Kincsesbánya 30

Ezt a túrát a Margita-terepmaratonhoz felkészülésnek szántuk.

Tamás és Maci értem jött reggel, és amíg a reggelimet majszoltam, le is beszéltek azonnal a rövidebb távról. Mondván a felkészülés az nekem is az, tehát menjek velük, utánuk, ahogy sikerül.

A rajtban félórás sorbanállás után könnyű ruházatban, (ami nálam egy alsó trikót és egy polar pulcsit jelent) sapkában kesztyűben indultunk el. Sok-sok ismerőst üdvözöltünk (főként Maci) és örültünk a hóesésnek. Mert ugye az sokkal jobb, mint az esőesés. :-)

A srácok ígéretükhöz híven egészen a Szeg-hegy tetején lévő első pontig gyalogoltak, ahol előrementem és elkezdtem a futást. Még lendületben voltam, mondták is a srácok, hogy alig értek utol. Aztán elértük az aszfaltút keresztezést, utána egy picit fagyos talajon kerülgettük a túrázókat, majd a lejtőnek ismét jó tempóban tudtam futni.

Azért itt már elhagytak a srácok, (mert ugye sokkal sokkal ügyesebbek, ami ugye nyilvánvaló volt eddig is) de próbáltam őket nem elveszíteni. A második ellenőrzési pontnál a csokimat is elvitték, amit azóta sem kaptam meg.

Kis idő  múlva elértük a Csurgói tavat, aztán a nyaralókhoz felfele vezető úton már csak topogtam, mert nagyon jeges volt az út.

Picit bele kellett gyalogolnom, emelkedő is volt, nehezbbé vált a terep. De aztán az aszfaltúton ismét kocogásba kezdtem. Maci és Tamás türelmesen vártak, de itt fel lett szólítva, hogy nosza futás van a következő pontig. (A felszólítás nem Tamástól származott!)

A fiúknak nagyon jól ment végig, ezt többet nem is mondom, nem őket akarom dícsérni, hanem inkább magamat. :-)

A következő pont a Gaja-völgy bejáratánál volt, ahonnan jeges-havas nehezen futható terep következett. Bele is szakadtam egy pocsolyába, a cipőm beázott, de nem adtam fel, próbáltam lassabb tempóban, de kocogva haladni.

A szurdok nagyon szép volt. Csupa hó minden, a víz megáradva, vadregényes környezet tényleg. Nehezen tudtam haladni, (egy beszámolót olvasva más túrázó szemében nevetségesnek is tűnt ez, de én nem bánom) és arra gondoltam, azért is megyek, mert meg tudom csinálni. Végül is most kezdtem bemelegedni, és ha le is maradtam, azért a kocogást csak hébe-hóba hagytam abba egy picit, hogy pár lépést pihenjek.

A Varjúvárig még jeges kerítésen is át kellett mászni, ami aztán megismétlődött még párszor.

Itt bevártak a fiúk, felcaptattam utánuk a hegyre, és gyönyörködtünk a kilátásban. Nagyon szép havas volt minden, a fákon vastag friss hólepel. Egészen a sípályáig gyalogoltunk, mivel emelkedett a terep. Itt értük utol Atist, aki aztán csinált néhány fotót rólunk.

http://kincsesbanya30.kertiati.fotoalbum.hu/

Sajnáltuk hogy nem hoztunk gépet, mert annyira szép volt, és megörökítésre várt a tél. Dehát a futófelszerelést csak nehezítette volna. Meg különben is, tudtuk hogy Atis itt lesz. Tavaly is itt volt.

A sípályán lefutottunk, nem volt nehéz, sőt. Alig bírtam megállni a végén a lendülettől. A faluban is kocogtunk az úton, bár én itt jócskán lemaradtam, gyalogoltam egy sort, hogy pihenjek.

A Gaja vendéglő pecsétje után felgyalogoltunk a Kálváriára, ahonnét még egy darabig gyaloglás következett, mivel emelkedett, és én nem bírtam futni.

Aztán a lejtő, ismét kocogva, és a következő pontnál az Alba-Regia forrásnál beértük Juditék társaságát.

Ezután olyan nehéz talaj következett számomra, egy szántáson keresztül vezető mély árkos földút, aminek jeges volt a teteje, de ha beleléptem beszakadt és víz volt benne. Itt már teljesen el volt ázva a cipőm, bár ez különösebben nem zavart. Nagyon nehezen tudtam lépkedni, és ez volt a legfárasztóbb szakasz számomra.

Nem is volt ismerős a hely, aztán kiderült, el is kavarodtunk picit. De nemsokára rátaláltunk a helyes útra, és beértünk a Csurgói házikókhoz a falu szélére. Megkönnyebbültem hogy túl vagyok ezen a szakaszon, és kicsit pihenve beszélgettünk Judittal.

A srácok eltűntek a szemem elől, de már kezdett fájni a lábam, és nem tudtam őket követni. Az út viszont már ismerős volt tavalyról. A töltés következett, ami most egész jó terep volt, lassú kocogással próbálkoztam. Tavaly itt hatalmas sártenger fogadott.

A  Becsali-büféhez már úgy érkeztem, hogy fájtak a térdem melletti izmok, nem ment a futás. Pihentető gyaloglásra váltottam, megittam a srácok által szponzorált kólát, és útjukra engedtem őket. Gyalogosan vágtam neki a tópartnak, aztán az aszfalton adta magát egy kis lassú kocogás mégis. Így értem be most már a célig, picit még szóba elegyedve efemm-ékkel, aztán mivel négy órán belül volt az időm, nagyon meg voltam elégedve magammal.

A fiúk már kipihenten vártak, én meg átvettem az oklevelet, kitűzőt, és ittam egy fincsi teát.

Másnap szokás szerint úgy ébredtem, mint akit kerékbe törtek. De aztán ahogy felkeltem, járni kezdtem, és elmúlt...

Itt találtok sok-sok fotót a túráról:

 http://kb.pesza91.fotoalbum.hu/viewpicture/pictureid/5484127

Etyeki crossfutás

Reggel fél tízkor már az Etyeki döcögősön autóztunk Macival, hogy részt vehessünk a téli crossfutáson.

Ahol is nagyon sok ismerőssel találkoztunk, 13 meg 5 km-en lehetett indulni, és mi a rövidebb távot választottuk.

Beneveztünk 1000 Ft-ért, aztán én folytattam az útközbeni nyünyörgést, miszerint mit keresek én itt, minek is jöttem el, nem vagyok én futó, nem is szeretek futni, úgyis utolsó leszek, stb.

Maci türelmesen válaszolt hogy azért jöttem, mert jó alapozás, meg hogy jó idő van, edzünk egyet, meg hogy meg tudom csinálni, meg hogy nem leszek utolsó, ami aztán nem is lettem.

Picit bemelegítettünk, tényleg szépen sütött a nap, mondták hogy nagy lesz a sár, és mi megvártuk hogy elrajtoljon 11 órakor a hosszú táv, aztán elrajtoltunk mi is a híres Körpincétől, amit Maci meg sem nézett.

Ő aztán hamar rátapadt valakire, és egy darabig még láttam a kendőjét, aztán azt sem. Csak kocogtam eleinte aszfalton és társakkal, aztán nagy sárban lejtőnek sokakat leelőzve,  aztán pocsolyás kavicsoson, aztán megint sárban, de már csak egyedül.

Valahogy az eleje elment, a vége meg még nem jött.

Jött viszont egy iszonyú meredek, igaz nem túl hosszú emelkedő. (Gondoltam hogy ez a Macinak való, és így is volt!)

Ott felgyalogoltam, és tovább futottam a sárban szőlők között. A pontőr bácsik mind mosolyogtak. Én meg azt éreztem beragad a lábam, nem enged a bokám, nem mükszik a térdem, szóval nyögve-nyelősen ment. Picit bele is gyalogoltam az enyhe emelkedőn.

Aztán erőt vettem magamon, futogattam szépen, jött az aszfalt ismét, aztán már be is értem pár embert, aztán meg a célba.

Maci ott várt. Ő 26 perc alatt teljesített, én 35:41 alatt.

Nem valami jó, de legalább megcsináltam.

Utána kaptunk red bullt, (ja azt előtte is, és fájt is tőle a gyomrom) meg teát, meg pogácsát.

Utólag nem volt rossz, meg máskor is jövünk persze.

Még megvártuk az eredményhirdetést, ahol nem kaptunk semmit, aztán elterveztük, hogy beülünk levest enni egy jó étterembe, ami nem volt nyitva, így aztán hazaporoszkáltunk.

Tanulság: olyannyira kedvet kaptam, hogy másnap el is mentem futni pár kilométert. :-)

Évvégi mérleg

2008-as mérlegem:

Összes túra: 63

Ebből éjszakai: 2
Kerékpáros: 5

Össztáv: 1.689 km
Szint: 38.044 m

Szintidőn kívül: 0.
Feladott: 0.

Legszebb, legjobb és egyben leghosszabb túra: Tanúhegyek 50

Leginkább nem vágyom vissza: Bika félmaraton

Legnehezebb: Szusóbuha másnapján a Buda határán.
és a Hétmérföldes márciusban, hóban-sárban-vizes cipőben.

Legrosszabb emlék: Budai tájakon.. in memorian Albert.

Leghangulatosabb: Szüreti barangolások.

Legszebb kitűző: Dombay-tó.

Kupák: DDK, ÉDK, Margita, Budapest, Szusóbuha, és Bika.  Ezen kívül egy a Hegyek Királyáért.

Valamint az érmek: Velencei-hegység túrázója, Keleti Bakony túrázója, Zala megye túrázója, és még lehet hogy ki is hagytam párat. :-)

Egy medalion Kainach Maratonért.

Köszönöm mindezt Macinak, aki legtöbbször a társam volt, biztatott, és tartotta bennem a lelket.

Minden túrán szerzett barátnak, ismerősnek köszönöm a kedves üdvözlést, jószót, a közös élményeket, és minden bébielefántos társamnak a biztatást, szórakoztatást.

Külön köszönet Tamásnak, és Gábornak, akik sosem hagynak ott ha lassú vagyok, meg Vajdaúrnak még azért is, mert a történeteinkkel mindig elszórakoztat.