). Eredetileg úgy terveztem, hogy az Ódor hegyet északról támadom meg a gerincen, mivel az hosszabb, de kevéssé meredek. Itt néztem rá a kiváló kölcsön GPS órámra és konstatáltam, hogy bizony otthon valamit igencsak benéztem, mert ez nem 20 kili lesz, tekintve, hogy már majdnem 20-at mentem és még vissza kell mennem ugye Felsőtárkányba.

Na ezt végiggondoltam, majd eszembe jutott, hogy van itt a déli oldalon is valami út, ha jól emlékszem, aztán, ha nem akkor majd direktbe felmászom, mert mi az nekem. Kicsit sétáltam, közben elmajszoltam a csokit. Közben meg is találtam az emlékeimből derengő utat és elkezdtem szépen felfelé kocogni rajta. Meglepetésemre egész jól futható volt. Egy darabig :) Találkoztam egy tanácstalan házaspárral itt, akik kérdezték, hogy erre kell-e menni az Ódor várhoz. Mondtam nekik, hogy remélem igen mert magam is oda igyekszem, de valószínűleg nem ez a legkellemesebb út oda. Ezután fickósan továbbfutottam egészen az Ódor lápáig. Nos itt döntenem kellett, hogy vagy a horhosban kerülgetem a nem kis mennyiségű kidőlt fát vagy direktben nekimegyek a hegynek. Egyet lehet találgatni mit választottam. Természetesen neki a hegynek...

10-15 perc igen kemény mászás után konstatáltam, hogy ez nem volt egy világrengető ötlet, de most már fejezzük be ugye amit elkezdtünk, hát tovább kapaszkodtam. Újabb öt perc után végre-valahára megfogtam a gerincutat és felkocogtam, érezve a füstszagot fentről. Ugyanis elég kedvelt kirándulóhely ez, esőbeállóval, tűzrakóhellyel. Gyakran vannak itt barlangász csoportok is a közelben található fokozottan védett Hajnóczy barlang miatt. Persze értelmes úton is fel lehet  jutni, nem csak úgy, ahogyan én :)

Fönt egy sporttárs vígan integetett, mintha régi jó ismerősök lennénk, de nem tudom ki volt az, ha esetleg olvassa a blogot, akkor legyen szíves és írja be. Azt láttam, hogy tavalyi piros Délibáb futás póló van rajta.

Végre-valahára fenn voltam, azonban menet közben kifogytam az innivalóból (legalábbis azt hittem) és legalább 30 fok volt már, rám pedig még 4-5 km várt, az útvonaltól függően. A Völgyfő házig egy kissé kalandos úton (persze megint nem a turista ösvényen) zerge módra letipegtem, itt aztán gondolkodóba estem, hogy a rövidebb úton menjek-e víz nélkül, mert a rövidebb út elkerüli a forrást vagy a hosszabb úton és igyak egy kis finom forrásvizet a Zsuzsa forrásból. Itt jegyezném meg, hogy az előzőleg említett zergemutatvánnyal természetesen már sikeresen kikerültem a Szent Erzsébet forrást....

Végül az utóbbi mellett döntöttem és komótos kocogás -gyaloglás kombóval szépen megközelítettem a forrást. A forrásál elővettem a kulacsaimat és döbbenten konstatáltam, hogy az egyik félig van. Hát így nem csoda, hogy szomjas vagyok :) Valamilyen megfontolásból elkezdtem a "B" kulacsból inni, mikor az "A" kulacsban még volt. Na mindegy, mondtam egy cifrát, majd felhajtottam a meleg isot, aztán pedig jó hideg forrásvízzel öblítettem le.

Felfrissülve kocogtam végig a maradék 4 kilométeren, nem erőltetve a tempót. Férfiasan bevallom, hogy az edzésnek szánt futás végén csaknem úgy éreztem magam, mintha egy maratonon lennék túl. Hogy a hegy kemény volt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint, hogy másnap a combomban hónapok óta nem érzett izomláz jelentkezett a gondos nyújtás és sportbalzsamozás ellenére.

Felsőtárkányban még meg kellett állnom egy nagyon drága kólát meginni, a szerencsére mindig a hamutartóban lötyögő, eredetileg parkolásra gyűjtögetett aprópénzből.

Bár a fentiekből talán nem úgy tűnik, de nagyon élveztem a kb 1 hónapja első igazi futást.

16. Bükki Hegyimaraton (nekem fél :) )

Hiába, nyár van, benne a bugi a lábamban. Amikor véletlenül megtudtam, hogy mégsem az Ultrabalatonnal azonos időben lett megrendezve a címbeli esemény, örvendeztem vala neki.Ahogy már sokszor írtam a szívemnek legkedvesebb tájegység a szülőföldem vén röghegysége. Ez a tény nagyban emeli az ázsióját ennek a versenynek, amely a rendezés és a hangulat tekintetében nem, de az útvonalat tekintve a szememben felveszi a versenyt a fent említett balatoni eseménnyel.

Sajnos egyetlen elefánt kollégát sem sikerült rábeszélni, hogy kísérjen el, egyesek mindenféle túrákon koptatták a lábukat, mások valami munkákra(?) hivatkoztak, így hát egyedül vágtam neki az Eger - Lillafüred országútnak. Ami azt illeti ez az út már önmagában megér egy misét, ugyanis épp annyira kanyargós ez az út, hogy jó tempóban lehessen autózni, viszont ad némi hegyiverseny hangulatot, ha az ember kicsit odalépősebben vezet. Tulajdonképpen legalább annyira élveztem Colin McRae-t játszani, mint utána futni :)

A fentiek következtében kissé hamarabb érkeztem, mint terveztem azt eredetileg. Vagy inkább sokkal. Mindenesetre elintéztem a nevezést, ahol elsőre be is szedték a némileg tapasztalatlan szervezők a maraton nevezési díját a félmaratoni nevezéshez, de hamar észrevették a tévedést és mindenki visszakapta a különbözetet sűrű elnézéskérések között.

A versenyközpont mellett éppen Trabant és Wartburg találkozót rendeztek, így meg tudtam csodálni a korán érkezők gépcsodáit, csináltam is pár képet.

A rajt 10:30-kor volt, de 9-re már mindennel kész voltam és eléggé unatkoztam. Aztán egyre éhesebb lettem, dacára a reggel benyomott banán és cerbona szelet mixnek. Jól érződött, hogy kb 1 óráva lel voltam csúszva szokásos  verseny-előkészületekhez képest. Szerencsére volt egy büfésátor, ahol lehetett némi ennivalót kapni, de csak amolyan majálisosat. Vettem hát egy pár virslit mustárral és vigyorogva majszoltam el két szelet kenyér kíséretében, miközben Vajdaúrra és az örökös emésztési problémáira gondoltam. Azt hiszem ennél a jelenetnél odébb kellett volna támogatni a sokkhatás miatt :D Mindenesetre sokkal szebb színben láttam a világot így. Vettem még egy fél literes ásványvizet, ezt utánaküldtem a virslinek és komótosan elkezdtem leballagni a rajthoz, ami cca 800 méterre volt. Amikor leértem még mindig volt fél órám, úgyhogy olyat tettem, mint még soha.

A gyengébb idegzetű olvasók ne olvassanak tovább....

Elkezdtem bemelegíteni!

Kocogtam a Chinoin gyár előtt a völgyben. Nekem csak krinolingyárként él az emlékezetemben egy kalandos nyár óta '92 körül:))  Egy 6 vagy 10 napos bükki kalandozás közepe táján ebben a völgyben sátraztunk. Akkor ez még kedvelt kirándulóhelye volt a miskolciaknak is, volt néhány nyomós kút, meg tűzrakóhely, miegymás.

Most nyakig érő gaz és bazi nagy tábla: KASZÁLÓ! BELÉPNI TILOS! Meg persze a krinolingyár fél hektáros parkolója. Sic transit gloria mundi :(

Kár, hogy nem maradt meg kirándulóhelynek. Meg persze a valamikori Hermann Ottó emlékpark is megérne egy misét a Majális parknál...

Hát ez egy kicsit elszomorított, aztán túltettem magam a dolgon, de megjegyeztem, hogy egy kellemes hellyel kevesebb.

Végül elkövetkezett a rajt. 13 km-ig emelkedett nagyjából a pálya, végig a Garadna völgyön az autóúton. A 9. kilitől köves erdei úton, nagyon kellemes árnyas, lombos terepen vezetett a pálya.

A frissítés teljesen rendben volt, 4-5 kilinként mindenhol volt víz, iso, szőlőcukor banán. A magam részéről nagyon taktikusan futottam. Menetben tartottam - de legalábbis igyekeztem - az 5 perceseket, a frissítőpontokon viszont szépen lassítottam,  a 3. ponttól már rövid sétálásokat iktattam be. Nagyon jól ment a dolog. A sebesvíz elágazótól lefelé döngettünk, itt elhagytak páran, de én emlékeztem rá, hogy a végén még van egy kemény emelkedő, úgyhogy erre tartalékoltam. Ami zavart, az az volt, hogy sajnos nem csak, hogy nem volt félpályás lezárás sem, hanem rendezőből is elég kevés volt az út mentén, leginkább csak a veszélyesebb kereszteződéseknél.

A kis fennsíkon nagyon kellemes volt futni, a meleg is éppen elviselhető szinten maradt. Ezután lerobogtunk vissza a Garadnába, ami bizony a térdet erősen próbára tette. A völgyben az útvonal oda-vissza elvezetett a csodaszép Hámori tó mellett, Lillafürednél. Mire észbe kaptam már az utolsó frissítőnél döntöttem magamba az isot és magamra a vizet. Egy utolsó lendülettel felrobogtam a célhoz, 2:20-as idővel sikerült abszolválnom a 26 kilit, amivel határozottan elégedett vagyok, különösen, ha figyelembevesszük, hogy egyáltalán nem erőltettem a dolgot.

Hamarosan beérkezett a pici etióp győztes, aki azonos volt Zsuzsa utitársával a Kékes CsF-re.

JAh és még egy dolog emelte a verseny fényét, nem volt ott Gyurcsány :)

Szombaton Bükk 30, Vasárnap Bika maraton

Kedves Bébielefánttársak!

Egy esős szürke délelőttön írom nektek a levelet, szívesen visszagondolva a hétvégi eseményekre! Bár a szombat hajnali négyórás kelés, nem tartozott oda.

Ébredés, csipáktól való szabadulás, álommanó elzavarása, ezek voltak a hajnali feldataim. Aztán az előre összecsomagolt 10 napi ruházatot, sminkfelszerelést begyömöszölve két nagy táskába, leballagtam két pár frissen főzött virslivel az ajtó elé.

No persze Maci már ott volt. Hiába az ötórás indulás megbeszélése, hiába az én pontosságom, mindig előbb érkezik. Mindig idegesít, mert azt hiszem késésben vagyok. Pedig nem...

Szóval elindultunk Felsőtárkányba, hogy megnézzük a Jocó által istenített hazai terepet, a Bükk 30-as túrán. Időben odaértünk, bár Maci végigkáromkodta egész Pestet, mivel a Hősök Tere le volt zárva, a Nemzeti Vágta rendezvénye miatt. Csak erről neki elfelejtettek értesítést küldeni...

Felsőtárkány, Imókő üdülő. Viszonylag könnyen megtaláltunk, és 8 órakor landoltunk. Maci már a rajtnál szentségelt, a hölgy nem akarta neki elhinni, hogy MTSZ tag. Pedig mindenki tudja, hogy Maci az. De még mennyire az....

Így csak én kaptam kedvezményt, mert nálam volt igazolvány. :-)

Aztán a rajt után ismét sikeresen összevesztünk. Rábeszéltem ugyanis, hogy próbáljon ki egy másik rövidnadrágot a túrához, mert mindig bevörösödik a lába, hátha a sztrecsnaci az oka.

Kínlódott, hogy kényelmetlen, engem a szokásos kedves-bájos stílusában jól leba..ott, hogy minek beszéltem rá. No, kis pityergés, és kis duzzogás után (miközben titokban megfogadtam, sosem jövök vele többet túrázni, és vudu átkokat szórtam rá) elindultunk, mindjárt be az erdőbe, hegynek felfele.

Hamarosan a Bükk összes csodája elénk tárult, szép fák, mély völgyek, a hegytetőről gyönyörű kilátás, el is felejtettem a duzzogást.

Elég jó útleírást kaptunk, de túrázót nem sokat láttunk. Az 50 km-en indulók valószínűleg már jó korán elindultak. Meleg volt, bár erdőben haladtunk végig. Igaz, folyamatos alattomos emelkedők voltak, ami elősegítette nálam az alapos méregtelenítést, izzadás formájában. Az ezáltal keletkezett szag elüldözte a kullancsokat is, tehát kétszeres volt a pozitív hatása.

A részletes útvonalról már nem tudok számot adni - ráadásul a ttt honlapját napok óta nem érem el, hogy megnézzem - de arról igen, hogy nagy eső lehetett előző nap. Helyenként még sár is volt, és rengeteg vargányát láttam az út mentén. Imádom a gombát, főleg a szedést, és ez a nemes fajta több tízezerbe kerül kilónként. Én meg csak néztem, hiszen hova is cipeltem volna magammal. (Azért a túra végén egyet hazavittem, és otthon meg is sütöttem roston! Még élek!)

11 óra körül ellátmányként kaptunk egy erdészháznál zsíros kenyeret, és ásványvizet, aztán tovább hegynek föl, völgynek le, erdőkön át. Tényleg szép a Bükk, igaza van Jocónak.

Egyetlen húzós hegyre emlékszem, ott éppen déltájban kaptattunk fel, és éppen nem voltak fák, irtás volt, csak úgy folyt rólam a víz. Most az egyszer kivételesen, ha hiszitek, ha nem, Maci "emberi" tempóban ment. Már éppen meg akartam köszönni, hogy milyen rendes velem, amikor közölte hogy fáradt, mert későig dolgozott, meg álmos is. Azért.

Azt hiszem azon ritka túrák egyike volt ez, amikor végig élvezhettem a tájat, és a túrát. Csokit is kaptunk valahol, és az összes magammal vitt italt megvedeltem a melegben.

A túra vége fele sokáig mentünk lejtőnek, nem is tudom hol szedtünk össze ilyen sok szintet. Csak úgy észrevétlenül mentünk eddig fölfele. De a lejtő már meredekebb volt a kellemesnél, alig vártuk, hogy leérjünk. Időközben fotókat is készítettünk, megörökítettük pl. a táblát "Tamás kútja" elnevezéssel, gondolván Tamás nevű ismerősökre.

A lejtő alján a kisvasút végállomása volt, innentől már sajnos a síneken és a sínek mellett kellet cirka 6 km-t gyalogolni a faluba. De itt is patak mentén haladtunk, és erdőben.

Az utolsó rész volt a legfárasztóbb, amikor kiértünk az erdőből, tűzött a nap, aszfaltos úton mentünk, és útitársam már meglehetősen utálta. Azért csak beértünk Felsőtárkányba, utolsó megpróbáltatásként fel a hegyre az üdülőhöz. Előzőleg ide kocsival jöttünk fel, ami persze lényegesen könnyebb volt.

A célban enni is inni is kaptunk, és egy klassz kis bronzjelvény volt a jutalmunk, az első teljesítésért. Maci nem akar többet jönni - a rajtnál történt afférja miatt - de nekem tetszene az ezüst jelvény is, lehet, hogy visszatérek.

Beautóztunk Egerbe, megkerestük a szállást, ahonnan reggel 7-kor indultunk el Galgahévízre.

2. rész

Bika maraton

Rutinosan megkerestük az Általános Iskolában a rajthelyet, és elindultunk a Bika kupáért a második Bika maratonon illetve én a félmaratonon. Az idő most is extrémnek bizonyult, dög meleg nap volt.

A Bika tóig szántóföldeken át vezet az út, útbaejtve a Szent András dombot (jó kis húzós meredek vezet föl). Tökig érő gazban mentünk, én paráztam rendesen, különféle emberevő csúszó-mászó állatoktól féltem, így Maci nyomában haladtam közvetlenül, ami egyáltalán nem volt könnyű. Mára megtáltosodott, felvette ismét "Macitempóját" és rohantunk.

A tóhoz érve megtettünk két kört közösen, aztán útjára bocsátottam, lévén, hogy nekem 5, neki 12 kör volt a kötelező penzum.

A horgászoktól alig lehetett közlekedni a keskeny ösvényen, de azért kitartóan végigcsináltuk.

Én a saját köreim után futva mentem vissza a célba, annyira féltem a nagy dzsumbujban egyedül. Még hegynek is loholtam, majd kiszakadt a tüdőm, úgy elfáradtam. Aztán a legnagyobb déli melegben értem a szántóföldekre, ahol kénytelen voltam a polómat a fejemre kötni, annyira tűzött a nap.

Az egyszál topban pompázó testem látványát sajnos nem élvezhette senki, mert egy lélek sem, meg a madár sem járt arrafelé.

Az oklevél és kitűző átvétele után visszamentem kocsival a tóhoz, Macititatni hideg kólákkal, meg szurkolni neki, hogy kitartson.

Végül ő is elindult vissza a faluba, én meg kocsival vissza a célhoz. Ott még elémentem jócskán, hideg itókákat csomagolva, hogy a szántóföldek napszúrásgyanús útvonalát megkönnyítsem.

Mindketten megtettük a magunkét, bikák módjára helytálltunk.

Ennyi a visszaemlékezés, remélem jól szórakoztatok olvasáskor.

Üdvözlettel:

Erzsi

Ui: Macinak a másik sortnadrágtól is tök vörös lett a lába. Gondolhatjátok azt a kárörvendő nézést mikor felfedezte.....

Hosszú hétvégék.

Az elmúlt időszak bővelkedett hosszú hétvégékben, ráadásul szerénységem éppen két munkahely között, viszonylagos lazaságban tengette napjait. Ennek következtében az időm jelentősebb részét sikerült ilyen-olyan testmozgással tölteni. Futóedzés terén ugyan kevesebbet abszolváltam darabra, viszont azok viszonylag hosszabbak voltak (már az ideiekhez mérten). Hál'isten jót túrázni mindkét hétvégén sikerült.

Rejteki tanösvény

A 4.-ei hétvégén Egerben voltunk és Ágival eldöntöttük, hogy miután a múltkor megfutamodtunk az eső elől, most, lesz ami lesz végigjárjuk a Rejtek tanösvényt akkor is, ha cigánygyerekek potyognak az égből. Nos, azok ugyan nem potyogtak, de a túra eleje azért elég vizesre sikerült. Szerencsére az eső hamar elállt, bár a nap nem sütött ki. Rejtektől elindulva a festői szurdokvölgyben trappoltunk lefelé, sűrűn fotózgatva.

A pára, a szűrt napfény mesebeli kinézetet kölcsönzött a tájnak, meg sem lepődtem volna, ha egy manó vagy egy tündér ugrik elő valamelyik fa mögül. A völgyet- szerintem némi iróniával - Csúnya völgynek nevezik.

A Hór völgyben megszemléltük az üveghuták helyét és a hutákhoz tartozó régi temetőt. Répáshuta felé vettük az irányt, a régi makadámúton, ami valamikor forgalmas út volt, de ma már csak a turisták és a vadászok járnak rajta. Itt egy kicsit megint csöpörgött, de a falu határában elfogyasztott nagy mennyiségű csokoládé feledtette a problémát elég hamar.

További képek itt.

A Prédikálószék és környéke

Pünkösd hétvégéjén a Tanúhegyek nyomában volt betervezve, azonban némi szervezési hiba folytán rájöttünk, hogy nem tudunk reggel időben elindulni, így valami alternatív megoldást kell keresni. Előkaptam hát a Pilis térképét, ráböktem, ahol a legzöldebb volt és mondtam, hogy "Na akkor ide". A választás nagyon jól sikerült. Ági nem járt még ezen a környéken én pedig csak nagyon régen. Talán mert annyira közel van és annyira népszerű turista célpont, hogy épp ezért az embernek nem nagyon jut eszébe. Meg az is igaz, hogy nem szívesen megyek olyan helyre, ahol a Váci utcáéhoz hasonló gyalogosforgalom tapasztalható. Szerencsére a túra első felében ezt megúsztuk, bár a visszafelé úton már igencsak sok emberbe, kutyába, biciklisbe botlottunk. Nem beszélve az elmebajos terepmotorozókról...

Pilisszentlászlóról indultunk fölfelé, a kellemesebb oldalon. A túrát színesítette, hogy a térképem cca 15 éves, amit talán a '92-es Piros 80 alkalmával vettem elő utoljára. Eléggé kihívás volt vele tájékozódni, mert a jelzett utak nem kis részét azóta másfelé vezették. Ennek köszönhetően helyenként kissé bizonytalanul közlekedtünk, de végül is nagy baj nem volt, kivéve egy 1,5 km-es kitérőt, de ezt majd ott.

Az út első harmada egy itt-ott jelzett úton vezetett fölfelé feledhető tölgyerdőben. A Prédikálószékhez közeledve azonban egyre több helyen lehetett kilátni a rendkívül festői Dunakanyarra, Visegrád felé.

Mikor felértünk ebédeltünk, fotóztunk és gyönyörködtünk a kilátásban, majd irány a Vadálló kövek. Ha van még olyan aki nem járt erre, az feltétlenül nézze meg ezeket az igen érdekes geológiai képződményeket.

Ekkor még úgy gondoltuk, hogy a Rám szakadékot is útba ejtjük, de aztán elmúlt.

Lefelé elég nehészkes volt döcögni a sziklákon, rajtunk kívül minden értelmes ember a másik irányból közelítette meg a témát. Hja kérem, akinek van ideje megtervezni a túrát... :)

A Szőke forrás völgyében folytattuk az utat, kellemes séta várt ránk egészen a Kolacskovszky forrásig, innen kellett visszamásznunk Pilisszentlászóra. Illetve kellett volna, mert itt ütközött ki a legjelentősebb problémája a nem túl friss térképnek.

Ugyanis, a P majd a K jelzésen óhajtottuk megközelíteni a falut, ami az én térképem szerint még jóval a forrás után kellett volna, hogy becsatlakozzon. Egyszerű agyammal annyit jegyeztem meg, hogy a K-n kell menni, az a jó, ha pedig a KP-re fordulnánk, akkor az rossz irány. Nos a forrásnál egyszer csak ott volt a K én pedig néztem balra: PK -ez nem jó, néztem jobbra: K akkor ez jó. Furcsálltam a dolgot, hisz még cca 1 km után kellett volna jönni ennek a K-nak és nem jobbra kellett volna menni emlékeim szerint, hanem balra, de hát a PK meg ugye a nem jó, tehát mégsenem arra. Persze nem vettem elő a térképet, mer' minek, hanem neki a hegynek. Feltűnt, hogy ez a K nem egyedül megy itten, hanem egy P háromszög társaságában, de hát kicsire nem adunk ugye. Lényeg a lényeg, hogy felmásztunk a hegyre, ahol is kiderült, hogy valami erdőfelújítás miatt itt össze vissza kutyulták a jelzéseket és természetesen a másik irányba kell menni, hogy a lezárt részt kikerüljük, mert történetesen, hogy- hogy nem épp azt a K jelzést szüntették meg amelyen menni akartunk. Akárhogy is néztük a térképet, a legértelmesebb dolog volt visszamenni a forrásig.

De legalább fotóztam egy klassz farakást :)

Gyorsan leértünk, mert futásra váltottunk, hogy ne legyen nagyon unalmas. Ági jó tempóban futott lefelé, amin kellemesen meg is lepődtem. Kihúzta magát és kijelentette, hogy a csajokkal már 5 perceseket szoktak futni. Hiába, megfertőztem :)

Az elvesztegetett idő miatt a forrástól már a reggeli út felé indultunk, mert az valamelyest rövidebb volt. Összesen 23 km-t sikerült a lábunkba gyűjteni, ami akár már teljesítménynek is felfogható, bár a cél nem ez volt.

Végül a Kisrigó vendéglőben megjutalmaztuk magunkat egy jó cukros kólával és egy jégkrémmel, majd hazaautókáztunk.

További képek itt.

Napos és esős kilométerek

Ezen a hétvégén szerénységem, mint "nem-kemény-mag" és b. nejem szombaton a Bükki források 30 kilométeres távját tűztük célként magunk elé. Azért ezt, mert őszintén szólva a rosseb akart 8-10 órát gyalogolni, a futás pedig Ági miatt nem került szóba, így lett hát a 30. Illetve nem lett.

Szombat reggel, ahogy kell jó korán felkeltünk, én nagyon büszke voltam magamra, merthogy óra nélkül felébredtem fél hatkor és felköltöttem Ágit is. Eddig tartott a büszkélkedés, ugyanis felvilágosított, hogy nincs átállítva a telefonom, úgyhogy most fél 7 van, tehát a tervezett 7 órás indulás felejtős. Sebaj, összeszedelőzködtünk elindultunk. Konstatáltuk, hogy csöpörög az eső. Mire kiértünk Egerből nem csöpögött, hanem szakadt. Mivel a felszerelésünk finoman szólva nem a vízállóságáról híres (nem így készültünk), ezért megbeszéltük, hogy elmegyünk Lillafüredre, aztán ha csendesedik, akkor elindulunk, ha nem, nem, elvégre nekünk ez hobbi és nem pályázunk kétes értékű babérokra azáltal, hogy magunkat szívatva fél lábszárig érő sárban cuppogjunk végig 30 kilométert. Esetleg megállunk valamely szokott helyünkön, aztán megyünk egy kört csak úgy magunktól, ahogy szoktuk. Így hát vártunk. Esett. Vártunk. Esett. Ez így ment 8:45-ig. Akkor elindultunk vissza. Mire Rejtekhez értünk elállt. Na persze. Ott rögtön meg is álltunk, és amint rápillantottam a térképre eszembe is jutott, hogy a Bükk egyik legszebb része itt van az orrunk előtt, nevezetesen a Pénz patak völgye. Nosza, már ki is pattantunk és elindultunk azzal a tervvel, hogy le a Pénz patak mentén a Hór völgyig, majd vissza Répáshuta felé, végig a Pénz-pataki tanösvényen ha még nagyon akarunk menni, akkor észak felé még kerülünk egyet. Mindebből az lett, hogy mire a Rejteki kőfülkéhez értünk, ismét esegetett az eső, majd rövidesen szakadt, mi pedig szakszerűen bőrig áztunk. A tanács azt a döntést hozta, hogy visszafelé rövidebb, mint körbe, mivel sajnos talptól mellkasig csurom vizesen nem vidám dolog még egy-két óra gyaloglás. Felfelé a völgy alján a vaddisznónyomokkal sűrűn teletűzdelt sárban caplattunk, ezzel némi kalandot mellékelve még a dologhoz, aztán vissza is értünk az autóhoz. Ebben az időben ennyi éppen elég volt, hogy még jó hangulatban üljünk be az autóba, még száraz váltóruha híján is.

Vasárnapra, míg a többiek Debrecenben szaladoztak, jómagam részben kárpótlás gyanánt kimentem reggel egy kiadós körre a Varróháztól végig a Vöröskő völgyön. Elvittem magammal a fényképezősebb telefont, abban reménykedve, hogy az elmúlt időszak csapadékos voltára tekintettel talán a Vöröskő forrást sikerül működés közben lefotózni, de legnagyobb bánatomra nem működött. A régi vasút nyomán felfutva úgy terveztem, hogy a gerincen átkelve a Peskő völgyben megyek vissza. Ez végül sikerült is, bár egy kisebb kerülővel. Annak dacára, hogy ezen a környéken már többször túráztam éjjel is úttalan utakon a Peskő ház felől tökön-paszulyon keresztül a Cserepeskői barlanghoz, most ebből az irányból nem éppen azt az ösvényt sikerült megtalálnom, mint amelyen már többször is jártam. Ez a tévedés rendkívül hálás dolog volt, ugyanis így két csodaszép napsütötte rétet is felfedeztem, amik a délelőtti verőfényben rendkívül festőien néztek ki. Sajnos a fényképezés későn jutott eszembe, amikor már a Peskő völgyben voltam. Lejjebb a völgyben a fák között átszűrődő napfény is igen megfogott, ekkor már észbe kaptam.

Összességében igazán kellemes hétvége volt, amely még jobban elmélyítette bennem az érzést, hogy a Bükk a legszebb tájegység, legalábbis amihez hasonlítani tudom, azok között mindenképp. A pénz pataki tanösvényt pedig hamarosan ismét meglátogatjuk, de akkor körbe is megyünk, és nem felejtek el fotózni sem ;)