Bükki Hegyi félmaraton 2009

Annak ellenére, hogy a verseny lassan több mint egy hónapja volt, mégsem akarom kihagyni, hogy röviden megemlékezzem róla.
Aki ismer, tudja, hogy a Bükk mindig is a szívem csücske volt és maradt, ha másért nem, hát ezért biztos írnék róla. zen kívül szintén nem hétköznapiak voltak részemről a verseny második szakaszán a körülmények az is indokol egy rövid szösszenetet.
Legelőször is áldja meg az Isten azt a sporttársat, aki kitalálta, hogy próbálják az útvonal minél nagyobb részét terepen vezetni. Sokkal kellemesebb, változatosabb és kevésbé veszélyes is. Ráadásul (szerintem) valószínűleg az útvonal biztosítást is könnyebb megoldani. Az egyetlen probléma talán a frissítőpontok felállítása lehet, de azért terepjárókkal nem különösebb kihívás ennek megoldása sem.
Nos, hogy a lényegre térjek, június 27.-én szombaton – mondhatom, hogy a szokott módon – magányosan indultam neki az Eger – Lillafüred hegyi útnak. Minden alkalommal elmondom, hogy rendkívül élvezem a kanyargós hegyi utakon tolni járgánnyal, nem titok, hogy ez is motivál, mikor Miskolc környéki versenyekről, túrákról van szó. Sajnos a hegyi autózást most nem élvezhettem igazán, mert az út épp felújítás alatt van, ami nemcsak burkolatcserét, de szélesítést és helyenként a kanyarok deriválását is jelenti. Vagyis nem csak most okozza az élvezeti érték csökkenését, hanem vélhetően később sem lesz már olyan izgalmas vezetni errefelé vagy legalábbis nem minden szakaszon. A javított út miatt egészen biztos, hogy a forgalom is női fog, ami nem csak nekem fog fájni, hanem vélhetően az erdőnek is (igen én is autózom, de max két havonta egyszer, ha viszont az utat felújítják jó eséllyel a mindennapi forgalom fog nagyon megnőni).
A tavalyi versenyből okulva, most egyrészt igyekeztem nem túl hamar odaérni, másrészt alaposan bereggeliztem, mivel tudtam, hogy a helyszínen csak virsli van :)

Az idén itt is chipes időmérés volt, ami szerintem mindenkinek kényelmesebb, de szinte nincs is már verseny, ahol hagyományos módon zajlana. A rajtban megláttam Zsuzsa debreceni barátnőjét, akivel a Népek Tavaszát kocogtuk végig és néhány ultrabalatonos ismerőst is láttam, köztük azt az egyénis úriembert, akit az utolsó szakaszok valamelyikén hagytunk le és bizony nem volt már természetes a mosolya, de teljesítette. Szemmel láthatóan nem volt neki probléma egy hét után félmaratont futni hegyi környezetben.
A rajt utáni első egy-két kilométer egy kicsit zsúfolt volt, mivel az erdei út nem volt túl széles, de végül is kibírható volt addig a rövid ideig. Ezután kicsi aszfalt a Garadna völgyében, majd be az erdőbe, ahonnan hál’isten végig ki sem jöttünk. Nagyon élveztem a futást, semmiféle tervem nem volt, hacsak annyi nem, hogy a két órát nem lépem túl, de ha úgy sikerült volna az sem túlságosan érdekel. Napsütés volt, erdő, Bükk és futás. Ennél több kinek kellhet :)

Ez az idilli hangulat nagyjából félútig tartott, amikor azonban nem túl szép felhő kezdtek a hegy fölött gyanúsan sündörögni. A zuhé nem sokat váratott magára. Igazi, hamisítatlan nyári zápor volt, úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntenék. Az ösvényekből hirtelen patakok lettek és az összeverődött kis csapat, akivel egy bolyban futottunk bokáig a vízben nyomta tovább.
A víz egyébként kellemesen langyos volt, még azt is mondanám, hogy jól esett, főleg úgy, hogy tudtam, hogy a felénél már kevesebb van hátra, tehát max 40-45 percig ázhatok, az autóban pedig száraz cucc vár. Gyakorlatilag az orrunkig sem láttunk és olyan poénokkal szórakoztattuk egymást, hogy vajh’ a villámsújtott versenyzők megkapják-e az emlékérmet poszthumusz :) Ilyesmi szerencsére nem történt, az eső pedig mintegy 15 perc után, ahogy jött, úgy ment. Kiderült az ég, a madarak újra csiripeltek.
Az egyetlen probléma ott volt, ahol a felázott lejtők nagyjából egy jégpályához hasonlóan voltak járhatóak. Itt azért örültem a terepi edzéseken beszerzett rutinnak, mert többé-kevésbé jó tempóban tudtam futni a sár és a víz ellenére is.
Hamarosan be is értem a célba, - igaz éppen csak, de – két órán belül.
Szerintem nagyon jó volt a verseny, a szervezők teljesen jól tették a dolgukat. Az pedig, hogy az eredmények letöltésén kívül lehet egy ilyen oklevelet nyomtatni magadnak az tök jópofa ötlet (bár engem annyira nem hoz lázba, de az ötlet jó).
Már most biztos, hogy jövőre megint ott leszek, főleg, hogy eddig minden évben más volt az útvonal, úgyhogy sosem lesz unalmas :)

Első és utolsó...

A cím kivételesen nem valami tőlem megszokott hőbölgős elégedetlenkedést takar, hanem csak egy szimpla ténymegállapítás.

Ugyanis a héten sikerül végre elérnem azt, amit január óta próbálok.

A történethez hozzátartozik, hogy Botond fiam januárban kezdte az ovit. Innentől Damoklész kardjaként lebegett a fejem felett, hogy amikor a másodszülött megérkezik (ami épp egy hete meg is történt) nekem kell majd oviba hordanom, ami azt jelenti, hogy kicsit át kell szervezni az életemet ismét. Ami többek között azzal is jár, hogy ismét új időpontot kell találnom a hétközbeni edzéseknek.

Osztottam, szoroztam és kitaláltam, hogy mivel az oviba menést nem lehet korán csinálni viszont későn (relative), ezért a legcélszerűbb, ha szépen felkelek ahogy eddig vagy kicsit korábban, csak épp most nem korán megyek dolgozni, hogy délután futhassak, hanem elmegyek futni, aztán lehet ovizni azután pedig irány az iroda.

Nagyon megörültem milyen jól kitaláltam. A baj csak ott volt, hogy míg a munka kötelező gyakorlat, addig a futás szabadon választott. Így aztán minden lehetséges kifogást kitaláltam, hogy egy félóráig elgalább elhúzzam a felkelést. Utána meg már azzal nyugtattam magam, hogy már nem érnék vissza időben az ovihoz, úgyhogy tulajdonképpen ez nem is az én hibám. Meg amúgy is sötét van/esik/havazik/fúj a szél (nem kivánt törlendő).

Ezután gondolom nem nagy nehézség kitalálni, hogy mi is volt a nagy elsőség. Hát természetesen az, hogy a héten sikerült végre abszolválnom kétszer is a betervezett reggeli futást, ami nagyon nagy eredmény részemről. A futások egyébként a szokásos környéken a Rákos patak partján zajlottak. Egyik reggel egy 8nak-szánt-lehet-hogy-kilenc, másik reggel pedig egy ötöske. Természetesen halál laza kiligyűjtő tempóban. A reggeli futás hihetetlen életerővel tölt fel. Kár, hogy ebből az életerőből nem jut egy kicsi a futás előtte is, mert úgy azért könnyebb lenne kikecmeregni az ágyikóból.

Ja és miért volt utolsó is az első?

Hát azért, mert kedden reggel havat taposva teljesítettem a penitenciát. Az időjárással kapcsolatos tapasztalataim alapján jó eséllyel az idén utoljára. Beleértve az eljövendő telet is.

Azt hittétek valami érdekesebbről írok mi? :)

Azt majd a Maciék...

Melegrekordos Bp félmaraton

Mivel lassan egy hete volt a fenti esemény és senki nem írt még, így egy rövid szubjektív szösszenet tőlem.

Az idei bp félmaratonon eredetileg nem terveztem elindulni, de aztán úgy adódott, hogy a kényszerűségből kihagyott délibáb futás után maradt némi felhasználható keretem a BSInél, így ezt felhasználtam most, mivel a többiek igen agitáltak.

Gondolom mindenki látta vagy olvasta a médiában - persze elég alaposan felfújva - a meglehetős hőségben megrendezett versenyről szóló híradásokat. Én úgy gondolom, hogy erősen el volt ez túlozva, de hát valamivel meg kell ragadni a figyelmét a tévénézőknek ugye.

Persze meleg volt, de a jó rendezésnek hála, teljesen ki lehetett bírni, főleg a besűrített frissítőkkel.

Az elején együtt kezdtünk Vajdaúrral. Az volt a terv, hogy kirontunk a nyúlból olyan tempóban futunk ami jólesik, aztán majd lesz valami. Úgy is mondhatnám, hogy nem volt terv :) Legalábbis részemről. Meglepő módon Gáborunk 5k körül elkezdett panaszkodni, hogy nem érzi jól magát, meg elfáradt meg ilyesmi. Itt még próbáltam mindenféle élcekkel tartani benne a lelket, de egyre sötétebb pillantásokat vetett rám, meg egyre kevésbé tolerálta a hülye vicceimet, így aztán 10k körül jobbnak láttam meglépni, meg hát igazság szerint eléggé be is lassultunk.

Innentől is teljesen jóleső iramban, erőlködés nélkül futottam, minden frissítésnél locsoltam, ettem, ittam. Menet közben szurkoltam a botladozóknak, beszóltam mindenkinek aki megelőzött. Egyszóval jól éreztem magam :)

Az új útvonal határozottan nem volt rossz, főleg, hogy a hosszú budai Duna part kimaradt, ellenben a Margit szigeten átkocogtunk. Innen kifelé találkoztunk a direkt a mi kedvünkért a napon tikkadó geodéta különítménnyel Litó és Nándi személyében, akik lelkesen szurkoltak nekünk.

A végén nagyon nem volt jó az a plusz kör a Ligetben, mert hiába láttam kiírva, hogy 19, de a lábam hozzászokott, hogy a Hősök terénél meg kell kezdeni az utolsó sprintet. Így egyszer csak azon kaptam magam, hogy sorra előzöm az embereket, mintha versenyen lennék. :) Majdnem a 20. kilométernél egy intermezzo során eszembe villant Erzsi szomorú kalandja a hhh-n  amikor előttem egy szőke melák Dán egyszer csak lelassult és igen érdekes tánclépések után mind a 190 centijével és 90 kilójával a karomba omlott. Szerencsére nem ájult el teljesen csak kicsit megrogyott. Lefektettem az aszfaltra és egy odaérkező rendező gondjaira bíztam. Szerencsére az orvosi segítség is csupán néhány 10 méternyire volt. Gondolom nem lett komoly baja, mert arról biztos hallottunk volna a fent említett nagy média-huhogás közepette.

Az időm valamivel 1:50 alatt lett a saját órám szerint, az eredménylistán valamivel nagyobb idő szerepel. A többiek közül Maci és Kata kivételével mindenki 2 órán belül maradt.

Lettek közben befutóképek is, kivéve szegény Tamást, akinek csak hol a lába, hol a fél teste lóg ki egy másik futó mögül.