2010 UltraBlataon - videóblog!

Megint eljött az idő. Megint lefutottuk. Megint elmúlt, de ezúttal nem hagytuk megörökítetlen. A két nap során (sőt már az odaúton is) folyamatosan kézben volt a kamera.

Jelentem elkészült! Megvan a 2010-es UB DVD anyaga. Mostantól lehet igényelni.

Vannak benne bakiparádék és elszólások. Rosszul felvett jelenetek és a fejfájásig zavaróan rosszul felvett felvételek is. De a mienk :-).

A teljes DVD nálam igényelhető (circa 1 óra 20 perc). Vágatlan. Uncensored.

A DVD-ből ízelítőt is készítettem, amit nevezzünk monnyuk trailernek. Sajnos nagyon nem vagyok profi ebben, szóval a vágások nem túl jók, és amint majd hallani fogjátok néhol a hang is kicsit elcsúszott, de mivel fogalmam sincs miért, ezért ez van. Szeressétek így.

DVD-t bárki igényelhet itt a kommentekben, vagy tőlem e-mailben. Nem bébielefánt is. Ha valaki esetleg szeretné ezt az eseményt odahaza őrizgetni.  Max. ha túl sok kérés érkezik, akkor felteszem valahova letölthető formában. Ha nem lesz sok kérés, akkor küldöm DVD-n.

És most csak itt, csak Magyarországon, csak egyedül nektek a trailer :-).

Dübörgés és Rock'n'Roll!

UltraBalaton 2009 visszaemlékezésem

Gondoltam alszok rá úgy egy hónapot (vagy egy kicsit többet), mielőtt megírom memoárjaimat az idei brutál hosszú UB-ról. Kicsi időbe telt, míg összeszedtem az összes agyamba ragasztott post-it-et, de a teljesség igénye nélkül, a tőlem megszokott túlzásokkal és ködösítésekkel, főleg a művészeteknek hódolva (és adva pofonokat), teljesen csak saját szemszögemből ímé:

Az esemény előti hét

Boldogan és önfeledten, főleg sport nélkül telt el. Bár a kisördög és a félelem ott bújkált, hogy még a vége előtt gyorsan edzeni és megtenni azt a felkészülési munkát, amit már hónapokkal elébb bele kellett volna tenni, de hősiesen áltam az agyrohamaimat és nem moccantam egy lépést sem a sport felé.

Igaz, a keszthelyi maratonnal elszámoltam magam. No, meg a Hegyek királyával is. A keszthelyivel azért mert azt hittem 3 héttel lesz majd a verseny előtt, aztán meg lásd csak 2. A Hegyek királya meg elég lett volna egy egész szezonra is, nem ám így egybesűrítve.

Mint utólag (és több, nálam okosabb által már előre is) megállapítottuk, lehet kicsit túltótam. Egy kicsinyt lehet túledzettem magam.

Gondolnám én, hogy az nem árt, pedig de hát igen mégis.

Esemény előtt - péntek

Tamásnál találkoztunk. Én a fehér istennővel (Thália), Tamás meg Kata, Kata Fiestájával vártak. Innen Bonnyapusztáig Kata kocsiját követtem. Ami nem is volt egy egyszerű mutatvány, mert Kata néni egész könnyedén lendületbe jött a kis somogyi kanyargós utakon.

Tamás persze Kata nénihez ült be, merthogy ott volt klíma is, meg gondolom a társaság is jobb lehetett :-).

Bonnyapusztán azonban mindannyiuk élete az én kezembe került, merthogy Kata klímája helyben lett hagyva és az istennő vitt minket tova Szántód felé.

Rövid kompozás után érkezés Tihanyba. Rövid kocsikázás után érkezés B.füredre. Rövid B.füred után érkezés a szállásra, aminek örvendeztünk vala, lévén, hogy Jocót és Zsuzsát is megtaláltuk vala ottan.

Innen egy rövid szállásfoglalás után egy rövid kocsikázás következett vissza Tihanyba, ahol sikerült térdig gázolnom az éppen ellőtt ovis futóversenybe. Hála Istennek az apróságok lelassították a kocsi futását, így könnyen parkoltam az út szélén.

Az ovis futás egyik nagy alakja Ernő volt, aki másnap egyéniben is indult az UB-n és gondolom ez volt az utolsó edzése :-).

Felvettünk mindent (a jól megszokott bőséges induló csomag, a megszokott kiváló minőségű futó pólóval), majd belefutottunk az éppen érkező Erzsi, Maci különítménybe. Öröm, bódottág, menjünk kajálni.

Nem túl rövid kajálás után ki ki vissza a szállásra.

Egy kisebb különítmény még nekirugaszkodott lemenni a Balatonra egyet fürödni. Jómagam azonban úgy be voltam tojva a másnapi futástól, hogy inkább az ágyban, párnák közt pihenést választottam.

Az éjszaka hatalmas szélviharokkal köszöntött, majd telt el, így másnap felvirradt a nap kifejezett hiányával küszködő felhős reggel.

A nap kifejezett hiányával küszködő felhős reggel - szombat

Reggeli, majd irány a rajt. A korábbi szokásoktól eltérően egyszerre lőtték el az egyénieket és a mindenki mást is.

Ekkorra már jól be voltam tojva, hiszen nekem aznapra több mint 60 km volt előirányozva. Ez az érzés később csak fokozódott és csak estére múlt el, no de ne szaladjunk a vonat és a történések elejbe.

Jocóval kart karba, majd szót szóba öltve rajtoltunk el együtt, hogy nekivágjunk az UB első 2 szakaszának. Néhol szóval, néhol tettel támogatva egymást vállalásunkban.

A gyomromban közben állandósult a görcs, melyet a folyamatos betojás állapota váltott ki, de ezek mellett persze a jól ismert felpezsdítő érzés is megjelent: "Húrráááá erre vártam már egy fél éve és most itt vagyunk!!!!"

Közben elnéztem az egyéni futókat. Nekem két nap alatt kb. 104 km-t kell megtennem váltott lovakkal. Ők 212 km-t futnak majd egyedül koszt, kvártély, pihenés és sokan támogatás nélkül. Mégis mekkora lelkierő kell ehhez? Elgondoltam, hogy ha nekem kellett volna ekkora távnak nekiindulni, akkor valószínüleg az első métereken feladtam volna lelkileg. Megállok leveszem a cipőket és visszafordulok. Persze ők nem. Hmmm...van még hova fejlődni :-D.

A kilóméterek lassan teltek. Ráadásul Jocóval egy meglehetőst lassú tempót is mentünk, mert ugye több nap, mint kolbász. Ma még sok lesz hátra.  A helyzetünk időközben stabilizálódott a közösségben is. Gyakorlatilag mindenki elment mellettünk és beszorultunk a sor végére a Mosoly alapítvány 6 év alatti futó gyermekváltója és a svájci nyugdíjjas futóklub közé.

A nyugdíjjas futóklub javára legyen azonban mondva, hogy egyénibe nyomták és végigmentek.

Mi egy Bernard nevezetű úriembert találtunk meg, akivel folyamatosan előzgettük egymást. Mivel ő nem beszélt magyarul, mi meg nem voltunk hajlandók franciául beszélni (a nemzeti öntudat és tény, hogy nem beszéljük a nelvet mián) a kommunikáció kimerült a folyamatos "Álle, álle"-ban, bár meg kell mondanom, hogy ezzel a viszonylag gyenge dumával simán elvoltunk 40 km-en keresztül.

Az első két szakasz tartalmazza gyakorlatilag az első nap teljes szintemelkedését. Voltak itt tiszteséges emelkedők is, amiket vígan megfutottam volna, ha Jocó rám nem förmed néha és lőn a végén neki lett igaza. Szóval hegyeknek felfele néhány 100 méter erejéig tempós sétára váltottunk.

Kb. 10 km után csatlakozott hozzánk Erzsi, mint biciklis kísérő. Sajnos ez még annyira a verseny korai szakasza volt és annyira jó volt a frissítések is, hogy gyakorlatilag nem tudtunk neki munkát adni, pedig ő nagyon kedvesen kínálgatott minket minden földi és föld alatti jóval.

Kis idő után miután látta Erzsi, hogy milyen kuka bagázs vagyunk, csak a futás, csak a futás, inkább Bernarddal keveredett beszélgetésbe, amit bevallom nem tudom, hogyan csinált, de Erzsi jó kommunikál, ez már számtalanszor bebizonyosodott.

Szép csöndesen peregtek a kilóméterek. Miközben beszélgetésünk zabolátlanul csapdosott a témák közt, amiket ma már nem nagyon tudnék felidézni.

Kivéve azt, amikor Jocó jókedvében előadta a Kalákától a "Úristen hívjatok papot, lenyeltem három meggymagot" című slágert. Ez röpke dallamtapadást okozott nálam, ami ki is tartott jónéhány km-ig.

Aztán itt volt valahol a pont, ami a videón is van, amikor a csapat kiállt egy dombtetőre, hogy ott várja be a vidám futókat. Nos, a domb aljában vidámabbak lettünk volna :-D.

Időközben (szerintem az első szakasz után) bementünk földutakra. Ez jó volt, ez tetszett. Olyan teljesítménytúrás volt.  Itt szóltak, hogy vigyázzunk, mert lovak jöhetnek szembe! Így! Mi, az hogy lovak jöhetnek szembe? Ide járnak ki piknikezni a családdal? Nem nagyon értettük, de aztán az egyik kanyarban minden világossá vált, amikor is majdnem csukafejest nyomtunk az erdő aljába, amikor nagy sebességgel szembejött a kanyaron túlról egy kétlovas fogat. AHA, szóval így.

Azonban a veszélyes zónán hamar túljutottunk majd megérkeztünk egy frissítőhöz, ahol személyesen Winkler Róbert úrat csodálhattuk meg, viszonylag fitt állapotban méretes dinnye fogyasztása közben. Merthogy ő is indult valami csapat színeiben, de bevallom azt nem néztük volna ki belőle, hogy két szakaszt is egybe fut. Igaz belőlem sem nézné ki senki, hogy párosban futok neki az UB-nek.

(szerk.: W. Róbert elkövető nem futott két szakaszt, csak a logisztika volt alulszervezve. Khhm... Mint az közismert :) )

Így gondolatban elnézést kértem W. Róberttől és tovarobogtunk.

A Bébielefánt csapat persze időről-időre feltűnt zaklatni minket, de mi mindannyiszor vidáman kajabáltunk vissza nekik :-D.

A második szakasz vége felé aztán kezdtek összeállni felettünk a sokáig csak vészjósló fellegek. Némi kárörömmel gondoltam arra, hogy ha én esetleg megúsznám, akkor Tamás a nyakába kapná az egészet és mivel ő állandóan a zuhogó esőért imádkozott (amit idén mindig csak én kaptam meg) ez így fair dolognak is tűnt.

A végére aztán le is szakadt Isten haragja, amit viszont Tamás és a Jocótól a satfétát átvevő Zsuzsa (akik mindketten vízfüggők) szerintem inkább áldásnak éltek meg.

Nekem a második szakasz vége már nem esett valami jól. Nem gondolom, hogy izom problémák lettek volna, inkább csak akkor már vagy 4,5 órája futottunk egyhuzamban és agyban ez sok volt (pláne az elkeserítő gondolat, hogy aznap még van egy 20 km-em vissza).

Bár általában magányos farkas módban futok, de most igencsak jól esett, hogy voltak mellettem emberek. Erzsi buzdítása és (nehéz ilyet kimondani, de) Jocó társasága. Jocó kontrolnak is jó volt. Gondoltam ha ő jól érzi magát, akkor én sem lehetek túl rosszul.

Ő egyébként duhaj jókedvvel fejezte be a két szakaszt. Jó erőben nyomta. Ha nem megyünk szándékosan ilyen lassút biztos legalább egy 20-30 perccel jobbat fut.

Nekem még ott volt a fejemben, hogy van még egy 20-as hátra.

Huh, 40 km letudva. Plusz az első nap összes szintje.

A terv az volt, hogy most Tamás jön a 26 km-es szakaszon, majd újra én egy 20-assal és akkor meglesz a nap vége.

Az idő időközben kegyetlenre fordult (szerintem). Egy parkolóig mentünk előre Keszthely határában. Ott aztán át is vettem a vizes ruháimat. A kocsiból nem nagyon szálltunk ki, mert rettentő mód esett az eső és ez nem a langymeleg nyári eső kategória volt. Hideg volt, plusz hideg szél is fújt. Szóval nem volt kedvünk kiszállni a kocsiból.

Aztán nézegettük a futókat. Ki sima pólóban, ki széldzsekiben, ki valami nylonnal a fején. Küzdöttek keményen. Az őszinte mosoly ritka volt az arcukon, mint (ide nem tudtam semmi frappánsat kitalálni, szal az ötleteket kéretik a kommentekbe belenekiírni).

Aztán megjött a mi kis különítményünk is. A futók heveny beszélgetésbe mélyedtek, alig maradt időnk kiugrálni a kocsiból és egy gyors istenhozzádot és intenáldjont elkiabálni feléjük.

Erzsi itt kiszállt a biciklis kísérésből. Jól nyomta biztos ment vagy 50 km-t, ennek a felét kb. esőben. Stram leány ő :-).

A biciklit felpakoltuk a kocsira. Erzsi kicsit átöltözött, majd előre mentünk a váltóhelyre. Ez a hely számomra közeli emlékeket idézett, mertmivelhogy a keszthelyi maraton is ide érkezett be, miután vagy hatszor kereszteztük futás közben.

Miközben próbáltam két óra alatt valahogy feltölteni magam újra egy 20 km-re. Nyomorgattam a lábaimat, hogy ne merevedjenek el. Gyúrtam, kenegettem Arkánum - Sport balzsammal, ahogy csak a tenyeremre fért a krém.

Aztán beálltunk a váltózónába és vártunk. Vártunk. Vártunk. Kicsit beszélgettünk. Aztán...vártunk. Még egy kicsit beszélgettünk, aztán midőn majdnem várakozásba fordultunk hirtelen újra beszélgettünk.

Aztán megjelent Zsuzsa és Tamás. Zsuzsa gyorsan váltott Macival, én meg rohanok Tamáshoz, hogy nakéremszépen ide nekem a csippet is. A meglepetés azonban csak ekkor ért.

Tamás ugyanis a jó ütembe való megérkezése sebességével tovább is robogott. Azt mondta mindene csurom víz, főleg a cipője, szóval nincs kedve 2 órát ücsörögni, vizesen, aztán újra felvenni a vizes cipőt stb. Inkább tovább megy és futja egybe a két szakaszt.

Mivel lendületben volt, én nem tartóztattam. Azt tudtuk, hogy így ő majd a végelszámolsában valamivel többet fog teljesíteni (kb. 108 km vs 104 km lett a vége az ő javára), de ezt Tamás tudatosan bevállalta. Illetve nem tudtam eldönteni, lehet azért csinálta, hogy ezzel kompenzálja, hogy én futottam a szinteket. Vagy egyszerűen csak nem akart vizes ruhában várakozni. Ilyen gyerek ez a Tamás.

No, akkor maradt még két órám pihenni.

Innen a téma nagyjából abból állt, hogy előre mentünk kocsival, bevártuk a futókat, közben pisiltünk. Felajánlottunk nekik fogyasztásra ételt-italt, amit rendszerint nem fogadtak el. Elfutottak. Ekkor pisiltünk. Amikor elkerültük őket dudáltunk. Amikor beértük őket bíztattunk. És így ment ez Balatonmáriáig, ahol végre tényleg eljött a váltásom időpontja és Hála Istennek egy jót pisilhettem.

40 km volt a lábamban, de volt kb. 4-4,5 órám a pihenésre, szóval elég jól regenerálódtam. Maci kicsit előrébb váltott szal Kata már elindult. Én meg utána.

Maci meg Erzsi itt balra el, valami túra várta őket, arra mentek.

Annyira jól éreztem magam, hogy egyszer csak azt vettem észre, hogy vágtázom, mint a barom. Katát elég gyorsan utólértem. Sajnos az akkori állapotomhoz nagyon lassú volt a tempója, szal elnézését kértem, de már akkor nem mertem más tempójához alkalmazkodni, szal saját tempóban továbbmentem.

Nagyon mentem. Mármint magamhoz képest. Szerintem 5 perc közeli km-eket nyomtam. Aztán persze 10 km után észhez tértem. Mit csinálok? Még nagyon messze van a vége! Gyorsan visszaálltam.

Ekkoron aztán egy másik akadállyal kellett megküzdenem. Lassan leszállt az est. Erre nem számítottunk, így fejlámpa nem volt nálam. Innen azonban egyszercsak beértem egy szakaszra, ahol nem volt világítás.

Először üdülők mellett haladt az út. Itt még valami fény szűrődött ki a házaktól, de nem sok. Én meg közben fejben azon voltam, hogy 22 órára beérjek. Valami azt súgta, az van kb. a szintidő környékén. A szintidővel kapcsolatban azonban, mint kiderült teljesen tévhitben éltünk, ezért lett a vége meglepetés, de ne ennyire előre.

Aztán a botorkálás után jött egy újabb szakasz, ami már aztán teljes sötétség volt. Csak néha a távolban feltűnő autók fényszórójából esett hozzánk némi fény. Ez a rész tiszta szerencsepróba volt. Mentem és reméltem, hogy nem megy ki a bokám.

A bukdácsolás elég hosszú kilómétereken keresztül zajlott (legalább is nekem úgy tűnt). A végére aztán el is fáradtam benne. Mire a végéhez értem már nagyon ki voltam készülve.

Aztán megláttam a befutót. A kaput. A fényeket. A végét. 63 km-rel a hátam mögött végre célba értem. Nem szégellem bevallani a sírás kerülgetett. Talán csak a kimerültség miatt, vagy a túláradó öröm. Annyira féltem ettől a naptól és annyira vártam. És a sok kétség és felkészülés ellenére mégis megcsináltam. Csak ültem és folytogattak a könnyek. Istenem. Nagyon nagy érzés volt. Ha mást nem is hoztam el erről a versenyről, csak ezt az érzést, már bőven megérte. Nem nagyon hiszem, hogy el fogom felejteni egyhamar.

Aztán nemsokára beért Kata is és elindultunk Katáék nyaralójába éjszakai szállásra. Tamáséknak hála Istennek volt annyi magukhoz való eszük, hogy vettek pizzákat vacsora gyanánt, így este 11 fele végre ehettem aznap valami rendeset is.

Gyors zuhany, ami nagyon jól esett. Aztán pihe (ennek részletei a videón).

Este a Hegyek királyán kidolgozott módszerem szerint vastag tömött sorokban kentem meg a lábam Arkánum - Sport balzsammal, illetve az újonnan bevezetett Lymphocare krémünkkel. A hatásuk fenomenális volt. Aznap szúnyog nem jött a ház közelébe se (remélem az ágyneműből ki lehetett mosni az illatot ;-)).

Az útvonal első negyedét még rögzíteni is sikerült, míg az akksi bírta szusszal.

Az esemény utolsó napja - vasárnap

Reggel Jocó elvitte Tamást és Zsuzsát a rajthoz. Mivel aznap ők kezdtek dupla szakasszal. Kata meg én nem nagyon éreztünk késztetést arra, hogy kora hajnalban már szurkoljunk az indulásnál.  Jocó később visszajött értünk. Joviális reggelit nyomtunk. Felöttöcködtünk, elpakoltunk, oszt irány a futók után.

Ez úton szeretném megköszönni mind Katának, mind kedves családjának a szívélyes vendéglátást!

Zsuzsát meg Tamást valahol Siófok előtt értük be. Tamás akkor már nem beszélt. Kicsit megtömte a fejét a frissítőn található földi javakkal aztán nyomta tovább (csak megállni ne kelljen, mert onnan nehéz elindulni, én már csak tudom).

Zsuzsa sokkal beszédesebb volt. Újjongtunk, aztán előre mentünk a váltópontra. Mint később Tamás elmondta nagyon nagy segítség volt neki, hogy Zsuzsa is ott volt, merthogy teljesen felváltva tört rájuk a holtpont, így tovább tudták vinni egymást. Tamásunkat Siófok előtt érte el a nihil, Zsuzsát pedig Siófokon, de ott meg Tamás élénkült fel, így sikerült Zsuzsába lelket önteni, hogy könnyedén be tudjanak jönni váltásra (Tamás ekkoron már 80 km felett járt a két nap alatt).

És eljött az én időm. Még 2 szakaszt kellett lenyomnom egybe aztán megvan. Az előző nap alapján könnyű kukac vágtára számítottam. Aztán, hogy ez mennyire nem így lett az később legendává vált.

Persze mondanom sem kell, hogy az első két szakasz szintemelkedése gyakorlatilag nulla volt. A nap szintjeit a 3. és 4.-dik szakasz tartalmazta, plusz a befutón az utolsó szakaszon a tihanyi emelkedő (no, ezt se irigyeltem Tamástól 100 km után még egy emelkedő). Szóval jó kis szintes szakaszok álltak még előttem.

Eme szakaszt is Jocóval kezdtük. Futottunk jó tempóban a kerékpár uton. Az persze egyből feltünt, hogy Jocó nálam jóval virgoncabb. Próbáltam is neki mondani, hogy menjen, de azt mondta majd a B.akarattyai domb után.

A terv az volt, hogy Jocó majd jól elszalad tőlem vagy 20 percre az első szakaszon. Őt Kata váltja, aki nálánál jóval megfontoltabb tempóban nyomja, így őt valszeg a következő szakasz végére utólérem, és Tamás meg Maci így az uccsó szakaszon együtt futhat be. Nem így lett.

Kb. 10 km után a B.akarattyai dombnál (némi sorompónál való várakozás után) Jocó el is ment tőlem, míg én a legmeredekebb szakaszokat tempóssan sétáltan. Aztán futásba váltottam.

Már a keszthelyi maratonon is feltűnt, hogy nagyon hosszú futásokon nem túl jó egyedül menetelni, de ekkor még nem voltam túl rosszul, szal nyomtam neki egy rendes tempóban és vigyáztam, hogy jól frissítsek (rendesen egyek édeset, keserűt, sóst, vizet, izót stb.).

A lábam hála az előző esti drasztikus krém kezeléseknek teljesen korrekt formában volt. Nem éreztem fáradtnak, vagy elnehezültnek. Izomláznak sem voltak nyomai. Rrremek.

Volt itt egy frissítő, ahol sörrel kínáltak, de jeleztem, hogy amíg futok, addig nem iszom szénsavasat. Viszont sajnálom. Ekkor bátorításként a pontőr elénekelte nekem a "Láttál-e már sörben buborékot" kezdetű, végü és közepű nótát, ami hosszú kilómétereken keresztül volt hű társam még, mielött az oxigénhiány kimosta az agyamból.

Dombnak felfelé utólértem egy leányzót, aki szemmel láthatólag a versenytávot nyomta. Mivel hosszú idő után ő volt az első versenyző, akivel találkoztam buzgón lelkesítettem, hogy ne gyalogoljon, ha mást nem fusson velem, én úgyis lassan megyek.

Mint megtudtam ők is párosban teljesítették a távot. Bár a leányzó állítása szerint a leghosszabb futása eddig 28 km volt. No, mondom az bátor. De mint elmondta a szombati távot is úgy teljesítették, hogy a partnere futott 80-at, ő meg a maradékot. Itt már annyira fáradtak voltak, hogy kb. 5 km-enként váltották egymást. Elmondása szerint hajnali fél háromkor értek be előző nap és fél ötkor elindultak, hogy még szintidőn belül beérjenek (mi meg nem is tudtuk, hogy ilyet is lehet, no nem mintha az bármit is változtatott volna).

A következő ponton hagytam el a leányzót, aki próbálta felébreszteni a váltóhelyen egy hálózsákba csomagolt kedvesét, hogy az fusson tovább. Mint később megtudtam a végére feléledtek és teljesítették a távot.

Innen lefutottam a hegyről. A sok szint miatt a cipőben már a nagy lábujjaim tiltakoztak (a végére szépen be is lilult mindegyik kb. 50%-a). Egyedül immáron lent a tóparton futottam és reméltem, hogy letudtam az összes szintet. Hosszú menetelés után lassan múltak a kilóméterek. Lassan rá kellett arra is döbbennem, hogy már nem vagyok én se nagyon fitt. De a szakasz végéig nem lesz gond.

Aztán mielőtt még véget ért volna a szakasz még a vasút alatt volt egy jó kis emelkedő. Hú de nem esett jól. Itt ért utól egy kedves futótárs, aki nálam jobb fomában volt. Ő is párban futott, övé volt az aznapi utolsó 3 szakasz. Ő már legközelebb a célban állt meg. Ő is rettentően unatkozott egyedül, szóval vele futottam be a szakasz végi váltóhelyig.

Itt várt már a csapat. Kínálgattak fűvel-fával, oxigénnel dúsított vízzel, ami módfelett jól esett.

Aztán eljött az utolsó felvonás. Az uccsó szakasz. Most mondhatnám, hogy ez már csak egy örömóda volt, de a valósághoz az áll közelebb, hogy egy eposzi hosszúságura nyúlt tragédiába torkollott.

Elbúcsúztam szeretteimtől és nekivágtam a hosszú utamnak. Kb. 3 kilóméter után az eleddig szorosan a nyomomban lihegő és módfelett kitartón követő Holtpont is utólért. Aztán a szemétláda velem is maradt a végéig.

Az ember gondolhatná, hogy végre társaságom akadt, de ez egy rossz társaság volt. Állandóan azon volt, hogy rombolja a morálom (egyre szarabbul nézel ki, ez már nem is futás csak bohóckodás), az önbizalmam (úgyse tudod megcsinálni), hogy megingasson (na, innen csak egy kicsit gyalogolj) és mindenáron a feladásra kényszerítsen (az egészséged sokkal többet ér, itt hagyd abba, nem ér az egész ennyit).

Néha próbáltam kizárni a gondolataimból. Próbáltam semmire nem gondolni, csak "utazni" (ahogy szoktam volt mondani), vagy elmélyedni a tájban, ami egyébként nagyon szép arrafelé. A falu vége felé bele is ütköztem egy műegyetemi geodéziai mérőtáborba, ahol a fiatal növendékek éppen a pontraállást gyakorolták és ha a tanár nem figyelt pillangóztak rendesen, de ez is csak ideig-óráig tudott lekötni.

Sajnos egyre nagyobb problémát okozott a szúrás az oldalamba is. Ehhez már nagyon hozzá vagyok szokva a gyenge gyomrom mián, de ez csak nem akart múlni. Aztán rájöttem, hogy nem is a beleim szúrnak, hanem a vesém. No, mondom kevés sót pótóltam az elmúlt két nap alatt. Aztán észrevettem, hogy a víz is "kotyog" a gyomromban, ami szintén a Na⁺ hiányra vezethető vissza.

A következő frissítőhöz érve ezért hősies elszánással leküldtem egy zacskó sót csak úgy nyersen egyhajtóra. Aztán ittam mindent, ami kartávolságban volt.

Innen a tempóm aztán brutálisan visszaesett. A végén már úgy 8,5 km/h sebességgel futottam csak. Arra figyeltem, hogy ne gyalogoljak. Csak néztem ki a fejemből és próbáltam futni.

Iszonyúan hiányzott valaki kísérő. Bizony még Jocót is visszasírtam egy-egy durva pillanatomban. 90 km felett, elöttem hosszú kilóméterek, mögöttem csak a záróbusz, velem csak a folyamatosan pofázó Holtpont. Nem esett jól. Egyetlen lépés sem. Lassan számolgattam. Ha így megyek Tamás még beér hétig. Remélem addig van a szintidő. Én ugyanis gyorsabban menni nem tudok.

Aztán Fűzfő. Az egyik kanyarban cselből elém vetettem magát Holtpont én meg átestem rajta. Innen már mindenen mosolyogtam, bár hulla fáradtan. Megérkeztem a frissítőpontra poénkodtam az ottaniakkal.

Ők mondták, hogy járt már előttem Kata és üzeni kitartás. Köszi :-).  Kérdik: kérek-e még valamit? Mondom, már az se kell, amit iszok, csak az időt húzom. Mondják: innen egy emelkedő aztán balra. Mondom: de most tényleg semeddig se tartott volna azt mondani, hogy lejtő jön nem? :-)

No, mindegy elhagytam a pontot. Azt még megtudtam, hogy egy svájci volt az első egyéni, aki hajnalban arra járt.

Tényleg emelkedő. Felmászok. Innen balra. Aztán újabb emelkedő. A biciklisek melletem leszállnak és tolják felfele a bringát. Én meg azt hittem Akarattyával magam mögött hagytam az összes dombot. Szitkozódnék piszkosúl, ha még lenne rá kapacitásom. Így csak mászom. De jó lenne egy kísérő.

Aztán kiérek a faluhatárba.  Aztán meglátom az Almádiba vezető utat. Majd elsírom magam. Az almádi esti félmaraton is erre jön. Innen Almádiig 3 km-en keresztül folyamatosan emelkedik. Itt gyalogolni nem lehet, ezt meg kell futni, mert sohasem érek végig. Aztaku...

Bal lábat a jobb után, jobb a bal után... A fejet már csak néha emelem fel. Nem akarom látni milyen messze van. Felveszek egy dülöngélve kocogós tempót. Próbálok spórolni az erőmmel. Csak már nem nagyon van mivel. Tudom az út végén egy fahíd, majd bal kanyar, kb. 50 méter és egy jobb kanyarral beérek a faluba. Sokszor voltunk az esti félmaratonon.

A kanyar után meglepetés ember. Zsuzsa áll és vár rám O₂-vel dúsított vízzel. Jocó és Tamás a kocsiba. Ha lett volna erőm hangosan felnevetek.  Tudom, azért küldték Zsuzsát, mert ennyire fáradtan már nagyon pokróc tudok lenni, de Zsuzsát biztos nem bántanám meg. A fiukat viszont lehet elküldeném a francba. Ezért nem szállnak ki. Gondolom én. A gondolat annyira vicces nevetnem kell. Ők nem tudják, hogy elértem a fáradtság új fázisába, ahol már nem vagyok nyers modorú csak nevetek fáradtan.

Köszi Zsuzsa. Még egy pillantás a fiúkra megyek tovább. Mint megtudom később Tamás egyszerűen fáradt volt, azért nem szállt ki. Jocó meg matatott valamit a műszerfalon.

Az utca végén a vasúti átjáró elött frissítő. Megállok. Nem is az ital, inkább, hogy megállhatok legálisan. Fejbe megvan az egész útvonal Alsóörsig. Huh, de még nagyon messze van. Megkérdem a fiuktól milyen messze van. Kb. 7 km. Hangosan felnyögök. Aztán elindulok. Mondják jön a vonat várjam meg, jóváírják. Nem várom meg. Így is lassan megyek, ha állandóan megállok soha nem érek be.

Kicsit lejt. Beéreek a félmaraton befutójához. Most nincs tömeg. Senki sem éljenez. Nem baj. Úgyse látom őket. Előttem egy egyéni futó. Nálam jobban kivan, de amikor hallja a lépteimet felveszi az ütemet. Ő már 170 km közelében járhat. Azért csak leelőzöm. Itt már csak megyek. Érjek be és Tamás indulhasson, mert valamikor be kell érni Tihanyba is.

A következő szakaszon egy 6-10 éves gyerekekből álló csoport. Én meg azt hittem szeretem a gyerekeket. Mellettem futnak, mintha nem velem versenyeznének. A hátam mögött a nagy duma, hogy ők gyorsabban is tudnak futni. Látványosan részhajrákba leelőznek. Jól szórakoznak. Én meg nyomom a saját kis tempóm. Közben megfogadom, hogy ha valamelyik kis köcsög kartávolságba jön, azért lekeverek neki egy pofont. De nagyon fürgék a kis mocskok.

Lassan elhagyom őket. Újabb frissítő. Jó a milka csokijuk. Addig nyújtok-szórakozok beér az egyénis. Lassan eszik. Iszik. Kb. 10 méter múlva a vasút másik oldalán mindez kijön belőle. Azt mondja már a víz sem marad meg benne. Innen mág 30 km a célig. Megveregetem a vállát. Mondom neki, hogy le a kalappal előtte és az utolsó 3 km-t még megnyomom. Mert azért becsület is van a világon. Legalább ezt az utolsó 3-at, ha már a többi nem ment.

Aztán hamar rájövök emelkedik. Rendesen. Nézek előre. Amíg a szem ellát emelkedik. Mint később rájöttem egész Alsóóörsig. Az utolsó lendületeim morzsája megtörik a hosszú lejtőn. Feltűnik Erzsi egy kocsiban. Valamit mondok neki. Nem emlékszem. Biztos nagyon soká maradtam és elém jött megnézni mi van. Jelzem, hogy OK és új lendületet veszek.

Az utolsó méterek soha nem akarnak elfogyni. Már-már azt gondolom itt kell lefordulni az útról. De nem ez egy fém kerítés, ahova én megyek ott fa van. Tovább. Talán az a következő. Még az sem. 

Üdvözöljük Alsóörsön! Pusszantok én is mindenkit.

Ott van egy ház. Az még nem, de utána. Igen. Futok. Most nem jut erő az utolsó méterekre sprintelni. Beérek. Gyér éljenzés. Már nem sokan maradtak, mert az utolsók közt vagyok. Azért akik maradtak azok becsülettel üdvözöltek.

A csippet Tamás veszi le a lábamról. Nincs erőm ehhez sem. Csak annyi erőm van, hogy odaszóljak: "Bocs Tamás, nem volt több erőm. Ennyit tudtam. " Tamás csak elnézően mosolyog és elindul. Sejtem, hogy nem haragszik.

Aztán keresek egy zöld foltot és lezuhanok a földre. Kata érdeklődik. Izót kérek. Jocó is érdeklődik. Tőle is izót kérek. Fekszem hanyatt a fűben és nézem az eget. Senki nem nagyon kísérletezik azzal, hogy beszélgetni próbáljon velem. Valahol a tudatom mélyén sejtem, hogy mindenkitől bocsánatot kérek, amiért ilyen lassú lettem. Ez van.

104 km. 2 nap alatt. Ebbe kb. 2 maraton. És sok szintet is futottam.

Olyan lett, amilyenre számítottam. Szétszenvedtem magam. Soha többet. Egyszer elég volt. Ennyi. Jövőre? Passz. Majd meglássuk. Inkább csak kis távok és élvezzük a versenyt.

Kb. 10 perc után felültem. Nem esett le a vércukrom. Nem csúsztam széjjel. Igen, ahogy gyanítottam a fáradtság fele szellemi mélypont volt. Felállva a földről a séta semmi komolyabb problémát nem okozott. Néha egy-egy félmaraton után rosszabbúl vagyok. Hú, egy kísérő nagyon kellett volna. Pláne, hogy a táv az egy maratoni táv volt, amiben még nem vagyok annyira stabil, mint pl. egy félmaratonin. Jó lett volna, mint ahogy Zsuzsa és Tamás kölcsönösen kihúzta egymást a mélypontról, vagy ahogy egyébként maratonfutáskor egymást erősítjük. Hosszú távot eztán nem futok egyedül az biztos.

Innen be a kocsiba. B.füreden nagy dilemma elé álltunk. Zsuzsának, Jocónak el kellett érni a vonatukat. Sajnos nem sejtették, hogy ilyen lassú leszek. Későbbi megoldás nincs, így mese sincs. Irány a vasútállomás. Itt már én vezettem az autót :-). A jegyek megvannak. Gyorsan le a partra, hogy Macinak, Tamásnak szúrkolhassunk.

Leérve nagy csinnadratta. Valami mozgó dobszólós banda nyomta. Ekkor már elég merev lett a járásom. Hosszan várakoztunk, majd midőn már majdnem feladtuk és azt számolgattuk vajon Maci elment-e már, feltűnt Maci. Gyors helo, szia, szevasz és ment tovább. Várunk tovább Tamásra. Dilemma. Megvárjuk Tamást? De lehet addig Maci beér. Már csak ne késsünk le a befutóról.

Hála Istennek Tamás idejében feltűnt. Jó erőben nyomta. Látszik összeszedte magát erre az utolsó szakaszra.

Tamás el. Mi ugrunk a kocsiba. Le ne késsük Macit. Tihanyban az emelkedőn utolérjük Macit. Üvöltöztünk neki. Aztán gyorsan kerestem egy parkolót és feszülten vár a csapat. A videó meg a kocsiban maradt. Gyorsan "visszaszaladtam", ami mondjuk egy elaggot, háromlábú, részeg tehén mozgására emlékeztethetett. Egy kicsit le is késtem, de azért a videón megörökítettük :-).

Zsuzsát meg Jocót azonban gyorsan vissza kellett vinni a vasútállomásra, mert ment az utolsó vonatjuk. Erzsi meg Maci elmentek Tamás elé támogatásként. Tamás később mondta is, hogy ő már majdnem gyalogolt az emelkedőn, de Maci beállt melléje és új erőre kapott és simán befutott. Tényleg kell hosszú távra egy kísérő.

Én robogtam vissza a többiekkel a vasútra. A rossz hír az volt, hogy végül is kifutottunk a szintidőből. Nem csak mi Tamással, ami a kisebbik gond, hanem a másik csapat is. De csak valami 10 perccel. Ezt azért sajnálom, mert azt a 10 percet bárhol össze lehetett volna szedni, mert Zsuzsa és Jocó is csak azért futott ilyen lassan, hogy minket támogasson. Mindegy. Íme a barátság rendkívüli példája. Csapatban pedig már úgyis többször teljesítettük a távot.

A kis vasúti kitérő miatt sajnos lemaradtam a saját befutónkról. Az érmet később Tamástól kaptam meg. De végül is a teljesítés számít. Ráadásul ha megszakadok sem tudtam volna ennél gyorsabban menni.

No, aztán nyomtunk egy nagy kajálást még Tihanyban és komppal hazamentünk.

Katát letettük Bonnyapusztán. Tamással ketten meg irány haza.

Nem tudok összesíteni. Még ennyi idő után se tudnám megmondani, hogy nekifutnék-e még egyszer. Talán. Ha kicsit jobban összekapom magam :-D.

Azért, ha más nem ez biztos olyan élmény volt, amivel még sokáig fogok fittizni a haverok előtt :-D.

No. Dübörgés és Rock'n'Roll!

Ultrabalaton 2009

Hát talán valaki majd csak kiegészíti a bejegyzést, egyelőre tőlem most ennyi telik. Első napi útvonalunk Gáborral:

Meg két fotó, ami készült a rendezők által:

Nem sikerült szintidőre teljesítenünk, de alapvetően jól éreztük magunkat, bár az eső nem hiányzott.

--beszúrás vajdaur kezdete--

Akkor én is ide szúrom a videjót. Bár igazából magáról a futásról kevés van, inkább a kereteket taglalja a cizellált kis történet. A minőségét sajnos le kellett rontanom, mert majdnem 500 MB lett volna és vagy 5ször futottam neki, hogy feltöltöm, de nem jött össze, szal kicsit zsugorítottam rajta. Azért remélem ez sokat nem von le az élvezeti értékéből.

--beszúrás vajdaur vége-- 

Ultrabalaton 2008 Reloaded (2. nap)

Szóval a második napunk Fonyódi ébredezéssel indult Katánk nyaralójában. 8 körül szedegettük össze magunkat, kávét reggeli készítettünk.

Részben kárörvendve - hiszen mi kialudhattuk magunkat-, részben irigykedve – mivel a hőség javát mi kapjuk - gondoltunk Tamásra és Robira, akik az első két távot futották és az egyik autóval elporzottak 6 óra magasságában.

Részemről a nap kezdete elég idilli volt, a hintaágyban fogyasztottam el a tejeskávéból és kalácsból álló reggelit. Az idillnek viszont rögtön vége szakadt, amikor a nap bekukucskált a teraszra, ugyanis már reggel nyolckor égetett, mint a fene.

Lassan összeszedelőzködtünk és elindultunk Siófok felé, ahol szerénységem váltotta Tamást. Ez volt az a táv, ahol a Vajdaúrnak az első kanyarban sikerült lemennie a pályáról. J De később földmérőhöz méltatlan módon minimális kitérővel talált rá vissza. Megkaptam a jó tanácsokat, hogy az első fele szinte végig árnyas, úgyhogy ne izguljak, és hogy csak egy emelkedő lesz a fele táján. No, ehhez képest a táv első harmada tűző napon ment végig, bár igaz utána valóban elég árnyas volt. Az emelkedő is megvolt a felénél, szinte észre se vettem. Akkor már gyanítottam, hogy ennyivel biztos nem úszom meg, bár Anita nyugtatgatott, hogy tavaly is itt kísérte a Gábort és már nem lesz több durva emelkedő. Én viszont az itinerből másképp emlékeztem és nekem lett igazam, ugyanis kicsit más volt az útvonal, mint az előző évi.

Amikor beütött a hőség sok egyénis csúszott össze, igyekeztem őket biztatni, de úgy éreztem, hogy elég hülyén hangzik a számból, mivel nyavalyás 20 kili van csak elém tűzve. A szakasz elején néhány vidám fiatal és kevésbé fiatal versenyző húzott el mellettem széles mosollyal. Néhányukat az emelkedő után minden sietség nélkül beértem, bár már akkor jeleztem, hogy azért figyeljenek majd a szintekre. Na persze előző nap meg én nem bírtam magammal, szóval bagoly mondja J

A cél előtt mintegy 2-300 méterrel előkerült a Mazdás különítmény, erősen bíztattak különböző szidalmakkal és jelezték, miszerint még nagyon sok van hátra és adjam fel. Hiába, az embernek olyan barátai vannak, amilyeneket érdemel J Persze mindez csak ugratás volt, ne sokkal később Tamás beállt mellém és együtt kocogtuk le a végét. Itt értem utol a Gyalog-galoppot, aki olyan üdének, tűnt, hogy rákérdeztem, milyen váltóban indult. Erre közölte, hogy egyéniben megy K Na ezt meg kellett emészteni…

Ezután lángos, palacsinta, Balcsi, majd tovább. Balatonalmádinál utol fogtuk Katánkat, akit eléggé megviselt a meleg. Csináltunk pár képet, aztán tovább Alsóörsre. Ide futott be Vajdaúr valamint b. családom. Megegyeztünk, hogy testületileg elmegyünk megmártózni Tihanyba, majd pedig nyomunk egy közös befutót. Így is tettünk J Az utolsó pár száz méteren Tamás kísérte Vajdaurat, de azt mondta, hogy kár volt, mert a befutó versenyzőnk még a szokottnál is morcosabban viselte a megpróbáltatásokat és jó néhányszor küldte el ide-oda. Azért a közös befutó megvolt, megkaptuk az érmet és le is fotóztak bennünket, de hogy azt hol lehet majd fellelni az rejtély, mert a rendezők oldalán egy-két fotó lötyög csak, talán 5 csapatról

A sátorban egy remek gulyást és egy soproni szüzet kapott minden résztvevő, illetve lehetett választani, mert volt valami kolbász is. Most ide kívánkozik valami sikamlós poén a kolbásszal és a soproni szűzzel, ezt képzelje mindenki ide vérmérséklete szerint ;)

Ha egy mondatban kéne összefoglalni a versenyt, akkor csak azt tudnám mondani, hogy a leghangulatosabb váltóverseny, legalábbis a saját hatáskörömben összehasonlítva. Ez a buli nem a Sziget J

Ultrabalaton 2008 1. nap

Úgy tűnik, rám marad a megtisztelő feladat, hogy rövid beszámolót írjak egy hosszú hétvégéről.

Hol is kezdjem...

Először is azt kell mondanom, hogy a verseny talán még a tavalyinál is jobb volt, szervezésileg bizonyosan. Az időre sem lehetett panasz, igazi balatoni idő volt, bár inkább a fürdőzéshez volt ideális, semmint a futáshoz.
A csapat a tavalyihoz képest annyiban módosult, hogy Maci kolléga helyett Robi szállt be, mi többiek a szokott felállásban. Kerékpáros kísérőink a rendkívüli rutinnal bíró páros, Anita és Gabcsi voltak, immáron kerékpártartóval és gélpárnával megtámogatva. A csapat túlnyomó része pénteken leutazott, kihasználandó a Balaton nyújtotta lehetőségeket, meg persze a tésztapartit. :)

Jómagam szombaton kora reggel bepakoltam a családot úszógumistól, gumicsónakostul kétnapi hideg élelemmel ellátva az autóba és husss…. A terv az volt, hogy Lancelot, Galahad és én kirontunk a nyúlból… Ja, nem.

Szóval azt terveztük, hogy miután én a reggeli első táv lefutásával beállítom az etalont, utána a többieknek már menni fog, úgyhogy én galád módon strandolni megyek a családdal, míg ők izzadnak a betonon. Mert a legfontosabb az összetartás.
A távok elosztását úgy oldottuk meg, hogy mindenki mást fusson, mint tavaly. Így, mint a leginkább hegyen edzett csapattagnak megszavazták nekem a legrövidebb, ellenben legtöbb szinttel rendelkező első szakaszt Tihany és Dörgicse között. A szokással ellentétben nem késtem el a rajtból, sőt, még korábban érkeztem oda, mint a többiek, akik pedig csak a szomszéd településről érkeztek. Meglepő módon a rajtszámom is megvolt, de ezen hamarosan segítettünk. Orvosi ellenőrzés, majd ismerősöknek köszöngetés, sétafika után Botond fiam „javaslatára” a versenyközpont közelében lévő játszótéren állítottuk fel ideiglenes állomáshelyünket.
Hamarosan megérkezett mindenki, majd rövid, de gyakori pisilések után beálltam a rajtba, kezemen az erre az alkalomra a kisfiamtól kölcsönkért elefántot mintázó kesztyűbábbal, aki ezúttal mint váltó- és kabalaállat került alkalmazásba. Az állatka egyben remekül alkalmas volt arra, hogy az ormányán elhelyezzük a váltócsipet vagy mit, amit következetesen „dugókának” aposztrofált mindenki, hát hívjuk mi is így.
A dombtetőn Panferik lelkesen fényképezett, ekkor még én is vidám voltam.

A dombok azonban hamarosan éreztették hatásukat és mi tagadás, bizony a vászolyi nagy emelkedő megmászása után már nem volt természetes a mosolyom. Anita, mint őrangyal kísért és kitartóan kínálgatta az ivásra és locsolásra egyaránt használt kulacsot. Tőlem szokatlan módon a nagy meleg és a rengeteg izzadás dacára meg kellett állnom egy technikai szünetre, de talán jobb is volt egy kis lélegzetvételnyi szünet a nagy kapaszkodás előtt.
Meg kell jegyeznem, hogy úton – útfélen lelkes szurkolók biztattak hangos „hajrá Elefántok!” szózatokkal, ami be kell, hogy valljam legyezgette a hiúságomat és igen jól esett, pedig igazán nem lehet mondani, hogy egy pillanatra is felmerült volna, hogy komolyan számba vehetőek legyünk, mint versenyzők. Ezúton köszönöm is mindenkinek a lelkesedést.
Mire a táv vége felé közeledtem nagyon keményen beütött a meleg, így szégyenszemre többször bele kellett sétálnom, de így is sikerült 1:48 alatt abszolválnom a 19 km-es távot, ami az adott körülmények között számomra teljesen megfelelt. A váltás igen jól sikerült, meg is lettünk örökítve :)

Ezután összerogytam az árnyékban, majd kisvártatva a többiek továbbálltak én pedig már némileg életre kelve autóba ültem és irány Balatonudvari és a strand. Este hajóval átközlekedtem Boglárra, a befutóhoz és ott vártam a többieket. A rajtszámomat természetesen az autóban hagytam, így másnap csak a csapatrajtszám fityegett rajtam.
Este próbáltunk valamit vacsorázni, de a helyen, ahová beültünk 20 perc alatt még étlapot sem sikerült kapni, nem hogy ételt, így fél 11 tájban átmentünk Fonyódra, jól bepizzáztunk. Kata még felbontott egy üveg bort a szálláson, hogy jól aludjunk és aztán szundi.

Folyt. köv...

UltraBalaton úgy is mint Közép-Európa leghosszabb futóversenye

Nos az a remek ötletem támadt, hogy írja le mindenki a saját szakaszát, a kísérők és szurkolók szerkesszék bele a mondókájukat. Így remélem szép kerek és objektív beszámoló kerekedik.

Azzal kezdeném, hogy maximális tisztelet és ezer köszönet a szervezőknek! Nagyon jól szervezett, remek hangulatú verseny volt. Mindezt pedig megoldották úgy, hogy a kedvezményes nevezés mindössze 6e HUF/fő-re rúgott (v.ö. BSI szervezések!)!

Prológ

Pénteken jókor délután (14.20 perckor, hogy elérjük a 15.20-as kompot) indult a csapat Kaposvárról. A kompot elértük. Néhány perc múlva már vágtatott is velünk a viziparipa keresztül a nagy vizen Tihany fele. 10 perc utazásután átértünk, majd irány Balatonfüred, merthogy Maci oda érkezik vonattal, nomeg a szállásunk is oda lett elrendezve.

Időben ott voltunk. Maci kicsit késett. Útközben felhívtam, hogy merre tartanak. Maci közölte, hogy jönnek rendesen, és éppen a konkurenciával társalog, akikkel a vonaton ismerkedett meg. Aztán kijavította magát, mert jelezte a fiúk 3.30-as kilómétereket terveznek, szal nem leszünk konkurencia már az első 100 méteren sem :-).

Maci megérkezett, mindenki a nyakába borult, aztán elmentünk megkerestük a szállást. Nagyon korrekt kis szállás volt. Egy rossz szavam nincs rá. Szép volt. Jól felszerelt, igényes és még olcsó is. Miután lepakoltunk irány Tihany, hogy átessünk a sportorvosi vizsgálatokon, meg felvegyük a csomagokat.

Mint vártuk Tamás produkálta a legmagasabb vérnyomás adatokat, mindezt a legkisebb pulzusszámmal :-).

Essen szó kicsinyt a rajtcsomagról is. A (tényleg meglepően olcsó) nevezés ellenére kaptunk annyi mindent, csak ámultunk. Nekem a nagy kedvencem, hogy nem csak polot, de igazi, rendes futópolot kaptunk, meg törölközőt, bort, esőköpenyt, C vitamint és még sorolhatnám. Tök korrekt. Aztán még a kaja, amit gyorsan el is fogyasztottunk (spagi, meg valami spenotos tészta).

Ezek után lementünk a partra fürödni. Ellubickoltunk vagy este 9-ig, amikor is megjött a viharos erejű szél. Ekkor eszünkbe villant, hogy a szálláson nyitva hagytuk az erkélyajtót, ezért rohantunk, nehogy baj történjen. Nem történt.

Este vagy éjfélig a VH1-en ment a Rock csatorna (vagy valami ilyesmi). Nagy hajú, bőrszerkós egyedek kiabáltak. Meg volt valami vakegér, akit ismernem kellett volna (legalábbis akkor nem köpködtek volna meg a többiek).

Én éjfélkor balra el alunni. Másnap korán ébredtünk, mert 8-ra el kellett hagyni a szállást. A többiek valami zajokra panaszkodtak. Ehhez nem tudok hozzászólni, én aludtam.

Gyorsan még bementünk egy boltba, ahol gyakorlatilag semmit nem vettünk, e sebaj ment az idő. Aztán időben odaértünk a rajthoz.

Mérhetetlen izgalmak mellett Jocó késett, Maci pediglen elrajtolt. Jocóra még várni kellett, aztán még szüttyögtünk a rajtban kicsit, majd elmentünk B.udvariba, ahol elbucsúztunk Jocó kicsiny családjától. Onnan rohanás Dörgicsére a váltóponthoz. Sajnos a nagy sertepeltélésben elment az idő, így útközben nem tudtunk Macinak szurkolna, ami mint kiderült kicsit probléma is volt, mert a sok hegy és a meleg miatt jól esett volna neki némi plusz frissítő. Ennek ellenére Maci jóval a megjósolt idő alatt futott be. Betyárosan kitett magáért, de erről majd ő.

Sajnos az első nap elején nélkülöznünk kellett a biciklis kísérőket, mert Gabcsiéknak problémáik adódtak a biciklikkel, így nem tudtak a rajthoz megérkezni.

No, de kapcsolódjunk is itt vissza a mezőnyhöz és hallgassuk Macit, hogy is telt az első szakasz?

Elsõ nap

1. szakasz Tihany - Dörgicse 19,4 km (Maci)

-----------Joco megjegyzés eleje----------------------

Jocó az M7 anyukáját szidja valahol Veszprém magasságában 130-al repesztve a 8ason. Még odaérünk... Még odaérünk... Még odaérünk... Már nem... A mezőny elrajtolt. Cca. fél óra múlva megérkezem, gyors orvosi vizsgálat egymás ugratása kicsit, aztán Balatonudvari egyéni váltóhely, slusszkulcs Anyának, be a Mazdába és irány Dörgicse.

-----------Joco megjegyzés vége----------------------

2. szakasz Dörgicse - Nemesgulács 23,1 km (Jocó)

Maci jó 5-10 perccel hamarabb ért be a vártnál, ennek köszönhetően a bemelegítés a WCről a vátóhelyre történő sprintben merült ki. KÉnyelmes tempóban indítottam. Először kicsit szokatlan volt, hogy a váltóhelyet elhagyva gyakorlatilag egyedül maradtam, de mikor beértem a szőlők közé a földúton, majd az erdőbe magával ragadott a táj és a futás élvezete és repültek a méterek. Kisvártatva utólértem egy ismerőst, rikító sárga pólóban, ő volt Béla a Gyaloggalopp, aki az egyetlen egyszemélyes váltó volt. Az 5km es frissítőnél váltottunk pár szót (már több órája várta a bringás kísérőjét aki valahol elmaradt) aztán nekiiramodtam. Hamarosan Béla ismét befogott egy másik úriemberrel együtt, aki 2 fős váltó egyik tagja volt. Felvettem a tempójukat, gondoltam ha nekik jó, nekem is az lesz, elvégre nam versenyezni jöttünk :) Nagyjából együtt futottunk majdnem végig, egy-egy kivételtől eltekintva, mikor elfutottak kicsit vag én tettem azt. Állítólag ebben a szakaszban volt a legtöbb szint, de különösebben nem éreztem. Azt viszont nagyon díjaztam, hogy a nap nem sütött szinte egyáltalán és hogy a távnak majd' fele nem országúton, hanem földutakon vezetett. Egy "okos" autós kísérő el is akadt az egyik helyen. Kellemes tempóban faltuk a kilométereket, egyik frissítőállomás jött a másik után. Mindenhol megálltam, fél-egy percre, semmi rohanás, evés, ivás beszélgetés. A Kereki domb környékén megszemléltem és a többiek figyelmét is felhívtam a sáncrendszerre, ami állítólag ott van, bár nem látszik :) Itt volt egy kis kellemetlenségem, konkrétan egy idióta buszos kb. 100-al majdnem az árokba lökött, remélem megdöglik otthon a gyerek kutyája... A mellettünk elhúzó, majd itt-ott megálló autókból állandó jellegű elefánttülkölés hallatszott egyaránt bíztatva engem és a velem tartókat. (Persze ismerve csapattársaimat valójában a velem futóknak szurkoltak, én csak véletlenül ott voltam) Még épp csak belemelegedtem a futásba, kicsit erősebb tempóra váltva mikoris kijelentették, hogy márpedig ez az utolsó frissítés és 4 km múlva ott a váltópont. Eléggé meglepődtem, mert úgy éreztem mintha most indultam volna el. Az érzést erősítette, hogy az órám cca félórával elindulásom után végképp megadta magát, így halvány gőzöm nem volt olyasmiről, hogy mióta futok meg ilyen csacsiságok. Aztán egyszer csak ott volt a váltás. Vajdaúr megpróbálta az elválást minél jobban elnyújtani, meg is értem nehéz elszakadni a barátoktól :) Ezután megittam az egyéni frissítőmet egy Radler személyében, majd a többieket útjukra bocsátva vártam a családot, akikkel Balatonudvariban töltöttük a nap további részét, de közben gyakran gondoltam (néha irígykedve, néha kevésbé) a csordatársakra akik még keményen szaggatják az aszfaltot.

3. szakasz Nemesgulács - Keszthely 27 km (Vajdaúr)

Nos a váltás tényleg kicsit lazára vettem _volna_, ha Jocó nem kiabálrám, hogy azért tulképpen ez egy verseny, szal ne szüttyögjek. A dolog azért se ment simán, mert a sok útközbeni drukkolás miatt kissé későn értünk a váltóponthoz és alig maradt időm elmenni wc-re (kardinális pont). Az Arkánum - Sport Balzsam térdre kenegetésére meg aztán végképp nem maradt idő.

No, át a csippet, meg a csapatrajtszámot, aztán uzsgyi. Úgy terveztem lazán futok, oszt meglássuk. Én lepődtem meg a legjobban, amikor azt vettem észre, hogy csak mennek-mennek a kilóméterek és tényleg laza is maradok (naaagggggyon lazaaa). Az útvonal a kerékpár úton ment. Ahol átkeltünk a főúton, ott rendőrök biztosítottak. Arra fele nagyon szép helyen megy a kerékpárút. Bent az erdőben, messze az úttól, a vasúttól, fák között. Ígyhát nézelődtem, utaztam egy jó átlagos tempóban és örültem, hogy ott lehetek.

Indulás elött kicsit izgultam, mert idén még nem futottam ennyit (27 km-es szakasz), de ez futás közben elmúlt. Hála Istennek szint az nem nagyon volt benne, de sajnos Szigliget után lassan előbújt a nap (a fiúk az előző szakaszokon még rendesen folyamatos felhőréteg alatt futottak). A hőség szerencsére nem nagyon viselt meg.

Úgy 10 km környékén (nem nagyon voltak kitéve km táblák) találkoztam a csapattal, aki jött szúrkolni. Gyorsan átverekedtem magam rajtuk. Sajna innen a pálya vonala olyan volt, hogy nem nagyon tudtak kocsival jönni, pedig 23 környékén jó lett volna egy kis buzdítás, de legközelebb sajnos csak a váltózónában találkoztunk.

A frissítő állomások nagyon jól voltak megoldva. Sok volt és volt ott minden, ami egy futónak Kánaán. Én mondjuk csak ittam. Jobbára izoitalt (porból csinálták sok helyen sajnos), meg vizet. De egyszer ettem egy kis mazsolát, meg vagy 6 szőlőcukrot, nehogy leessen a vércukrom. A frissítőknél ki volt téve az is, hogy a következő állomás milyen messze van. No ez egy nagyszerű dolog volt. Én szerintem azért is mentem ilyen könnyen, mert agyban mindig csak a következő állomásig gondolkodtam (4,4; 3,7; 4,9 km stb.).

Kb. 1.35 óra futás után az egyik frissítőnél egy néni erősködött, hogy 3,7 km a vége, de én azért mondtam neki, hogy erőssen valószínütlen, hogy 1.35-re futottam a 24 km-t. Akkor még 11 km-em volt hátra. De feldobott ez a kis incidens.

Néhány embert amúgy el is hagytam. Az útvonal egy része strandok mellett ment, ahol emberek az árnyékból és a sörük mellől hitetlenkedve nézték a szenvedéseimet :-).

A végére sem sikerült igazából kifutni magam (igaz nem is akartam, holnap is lesz nap jeligével). Keszthelyre beérve kicsit elbizonytalanodtam, mert nem volt egyértelmű a nyilak, de 2.32-re így is befutottam. Nagyon meg vagyok elégedve ezzel az eredményemmel. A váltónál Tamás várt, aki jelezte, hogy a többiek valahol Keszthelyen vannak, aztán elrohant. Kb. 10 perc keresgélés után akadtunk egymásra. Maciék elindultak haza, hogy elérjék az éjszakai túrájukat, mi pedig Katával Tamás nyomába eredtünk szurkolni.

4. szakasz Keszthely - Balatonmáriafürdõ 22,3 km

Először nem találtuk a váltóhelyet. A kapott itiner alapján arra következtettünk("mi kisgazdák, és különösen én kisgazda"), hogy valahol Keszthely vége felé lesz, így aztán a logikusnak tűnő vasútállomás számításba sem jött. Túltoltuk, azaz Keszthelyt elhagyva mégis a józan ész kezdte átvenni a főszerepet és néhány arra járó(futó)-t megkérdezve rádöbbentünk, hogy mégis a vasútállomásra kellett volna menni (gondolta Stirlicz).

Leálltunk egy közeli parkolóban én gyorsan könnyes búcsút vettem a többiektől, aztán irány szembe a többi futóval. Előbb-utóbb csak megtalálom a váltóhelyet. Megtaláltam. Laza kocogás után ömlött rólam a víz. Nem mondhatnám, hogy ott bárki is tudomást vett volna rólam, na mindegy (gondolta..m).

Jó negyed órányi várakozás után felbukkant Vajdaúr bébielefántos pólója. Ez már a célegyenese volt, mindjárt itt lesz. Egy pillanatra elfordultam, mire visszanéztem, nem volt sehol. A k..va életbe, hogy a célegyenesben is el lehet tévedni. Aztán újra megjelent sétálva! A kutyafáját!(gondoltam) Jól elfáradt, hogy egy kicsit belesétált. Na mindegy, valahogy majd kimagyarázza.

Váltottunk. Laza volt. Irány a már visszafelé megismert útvonal. Találkoztam beépített szurkolóinkkal, majd miután fogadtam üdvözlésüket, szóltam, hogy menjenek Vajdaúr felé, mert az életbe nem fogja megtalálni őket. Így is lett.

Kerékpárúton folytattam, időnként mérgelődve a meleg miatt. Az első frissítőállomás kb. 4 km-nél volt. Mivel még nem éreztem úgy, hogy megdolgoztam érte, nem nagyon volt pofám frissíteni. Hülyeség volt! Újabb két km megtétele után már vágytam a frissítésre és a futótársakra. Egyedül voltam, mint a kisujjam. Se előttem, se mögöttem egy teremtett futó nem volt. Útközben láttam egy szabad-strandot, néhány szürke-marhát(Vivát Magyarország!), majd mivel jobb dolgom nem volt, elértem a következő frissítő állomást. Ők nem szóltak, én sem. Erről nem nyitottunk vitát.

Balatonberény magasságában, ahol a 3. frissítőállomás volt megláttam egy piros pólós futót. Úgy tűnt a végét járja. Na(gondolta Stirlicz) mindjárt utolérem, aztán olyan lesz, mintha egy futórendezvényen lennék. Hát nem nagyon sikerült közelebb érnem, egészen Balatanmáriafürdő határáig, ahol is egy önkéntes a kerti csapjáról adott frissítőt. Onnantól nagyjából együtt futottunk - rövid beszélgetésünkből megtudtam, hogy ő Maci Bécs-Budapest futócsapatának tagja, akik közül 2-en teljesítik a Balatont körbe. Neki ez már a második szakasza volt.

A következő hivatalos frissítőig együtt, ott össze ittam mindent. Vizet, kólát, izo-italt, vizet, kólát. A sorrend nem biztos. Kb. 6-7 decit. Utána elindultunk, majd a Máriafürdői hajóállomás magasságában elnézést kért, hogy nem azért, hogy lehagyjon, de meg akarja nyomni a végét- ami a csövön kifér. Mondtam ok! Néhány száz méter után technikai problémái akadtak cipőjével. Ennyiben maradtunk.

Ez már nekem hazai pálya volt Máriafürdő hajóállomás, majd egy hosszú utca, aztán szabad-strand, majd egy másik. Időközben a kerékpárútról elég forgalmas alsóbb útra váltottunk, így aztán néhány autós, gyalogos, kerékpáros akadályozta a megszokott tempójú előrehaladást. Volt eset, mikor egy autós épp előttem előzött egy kerékpárost, a szembejövő biciklis meg annyira lehúzódott, hogy majdnem elesett a csapadékvíz elvezető csatornában. Már éppen fogalmaztam magamban a jelzőket, amikor rám köszönt. Gabcsi volt! Az egyik biciklis kísérőnk! Azért így már egész más volt az utolsó1.5-2 km-t megtenni. Állandóan vízzel kínálgatott. Először nem kértem, aztán mégis elfogadtam. Locsoltam magam a forróságban. Jól esett.

Lassan közeledtem a Máriafürdő-alsói állomáshoz, ahol végre a (meg)váltás fog következni. Úgy éreztem vánszorgok, Gabcsi szemüvegén keresztül meglepően gyorsan haladtam az adott körülmények ellenére. Hogy is volt valójában, már soha nem tudjuk meg. Már a célegyenes elején voltam. Na még egy kicsi, aztán vége. Hogy fogok én holnap újra futni?! Hű, de kivagyok-gondoltam én.

Rettentő nagy lelkesedéssel adtam át a kis a váltó-rajtszámot meg a kis izét Katának, aki hasonló örömmel vette át. Gabcsit Anita váltotta a kerékpáron. Lányok el. Fiúk a vízbe, gyors mártózás, aztán irány szurkolni. Röviden ennyi.

5. szakasz Balatonmáriafürdõ - Balatonboglár 20 km

Balatonmária. Tamás cél, Kata rajt.

Tamás dugóka be, le, én fel, uzsgyi boglárra. Anita és paripája utánam. Merthogy a felmentő bringás kíséretnek is most érkezett el az ideje... Én voltam a legszerencsésebb szombaton, aki ebben a csodában részesülhetett. Mivel utolsó szakasz volt aznapra, kicsit tartottam is attól, hogy majd két órán keresztül egyetlen futó lelket sem fogok látni a szétszóródott mezőny miatt, némán-egyedül kell majd fogyasztanom a km-eket. Az nyugtatott csak meg, hogy azon a szakaszon még csukott szemmel is beérek, mert nagyon jól ismerem. Aztán az utolsó pillanatban jött a meglepetés felmentő sereg Anita és drótszamara képében. Kicsit ugyan fáradtnak éreztem magam az egész napos utazástól, de belelkesültem, amikor nekivágtam a távnak. Sőt, meglepően jól esett, főleg, hogy szinte folyamatosan jártattam a csőrömet. Anita beavatott nullkilométeres kétkerekű járműve és késésük történetébe, közben pedig észrevétlenül haladtunk egyre közelebb és közelebb a befutóhoz. Aztán kísértésbe estem a terülj-terülj-asztalkám frissítőpontnál....döntenem kellett, enni vagy futni jöttem.....csoki, dinnye, mogyi, olajbogyi, mazsi, nari, banán, kex, szőlőcuki, bubiskóla, izotóniáslónyál, víz....pont ebben a sorrendben tudtam volna betolni....csak aztán akkor daruval se vontatnak arrébb. Maradtam szerényen a víznél.

Aztán vhol fenyves táján a délibábnak tűnő futó ott előttünk a távolban kezdett valóságosnak tűnni, megnyugodva konstatáltam, hogy nem vagyunk egyedül, van a környéken „őrült ultrás", sőt, valszínű egyénis. És a kettőnk közti távolság nem változott. Faltuk az ismerős kanyarokat és az annál hosszabb egyeneseket, mindig felderengett vmi emlék gyerekkori nyaraimból. Kedvenc csapatom is biztatott ezerrel, amikor elhúztak mellettünk a csapatszállító autókkal, vagy épp vhol kellemes kis parkolóhelyet kerestek egy kis tülkölésnek és fotózásnak. Jött a kedvenc részem...Fonyód és liget... meg is mutattam Anitának, hogy ide fogunk visszatérni szundizni. Egy hari nari, olajbogyi, csoki... Semmi fáradtság nem volt bennem, nagyon is élveztem a futást, főleg hogy még mindig beszélgettünk. Bubiskóla. Boglár elején átcikázott előttünk egy mókus és felkúszott a fenyőfa biztonságot nyújtó ágai közé és onnan figyelt bennünket. Akkor kezdtem rádöbbenni, hogy nemsokára beérek, mert a hosszú egyenes végén egy balossal beesünk a platán-strandra. A befutónál már az egész csapat várt ránk. Vhogy egyáltalán nem tűnt 20kilinek, nagyon jól bírtam, főleg, hogy végigcsacsogtam, és még a magamhoz mért időm is meglepően jó volt. Dugóka be, le. Végre nekieshettem a naristálnak is, aminek egészen eddig ellen kellett állnom. Naggggon király volt!

Aztán persze egy kalóriatöltő pizzaparty ott a soron.....

kata

Második nap

1. szakasz Balatonboglár - Balatonföldvár 19,3 km (Tamás)

Halihó! Megint itt vagyok.

A másnap nem is mindig rossz. Időben keltünk, mert a rajt 7-kor volt és Gabcsival(aki ismét a kerékpáros kísérőm volt) nem akartunk semmit a véletlenre bízni. Szóval 6.30 körül már ott evett a fene bennünket a rajtnál. Gabcsi még egy kicsit szerelgette a technikát. Hogy minden tökéletes legyen: kosár beállítás, frissítős palackok, stb. Én melegítettem(utólag is elnézést mindenkitől) egy kicsit, aztán az egyik szervező közölte, hogy hatalmas időjóváírás vár ránk, mert az utolsó emberünk tegnap nagyon eltévedt. Közöltem vele, hogy nem így történt, nem kérjük a jóváírást, mi tisztán akarunk nyerni!

A rajtnál már többiek is ott voltak. Egészen más érzés volt többi futó között elindulni, nem tök egyedül, mint előző nap, és különben is reggel hét volt, normális futóhőmérséklettel. Néhány 100 méter után Gabcsi csatlakozott hozzám és az általam kedvező sebességű futónak kiszemelt foglalkozását tekintve tűzoltó futótárshoz. Egész jó iramban kezdtünk. Nekem egy kicsit gyors volt kezdésnek, de most nem bántam. Hamarosan utolértünk egy másik tűzoltó felíratú futót, majd miután megelőztük, ő nem akart leszakadni. Így aztán 3-an mentünk tovább.

Pár km múlva egyikük wc-papírt kért. Rosszat sejtettünk. Gabcsi adott neki pzs-t, majd lemaradt. Őt többet nem láttuk. Időnként kegyetlen az élet. Ketten futottunk számomra elég laza tempóban, de hát nem akartam elveszíteni. Mindig jól jön, ha van a kéznél egy tűzoltó! A probléma csak az volt, hogy ő alacsonyabb révén rövidebbeket lépett, így aztán nem sikerült egy ütemben maradnunk. Életemben először ilyen problémával találkoztam. Gabcsi folyamatosan friss vízzel látott el bennünket, fürdés és ivás céljából.

Balatonszemes környékén az egyik frisítőn én megálltam, futótársam nem, így aztán kicsit lemaradtam, majd miután egy kisebb emelkedőn kellett felküzdenem magam, néhány km-be került mire újra utolértem. Sebaj, végre újra saját ritmusomban futhattam. Miután újra együtt mentünk, tőlem szokatlan módon megeredt a nyelvem poénkodtam, jól éreztem magam, nagyon élveztem a dolgot . Az előző napival össze sem lehetett hasonlítani.

Miután a másik srác biciklis kísérője közölte, hogy a így a vége felé lassulunk egy kicsit, az utolsó 1 km-t meghúztam. Ami a csövön kifér. Egész elégedett voltam az 1:41-es 19 km-el. A váltóhelyen először nem találkoztam bébielefántokkal. Az őrjöngő tömeg búzdítását követve gondoltam továbbfutok, majd csak leváltanak valahol. Pár száz méterrel később látom, hogy a meglepett Kata közeledik felém. Valószínüleg még bemelegíteni sem volt ideje. Valahol jól eltévedtek, aztán egy kicsit megcsúsztak. Sebaj. Jó volt, szép volt, igaz se volt!

2. szakasz Balatonföldvár - Siófok 19,4 km (Kata)

Földvár. Tamás cél. Dugóka be. Le nem, nincs át. Váltó sehol. Épp cipőt köt a parkolóban az autónál. Aztán egy hirtelen felkiáltás...: Ott van Tamás! Épp továbbfutóban „holatúróbanvankatanamindegyfutoktovábbmajdcsakvalahollevált" gondolattal. Szerencsére ez csak pár plusz méter volt. Gyors dugókaváltás és már szaladok is tova siófokra. Az első jó pár percben fel sem fogom, hogy túlvagyunk a váltáson, olyan gyorsan történt minden. Még a gondolataimat se tudtam összeszedni, hogy zsepit és napszemcsit vigyek. Alig körvonalazódik, hogy jól van, már futok, egy bogár landol a szememben. Dörzsölés. Bogár ki. Por be. Beér Gabcsi, gurul mellettem, kisegít zsepivel. Az út keskeny, legalábbis futó, kerülő autó és szembeforgalom számára, ezért autó útról le, lehetőleg minél hosszabb ideig ott rúgja a porfelhőt, minek is visszatérni az útra... Látási viszony csökken, tiszta levegő még inkább, szemem tele.....pislog-pislog-pislog, jéééé, látok! Frissítőpont. Ismerős autók. Egy piros-egy fehér. Bébielefántokkal. Tülkölés. Napszemcsi a helyére kerül. Pontosabban a kókuszomra fókuszálva. Most már mehetünk tovább. Persze csacsogok megint. Pedig érzem, hogy az előző nap jobban ment. A szakasz nagy része ismeretlen. Faljuk a km-eket Gabcsival, beszélgetünk futós élményekről és a futás szépségéről (is). Néha elhúz mellettünk egy ultrás szurkolóautó hajrá felkiáltásokkal. Meg ugyanez bébielefántban bébielefántosan, ami mindig belelkesít. Aztán jön egy „mikorérekmárbe" gondolat, de szerencsére gyorsan elmúlik, amikor ismerős siófoki tájakra tévedünk. A látóterünkben szinte mindig vannak ultrások, kárpótolva az előző napi utolsó szakasz legszétszéledtebb részéért. Kezdek kevesebbet csacsogni, fáradok, a tempómat is lassabbnak érzem. Aztán felmentő sereg képében kékpözsóból kipattanó Erzsit látok, aki lelkesen csatlakozik hozzám és fut velem egy kicsit, ami nagggggyon jól esik. Nagyon feldobott! Köszi Erzsi!!!!!! Tündér vagy! És az egész csapat az! Közben elmeséli éjszakai túrájuk plusszkmszerző részét. Már nem vagyunk messze a váltástól. Beáll a combom. Aztán jön az utolsó kanyar szurkolókkal, hogy „mindjárt bent vagy!". Aztán úgy szólnak rám, hogy nem akarok már váltani?! Vagy még futok tovább?! Ja... váltópont! Visszakanyar. Dugóka be, át. Beértem. Bubiskóla. Bubiskóla.Víz. Víz. Bubiskóla. Meg béka a hasamban. Húú,nemtok lehajolni, nem engedi a combom. Nari. Aztán megnyuxom, hogy nemcsak az én lábam lett izomlázas. Gyors fürci aztán go szurkolni kis csapatunknak.

kata

3. szakasz Siófok - Balatonklenese 21,4 km (Vajdaúr)

-----------Joco megjegyzés eleje----------------------

Jocó itt csatlakozott a szurkolótáborhoz, némi egyeztetések után a Wink maraton rajthelyénél. A leglátogatottabb ojjektum a strand nyilvános WCje volt. Gabcsival hosszasan üldöztük az éppen futó csordatagot, nagynehezen meg is csíptük Bvilágosnál, de ezután nem tévesztettük szem elől. A kerékpáros kísérő nagyon élvezte a tájat, nem tudom Gábor ebből mit látott.

Ahogy az ennél a versenynél már lenni szokott, az útközbeni szurkolás azt eredményezte, hogy kissé későn értünk a váltózónába (először egy vonat miatt nem tudtunk kimenni a 7-esre, majd a futók miatt nem engedett a rendőr vissza stb.). Én még szívem szerint igencsak elmentem volna egy bizonyos helyre. El is mentem, de már csak a kisebbik részét tudtam teljesíteni az ottani gondolatban eltervezett programomnak, mert rohannom kellett vissza.

Visszaérvén a váltózónába néhányat guggoltam, oszt már jött is a mosolygós Kata, legújabb Bébielefánt gyöngyszemünk.

Gyorsan váltottunk, majd azzal a lendülettek, ahogy kifordultam a váltózónából egyből rossz fele mentem. Valahogy bennem volt a Winkmaratoni útvonal, oszt nem is figyeltem. Mondjuk már az első méterektől gyanús volt a dolog, de gondoltam az irány jó, majd korrigálunk. Aztán megjött kedvenc biciklis kisérőm, Anita is, aki szintén közölte, hogy ez nem az az irány, melyet követnem kéne. 2 km múlva korrigáltunk hát (csak egy utcával futottam lejebb, mint kellett volna). Az első frissítőhöz már rendesen érkeztünk.

Személyes ötletem az volt, hogy most majd jól megnyomom ezt a szakaszt és futok egy rendes félmaratont. Idén eddig még csak amolyan szenvedgetős 2 órán kívüli félmaratonokat futottam és ez már igen nyomasztotta a lelkem. Szóval jól is éreztem magam fizikailag, meg ráadásul Tamás reggel futott egy 1.41-es 19 km-t (na, nehogy már sokkal jobb legyen nálam :-)), szal nyomtam neki, ahogy a csövön kifért, meg ahogy mertem, mert azért előző nap is hosszú volt a táv, meg erre a szakaszra is be volt ígérve egy rendes kis szint.

8 km-ig száguldoztam (én legalább is így éltem meg), aztán megjött a szint. Hirtelen el is bizonytalanodtam, mert azt hittem a déli parton nincs ekkora domb. Meredekségét tekintve a Mátraháza-Kékestető színvonalával vetekszik. No, de nem vagyunk cukorból. Én akartam futni. Neki is mentem, ahogy illik. Félúton volt a frissítés. Itt kérdeztem, hol tartunk? Azt mondták 14 km-re vagyok Siófoktól. Én meg mondtam, hogy az megent csak nem valószínű, mert azt én 41 perc alatt nem futom le. No, jó, akkor 11 km. Az sem lehetett igaz, de egy válasznak elfogadtuk.

Innen folytatódott a hegy domb felfele. Beért egy másik futó srác is (nevét nem tudom, a csapat poloján valami Naxa volt írva, sokat futottam mögötte attól tudom :-)). Vele egy szakaszon együt mentünk, de a dombokat jobban bírta az tény. Kicsinyt beszélgettünk is, már ha volt éppen használaton kívüli levegő a tüdőnkben. Az áldott napfény valahol ezidőtájt küzdötte át magát a felhőkön, majd megsemmisítette a felhők utolsó kis pamacsait is. Áldott napfény. Még jó, hogy szúrt a tüdőm, különben zavart volna.

Felérve a dombtetőre eszméletlenül szép látvány tárult elénk. Anita szerint a Balaton, szerintem az emelkedő vége. Innen fent futottunk a dombon és csak kicsit később mentünk le róla, de akkor sem annyit, mind felfele. A lejtőn, ahol is elfutottam a Naxa fiú mellett. Utánnam is szólt, hogy de jó erőben vagyok. Mondám neki: "Ilyen alakkal? Lejtőn lefele? Naná, hogy gyors vagyok.".

Miután lefutottunk a dombról és kiértünk valami főútra Jocó, meg Gabcsi várt ránk meglepetésként. Mondjuk ha Pamela Anderson ugrott volna elő egyszáll tangában egy nagy tortából, annak jobban örültem volna, de érjük be hát annyival, amennyit a sors ránkszabott. Jocóék próbálták rámtukmálni gyanus löttyel teli üvegeiket, de én csak futottam, mert az idő ugye.

Ekkor jött egy újabb frissítő, ahol kiókumláltuk, hogy 8,9-re van a vége. Gondoltam belehúzok tehát. No, akkor majdnem eltévedtünk. Majd emelkedő jött. Szóval nem húztam bele. Ugyanezen a szakaszon még úgy 1000 méteren belül kétszer megtaláltak minket Gabcsiék, majd szóltam Jocónak, jobb lesz mennie Kenesére, mert mindjárt beérek. No, akkor aztán elmentek :-D. (Vagy ez a következő frissítő után volt???)

Aztán a "Csak Lazán" csapat Elek nevű váltótagja elment mellettünk. Gondoltam Panferikre való tekintettel elengedem, meg amúgy is gyorsabban ment, mint a lakóövezetben a megengedett sebességhatár. Aztán az uccsó frissítő (no, ide is egy híd alatt átfutva egy emelkedőn kellett feljutni). 4,4 km hátra. No, de itt aztán már beleadok apait-anyait. Gondoltam, majd realizáltam, hogy az elöttem álló szakasz már megint egy emelkedő. Úgy 1,5 km hosszan. Lassan kezdtem elmerevedni. Ez a sok domb nem tett jót nekem.

1,5 km felfele araszolás után aztán megjött a várva várt lejtő. Szabadjára engedtem a lovakat. Had vágtassanak. Nem vágtattak. Valahogy össze-vissza kalimpáltak, de nem vágtattak. Innen majdhogynem a célig lejtett (vagy legalább is nem emelkedett, amiért már hálás voltam). A domb alján keresztezni kellett egy főutat, ahol a rendőr alig tudott megállítani egy állatot. Majdnem nekünk jött. A végén már odaállt mellé a rendőr és az ablakon üvöltött be, hogy álljon meg. Remélem miután eljöttünk félreállította elbeszélgetni >:-) .

Kb. 2 km maradt. Úgyhogy még egyszer utoljára a hétvége folyamán összeszedtem magam és had szóljon. Aztán már hallottuk a váltóhely fényeit. Ippen jókor, mert a leragasztott mellbimbómról feljött a ragtapasz. Apró galacsinná gyűrődött és éppen azt játszotta, hogy kitépi az összes szört a melkasomból. No, ekkor feltünt Joco. Gondoltam kb. 50 méter lehet hátra. Úgyhogy odafutottam Jocó mellé és elkezdtem vágtázni. Aztán kiderült, hogy Jocó bemelegíteni futott elém és a cél még kicsit odébb volt. Aztán meg kicsit elöttem is futott az úton, amit ugye 21 km lefutása után nehezen tolerálok, ígyhát a végére rátettem még egy lapáttal és kifutottam, ami esetleg még bennem maradt. Aztán átadtam az egész váltócuccot Jocónak. A továbbiakról ő.

Szakasz epilógus: futás után megdöbbentően jól éreztem magam. Csak egy kis vizet kellett innom és annyi. Maciék előre mentek a következő váltóponthoz, nehogy a forgalom miatt elkéssenek. Anita, meg Tamás elment szurkolni Jocónak. Én maradtam Katával. Kata befeküdt egy 10 perces gyógymasszázsra én meg nekimentem a Balatonnak kicsit lefürödni. Aztán összekaptuk magunkat és mentünk Jocóék után mi is szurkolni. Megtaláltuk Tamásékat, onnan együtt szurkoltunk tovább a többi szurkolóval a szurkolás alanyainak a futóknak.

Köszönetnyilvánítás: ezúton köszönném meg Anitának a gondos biciklis követést. Én ugyan nem kértem tőle semmit útközben, de bátorító jelenléte sokat segített (no persze amíg képes voltam olyan kunsztokra, mint a látás, meg a hallás). Hála Istennek hamar belátta, hogy én beszélni nem fogok és legjobb, ha magamra hagy rohanni, és bár erről ő gondolom nem tudott, de amikor elém került biciklivel segített tartanom a tempót is :-). Köszi.

4. szakasz Balatonkenese - Alsóörs 20 km (Jocó)

A váltópontnál kicsit elémentem Vajdaúrnak, bemelegítés gyanánt, lélekben fel voltam készülve az iszonyatos melegre és napsütésre. Abban, hogy az első nagyrészt elkerült nagy szerep jutott Gabcsinak és kerékpárjaának, illetve az abból magamra locsolt több liter vízre ami remek hűtést biztosított mindvégig, észr sem vettem a meleget. A második dolog pedig azért nem jött be az út nagy részén, mert nagyon kellemes meglepetésként a kerékpárút a táv több mint feléig erdős, parkos, csalitos részeken haladt, aholis a fák teljesen behajoltak az út fülé, így a nap sem zavart. Ha lehet még jobban élveztem a második napi futást mint az elsőt, Gabcsival kellemesen cseverésztünk, közben kellemes 5:20 körüli kmekkel kocogtam. Elvégre nekem ez csak hobbi :) A harmadik (vagy második?) frissítőhelynél Gabcsinak egy szerencsétlen váltás következtében leugrott a lánca, ezért kicsit lemaradt. Furcsa volt, hogy már az első sarok után mennyire hiányzott a társaság, pedig alapvetően magányos futó típusnak tartom magam. Node ott voltak helyette az autós kísérők! Fergeteges bíztatással és folyamatos fotózgatással zaklattak szinte minden kanyarban, amikor nem, akkor pedig az út másik oldaláról dudáltak veszettül :) Almádi előtt még jó sokkal utolért Gabcsi, innen már nem volt gond a bringával. Ez a rész az esti félmaratomokról már nagyon ismerős volt, így ha lehet még az eddigieknél is jobban ment a futás, hiszen jól ismertem az útvonalat. A vége is kb ott volt, talán 1 kmel beljebb Alsóörsön. Az egyetlen gond itt az volt, hogy sikerült kifognunk egy vonatot, emiatt be nem tervezetten ácsorogtam vagy 2 percet, azért ez jól jött volna a végén (apropó nem lehetne ezt jóváíratni?). Benyomtam egy jéghideg kólát, meg egy alkoholfrei sört, majd becsatlakoztam a szurkolóautó legénységéhez.

5. szakasz Alsóörs - Tihany 20,1 km (Maci)

A befutór Jocónak még épp sikerült odaérnie, úgyhogy készült célfotó is. Onnan vissza Pestre a többike meg nemtom, majd leírják..

Végjáték

Vajdauri különvélemény: Beérkezni egy félmaratonon, vagy egy maratonon, vagy akár egy kisebb távon is jó érzés. De ez a kétnapos esemény ez már egy olyan élmény volt, amit még sokáig megemlegetünk (én azóta másról sem beszélek ismerősöknek, unnak is már rendesen :-)). Elindul 37 csapat, meg sok egyéni futó, hogy két nap alatt körbefutja a Balatont. Minden csapatnak volt legalább egy kocsija. Mentünk körbe a Balatonon és szurkoltunk a saját futóinknak, meg az összes többi versenyzőnek is. Lassan már ismertük az egész bagázst. Végül már egymás autójára is rádudáltunk jelezve, hogy "Hallo, egy vérből valók vagyunk", mint Maugli. Nekem nagyon tetszett az egész esemény hangulata. A szervezés is nagyszerű volt.

Az érmek átvétele után elmentünk kajálni (kajajeggyel, mert erre is gondoltak a szervezők), majd visszabattyogtunk a kocsikhoz. Kis beszélgetés. Jocóék még a kaja elött el kellett menniük. Maciék még lementek fürödni. Mi többiek pedig elindultunk Kaposvárra. Akkor nem éreztem, de jól elfáradtam. Hétfőn még olyan voltam, mint akit fejbevertek, pedig délután is ledöltem kicsit aludni. No, mondjuk legalább izom (és izületi) fájdalmak nem voltak. Én is alig hiszem el, de végül is semmilyen mozgásrendszeri panaszt nem szedtem össze a hétvégén.

A végső ererdményem: 48 km, kb. 4 óra 20 perc. Egy ehhez tartozó maratonnal most simán ki is békülnék :-D

Dübörgés és Rock 'n' Roll!