Bor, mámor, provance és futás - Szekszárdi félmaraton

Rég volt már, de csak nem mehetünk el mellette (zok)szó nélkül. Eme futás sava-borsa az útvonalban rejlő jelentős szintkülönbség, amit futás közben nem szoktak általában éltetni az atléták.

 

Aznap szép és üde időre virradt, majd kelt a nap, majd nyugodott is, merthogy szép idő volt. Lelkes és a 4Run kupának köszönhetően szokatlanul nagyszájú nagyszámú csapatunkat innen-onnan fújta össze a Duna felett kavargó nyáriasan meleg szél a rendezvényre.

Mackó Székesfehérvárról jött kocsival. Jocót haverok hozták le Budapestről. Mi meg innen Kaposvárról úgy siettünk, hogy egyből két autóval mentünk. Az egyikben Anita + Tamás. A másikban Kata + én.

A kaposvári különítmény élére én álltam 75 hófehér ló vontatta Tháliámmal. Tamásék mögöttem abban a végül is teljesen alaptalan hitben, hogy tudom merre kell menni. Én ugyan nem voltam vele teljesen tisztában, de harmadik útitársunk Moha bá egész Európa térképét tudja fejből, szal gondoltuk majd rá hagyatkozunk.

Sajnos aznap Moha bá nem volt a helyzet csúcsán. Mondhatni rondán betegeskedett. Kb. 5 percenként lekapcsolták nála a villanyt, ilyenkor kénytelen voltam 12 V-tal kiütni, hogy valahogy magához térjen, majd aztán végleg el is vesztettük. Ideiglenesen kómába süllyedt az öreg.

Mi azonban ekkor sem estünk kétségbe. Pedig, mint utólag kiderült nem ártott volna. Katának mobil telefonjába is be volt ültetve Moha bá kishuga, aki szintén elég jól tájékozódik térképről.

Sajnos hugi sem bírta sokáig, mert kicsit kimerült volt és tök nem volt energiája minket navigálni. No, innen vakrepülés tovább.

Ekkor jutott eszembe, hogy jó lenne a csapatot fényképeken megörökíteni, de elfelejtettem feltölteni a fényképezőt. Még jó, hogy azt nem felejtettem el, hogy magammal vigyem. Így azonban csak felesleges ballasztott képezett kocsink hátuljában. Mivel Kata mobilja is gyöngélkedett. Fénykép sem nagyon született az eseményről.

Szerk.:

Kivéve azt az egy-két darabot amit Jocó csinált. pl a kollegáival összeborulva, ijedt arcot vágva:

Szal aznap műszakilag igen a toppon voltunk :-).

No, de az istenek is úgy akarták, hogy elérjük Szekszárd városát, ahol gyorsan összefutottunk egy könnyes találkozás keretében Mackó pajtással, aki már arra kóválygott egy ideje.

Parkoltunk, ötöcködtünk. Neveztünk. Vártuk a délután kettőt, amikor is a hajnali hűvösben ellövik majd a versenyt.

Az útvonalról nem írnék, mert Jocó feltette a futoterkep.hu -s térképet 3-4 posttal korábban, azon látszik minden. Amit Jocó áttett ide:

Én előzetesen igen tartottam a szintektől, szal egész sokat edzettem (már a zselici dombság adta keretek közt) dombokon. Végül is jól sikerült a felkészülés, mert sok bajom nem volt az emelkedőkkel. No, de ennyire ne rohangáljunk előre.

Tamás eleve azt tervezte, hogy felégeti az aszfaltot, olyan pályacsúcsot fut. Így őt már a rajtpisztoly dördülését követő másodpercekben elvesztettük.

Mackó a szokott módján erősen kezdett. Kata, Jocó meg én, pedig egy brancsban vágtunk neki a távnak.

Az elején, amíg sík volt mentünk is együtt. Aztán jött az első komolyabb emelkedő. Majd egy még komolyabb, amely felvitt a kilátóhoz.

Jocó itt kissé elfutott tőlünk felfelé. Gondolom ez azért lehetett, mert bükki gyerek létére nem nagyon bírja az emelkedőket és minél gyorsabban túl akart lenni rajta :-).

No, innen egy kicsit üldözéses versenybe csapott át a rendezvény. Kata volt a biztos pont. Ő hegyen-völgyön azt a tempót mente, amit már oly sok rendezvényen megszoktunk tőle. A nem sokkal korábbi maratonon is pont ugyanannyi (1:02) volt a 10 km-es szintideje, mint itt a dombokon.

Jocó és Mackó a terepviszonyokhoz illesztették a sebességüket. Így hol elfutottak mellettünk, hol kicsit lemaradtak. És végül is majd az egész futáson ezt játszottuk. Mi mentünk egy tempót a fiúk meg röpködtek köröttünk, mint a legyek a ... no hagyjuk :-P.

A következő (jellemzően durva) emelkedőn Mackó bevárt minket. Innen egyébként egész szép kilátás nyílott a szekszárdi TESCO-ra, meg OBI-ra, de szerintem ezt ott kevesen látták.

Az igazság az, hogy itt már elég sokan sétálták meg a hegyet.

Aztán egy nagy sunggal jó  meredeken lefele. Jííííhhhaaajjjjj...

A nagy downhill után egy viszonylag hosszabb sík következett, ami az eltérés volt a tavalyihoz képest. Elfutottunk egy éppen épülő borospincéhez, amint keresztül is ment a pálya. Mondjuk nagy látványosság nem volt, mert épp akkor épült, de kuriózumnak érdekesség volt. Csak olyan rövid, hogy Jocóval ippen csak bele tudtunk kezdeni a "Boáááányyásssz, boááánnnyáásss..." kezdetű nótába aztán már ki is értünk.

Mivel ez egy oda-vissza szakasz volt (lásd. térpék) kb. 1-2 km-el megelőzve minket láthattuk Tamásunkat szembe futni. Ekkor még vidám volt, életerős és tapsikolt.

A pincénél és az útvonal számos egyéb pontján jó kis fröccsöket is szolgáltak fel, amivel mi, mint őszinte sportemberek nem éltünk.

A sík szakasz után jött egy hosssszzzú és a végén még jócskán meredek emelkedő is. No, itt már sétáltak sokan gazdagon.

Én arra gondoltam, hogy ha már nagyjából egy nekem viszonylag lassabb tempót futok, akkor legalább az emelkedőket megfutom, szal odahagyva a többieket futva igyekeztem felfelé. Jócskán elmentem nagyon sok ember mellett. Jó érzés volt :-).

Úgy láttam ez erőt adott sokaknak. Volt egypár ember, aki drukkolt nekem. Volt, aki szörnyülködve nézett rá. Volt akinek a szeméből sütött, hogy felvágósnak tart. Volt, aki hitetlenkedett. És volt néhány, aki a példámat látva szintén elkezdett futni.

Mackó eddigre egy kicsit már lemaradt, de Kata és Jocó is sikeresen megfutotta ezt az emelkedőt a saját tempójukban.

Felérve a tetőre leálltam és bevártam a többieket. Ekkor szépen elment mellettem egy csomó ember, akiket felfelé leelőztem és értetlenül nézték, hogy ha már felfutottam miért nem megyek tovább, merthogy onnan meg már lejtett a pálya.

Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy gratuláljak Marcsinak a Minden-Kor futóklubból, aki, mint mindig, itt is hihetetlen kondiról téve tanúságot el is szaladt mellettünk :-).

Először Jocó jött meg. Ő nem akart várni, szal elindult lefele. Aztán Kata is. Suhhhh...innen meredeken lefele.

Lent némi frissítő várt és rövid sík átkötő a következő dombhoz. No, ez az utolsó már nem volt annyira meredek és hosszú azért.

Közben nagyszerű diskurzusokat folytattunk a többi futóval. Nem hajtott a tatár. Szépen kényelmesen nyomtuk síkon, lejtőn, dombon egyaránt.

Még a verseny előtt valahonnan azt az infot kaptam, hogy másodszor már nem kell felmenni a kilátóba (ahova az első emelkedő végén fel kellett kaptatnunk) és így mindenkinek nagy elánnal mondogattam, hogy ha felérünk a nyeregig, akkor onnan már végig lejt. Szegény Kata meg el is hitte nekem.

Aztán a nyereghez felérve döbbenten szembesültünk vele, hogy innen még egy durva meredek részt a kilátóig felfelé kell futnunk. Hát igen rossz lehetett Katának, aki lelkileg már arra készült, hogy aznap több emelkedőt nem kell futnia, aztán egyszer csak kiderül, hogy mégis, oszt nem is akármilyet. Sorry, nem volt szándékos.

A kilátóba felérve kihasználtuk az alkalmat és kicsit körülnéztünk. Onnan fentről szép a város. No, de innen már tényleg csak lefelé volt az út.

A lefele az az én irányom. Szeretem. Mentünk is jó nagy tempóban. Csak úgy suhantak a fák meg az eldobott műanyag poharak mellettünk.

A lejtő aljában összeszedtük Jocót is, aki gondolom időközben úgy döntött, hogy ha csak kb. 1-200 méter van köztünk, akkor már nem fut be egyedül.

Aztán már csak 1-2 km-nyi sík volt vissza a befutóig. Hagytuk, hogy Kata diktálja a tempót. Ő viszont úgy megtáltosodott a cél közelségétől, hogy végül is az utolsó 500 méteren (ami azért szemét módon emelkedett) Jocó le is szakadt tőlünk.

Lehet az volt a gond, hogy itt kezdtem el hangosan énekelni a Lionking ismert betétdalát. Hát kaptam is csúnya tekinteteket jobbról-balról. Volt akit ezen a kicsi emelkedőn már úgy húzott felfelé a társa, meg volt olyan is, aki már csak sétálni tudott, én meg ott énekelgettem futva, de hát ez van. Vagy B megoldás, hogy a hangom nem volt a megfelelő tónusban akkorra már :-).

Így értünk aztán be 2011-ben a szekszárdi félmaratonon.

Tamás, ha jól emlékszem 1:52 körül futott. Kata, meg én 2:19-et. Jocó 1-2 perccel utánunk jött be. Mackó meg még 5 perc múlva.

Szegény Tamás, mire mi beértünk már vagy egy félórája ácsorgott az átizzadt cuccában ránk várva. Egy kicsit meg is fázott.

Aztán felvettük a befutó csomagot, ami igen bőséges volt. Már pontos leltárt nem tudok adni, de volt benne több csoki is, meg bor, ha jól emlékszem. Mondjuk a befutó csomag felvételéhez elég sokat kellett várakozni, de ez legyen a legnagyobb baj.

Befutáskor érmet is kaptunk, amiért külön dicséret mert igen ötletesre sikeredett. Az alakja egy boroshordó tetejét formázza.

Aztán lezuhanyoztunk. A szekszárdi félmaratonok hagyományához híven szívmegállítóan hideg vízben. Zuhanyzás után harmatfriss voltam és kemény, mint a jég.

 

Szerk.:

A zuhanyzót ugyan nem volt triviális megtaláni, de aztán rájöttünk, hogy a "Itt lehet lámpafényben esküt tenni a Bibliára" tábla egyben a fürdőhelyiséget is mutatja.

Aztán a kötelező pizza party. Jó kis pizzát mérnek monnyuk arrafelé, sajnos a nevét nem tudom a vendéglőnek.

Aztán széledtünk ki-ki haza.

Summárium: jó és dög meleg volt. Kivéve a zuhanyzóban lévő vizet, ami így kellemes kontrasztot alkotott az időjárással. Én jól éreztem magam. Szívesen megyek majd jövőre is.

 

Addig is, Dübörgés és Rock 'n' Roll!

2010 Keszthelyi Kilóméterek - soha nem látott idővel

Itt egyrészt az időjárásra is gondolok, bár az monnyuk nem volt szokatlan, mert már kicsit snassz is lenne elmenni egy keszthelyi futásra úgy, hogy nem ázunk meg, no de a táv teljesítésére szánt időnk az minden várakozást és minden korábbi rekordot megdöntött.

No, de ne rohanjunk ennyire a táv elejbe, vagy mégis? Mivel gondoltam úgyis régen volt és hát már el is meséltem mindenkinek szóban is, ezért csak a békesség kedvéért gondoltam elposztolni ezt az eseményt is.

Azonban, hogy azok is élvezzék, akik nem most hallják először, úgy döntöttem VISSZAFELE játszom le az eseményeket. Kéretik nem prüszkölni e miatt. Tudjátok milyen nehéz lesz ezt visszafele megírni? :-D. No, akkor lássuk.

--------------

Vajdaúr

Dübörgés és Rock'n'Roll!

Mindent összevetve klassz kis futás volt. Az időjárás sem volt végülis nagyon zavaró. Szép lett az érem is. Ha Jocónak nem fájt volna annyira  abokája, lehet 2:10 alatt is beértünk volna :- ). Szerintem menek jövőre is :-).

(szerk.:) Ehun az útvonal, a pit stop jól kivehető:

Késő délután értem már haza, a megszokott jóleső fáradtsággal csontjaimban. A Fehér Istennőt leállítottam a ház elé, majd jól megérdemelt pihenésemre tértem.

Hazafele úton nagy dolgok nem történtek. Kis dolgok miatt kétszer álltam meg.

Ezek után kocsimhoz vánszorogtam, bepattantam, majd szélsebesen hazaviharzottam.

Itt még gyorsan elmentem a bizonyos hátsó helyiségbe (tényleg hátul volt). Oszt irány utunkra. Jocó az őt fuvarozó futótárssal én meg csendes, békés magányomban.

Miután vége lett a Forma 1-nek még elszürcsöltük italunkat. Úgy volt, hogy Jocó haverja hív majd minket, ha ő is összekészül, de nem hívott. Mint nemsokkal később kiderült, vagy nem volt térerő, vagy nem tom, de az biztos, szóval kicsit megvárakoztattuk.

A strand melletti éttermek előtt mászkálva rájöttünk, hogy nincs is kedvünk mászkálni, valamint, de nem utolsó sorban nem tudtuk nem észrevenni, hogy egy frekventált helyen elhelyezett bisztróban hatalmas plazma TV képernyőjén elindult a Forma 1-es futam. Mivel jobb dolgunk nem volt, mit volt mit tenni beültünk egy ásványvízre és ott néztük végig a csúcsautók eseményét.

Hát voltam már jobb pizzériában is. Nem is választottam nagy méretet, mert nem voltam túl éhes. Kajoltunk (feledhető volt), majd eliramodtunk sétálni még egy kicsit, mert Jocó haverja még mindig nem jelentkezett.

Gondoltuk ha már jobb nincs, jó ötlet lenne kajálni egyet és beültünk egy strandkörnyéki pizzériába, mer ami jár az jár.

Végül is a parton futottunk össze, ahol a futam végén összeomoltunk, majd tanácstalanul böngészgettük az eget egy ideig, de aztán csak elindultunk sétálni egyet a móló felé. Ott azonban oly csúnya fellegekkel szembesültünk, hogy inkább valami fedett hely után néztünk.

Én befejeztem a nagy dolgomat, Jocó a zuhanyt, majd telefonos segítséggel egymást kerestük a parton.

Ott mint kiderült (mint minden évben kiderül) ingyenesen be lehetett menni, ami nekem igen jól jött az ingyenes WC mián. Ráadást Jocó is akörül mozgott valahol.

Miután átálltam a vasút közelében lévő parkolóba. A megbeszélt strand irányába vettem magam. Mondjuk elég lepukkant parkoló volt a fenti képen látható átalakított polski fiat (vagy tudomisén valami olasz) állt az én Istennőm mellett. Mondjuk ez a kép lett később az egyetlen fénykép, amit az eseményről készítettünk :-)). Bár mondjuk Jocó a mobiljával csinált még párat, majd azt ő megosztja, ha gondolja.

Miután visszaértem a kocsihoz átöltöztem (úgy az utca közepin, ahogy jól nevelt, rutinos futóhoz illik), majd kanyarodtam egyet az Istennővel, hogy valahol keressek egy a parthoz közelebbi parkoló állást.

Ekkor hívtam fel Tamást, hogy megette a fene kicsúsztunk az időből, szal nem fogok odaérni a háromórás szini előadásra. Mondjuk én annyira nem sajnáltam, mert már a darab címe is kicsit gyanússal intellektuális volt (bár itt jegyezném meg állítólag nagyon jó darab volt). Tamás nagyon nem lepődött meg, mert állítása szerint ezt akár borítékolhatta volna is (gyönyörű magyar nyelvünk művészien kerékbe törve) előre engem ismerve.

Megbeszéltem Jocóval, meg a futótárssal, hogy lent találkozunk a parton valahol, mert ott lehet zuhanyozni, kaja, pia van, szóval zajlik az élet, ellentétben a belvárossal, ahol én parkoltam. Aztán irányba vettem a jó messzi parkoló kiskocsimat.

Miután összetalálkoztunk Jocó ismerősével, aki az utazáshoz szükséges kocsit biztosította Jocónak, egy rövid beszéd után elindultunk a kocsik felé. Útközbe persze a futás eseményeit diskurálva. Jocóék parkoltak közelebb.

No, ekkor ért be a maratoni táv győztese. Mindösszesen 10 perccel utánunk :-). Kb. 2:30 közeli idővel. Ha még egy kicsit szütymörgünk bizonyára utólér :-).

Miután kifetrenkedtük magunkat a padon. Elegendő mennyiségű süteményt és alkoholfrei sört nyomva magunkba kicsit tébláboltunk az esemény színhelyén. Valamint kerestük Jocó utazótársát is.

Végül is a befutó időnk 2 óra 20 perc környékén lett. Csak nem kapkodni, mer abból mindig baj van :-).

És végre felderült a várva várt befutó kapu. Mondanám, hogy nagy ovációval vártak, de igazából csak én tapsoltam. Aztán kaptunk érmet, sört, péksüteményeket. Öröm-bódottág. Kis téblábolás után elkeveredtünk egy ideiglenesen megüresedett padhoz, amire jól megérdemelt módon ráomlottunk.

A végére már csak annyi izgalom maradt, hogy Jocó nagyhirtelen elkapta a hév a végére, mert azt hitte már finiselünk, de aztán szóltam neki, hogy az majd csak úgy három kanyarral arrébb kezdődik.

A főutcán végigérve ott ment a nagy időszámláló óra. Nos, oda se mertünk nézni :-). De, sebaj innen már nincs sok hátra.

Kb. 15 km körül kaptunk egy jó kis záporesőt. Itt mese nem volt kicsit futni kellett, de ez inkább jótékony hatással volt ránk.

A második kör már kevesebb izgalmat hozott magával, lévén, hogy az útvonalat már ismertük. Itt most Jocónak volt egy kiállása, hogy demokratikusan mindketten azonos taktikán legyünk. Ebbe a körbe már elég rendesen fájhatott Jocó bokája, mert szinte minden frissítőt és lassú részt kihasznált a sétálásra. Hát látszott rajta, nem a legőszintébb a mosolya.

Alig hagytuk el a kaput egyszer csak hatalmas ováció és a helyi hangos közölte, hogy befutott a félmaraton nyertese. Kb. 1:10-es idővel. Az annya szemit. 1 kört ránk vert két körön :-D.

Aztán megláttuk a befutó kaput. Mivel pontosan alatta kellett átfutni, ezért könnyű volt kiszámolni, hogy két teljesen azonos kört kell futni a táv teljesítéséhez, a maratonosoknak meg négyet.

A sétálóutcán végig emberek, akik a bisztrókban ücsörögve, idogálva szurkoltak. Jó hangulat volt. Jocónak ekkorra már a bokája jócskán fájhatott. Bár nem mondta, de egyre lassultunk. Mivel a tüdőnk, izmaink bírták, csak az a fránya boka nem, ezért lassan és teljesen kényelmes tempóban futottunk. Gyakorlatilag csak azért nem csukott szájjal, mert végigpofáztuk a teljes távot, amit meglehetőssen furcsán fogadtak a köröttünk vért izzadó versenyzők. De hát ez van, a saját tempónkhoz mérten lassan mentünk.

Aztán egy ponton le kellett fordulni a sétányról és átmenni a vasúton. Állítólag a teljes vasútforgalmat leállították ezen a szakaszon pusztán a verseny kedvéért. Szóval nagyon helyén voltak a szervezők.

Itt egy rövid egészségügyi kis kitérőt tartottam. Jocó persze szépen bevárt, mert nem a rohangálásról szólnak a versenyek, ugye?

Miután átfutottunk a kapun kiértünk a Balaton partra. Itt volt egy rész, ahol a magas vízállás miatt homokzsákokkal tartották vissza a Balatont, hogy ne jöjjön ki a partra ő is versenyezni. Nos, kisebb nagyobb sikerrel ez működött is, bár én beleléptem egy olyan pocsolyába, hogy utána még sokáig emlegettem.

A parkból kiérve tettünk egy kurflit, majd a strandnál megláttuk a befutó kaput, ami alatt lelkesen át is szaladtunk. Már csak kétszer kell átrohanni alatta, hogy befejezzük.

Aztán ellőtték a rajtot a főtéren a szokott helyen. Majd egy kis aszfalt után elindultunk lefele a part felé.

Egy gyors utolsó pisi-kaki. Ki, hogy szereti. Butaságokra persze nem fecséreltük az időt, így a bemelegítés idén is elmaradt.

A kocsimhoz érve Jocó gyorsan megevett mindent, ami a keze ügyébe tudtam tenni. Kapott termékmintát az Arkánum - Sport Balzsamból, hogy ha minden kötél szakadt, akkor legalább csodakrém legyen nála, aztán miután átvedlettem futáshoz visszabrattyogtunk a rajt zónához.

Kis téblábolás után futottam össze Jocóékkal. Gyors (tényleg gyors) rajtszámfelvétel. Kupaktanács. Jocó jelezte, hogy éhes, nem evett semmit, ennie kell, de nem gondoskodott magáról, mert nem hozott semmit. Ígyhát meginvitáltam a Fehér Istennőhöz címzett fogadómba, ahol elrejtve különféle csemegéket tartogattam a csomagtartóba.

Eztán nyakamba kanyrítottam lábaimat és visszaindultam a főtér irányába megszerezni aznapi rajtszámomat. Odaérve ez meglepően gyorsan és flottul meg is volt kb. két perc alatt. Ekkoron más dolgom már nem volt, mint előkeríteni Jocót, aki valamikor, valakivel, valahonnan érkezik.

Keszthelyre beérve már egy csomó utca le volt zárva, így össze-vissza kalandozva, végül is az Óperenciás tengeren ugyan túl, de a szupermarketeken még innen sikerült megállnom.

Keszthely előtt még bementem egy hazai érdekeltségű benzinkútra. Eü. szünetre, meg mindenféle étel-itóka vásárlására.

Marcali után aztán kicsit becsavarodott az időjárás. Voltak kb. 500 m hosszú szakaszok, ahol úgy esett, hogy a vizet alíg bírta el az ablaktörlő. Mellette persze verőfényes kék ég, meg pamacsnyi felhők. Csak azok a pamacsok össze-vissza szórták a vizet. No, ezek a pamacsok persze később meg is találtak minket a versenyen.

Az út nagyjából eseménytelenül zajlott. Csak mentem és élveztem az autórádió kusza és zörgő hangjait.

Gyorsan beszórtam a kocsiba az előző este összerakott cuccot. Becsuktam a ház bejárati kapuját. Kinyitottam a kocsikaput. Kiálltam kocsival. Majd becsuktam a kaput. Majd visszarohantam a házba a napszemüvegemért. Majd bezártam a házat. Beszálltam a kocsiba, majd visszarohantam a fényképezőgépemért, amivel aztán végül is csak egyetlenegy képet sikerült csinálni, valami átalakított kispolskiról. Aztán uzsgyi.

Verőfényes napra ébredtem. Az ég szemfájdítóan kék volt és az apró bodorfelhők kedvesen bodorodtak.

Versenyajánló

Arra gondolva, hogy talán más is idetéved néha, nem csak a bennfentes "kemény mag", egy kis versenyajánló következik.

Harmadszor rendezi meg az Ipolyerdő erdészet a Börzsönyi hegyi félmaratont 2009 szeptember 12.-én. Eddig mindig ott voltunk, sőt Zsuzsa még egy érmet is elhozott tavaly.

Jómagam ott leszek, a 6.-ai büdös-meleg-aszfaltos helyett inkább ez lesz a NAGY őszi verseny nekem.

Útvonal mint mindig, most is megtalálható a futoterkep.hu-n :) (a tavalyi verseny rögzített útvonala egyébként).

Versenykiírás és egyebek itt.

Bükki Hegyi félmaraton 2009

Annak ellenére, hogy a verseny lassan több mint egy hónapja volt, mégsem akarom kihagyni, hogy röviden megemlékezzem róla.
Aki ismer, tudja, hogy a Bükk mindig is a szívem csücske volt és maradt, ha másért nem, hát ezért biztos írnék róla. zen kívül szintén nem hétköznapiak voltak részemről a verseny második szakaszán a körülmények az is indokol egy rövid szösszenetet.
Legelőször is áldja meg az Isten azt a sporttársat, aki kitalálta, hogy próbálják az útvonal minél nagyobb részét terepen vezetni. Sokkal kellemesebb, változatosabb és kevésbé veszélyes is. Ráadásul (szerintem) valószínűleg az útvonal biztosítást is könnyebb megoldani. Az egyetlen probléma talán a frissítőpontok felállítása lehet, de azért terepjárókkal nem különösebb kihívás ennek megoldása sem.
Nos, hogy a lényegre térjek, június 27.-én szombaton – mondhatom, hogy a szokott módon – magányosan indultam neki az Eger – Lillafüred hegyi útnak. Minden alkalommal elmondom, hogy rendkívül élvezem a kanyargós hegyi utakon tolni járgánnyal, nem titok, hogy ez is motivál, mikor Miskolc környéki versenyekről, túrákról van szó. Sajnos a hegyi autózást most nem élvezhettem igazán, mert az út épp felújítás alatt van, ami nemcsak burkolatcserét, de szélesítést és helyenként a kanyarok deriválását is jelenti. Vagyis nem csak most okozza az élvezeti érték csökkenését, hanem vélhetően később sem lesz már olyan izgalmas vezetni errefelé vagy legalábbis nem minden szakaszon. A javított út miatt egészen biztos, hogy a forgalom is női fog, ami nem csak nekem fog fájni, hanem vélhetően az erdőnek is (igen én is autózom, de max két havonta egyszer, ha viszont az utat felújítják jó eséllyel a mindennapi forgalom fog nagyon megnőni).
A tavalyi versenyből okulva, most egyrészt igyekeztem nem túl hamar odaérni, másrészt alaposan bereggeliztem, mivel tudtam, hogy a helyszínen csak virsli van :)

Az idén itt is chipes időmérés volt, ami szerintem mindenkinek kényelmesebb, de szinte nincs is már verseny, ahol hagyományos módon zajlana. A rajtban megláttam Zsuzsa debreceni barátnőjét, akivel a Népek Tavaszát kocogtuk végig és néhány ultrabalatonos ismerőst is láttam, köztük azt az egyénis úriembert, akit az utolsó szakaszok valamelyikén hagytunk le és bizony nem volt már természetes a mosolya, de teljesítette. Szemmel láthatóan nem volt neki probléma egy hét után félmaratont futni hegyi környezetben.
A rajt utáni első egy-két kilométer egy kicsit zsúfolt volt, mivel az erdei út nem volt túl széles, de végül is kibírható volt addig a rövid ideig. Ezután kicsi aszfalt a Garadna völgyében, majd be az erdőbe, ahonnan hál’isten végig ki sem jöttünk. Nagyon élveztem a futást, semmiféle tervem nem volt, hacsak annyi nem, hogy a két órát nem lépem túl, de ha úgy sikerült volna az sem túlságosan érdekel. Napsütés volt, erdő, Bükk és futás. Ennél több kinek kellhet :)

Ez az idilli hangulat nagyjából félútig tartott, amikor azonban nem túl szép felhő kezdtek a hegy fölött gyanúsan sündörögni. A zuhé nem sokat váratott magára. Igazi, hamisítatlan nyári zápor volt, úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntenék. Az ösvényekből hirtelen patakok lettek és az összeverődött kis csapat, akivel egy bolyban futottunk bokáig a vízben nyomta tovább.
A víz egyébként kellemesen langyos volt, még azt is mondanám, hogy jól esett, főleg úgy, hogy tudtam, hogy a felénél már kevesebb van hátra, tehát max 40-45 percig ázhatok, az autóban pedig száraz cucc vár. Gyakorlatilag az orrunkig sem láttunk és olyan poénokkal szórakoztattuk egymást, hogy vajh’ a villámsújtott versenyzők megkapják-e az emlékérmet poszthumusz :) Ilyesmi szerencsére nem történt, az eső pedig mintegy 15 perc után, ahogy jött, úgy ment. Kiderült az ég, a madarak újra csiripeltek.
Az egyetlen probléma ott volt, ahol a felázott lejtők nagyjából egy jégpályához hasonlóan voltak járhatóak. Itt azért örültem a terepi edzéseken beszerzett rutinnak, mert többé-kevésbé jó tempóban tudtam futni a sár és a víz ellenére is.
Hamarosan be is értem a célba, - igaz éppen csak, de – két órán belül.
Szerintem nagyon jó volt a verseny, a szervezők teljesen jól tették a dolgukat. Az pedig, hogy az eredmények letöltésén kívül lehet egy ilyen oklevelet nyomtatni magadnak az tök jópofa ötlet (bár engem annyira nem hoz lázba, de az ötlet jó).
Már most biztos, hogy jövőre megint ott leszek, főleg, hogy eddig minden évben más volt az útvonal, úgyhogy sosem lesz unalmas :)

Fazonzáró félmaraton

A hétvégén csapatostul dübörögtünk a BSI szezonzáróján Siófokon.
A BM nekem azért érdekes, mert már harmadik éve, hogy beneveztem, de valami (betegség, sérülés mittomén) mindig megakadályozott. Az idén végre sikerült elmenni (legalábbis a félmaratonra) :)
Viszont azt kell mondjam, hogy egy ilyen méretű rendezvény nem igazán való oda. Szinte végig egymás lábára léptünk, annyian voltunk. Lehet, hogy ez csak azért van, mert nekem, ha Balaton menti versenyről van szó egyértelműen az UltraBalaton, meg az Esti Félmaraton ugrik be, amik kimondottan családias versenyek, ellentétben a BSI versenyeivel.

Egyébként az időjárás a tavalyihoz képest (amit csak hallomásból ismerek) kellemes volt, de azért eléggé novemberi volt az időjárás, mai nem csoda, tekintve, hogy november van. Mindenki egész jó időket futott. Még nekem is sikerül két órán belül maradni, pedig, ami azt illet kicsit előrehoztam az évvégi hosszú pihenőt és az elmúlt hónapban alig-alig sikerült futnom valamicskét, a maximum heti 20 körül volt,  két alkalommal.

A sorrend egy kicsit más volt mint szokott, azt hiszem Tamásunk lett a csapatelső, utána Vajdaúr és még Maci is rám vert mintegy 2-3 percet, szóval nem hajtottam agyon magam :) Katánk a szokott 2:20 körüli idejét hozta, ami, tekintve, hogy vag egy éve gyakoarlatilag nem edz, nem is olyan rossz.

A hivatalos fotográfiákon ki mást találtam volna meg elsőként mint házisztárunkat:

 

 

Melegrekordos Bp félmaraton

Mivel lassan egy hete volt a fenti esemény és senki nem írt még, így egy rövid szubjektív szösszenet tőlem.

Az idei bp félmaratonon eredetileg nem terveztem elindulni, de aztán úgy adódott, hogy a kényszerűségből kihagyott délibáb futás után maradt némi felhasználható keretem a BSInél, így ezt felhasználtam most, mivel a többiek igen agitáltak.

 

 

Gondolom mindenki látta vagy olvasta a médiában - persze elég alaposan felfújva - a meglehetős hőségben megrendezett versenyről szóló híradásokat. Én úgy gondolom, hogy erősen el volt ez túlozva, de hát valamivel meg kell ragadni a figyelmét a tévénézőknek ugye.

Persze meleg volt, de a jó rendezésnek hála, teljesen ki lehetett bírni, főleg a besűrített frissítőkkel.

Az elején együtt kezdtünk Vajdaúrral. Az volt a terv, hogy kirontunk a nyúlból olyan tempóban futunk ami jólesik, aztán majd lesz valami. Úgy is mondhatnám, hogy nem volt terv :) Legalábbis részemről. Meglepő módon Gáborunk 5k körül elkezdett panaszkodni, hogy nem érzi jól magát, meg elfáradt meg ilyesmi. Itt még próbáltam mindenféle élcekkel tartani benne a lelket, de egyre sötétebb pillantásokat vetett rám, meg egyre kevésbé tolerálta a hülye vicceimet, így aztán 10k körül jobbnak láttam meglépni, meg hát igazság szerint eléggé be is lassultunk.

Innentől is teljesen jóleső iramban, erőlködés nélkül futottam, minden frissítésnél locsoltam, ettem, ittam. Menet közben szurkoltam a botladozóknak, beszóltam mindenkinek aki megelőzött. Egyszóval jól éreztem magam :)

Az új útvonal határozottan nem volt rossz, főleg, hogy a hosszú budai Duna part kimaradt, ellenben a Margit szigeten átkocogtunk. Innen kifelé találkoztunk a direkt a mi kedvünkért a napon tikkadó geodéta különítménnyel Litó és Nándi személyében, akik lelkesen szurkoltak nekünk.

A végén nagyon nem volt jó az a plusz kör a Ligetben, mert hiába láttam kiírva, hogy 19, de a lábam hozzászokott, hogy a Hősök terénél meg kell kezdeni az utolsó sprintet. Így egyszer csak azon kaptam magam, hogy sorra előzöm az embereket, mintha versenyen lennék. :) Majdnem a 20. kilométernél egy intermezzo során eszembe villant Erzsi szomorú kalandja a hhh-n  amikor előttem egy szőke melák Dán egyszer csak lelassult és igen érdekes tánclépések után mind a 190 centijével és 90 kilójával a karomba omlott. Szerencsére nem ájult el teljesen csak kicsit megrogyott. Lefektettem az aszfaltra és egy odaérkező rendező gondjaira bíztam. Szerencsére az orvosi segítség is csupán néhány 10 méternyire volt. Gondolom nem lett komoly baja, mert arról biztos hallottunk volna a fent említett nagy média-huhogás közepette.

Az időm valamivel 1:50 alatt lett a saját órám szerint, az eredménylistán valamivel nagyobb idő szerepel. A többiek közül Maci és Kata kivételével mindenki 2 órán belül maradt.

Lettek közben befutóképek is, kivéve szegény Tamást, akinek csak hol a lába, hol a fél teste lóg ki egy másik futó mögül.

 

Amit tudni akartál a Börzsönyi versenyről, de nem merted megkérdezni

Ami a bejegyzésből fáradtság miatt kimaradt: én Jocóéknál aludtam, majd másnap korán indulva mentünk Zsuzsáért Vácra. Moha bá útközben kétszer betlizett, mert sem a váci címet nem találta meg sem Diósjenőn a jó kempinget, de ennek ellenére odaértünk.
Az indulásig is maradt még idő., így kényelmesen készültünk. Indulás után 1 km-el, valami furcsára lettünk figyelmesek. Ilyen még nem volt! Zsuzsa Isten bizony lihegett (no, igen egy kicsit erősen kezdtünk felfele). Kb. 1 km után ezért ő le is maradt. Én Jocóval kb. 4-5 km-ig mentem, aztán hegynek felfele nem mertem jobban erőltetni, mert nem tudtam milyen lesz még a terep a csúcsig.
Kb. 6 perces km-ekkel mentem. 7 km-nél 42 percnél voltam. 10 km-re 58.37-ra értem, amivel nagyjából meg is voltam elégedve, mert eleinte eléggé fáradtak voltak a lábaim, de ez később elmúlt.
Aztán jött a nagy lejtő, ahol is mentem, mint a veszett ördög (legalább is én így éreztem). kb. 15 km-nél azt vettem észre valami ismerős mozog előttem. Itt értem utól Jocót. 16 km-nél 1.24-re értünk.
Innen egy kis emelkedő volt. Aztán egy frissítő. Itt felvetettem Jocónak, hogy hogy a fenébe tudott tavaly 1.41-et futni? Aszonta úgy, hogy edzett. Ja, mondom úgy könnyű.
Aztán jött egy emelkedő. Valami kissrác ment mellettünk biciklivel én meg puszta jókedvből elkezdtem vele versenyezni hegynek felfele. Jót nevettünk, de ő nyert. Jocó kissé lemaradt, aztán utánam kiáltott, hogy ha ilyen jó erőben vagyok, akkor menjek. Tényleg nem voltam fáradt, szal elkezdtem menni. Innen már végig lejtett. Így lett 1.46 közepe. És ezért maradt le kb 20-30 mp-el Jocó mögöttem.
Aztán hamarost jött Zsuzsa is. Volt aztán gulyás, meg nagy ivászat. Az erdészek kitettek magukért, mert nagyon jók voltak (és sűrűn) a frissítések.
Aztán mivel senki nem sietett sehová. Irány a nógrádi vár, majd Budapesten az Árkád. Ott kajoltunk egyet, majd hazavittem Jocót, majd Zsuzsát kitettem a nyugatihoz közel, majd én is haza.
Tényleg jó kis futás volt. Teljesen meg vagyok vele elégedve. Igaz a végén valami megtekerte a gyomrom, mert mint megvitatuk mégkaphattam volna a legtöbbet WC-n töltö versenyző címét, de ezért nem járt érem :-).

Börzsönyi hegyi félmaraton 2008

Mivel Gábor finoman megjegyezte, hogy mire hazaér szeretne beszámolót látni, így kénytelen vagyok valami tenni az ügy érdekében.

Szellemileg nem nagyon vagyok, sőt fizikálisan sem ezért rövid képes tudósítás következik a mai eseményről. Vajdaúr nálunk töltötte az éjszakát, reggel energiával telve indultunk.

Zsuzsa felszedése, majd a verseny, közben Moha bá anyukája vélhetően gyakran csuklott Váccal és a Táncsics utcával kapcsolatosan.

Odaértünk és megbeszéltük, hogy ODA kell majd felkocogni, meg még mögötte vagy három ugyanilyenre. Vidámak voltunk mint mindig, feszítettünk és az olimpia (vagy Al Bundy?) szellemét is megidéztük.

>

>  

Aztán felkocogtunk a rajthoz, nekiindultunk. Fölfelé elhúztam, eléggé jól ment, de lefelé elaludtam, bámészkodtam, lazáztam, így sokan visszaelőztek a lerobogós részen, a végén még Vajdaúr is.

A tavalyi időt nem sikerült hozni, de az a mostani se rossz, nekem 1:47, Vajdaúr tán fél-egy perccel ért be hamarabb. Zsuzsa pedig KORCSOPORTOS GYŐZTESKÉNT ha jól emlékszem 1:55-re.

Ő az egyetlen akiről tudtunk befutó képet csinálni, de még videót is. Az a kis fehér pötty középen: na ő az :)

Utána meglátogattuk a nógrádi várat, ahol sétáltunk egy fél órát, élveztük a kilátást.

Jómagam pedig a várat és nácifasiszta, imperialista, nacionalista, trappista, masiniszta, orgonista jelképeket fotóztam. A hét vezér emlékmű igen tetszett, összebütyköltem egy panorámaképet belőle.

>

>

 

 

További képek itt.

Délibáb képek

Mivel én önhibámon kívül kimaradtam a versenyből, így írni nem tudok, de szokás szerint kiválogattam a ránk vonatkozó képeket:

http://picasaweb.google.com/bebielefantok/20080705DLibBFutS

 

16. Bükki Hegyimaraton (nekem fél :) )

Hiába, nyár van, benne a bugi a lábamban. Amikor véletlenül megtudtam, hogy mégsem az Ultrabalatonnal azonos időben lett megrendezve a címbeli esemény, örvendeztem vala neki.Ahogy már sokszor írtam a szívemnek legkedvesebb tájegység a szülőföldem vén röghegysége. Ez a tény nagyban emeli az ázsióját ennek a versenynek, amely a rendezés és a hangulat tekintetében nem, de az útvonalat tekintve a szememben felveszi a versenyt a fent említett balatoni eseménnyel.

Sajnos egyetlen elefánt kollégát sem sikerült rábeszélni, hogy kísérjen el, egyesek mindenféle túrákon koptatták a lábukat, mások valami munkákra(?) hivatkoztak, így hát egyedül vágtam neki az Eger - Lillafüred országútnak. Ami azt illeti ez az út már önmagában megér egy misét, ugyanis épp annyira kanyargós ez az út, hogy jó tempóban lehessen autózni, viszont ad némi hegyiverseny hangulatot, ha az ember kicsit odalépősebben vezet. Tulajdonképpen legalább annyira élveztem Colin McRae-t játszani, mint utána futni :)

A fentiek következtében kissé hamarabb érkeztem, mint terveztem azt eredetileg. Vagy inkább sokkal. Mindenesetre elintéztem a nevezést, ahol elsőre be is szedték a némileg tapasztalatlan szervezők a maraton nevezési díját a félmaratoni nevezéshez, de hamar észrevették a tévedést és mindenki visszakapta a különbözetet sűrű elnézéskérések között.

A versenyközpont mellett éppen Trabant és Wartburg találkozót rendeztek, így meg tudtam csodálni a korán érkezők gépcsodáit, csináltam is pár képet.

A rajt 10:30-kor volt, de 9-re már mindennel kész voltam és eléggé unatkoztam. Aztán egyre éhesebb lettem, dacára a reggel benyomott banán és cerbona szelet mixnek. Jól érződött, hogy kb 1 óráva lel voltam csúszva szokásos  verseny-előkészületekhez képest. Szerencsére volt egy büfésátor, ahol lehetett némi ennivalót kapni, de csak amolyan majálisosat. Vettem hát egy pár virslit mustárral és vigyorogva majszoltam el két szelet kenyér kíséretében, miközben Vajdaúrra és az örökös emésztési problémáira gondoltam. Azt hiszem ennél a jelenetnél odébb kellett volna támogatni a sokkhatás miatt :D Mindenesetre sokkal szebb színben láttam a világot így. Vettem még egy fél literes ásványvizet, ezt utánaküldtem a virslinek és komótosan elkezdtem leballagni a rajthoz, ami cca 800 méterre volt. Amikor leértem még mindig volt fél órám, úgyhogy olyat tettem, mint még soha.

A gyengébb idegzetű olvasók ne olvassanak tovább....

Elkezdtem bemelegíteni!

Kocogtam a Chinoin gyár előtt a völgyben. Nekem csak krinolingyárként él az emlékezetemben egy kalandos nyár óta '92 körül:))  Egy 6 vagy 10 napos bükki kalandozás közepe táján ebben a völgyben sátraztunk. Akkor ez még kedvelt kirándulóhelye volt a miskolciaknak is, volt néhány nyomós kút, meg tűzrakóhely, miegymás.

Most nyakig érő gaz és bazi nagy tábla: KASZÁLÓ! BELÉPNI TILOS! Meg persze a krinolingyár fél hektáros parkolója. Sic transit gloria mundi :(

Kár, hogy nem maradt meg kirándulóhelynek. Meg persze a valamikori Hermann Ottó emlékpark is megérne egy misét a Majális parknál...

Hát ez egy kicsit elszomorított, aztán túltettem magam a dolgon, de megjegyeztem, hogy egy kellemes hellyel kevesebb.

Végül elkövetkezett a rajt. 13 km-ig emelkedett nagyjából a pálya, végig a Garadna völgyön az autóúton. A 9. kilitől köves erdei úton, nagyon kellemes árnyas, lombos terepen vezetett a pálya.

A frissítés teljesen rendben volt, 4-5 kilinként mindenhol volt víz, iso, szőlőcukor banán. A magam részéről nagyon taktikusan futottam. Menetben tartottam - de legalábbis igyekeztem - az 5 perceseket, a frissítőpontokon viszont szépen lassítottam,  a 3. ponttól már rövid sétálásokat iktattam be. Nagyon jól ment a dolog. A sebesvíz elágazótól lefelé döngettünk, itt elhagytak páran, de én emlékeztem rá, hogy a végén még van egy kemény emelkedő, úgyhogy erre tartalékoltam. Ami zavart, az az volt, hogy sajnos nem csak, hogy nem volt félpályás lezárás sem, hanem rendezőből is elég kevés volt az út mentén, leginkább csak a veszélyesebb kereszteződéseknél.

A kis fennsíkon nagyon kellemes volt futni, a meleg is éppen elviselhető szinten maradt. Ezután lerobogtunk vissza a Garadnába, ami bizony a térdet erősen próbára tette. A völgyben az útvonal oda-vissza elvezetett a csodaszép Hámori tó mellett, Lillafürednél. Mire észbe kaptam már az utolsó frissítőnél döntöttem magamba az isot és magamra a vizet. Egy utolsó lendülettel felrobogtam a célhoz, 2:20-as idővel sikerült abszolválnom a 26 kilit, amivel határozottan elégedett vagyok, különösen, ha figyelembevesszük, hogy egyáltalán nem erőltettem a dolgot.

Hamarosan beérkezett a pici etióp győztes, aki azonos volt Zsuzsa utitársával a Kékes CsF-re.

JAh és még egy dolog emelte a verseny fényét, nem volt ott Gyurcsány :)