A trónkövetelő....

Mint tudjuk és mint számtalan korábbi bejegyzés is bizonyítja a csapat
médiasztárja vitathatatlanul Vajdaúr volt eleddig.

Hogy a futóversenyek marketinganyagaiban való gyakori feltűnést mely
tulajdonságainak köszönheti, abba nem mennék bele, erről megoszlanak a
vélemények és a tudományos világ nem alakított ki még közös álláspontot.

Viszont aki a kiváló szekszárdi illetőségű verseny a Borvidék Félmaraton
honlapját meglátogatta mostanában, annak
feltűnhetett egy konok, a megpróbáltatásokat összeszorított foggal és
hősiesen tűrő Bébielefánt, aki Pheidippidészt, Batmant és a Delta főcimet
meghazudtoló elszántsággal törtet a csúcs felé összetéveszthetetlen
Bébielefántos atlétájában.

Igen!
Tamás az új generáció példaképe, a Mi Hősünk!

Bor, mámor, provance és futás - Szekszárdi félmaraton

Rég volt már, de csak nem mehetünk el mellette (zok)szó nélkül. Eme futás sava-borsa az útvonalban rejlő jelentős szintkülönbség, amit futás közben nem szoktak általában éltetni az atléták.

Aznap szép és üde időre virradt, majd kelt a nap, majd nyugodott is, merthogy szép idő volt. Lelkes és a 4Run kupának köszönhetően szokatlanul nagyszájú nagyszámú csapatunkat innen-onnan fújta össze a Duna felett kavargó nyáriasan meleg szél a rendezvényre.

Mackó Székesfehérvárról jött kocsival. Jocót haverok hozták le Budapestről. Mi meg innen Kaposvárról úgy siettünk, hogy egyből két autóval mentünk. Az egyikben Anita + Tamás. A másikban Kata + én.

A kaposvári különítmény élére én álltam 75 hófehér ló vontatta Tháliámmal. Tamásék mögöttem abban a végül is teljesen alaptalan hitben, hogy tudom merre kell menni. Én ugyan nem voltam vele teljesen tisztában, de harmadik útitársunk Moha bá egész Európa térképét tudja fejből, szal gondoltuk majd rá hagyatkozunk.

Sajnos aznap Moha bá nem volt a helyzet csúcsán. Mondhatni rondán betegeskedett. Kb. 5 percenként lekapcsolták nála a villanyt, ilyenkor kénytelen voltam 12 V-tal kiütni, hogy valahogy magához térjen, majd aztán végleg el is vesztettük. Ideiglenesen kómába süllyedt az öreg.

Mi azonban ekkor sem estünk kétségbe. Pedig, mint utólag kiderült nem ártott volna. Katának mobil telefonjába is be volt ültetve Moha bá kishuga, aki szintén elég jól tájékozódik térképről.

Sajnos hugi sem bírta sokáig, mert kicsit kimerült volt és tök nem volt energiája minket navigálni. No, innen vakrepülés tovább.

Ekkor jutott eszembe, hogy jó lenne a csapatot fényképeken megörökíteni, de elfelejtettem feltölteni a fényképezőt. Még jó, hogy azt nem felejtettem el, hogy magammal vigyem. Így azonban csak felesleges ballasztott képezett kocsink hátuljában. Mivel Kata mobilja is gyöngélkedett. Fénykép sem nagyon született az eseményről.

Szerk.:

Kivéve azt az egy-két darabot amit Jocó csinált. pl a kollegáival összeborulva, ijedt arcot vágva:

Szal aznap műszakilag igen a toppon voltunk :-).

No, de az istenek is úgy akarták, hogy elérjük Szekszárd városát, ahol gyorsan összefutottunk egy könnyes találkozás keretében Mackó pajtással, aki már arra kóválygott egy ideje.

Parkoltunk, ötöcködtünk. Neveztünk. Vártuk a délután kettőt, amikor is a hajnali hűvösben ellövik majd a versenyt.

Az útvonalról nem írnék, mert Jocó feltette a futoterkep.hu -s térképet 3-4 posttal korábban, azon látszik minden. Amit Jocó áttett ide:

Én előzetesen igen tartottam a szintektől, szal egész sokat edzettem (már a zselici dombság adta keretek közt) dombokon. Végül is jól sikerült a felkészülés, mert sok bajom nem volt az emelkedőkkel. No, de ennyire ne rohangáljunk előre.

Tamás eleve azt tervezte, hogy felégeti az aszfaltot, olyan pályacsúcsot fut. Így őt már a rajtpisztoly dördülését követő másodpercekben elvesztettük.

Mackó a szokott módján erősen kezdett. Kata, Jocó meg én, pedig egy brancsban vágtunk neki a távnak.

Az elején, amíg sík volt mentünk is együtt. Aztán jött az első komolyabb emelkedő. Majd egy még komolyabb, amely felvitt a kilátóhoz.

Jocó itt kissé elfutott tőlünk felfelé. Gondolom ez azért lehetett, mert bükki gyerek létére nem nagyon bírja az emelkedőket és minél gyorsabban túl akart lenni rajta :-).

No, innen egy kicsit üldözéses versenybe csapott át a rendezvény. Kata volt a biztos pont. Ő hegyen-völgyön azt a tempót mente, amit már oly sok rendezvényen megszoktunk tőle. A nem sokkal korábbi maratonon is pont ugyanannyi (1:02) volt a 10 km-es szintideje, mint itt a dombokon.

Jocó és Mackó a terepviszonyokhoz illesztették a sebességüket. Így hol elfutottak mellettünk, hol kicsit lemaradtak. És végül is majd az egész futáson ezt játszottuk. Mi mentünk egy tempót a fiúk meg röpködtek köröttünk, mint a legyek a ... no hagyjuk :-P.

A következő (jellemzően durva) emelkedőn Mackó bevárt minket. Innen egyébként egész szép kilátás nyílott a szekszárdi TESCO-ra, meg OBI-ra, de szerintem ezt ott kevesen látták.

Az igazság az, hogy itt már elég sokan sétálták meg a hegyet.

Aztán egy nagy sunggal jó  meredeken lefele. Jííííhhhaaajjjjj...

A nagy downhill után egy viszonylag hosszabb sík következett, ami az eltérés volt a tavalyihoz képest. Elfutottunk egy éppen épülő borospincéhez, amint keresztül is ment a pálya. Mondjuk nagy látványosság nem volt, mert épp akkor épült, de kuriózumnak érdekesség volt. Csak olyan rövid, hogy Jocóval ippen csak bele tudtunk kezdeni a "Boáááányyásssz, boááánnnyáásss..." kezdetű nótába aztán már ki is értünk.

Mivel ez egy oda-vissza szakasz volt (lásd. térpék) kb. 1-2 km-el megelőzve minket láthattuk Tamásunkat szembe futni. Ekkor még vidám volt, életerős és tapsikolt.

A pincénél és az útvonal számos egyéb pontján jó kis fröccsöket is szolgáltak fel, amivel mi, mint őszinte sportemberek nem éltünk.

A sík szakasz után jött egy hosssszzzú és a végén még jócskán meredek emelkedő is. No, itt már sétáltak sokan gazdagon.

Én arra gondoltam, hogy ha már nagyjából egy nekem viszonylag lassabb tempót futok, akkor legalább az emelkedőket megfutom, szal odahagyva a többieket futva igyekeztem felfelé. Jócskán elmentem nagyon sok ember mellett. Jó érzés volt :-).

Úgy láttam ez erőt adott sokaknak. Volt egypár ember, aki drukkolt nekem. Volt, aki szörnyülködve nézett rá. Volt akinek a szeméből sütött, hogy felvágósnak tart. Volt, aki hitetlenkedett. És volt néhány, aki a példámat látva szintén elkezdett futni.

Mackó eddigre egy kicsit már lemaradt, de Kata és Jocó is sikeresen megfutotta ezt az emelkedőt a saját tempójukban.

Felérve a tetőre leálltam és bevártam a többieket. Ekkor szépen elment mellettem egy csomó ember, akiket felfelé leelőztem és értetlenül nézték, hogy ha már felfutottam miért nem megyek tovább, merthogy onnan meg már lejtett a pálya.

Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy gratuláljak Marcsinak a Minden-Kor futóklubból, aki, mint mindig, itt is hihetetlen kondiról téve tanúságot el is szaladt mellettünk :-).

Először Jocó jött meg. Ő nem akart várni, szal elindult lefele. Aztán Kata is. Suhhhh...innen meredeken lefele.

Lent némi frissítő várt és rövid sík átkötő a következő dombhoz. No, ez az utolsó már nem volt annyira meredek és hosszú azért.

Közben nagyszerű diskurzusokat folytattunk a többi futóval. Nem hajtott a tatár. Szépen kényelmesen nyomtuk síkon, lejtőn, dombon egyaránt.

Még a verseny előtt valahonnan azt az infot kaptam, hogy másodszor már nem kell felmenni a kilátóba (ahova az első emelkedő végén fel kellett kaptatnunk) és így mindenkinek nagy elánnal mondogattam, hogy ha felérünk a nyeregig, akkor onnan már végig lejt. Szegény Kata meg el is hitte nekem.

Aztán a nyereghez felérve döbbenten szembesültünk vele, hogy innen még egy durva meredek részt a kilátóig felfelé kell futnunk. Hát igen rossz lehetett Katának, aki lelkileg már arra készült, hogy aznap több emelkedőt nem kell futnia, aztán egyszer csak kiderül, hogy mégis, oszt nem is akármilyet. Sorry, nem volt szándékos.

A kilátóba felérve kihasználtuk az alkalmat és kicsit körülnéztünk. Onnan fentről szép a város. No, de innen már tényleg csak lefelé volt az út.

A lefele az az én irányom. Szeretem. Mentünk is jó nagy tempóban. Csak úgy suhantak a fák meg az eldobott műanyag poharak mellettünk.

A lejtő aljában összeszedtük Jocót is, aki gondolom időközben úgy döntött, hogy ha csak kb. 1-200 méter van köztünk, akkor már nem fut be egyedül.

Aztán már csak 1-2 km-nyi sík volt vissza a befutóig. Hagytuk, hogy Kata diktálja a tempót. Ő viszont úgy megtáltosodott a cél közelségétől, hogy végül is az utolsó 500 méteren (ami azért szemét módon emelkedett) Jocó le is szakadt tőlünk.

Lehet az volt a gond, hogy itt kezdtem el hangosan énekelni a Lionking ismert betétdalát. Hát kaptam is csúnya tekinteteket jobbról-balról. Volt akit ezen a kicsi emelkedőn már úgy húzott felfelé a társa, meg volt olyan is, aki már csak sétálni tudott, én meg ott énekelgettem futva, de hát ez van. Vagy B megoldás, hogy a hangom nem volt a megfelelő tónusban akkorra már :-).

Így értünk aztán be 2011-ben a szekszárdi félmaratonon.

Tamás, ha jól emlékszem 1:52 körül futott. Kata, meg én 2:19-et. Jocó 1-2 perccel utánunk jött be. Mackó meg még 5 perc múlva.

Szegény Tamás, mire mi beértünk már vagy egy félórája ácsorgott az átizzadt cuccában ránk várva. Egy kicsit meg is fázott.

Aztán felvettük a befutó csomagot, ami igen bőséges volt. Már pontos leltárt nem tudok adni, de volt benne több csoki is, meg bor, ha jól emlékszem. Mondjuk a befutó csomag felvételéhez elég sokat kellett várakozni, de ez legyen a legnagyobb baj.

Befutáskor érmet is kaptunk, amiért külön dicséret mert igen ötletesre sikeredett. Az alakja egy boroshordó tetejét formázza.

Aztán lezuhanyoztunk. A szekszárdi félmaratonok hagyományához híven szívmegállítóan hideg vízben. Zuhanyzás után harmatfriss voltam és kemény, mint a jég.

Szerk.:

A zuhanyzót ugyan nem volt triviális megtaláni, de aztán rájöttünk, hogy a "Itt lehet lámpafényben esküt tenni a Bibliára" tábla egyben a fürdőhelyiséget is mutatja.

Aztán a kötelező pizza party. Jó kis pizzát mérnek monnyuk arrafelé, sajnos a nevét nem tudom a vendéglőnek.

Aztán széledtünk ki-ki haza.

Summárium: jó és dög meleg volt. Kivéve a zuhanyzóban lévő vizet, ami így kellemes kontrasztot alkotott az időjárással. Én jól éreztem magam. Szívesen megyek majd jövőre is.

Addig is, Dübörgés és Rock 'n' Roll!