A trónkövetelő....

Mint tudjuk és mint számtalan korábbi bejegyzés is bizonyítja a csapat
médiasztárja vitathatatlanul Vajdaúr volt eleddig.

Hogy a futóversenyek marketinganyagaiban való gyakori feltűnést mely
tulajdonságainak köszönheti, abba nem mennék bele, erről megoszlanak a
vélemények és a tudományos világ nem alakított ki még közös álláspontot.

Viszont aki a kiváló szekszárdi illetőségű verseny a Borvidék Félmaraton
honlapját meglátogatta mostanában, annak
feltűnhetett egy konok, a megpróbáltatásokat összeszorított foggal és
hősiesen tűrő Bébielefánt, aki Pheidippidészt, Batmant és a Delta főcimet
meghazudtoló elszántsággal törtet a csúcs felé összetéveszthetetlen
Bébielefántos atlétájában.

Igen!
Tamás az új generáció példaképe, a Mi Hősünk!

Bor, mámor, provance és futás - Szekszárdi félmaraton

Rég volt már, de csak nem mehetünk el mellette (zok)szó nélkül. Eme futás sava-borsa az útvonalban rejlő jelentős szintkülönbség, amit futás közben nem szoktak általában éltetni az atléták.

Aznap szép és üde időre virradt, majd kelt a nap, majd nyugodott is, merthogy szép idő volt. Lelkes és a 4Run kupának köszönhetően szokatlanul nagyszájú nagyszámú csapatunkat innen-onnan fújta össze a Duna felett kavargó nyáriasan meleg szél a rendezvényre.

Mackó Székesfehérvárról jött kocsival. Jocót haverok hozták le Budapestről. Mi meg innen Kaposvárról úgy siettünk, hogy egyből két autóval mentünk. Az egyikben Anita + Tamás. A másikban Kata + én.

A kaposvári különítmény élére én álltam 75 hófehér ló vontatta Tháliámmal. Tamásék mögöttem abban a végül is teljesen alaptalan hitben, hogy tudom merre kell menni. Én ugyan nem voltam vele teljesen tisztában, de harmadik útitársunk Moha bá egész Európa térképét tudja fejből, szal gondoltuk majd rá hagyatkozunk.

Sajnos aznap Moha bá nem volt a helyzet csúcsán. Mondhatni rondán betegeskedett. Kb. 5 percenként lekapcsolták nála a villanyt, ilyenkor kénytelen voltam 12 V-tal kiütni, hogy valahogy magához térjen, majd aztán végleg el is vesztettük. Ideiglenesen kómába süllyedt az öreg.

Mi azonban ekkor sem estünk kétségbe. Pedig, mint utólag kiderült nem ártott volna. Katának mobil telefonjába is be volt ültetve Moha bá kishuga, aki szintén elég jól tájékozódik térképről.

Sajnos hugi sem bírta sokáig, mert kicsit kimerült volt és tök nem volt energiája minket navigálni. No, innen vakrepülés tovább.

Ekkor jutott eszembe, hogy jó lenne a csapatot fényképeken megörökíteni, de elfelejtettem feltölteni a fényképezőt. Még jó, hogy azt nem felejtettem el, hogy magammal vigyem. Így azonban csak felesleges ballasztott képezett kocsink hátuljában. Mivel Kata mobilja is gyöngélkedett. Fénykép sem nagyon született az eseményről.

Szerk.:

Kivéve azt az egy-két darabot amit Jocó csinált. pl a kollegáival összeborulva, ijedt arcot vágva:

Szal aznap műszakilag igen a toppon voltunk :-).

No, de az istenek is úgy akarták, hogy elérjük Szekszárd városát, ahol gyorsan összefutottunk egy könnyes találkozás keretében Mackó pajtással, aki már arra kóválygott egy ideje.

Parkoltunk, ötöcködtünk. Neveztünk. Vártuk a délután kettőt, amikor is a hajnali hűvösben ellövik majd a versenyt.

Az útvonalról nem írnék, mert Jocó feltette a futoterkep.hu -s térképet 3-4 posttal korábban, azon látszik minden. Amit Jocó áttett ide:

Én előzetesen igen tartottam a szintektől, szal egész sokat edzettem (már a zselici dombság adta keretek közt) dombokon. Végül is jól sikerült a felkészülés, mert sok bajom nem volt az emelkedőkkel. No, de ennyire ne rohangáljunk előre.

Tamás eleve azt tervezte, hogy felégeti az aszfaltot, olyan pályacsúcsot fut. Így őt már a rajtpisztoly dördülését követő másodpercekben elvesztettük.

Mackó a szokott módján erősen kezdett. Kata, Jocó meg én, pedig egy brancsban vágtunk neki a távnak.

Az elején, amíg sík volt mentünk is együtt. Aztán jött az első komolyabb emelkedő. Majd egy még komolyabb, amely felvitt a kilátóhoz.

Jocó itt kissé elfutott tőlünk felfelé. Gondolom ez azért lehetett, mert bükki gyerek létére nem nagyon bírja az emelkedőket és minél gyorsabban túl akart lenni rajta :-).

No, innen egy kicsit üldözéses versenybe csapott át a rendezvény. Kata volt a biztos pont. Ő hegyen-völgyön azt a tempót mente, amit már oly sok rendezvényen megszoktunk tőle. A nem sokkal korábbi maratonon is pont ugyanannyi (1:02) volt a 10 km-es szintideje, mint itt a dombokon.

Jocó és Mackó a terepviszonyokhoz illesztették a sebességüket. Így hol elfutottak mellettünk, hol kicsit lemaradtak. És végül is majd az egész futáson ezt játszottuk. Mi mentünk egy tempót a fiúk meg röpködtek köröttünk, mint a legyek a ... no hagyjuk :-P.

A következő (jellemzően durva) emelkedőn Mackó bevárt minket. Innen egyébként egész szép kilátás nyílott a szekszárdi TESCO-ra, meg OBI-ra, de szerintem ezt ott kevesen látták.

Az igazság az, hogy itt már elég sokan sétálták meg a hegyet.

Aztán egy nagy sunggal jó  meredeken lefele. Jííííhhhaaajjjjj...

A nagy downhill után egy viszonylag hosszabb sík következett, ami az eltérés volt a tavalyihoz képest. Elfutottunk egy éppen épülő borospincéhez, amint keresztül is ment a pálya. Mondjuk nagy látványosság nem volt, mert épp akkor épült, de kuriózumnak érdekesség volt. Csak olyan rövid, hogy Jocóval ippen csak bele tudtunk kezdeni a "Boáááányyásssz, boááánnnyáásss..." kezdetű nótába aztán már ki is értünk.

Mivel ez egy oda-vissza szakasz volt (lásd. térpék) kb. 1-2 km-el megelőzve minket láthattuk Tamásunkat szembe futni. Ekkor még vidám volt, életerős és tapsikolt.

A pincénél és az útvonal számos egyéb pontján jó kis fröccsöket is szolgáltak fel, amivel mi, mint őszinte sportemberek nem éltünk.

A sík szakasz után jött egy hosssszzzú és a végén még jócskán meredek emelkedő is. No, itt már sétáltak sokan gazdagon.

Én arra gondoltam, hogy ha már nagyjából egy nekem viszonylag lassabb tempót futok, akkor legalább az emelkedőket megfutom, szal odahagyva a többieket futva igyekeztem felfelé. Jócskán elmentem nagyon sok ember mellett. Jó érzés volt :-).

Úgy láttam ez erőt adott sokaknak. Volt egypár ember, aki drukkolt nekem. Volt, aki szörnyülködve nézett rá. Volt akinek a szeméből sütött, hogy felvágósnak tart. Volt, aki hitetlenkedett. És volt néhány, aki a példámat látva szintén elkezdett futni.

Mackó eddigre egy kicsit már lemaradt, de Kata és Jocó is sikeresen megfutotta ezt az emelkedőt a saját tempójukban.

Felérve a tetőre leálltam és bevártam a többieket. Ekkor szépen elment mellettem egy csomó ember, akiket felfelé leelőztem és értetlenül nézték, hogy ha már felfutottam miért nem megyek tovább, merthogy onnan meg már lejtett a pálya.

Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy gratuláljak Marcsinak a Minden-Kor futóklubból, aki, mint mindig, itt is hihetetlen kondiról téve tanúságot el is szaladt mellettünk :-).

Először Jocó jött meg. Ő nem akart várni, szal elindult lefele. Aztán Kata is. Suhhhh...innen meredeken lefele.

Lent némi frissítő várt és rövid sík átkötő a következő dombhoz. No, ez az utolsó már nem volt annyira meredek és hosszú azért.

Közben nagyszerű diskurzusokat folytattunk a többi futóval. Nem hajtott a tatár. Szépen kényelmesen nyomtuk síkon, lejtőn, dombon egyaránt.

Még a verseny előtt valahonnan azt az infot kaptam, hogy másodszor már nem kell felmenni a kilátóba (ahova az első emelkedő végén fel kellett kaptatnunk) és így mindenkinek nagy elánnal mondogattam, hogy ha felérünk a nyeregig, akkor onnan már végig lejt. Szegény Kata meg el is hitte nekem.

Aztán a nyereghez felérve döbbenten szembesültünk vele, hogy innen még egy durva meredek részt a kilátóig felfelé kell futnunk. Hát igen rossz lehetett Katának, aki lelkileg már arra készült, hogy aznap több emelkedőt nem kell futnia, aztán egyszer csak kiderül, hogy mégis, oszt nem is akármilyet. Sorry, nem volt szándékos.

A kilátóba felérve kihasználtuk az alkalmat és kicsit körülnéztünk. Onnan fentről szép a város. No, de innen már tényleg csak lefelé volt az út.

A lefele az az én irányom. Szeretem. Mentünk is jó nagy tempóban. Csak úgy suhantak a fák meg az eldobott műanyag poharak mellettünk.

A lejtő aljában összeszedtük Jocót is, aki gondolom időközben úgy döntött, hogy ha csak kb. 1-200 méter van köztünk, akkor már nem fut be egyedül.

Aztán már csak 1-2 km-nyi sík volt vissza a befutóig. Hagytuk, hogy Kata diktálja a tempót. Ő viszont úgy megtáltosodott a cél közelségétől, hogy végül is az utolsó 500 méteren (ami azért szemét módon emelkedett) Jocó le is szakadt tőlünk.

Lehet az volt a gond, hogy itt kezdtem el hangosan énekelni a Lionking ismert betétdalát. Hát kaptam is csúnya tekinteteket jobbról-balról. Volt akit ezen a kicsi emelkedőn már úgy húzott felfelé a társa, meg volt olyan is, aki már csak sétálni tudott, én meg ott énekelgettem futva, de hát ez van. Vagy B megoldás, hogy a hangom nem volt a megfelelő tónusban akkorra már :-).

Így értünk aztán be 2011-ben a szekszárdi félmaratonon.

Tamás, ha jól emlékszem 1:52 körül futott. Kata, meg én 2:19-et. Jocó 1-2 perccel utánunk jött be. Mackó meg még 5 perc múlva.

Szegény Tamás, mire mi beértünk már vagy egy félórája ácsorgott az átizzadt cuccában ránk várva. Egy kicsit meg is fázott.

Aztán felvettük a befutó csomagot, ami igen bőséges volt. Már pontos leltárt nem tudok adni, de volt benne több csoki is, meg bor, ha jól emlékszem. Mondjuk a befutó csomag felvételéhez elég sokat kellett várakozni, de ez legyen a legnagyobb baj.

Befutáskor érmet is kaptunk, amiért külön dicséret mert igen ötletesre sikeredett. Az alakja egy boroshordó tetejét formázza.

Aztán lezuhanyoztunk. A szekszárdi félmaratonok hagyományához híven szívmegállítóan hideg vízben. Zuhanyzás után harmatfriss voltam és kemény, mint a jég.

Szerk.:

A zuhanyzót ugyan nem volt triviális megtaláni, de aztán rájöttünk, hogy a "Itt lehet lámpafényben esküt tenni a Bibliára" tábla egyben a fürdőhelyiséget is mutatja.

Aztán a kötelező pizza party. Jó kis pizzát mérnek monnyuk arrafelé, sajnos a nevét nem tudom a vendéglőnek.

Aztán széledtünk ki-ki haza.

Summárium: jó és dög meleg volt. Kivéve a zuhanyzóban lévő vizet, ami így kellemes kontrasztot alkotott az időjárással. Én jól éreztem magam. Szívesen megyek majd jövőre is.

Addig is, Dübörgés és Rock 'n' Roll!

9, Sri Chinmoy Maraton - Merészek vagyunk? Merészek vagyunk!

Miután senkinek nem volt megfelelő a hely és az idő ketten indultunk. Kata, aki gyakorlatilag egyáltalán nem edzett rá a versenyre, meg jómagam, aki gyakorlatilag hullafáradt voltam az előző hetek irama után. Szerintem egyikünk sem volt alkalmas a versenyzésre. No, de lököttek vagyunk, vagy nem vagyunk lököttek? Jóhogy mentünk :-) !

Az úgy kezdődött tisztelt bíróság, hogy Kata rájött, hogy tavaly nem futott maratont, mert valami közbejött neki, és most itt van ez a jó kis rendezvény, ami milyen jó apropó is lenne lefutni úgy 42 km-t.

Próbáltam erőltetni nála a kérdést, hogy úgy érzi-e magát, mint aki felkészült egy ilyen brutál táv lefutására? De ő megkért rá, hogy ne stresszeljem ilyen kérdésekkel. Ezen a hídon majd akkor megyünk át, ha odaérünk (ahogy a híres amerikai, ámde nem dakota közmondás tartja).

Nos, mivel láttam már mire képes, ha nem alussza ki magát éjszaka és reggel benyom vagy 3 Túró Rudit és azt lefojtja egy kis KitKattalm (lásd. Velence kör, 28 km) gondoltam, hogy ezúttal is inkább én leszek a szűk keresztmetszet a futásnál.

Mivel a verseny maga reggel 8 órakor indult (!). Egy laza 4:30-as keléssel indítottam, majd 5:30-kor felszedtem Katát és irány Pécs. Az időjósok 12 mm csapadékot mondtak aznapra. És reggel még esett Toponáron, amikor elindultam. Aztán csendesedett az eső, de még később is olyan sírósra állt a tekintete egész úton.

Némi kavargálás után (Pécsen a malom tavat ugyan megtaláltuk, de egy teljesen rossz irányból érkeztünk) megtaláltuk a helyszínt.

Ezen a linken van a kiírás, de néhány fénykép is, és a lap alján az útvonal. Sajna nem volt nálam GPS és elég lusta voltam, hogy ne rajzoljam fel a futoterkep.hu-n, de majd pótlom ezt a hiányosságot. Szóval katt ide, ha látni akarod (új ablakban nyílik) >>>

Az időjárás ekkora teljesen csudaszép lett. Eltűntek a csúnya esőfelhők, helyette bodros kis bárányfelhők adtak árnyékot a lelkes futóknak.

A közeli félszigeten volt a központ. Gyorsan neveztünk, majd vagy 5 perc komoly vacillálás után egy mély levegő kíséretében tettünk egy keresztet a maraton távot jelentő kockába. No, innen visszaút már nem van.

A táv körbe a malom tavak mellett. 1 cm aszfalt sem volt benn. Nagyon jó minőségű földút volt, néhol apró kavicsokkal megszórva. 1 kör kb. 5250 méter volt. No, nekünk ebből kellett 8-at futnunk.

A nehézséget az okozta, hogy a kör elején, közepén végén is voltak komoly emelkedők, illetve egy helyütt egy nem gyenge lejtő is. Ezek nem voltak hosszúak, de elég meredekek és azért egy maratoni távon az ember lába a vége felé már nem nagyon kívánja az ilyesmit.

Aztán elindultunk. Katának valahol a háta fájt, nekem meg a jobb térdem a sok edzéstől. De aztán néhány kör után eljutottunk oda, hogy már mindenünk fájt, szal nem kellett konkrétan egyik testrészünkkel sem foglalkozni.

Nagyon kellemes futóösvény. Tóparton, árnyas fák között. Tényleg szépen karban is volt tartva a környék. A táv felénél a fordulópont környékén volt egy kicsi frissítő, de ott csak víz volt. Igazából csak azoknak, akik esetleg eléheztek volna. Mi ott nem is ittunk, csak talán a 7 kör környékén, hogy ilyet is csináljunk.

A kör végén volt a rendes frissítés. No, ez tényleg terül-terülj asztalkám volt. Alig lehetett onnan továbbmenni. Szendvicsek (!), alma, banán, narancs, citrom, sózott földimogyoró, chips, lekváros valami, izoital, víz stb. Nem tudom, mert csak banánt ettem, meg a vége felé valami sóssat, de nem volt okunk panaszra.

A 10 km-t 1:02-re futottuk.

Sajnos a körök végén mindig fényképeztek, így én mindig újjongtam és elfelejtettem megállítani a köridőket, így pontos adataim nincsenek.

Félmaratonhoz 2:15-re értünk.

Ekkora már kezdett egész meleg lenni.

Aztán jöttek a maradék körök. Erről sok mindent már nem tudok írni. Ettünk-ittunk kör végén, majd futottunk egy újabb kört.

Az utolsó kör már nagyon nem hiányzott.

Aztán lassan leesett mindkettőnknek, hogy a végén még le fogjuk futni _tényleg_ a maratont!

Kata az utolsó körben már énekelgetett. Ennek egy része kihallatszott. Én meg csak nézegettem magam elé és próbáltam beosztani az erőmet. Ennek is kihallatszott egy része.

De a csuda tudja valahogy nem volt holtpontom. Talán mert olyan jól felosztható volt a táv ezekre a körökre, vagy a kör végi frissítések voltak jó helyen. A csuda tudja.

Aztán megláttam a 40 km-t jelző táblát. Az jó volt.

Aztán szépen, vidáman, mosolygósan, énekelgetve, karokat lengetve beértünk a célba.

Kata eddigi legjobb maratonja 4:55 volt. Most 4:48-at futottunk.

Azt gondolom ez a jelen feltételek mellett egy rendkívül jó idő. Főleg ha beleveszem a  nem csekély szinteket is, amik bizony sokat kivettek az emberből menet közben.

No ott aztán volt öröm-bódóttág. A végén finom zöldséglevessel vártam, amiből én nem ettem, mert a futás után közvetlen semmit nem tudok enni, vagy legalább is nem kívánom.

Aztán kis ünneplés után irány haza, mert nekem programom volt Kaposváron.

A szervezők nagyon kedvesek voltak, nagyon előzékenyek. Én egy rossz szót nem tudok, de nem is akarok rájuk szólni. A környezet gyönyörű az időjárás mesés. Egy közel 10 pontos rendezvény volt ez.

Egyébként akkora mákunk volt, hogy már a kocsi felé közeledve (ami kb. 200 méterre volt a központtól) eleredt az eső és esett hazáig.

No, akkor néhány idézet még a lelkünkért:

"A futás fiatallá teszi a testet.
A küzdelem fiatallá teszi a vitalitást.
A mosolygás fiatallá teszi az értelmet.
A szolgálat fiatallá teszi a szívet.
A szeretet fiatallá teszi a lelket."

- Sri Chinmoy

"Ha rendíthetetlen akaraterőd van,
A lehetetlenség kapuja,
Nem lehet akadály."

- Sri Chinmoy

Dübörgés és Rock 'n' Roll!

Na, így ne készülj fel egy maratonra

Tanulmányoztam néhány edzésnaplót, amely felkészíthetne a jövő évi ironmanre. De nekem mindegyik túl bonyolultnak tűnt. Szal inkább úgy határoztam, hogy megbolondulok :-).

3 héttel korábban...

3 hete még kemény 5 km-es edzéseket tartottam, hogy a lábam (főleg az ízületeim) alkalmazkodni tudjanak a futáshoz, mivel már elég régen nem műveltem ezt a sportágat. Hogy miért nem, azt pontosan nem is tudom, de szerintem a kedvenc jellemhibámnak, a lustaságnak, komoly köze volt ehhez :-).

Aztán eljött a február, amikor is volt itt Kaposváron egy félmaraton verseny, ahol sajnos, csak, mint kiállító vettem részt. Viszont két napon keresztül néztem a velünk szembeni standon az ironman videókat. Akkor elhatároztam, ha szél, ha fúj jövőre Ironman.

Hova várjak még? Vagy meglesz, vagy nem, de nekivágok. Minek tűzzünk ki kis célokat, ha nagyokat is lehet? Tudjátok: a kis célok lesüllyesztik, a nagyok felemelik az embert!

Szóval elkezdtem rendesen edzeni.

3 héttel ezelőtt kb. 3 kondi edzésen voltam reggelente. Ebből úgy 45 perc erőnlét. 10-30 perc evezőpad. Erre kicsit rászoktam, mert erőnlétet is ad, meg kondit is.

Azon a héten két 5 km-es futásom volt. Plusz a néptánc szerdán.

Ja, igen hétvégén voltunk Kardosfán, ahol nyomtunk egy 16,8 km-es távot, egész szép kis szintekkel (valójában két durva szinttel).

Összes futás: kb. 26,8 km

Ez így nagyon jó is lett volna, de ennél én lököttebb vagyok. És ha nem megy erőltetni kell!

2 héttel korábban...

Hétfő: reggeli kondi, este 5 km futás (25:17).

Kedd: reggel kondi, este 10 km futás (50 perc körül)

Szerda: este néptánc, jófajta somogyi. 1,5 óra tömény ugrálás. Király :-)

Csütörtök: reggel kondi, este irány Kardosfa a maga majd 17 km-ével, meg a durva szintjeivel.

Péntek: reggel kondi

Szombat: pihi végre.

Vasárnap: egy olyan edzés, amit épp elmével senkinek nem kívánnék :-). Szóval az úgy volt, hogy Kata szólt, hogy futna egyet a bicikli úton. Ez kicsit több, mint 16 km enyhén dombos környezetben. Mondom jó. Elmentünk, nagyon kellemesen lefutottuk.  Aztán mondja a lány, hogy ő olyan jól érzi magát, mintha csak most jött volna le edzeni (én meg közben már mentem volna haza).

Aztán kitalálta a hölgy, hogy akkor ezt a 16 km-et egészítsük ki a futópályán még 5 km-el, és akkor meglesz egy félmaraton. OK. Bennem is van tartás, ha ő bírja én is.

Aztán futás közben kitalálta Kata, hogy ha már pályán futunk, miért nem sprintelünk körönként egy 100 métert? Én mondtam neki, hogy azért nem, mert az 5 km-es váltottiramú edzés az nekem egy külön edzésnapot szokott kitenni. De ha ő bírja, akkor én is bírom :-).

No, akkor végig sprintelgettük az 5 km-et is. Én már teljesen kivoltam. Mire Kata megjegyezte, hogy ő olyan friss, szívesen korizna egyet, mert amúgy is bent van a kocsijába a kerekes cipője.

No, ez volt az a pont, ahol feladtam férfiúi büszkeségemet és mondtam neki, hogy lehet, de azt már egyedül csinálja :-). Hát ment is vagy még egy 10 km-t mire megunta. Gyanítom túl sokat pihent előtte és túl sok volt a Túró Rudi reggelire :-).

Összes futás: 53 km

No, erre akkor még tegyünk egy lapáttal :-).

Múlt héten...

Hétfő: pihi

Kedd: reggel kondi, délután Tamás szól, hogy nem tudott edzeni a hétvégén és már vagy 4 napja nem futott! Szóval menjünk fussunk körbe a Desedát (17 km, 250 m szint). Mondom neki, hogy ezt most a hátam közepére sem. De hát én sem a normális agyamról vagyok híres, szal mondom neki jöjjön, oszt meglássuk.

Aztán jött és körbefutottuk (1:40 körüli idővel).

Szerda: reggel kondi (muszáj ez a sok kondi, mert Mackó azt mondta, csak ez látszik meg rajtam :-) ), este néptánc természetesen. 1,5 óra somogyi. Már kezd egész jól menni ;-).

Csütörtök: reggel kondi, este megint csak Tamás zaklat, hogy olyan futhatnékja van, ugyan menjünk megint körbe a Desedán. Mondom, csak tegnapelőtt volt, hogy utoljára futottunk. Nem baj.

Tamás este jött. Körbefutottuk a Desedát (17 km, 250 m szint)

Péntek: pihi!

Szombat: 9. Sri Chinmoy maraton Pécs. No erről majd bővebben. 42 km.

Vasárnap: pihi.

Összes futás a héten: 76 km.

Szóval látjátok szümtükkel feleim, így edzem én a jövő évi Ironman-ra :-). Gondolom ez az iram majd idővel lassul, mert már most is kissé fáradt vagyok, de nem adom fel.

Merjünk nagyot gondolni: 2012 Ironman :-D

No, Dübörgés és Rock 'n' Roll!

Tervek a túlparton

Az idei évre az utolsó lehetőséget is elveszítettem, hogy némi motivációval felvértezve minél később és minél jobb kondiban zárjam az idei - futás szempontjából egyébként is meglehetősen hektikus - évet.

Ugyanis megint - éppúgy mint tavaly - kizavartak a nagy víz másik oldalára. Ez többek között azzal is jár, hogy megint - éppúgy mint tavaly - nem tudok elmenni a siófoki szezonzáró félmaratonra. Illetve el tudnék, de ahhoz nagyon kéne sietni a reptérről :)

Miközben jártam-keltem (hülye magyarítással, amit utálok: szörföltem) a Waczak szállóra erősen hajazó szállodában a neten, efeletti bánatomból eredően könnyekkel küszködve, eszembe jutott, hogy tavaly mintha ilyentájban lett volna a Philadelphia maraton. És tényleg....

Mivel épp a napokban kezdtem el agyalni rajta, hogy mik is lehetnének a tervek jövőre (amiket remélem az ideiekkel ellentétben végre is hajtok), rájöttem a gordisuszi megoldásra.

Tehát jövő évre megvan az egyik terv: novemberben Philly maraton.

Aztán persze addig még sok víz lefolyik a homlokomon, de bízzunk Istenben és tartsuk szárazon a puskaport.

Remélem, hogy sikerül a minden évben esedékes novemberi utazást úgy időzíteni, hogy jövőre megint erre az időszakra essen. Mondjuk a siófoki esemény szervezői elég rugalmasak, úgyhogy lehet, hogy biztos ami biztos alapon a félmaratonra is nevezek, aztán legfeljebb megint átrakatom valami másik versenyre :)

25. spúr márton emlékverseny - ekiden

Hát kérem szépen először is elnézést a nagyérdeműtől, amiért rég nem voltam fellelhető errefelé.

Az elmaradozó írásoknak több oka is van, javarészt igen prózaiak.

Például, ez a blog ugye elvileg a sportra legalább halványan és messziről emlékeztető dolgok leírására jött létre, úgy mint futás, túrák stb. Nos ezek a dolgok ebben az évben mint tevékenység elég kis jelentőséggel bírtak a részemről. Amikor mégis írtam valamit a futással kapcsolatosan, az leginkább programkód volt, tekintve, hogy továbbra sem tettem le róla, hogy a világ, de legalábbis Magyarország legjobb futóútvonal gyűjtő oldalát összehozzuk. (Igen a futoterkep.hu, tessék csak bátran kattintani, aki még nem tette!)

Ezen kívül még jó néhány dolog volt, ami lefoglalt, meg hát be kell valljam, hogy nem kicsit voltam (vagyok?) motiválatlan a futás tekintetében. Az okát nem tudom, de köze lehet hozzá a csapnivaló erőnlétemnek, ami miatt semmihez sincs kedvem nekiállni, mert nem úgy megy ahogy szeretném. Ezen kívül (vagy épp ezért) természetesen el is lustultam kicsit, valamint az idén időjárási szempontból rendkívül vacak nyár is közrejátszott azt hiszem ennek az állapotnak az elérésében.

Nos hát ennyit az előzményekről, most pedig akkor végül is amiről valójában írni akartam. Vagyis, hogy volt a hétvégén ez a Budapest Maraton. Néhány kollégám megkérdezte valamikor nyáron, hogy esetleg nem-e megyünk egy jó kis váltót megint, mint tavaly. Mivel 10 kilit bármikor fut az ember emlékezetből is, az idő meg nem igazán érdekelte őket, így igent mondtam. Közben, miután neveztünk, kiderült, hogy egy Bébielefánt váltóra is lett volna igény, de addigra sajnos elköteleztem magam. Ahogy hallottam Tamásunk egyéniben kitűnő eredménnyel abszolválta a távot, de erről ne várjon senki beszámolót, mert ha jól számolom cca 3 éve nem írt semmit a blogba. Pedig tanulságos lenne olvasni, hogy mit is csinál, mert mindig bámulatos az erőnléte, pedig állítja, hogy alig edz.

Ejh, megint elkalandoztam, de nem is baj, mert olyan sokat úgysem lehet erről a 10 kiliről írni.

Előző nap megbeszéltük a többiekkel, hogy odamegyek a rajtba valószínűleg, de ezen az álláspontomon hamar sikerült változtatnom, miután kinéztem az ablakon, és láttam, hogy szakad az eső. Ehelyett igyekeztem úgy belőni az érkezésemet, hogy lehetőleg minél kevesebbet kelljen az esőben ácsorognom, mielőtt beváltanék. Vittem magammal egy vékony najlongatyát meg dzsekit, azok nagyjából védtek a fagyhaláltól, de melegem azért nem volt.

A becsült időhöz képest ugyan mintegy 4-6 perccel később érkezett a váltótársam, de ez elnézhető neki, mivel ő egyéniben is teljesített párhuzamosan, mégpedig elsőbálozóként. Hát, valljuk be, azért nem volt a legkellemesebb idő egy első maratonhoz. Az a szél-eső kombó azért meg tudja tréfálni a nem kellő rutinnal rendelkező versenyzőt. (Megnyugtatásképpen: befejezte a versenyt 4:35-ös idővel.)

Szóval végül megérkezett a kolléga és nekivágtunk a következő 10 kmnek, laza kényelmes tempóban.  Miután áttrappoltunk a Lánchídon és elfutottunk a Clark Ádám tér (ami Budán van ugye Gábor? :)) Az esőt frankón a szemünkbe nyomta a jó dunai szél. Ez eleinte nagyon zavart, de végül hozzászoktunk. Beszélgettünk, próbáltam a srácot tanácsokkal ellátni, mint rutinos (vagy legalábbis nála rutinosabb) futó. Mikor mondta, hogy a leghosszabb táv amit eddig nyomott huszonöt-hat körül volt, akkor azért kicsit rácsodálkoztam a bátorságára. De alapvetően elég sokat mozgó, jó kondiban és ereje teljében lévő fiatalemberről van szó, aki ráadásul 40 kiló vasággyal, úgyhogy igazából az tűnt esetleg problémának, hogy fejben feladja. Emiatt aztán próbáltam lelki vonalon erősíteni, felkészíteni a szinte biztosan jelentkező holtpont(ok) átvészelésére.

A fordító után sokkal jobb volt hátszéllel futni. Gábor (nem a mi Fürtink, hanem akit kísértem) 20 kili körül elkezdett csúnyán trappolni, meg is kérdeztem, hogy mi a baj. Mármint azon kívül, hogy kezd fáradni. A térdére panaszkodott, ami nála gyenge pont. Hát mi tagadás itt kicsit megijedtem belül, mert ez még elég korai volt, de azért próbáltam megnyugtatni, hogy nem lesz gáz. Volt nálam egy Arkénum sportbalzsam termékminta kis zacsiban. Ezt (illetve valaim hasonló hatásút) azóta hordom mindig magamnál, mióta az első maratonomon '97-ben egy nagyon durva görcs kapta el a lábam, amitől egyszerűen nem bírtam futni hosszú kilométereken át, csak gyalogolni, pedig semmi más bajom nem volt. Azóta persze egyszer sem volt ilyen, de kabalából mindig viszek, hátha úgy is hat, hogy a táskában vagy a zsebemben van.

Szóval itt mondtam neki, hogy kicsit előrefutok a váltópontig, hogy előszedjem a cuccot, aztán vigye magával és ha komolyabban kezd fájni, kenje be. Ha más nem a fájdalmat elnyomja kicsit, meg nyomat egy kis vért oda.

Én beérkeztem, a krémet odaadtam, aztán felvettem a száraz pólót.

Ezután a mi Gáborunkkal próbáltam a megbeszélt módon összefutni. Mondtam neki, hogy a Lánchíd után fogok váltani a Clark Ádám tértől nem messze. Fel is hívtam, hogy hol van, mondta, hogy a váltópontban, a mobilvécéknél. Na mondtam, hogy én is, úgyhogy megkeresem. De csak nem találtam. Felhívtam mégegyszer. Eszembe jutott közben, hogy hisz a Gáborról van szó, hát rákérdeztem, hogy oké, hogy váltópont, meg lánchíde, de Buda vagy Pest? Természetesen Pesten várt.

Végül ezt a tájékozódási feladatot is megoldottunk és sikeresen összetalálkoztunk. Sokat sajnos nem tudtam időzni és a befutót sem tudtam megvárni, mivel még egy Veszprémi oda-vissza utazás várt rám aznap. Az sem volt valami nagyon kellems zuhogó esőben, de megoldottam.

A csapat végül 3:34-es idővel ért célba, ami nem is rossz, ha tekintetbe vesszük, hogy az első két szakaszt messze nem maximumon nyomtuk, Gábor az egyéni miatt én meg ugye azért, mert kísértem.

Ja igen! A fordító után láttam eltrappolni rroka sporttársat a http://hosszutav.blog.hu/ gazdáját. Utána kiabáltam, de már elég messze voltunk mikor kiszúrtam. Persze tuti biztos nem ismert meg, de mivel ő is elsőzött, ezért gondoltam csak kurjantok neki, ilyenkor mindig jólesik a biztatás. Innen is gratulálok neki a 4 órán bőven belüli első maratonhoz!

2010 Keszthelyi Kilóméterek - soha nem látott idővel

Itt egyrészt az időjárásra is gondolok, bár az monnyuk nem volt szokatlan, mert már kicsit snassz is lenne elmenni egy keszthelyi futásra úgy, hogy nem ázunk meg, no de a táv teljesítésére szánt időnk az minden várakozást és minden korábbi rekordot megdöntött.

No, de ne rohanjunk ennyire a táv elejbe, vagy mégis? Mivel gondoltam úgyis régen volt és hát már el is meséltem mindenkinek szóban is, ezért csak a békesség kedvéért gondoltam elposztolni ezt az eseményt is.

Azonban, hogy azok is élvezzék, akik nem most hallják először, úgy döntöttem VISSZAFELE játszom le az eseményeket. Kéretik nem prüszkölni e miatt. Tudjátok milyen nehéz lesz ezt visszafele megírni? :-D. No, akkor lássuk.

--------------

Vajdaúr

Dübörgés és Rock'n'Roll!

Mindent összevetve klassz kis futás volt. Az időjárás sem volt végülis nagyon zavaró. Szép lett az érem is. Ha Jocónak nem fájt volna annyira  abokája, lehet 2:10 alatt is beértünk volna :- ). Szerintem menek jövőre is :-).

(szerk.:) Ehun az útvonal, a pit stop jól kivehető:

Késő délután értem már haza, a megszokott jóleső fáradtsággal csontjaimban. A Fehér Istennőt leállítottam a ház elé, majd jól megérdemelt pihenésemre tértem.

Hazafele úton nagy dolgok nem történtek. Kis dolgok miatt kétszer álltam meg.

Ezek után kocsimhoz vánszorogtam, bepattantam, majd szélsebesen hazaviharzottam.

Itt még gyorsan elmentem a bizonyos hátsó helyiségbe (tényleg hátul volt). Oszt irány utunkra. Jocó az őt fuvarozó futótárssal én meg csendes, békés magányomban.

Miután vége lett a Forma 1-nek még elszürcsöltük italunkat. Úgy volt, hogy Jocó haverja hív majd minket, ha ő is összekészül, de nem hívott. Mint nemsokkal később kiderült, vagy nem volt térerő, vagy nem tom, de az biztos, szóval kicsit megvárakoztattuk.

A strand melletti éttermek előtt mászkálva rájöttünk, hogy nincs is kedvünk mászkálni, valamint, de nem utolsó sorban nem tudtuk nem észrevenni, hogy egy frekventált helyen elhelyezett bisztróban hatalmas plazma TV képernyőjén elindult a Forma 1-es futam. Mivel jobb dolgunk nem volt, mit volt mit tenni beültünk egy ásványvízre és ott néztük végig a csúcsautók eseményét.

Hát voltam már jobb pizzériában is. Nem is választottam nagy méretet, mert nem voltam túl éhes. Kajoltunk (feledhető volt), majd eliramodtunk sétálni még egy kicsit, mert Jocó haverja még mindig nem jelentkezett.

Gondoltuk ha már jobb nincs, jó ötlet lenne kajálni egyet és beültünk egy strandkörnyéki pizzériába, mer ami jár az jár.

Végül is a parton futottunk össze, ahol a futam végén összeomoltunk, majd tanácstalanul böngészgettük az eget egy ideig, de aztán csak elindultunk sétálni egyet a móló felé. Ott azonban oly csúnya fellegekkel szembesültünk, hogy inkább valami fedett hely után néztünk.

Én befejeztem a nagy dolgomat, Jocó a zuhanyt, majd telefonos segítséggel egymást kerestük a parton.

Ott mint kiderült (mint minden évben kiderül) ingyenesen be lehetett menni, ami nekem igen jól jött az ingyenes WC mián. Ráadást Jocó is akörül mozgott valahol.

Miután átálltam a vasút közelében lévő parkolóba. A megbeszélt strand irányába vettem magam. Mondjuk elég lepukkant parkoló volt a fenti képen látható átalakított polski fiat (vagy tudomisén valami olasz) állt az én Istennőm mellett. Mondjuk ez a kép lett később az egyetlen fénykép, amit az eseményről készítettünk :-)). Bár mondjuk Jocó a mobiljával csinált még párat, majd azt ő megosztja, ha gondolja.

Miután visszaértem a kocsihoz átöltöztem (úgy az utca közepin, ahogy jól nevelt, rutinos futóhoz illik), majd kanyarodtam egyet az Istennővel, hogy valahol keressek egy a parthoz közelebbi parkoló állást.

Ekkor hívtam fel Tamást, hogy megette a fene kicsúsztunk az időből, szal nem fogok odaérni a háromórás szini előadásra. Mondjuk én annyira nem sajnáltam, mert már a darab címe is kicsit gyanússal intellektuális volt (bár itt jegyezném meg állítólag nagyon jó darab volt). Tamás nagyon nem lepődött meg, mert állítása szerint ezt akár borítékolhatta volna is (gyönyörű magyar nyelvünk művészien kerékbe törve) előre engem ismerve.

Megbeszéltem Jocóval, meg a futótárssal, hogy lent találkozunk a parton valahol, mert ott lehet zuhanyozni, kaja, pia van, szóval zajlik az élet, ellentétben a belvárossal, ahol én parkoltam. Aztán irányba vettem a jó messzi parkoló kiskocsimat.

Miután összetalálkoztunk Jocó ismerősével, aki az utazáshoz szükséges kocsit biztosította Jocónak, egy rövid beszéd után elindultunk a kocsik felé. Útközbe persze a futás eseményeit diskurálva. Jocóék parkoltak közelebb.

No, ekkor ért be a maratoni táv győztese. Mindösszesen 10 perccel utánunk :-). Kb. 2:30 közeli idővel. Ha még egy kicsit szütymörgünk bizonyára utólér :-).

Miután kifetrenkedtük magunkat a padon. Elegendő mennyiségű süteményt és alkoholfrei sört nyomva magunkba kicsit tébláboltunk az esemény színhelyén. Valamint kerestük Jocó utazótársát is.

Végül is a befutó időnk 2 óra 20 perc környékén lett. Csak nem kapkodni, mer abból mindig baj van :-).

És végre felderült a várva várt befutó kapu. Mondanám, hogy nagy ovációval vártak, de igazából csak én tapsoltam. Aztán kaptunk érmet, sört, péksüteményeket. Öröm-bódottág. Kis téblábolás után elkeveredtünk egy ideiglenesen megüresedett padhoz, amire jól megérdemelt módon ráomlottunk.

A végére már csak annyi izgalom maradt, hogy Jocó nagyhirtelen elkapta a hév a végére, mert azt hitte már finiselünk, de aztán szóltam neki, hogy az majd csak úgy három kanyarral arrébb kezdődik.

A főutcán végigérve ott ment a nagy időszámláló óra. Nos, oda se mertünk nézni :-). De, sebaj innen már nincs sok hátra.

Kb. 15 km körül kaptunk egy jó kis záporesőt. Itt mese nem volt kicsit futni kellett, de ez inkább jótékony hatással volt ránk.

A második kör már kevesebb izgalmat hozott magával, lévén, hogy az útvonalat már ismertük. Itt most Jocónak volt egy kiállása, hogy demokratikusan mindketten azonos taktikán legyünk. Ebbe a körbe már elég rendesen fájhatott Jocó bokája, mert szinte minden frissítőt és lassú részt kihasznált a sétálásra. Hát látszott rajta, nem a legőszintébb a mosolya.

Alig hagytuk el a kaput egyszer csak hatalmas ováció és a helyi hangos közölte, hogy befutott a félmaraton nyertese. Kb. 1:10-es idővel. Az annya szemit. 1 kört ránk vert két körön :-D.

Aztán megláttuk a befutó kaput. Mivel pontosan alatta kellett átfutni, ezért könnyű volt kiszámolni, hogy két teljesen azonos kört kell futni a táv teljesítéséhez, a maratonosoknak meg négyet.

A sétálóutcán végig emberek, akik a bisztrókban ücsörögve, idogálva szurkoltak. Jó hangulat volt. Jocónak ekkorra már a bokája jócskán fájhatott. Bár nem mondta, de egyre lassultunk. Mivel a tüdőnk, izmaink bírták, csak az a fránya boka nem, ezért lassan és teljesen kényelmes tempóban futottunk. Gyakorlatilag csak azért nem csukott szájjal, mert végigpofáztuk a teljes távot, amit meglehetőssen furcsán fogadtak a köröttünk vért izzadó versenyzők. De hát ez van, a saját tempónkhoz mérten lassan mentünk.

Aztán egy ponton le kellett fordulni a sétányról és átmenni a vasúton. Állítólag a teljes vasútforgalmat leállították ezen a szakaszon pusztán a verseny kedvéért. Szóval nagyon helyén voltak a szervezők.

Itt egy rövid egészségügyi kis kitérőt tartottam. Jocó persze szépen bevárt, mert nem a rohangálásról szólnak a versenyek, ugye?

Miután átfutottunk a kapun kiértünk a Balaton partra. Itt volt egy rész, ahol a magas vízállás miatt homokzsákokkal tartották vissza a Balatont, hogy ne jöjjön ki a partra ő is versenyezni. Nos, kisebb nagyobb sikerrel ez működött is, bár én beleléptem egy olyan pocsolyába, hogy utána még sokáig emlegettem.

A parkból kiérve tettünk egy kurflit, majd a strandnál megláttuk a befutó kaput, ami alatt lelkesen át is szaladtunk. Már csak kétszer kell átrohanni alatta, hogy befejezzük.

Aztán ellőtték a rajtot a főtéren a szokott helyen. Majd egy kis aszfalt után elindultunk lefele a part felé.

Egy gyors utolsó pisi-kaki. Ki, hogy szereti. Butaságokra persze nem fecséreltük az időt, így a bemelegítés idén is elmaradt.

A kocsimhoz érve Jocó gyorsan megevett mindent, ami a keze ügyébe tudtam tenni. Kapott termékmintát az Arkánum - Sport Balzsamból, hogy ha minden kötél szakadt, akkor legalább csodakrém legyen nála, aztán miután átvedlettem futáshoz visszabrattyogtunk a rajt zónához.

Kis téblábolás után futottam össze Jocóékkal. Gyors (tényleg gyors) rajtszámfelvétel. Kupaktanács. Jocó jelezte, hogy éhes, nem evett semmit, ennie kell, de nem gondoskodott magáról, mert nem hozott semmit. Ígyhát meginvitáltam a Fehér Istennőhöz címzett fogadómba, ahol elrejtve különféle csemegéket tartogattam a csomagtartóba.

Eztán nyakamba kanyrítottam lábaimat és visszaindultam a főtér irányába megszerezni aznapi rajtszámomat. Odaérve ez meglepően gyorsan és flottul meg is volt kb. két perc alatt. Ekkoron más dolgom már nem volt, mint előkeríteni Jocót, aki valamikor, valakivel, valahonnan érkezik.

Keszthelyre beérve már egy csomó utca le volt zárva, így össze-vissza kalandozva, végül is az Óperenciás tengeren ugyan túl, de a szupermarketeken még innen sikerült megállnom.

Keszthely előtt még bementem egy hazai érdekeltségű benzinkútra. Eü. szünetre, meg mindenféle étel-itóka vásárlására.

Marcali után aztán kicsit becsavarodott az időjárás. Voltak kb. 500 m hosszú szakaszok, ahol úgy esett, hogy a vizet alíg bírta el az ablaktörlő. Mellette persze verőfényes kék ég, meg pamacsnyi felhők. Csak azok a pamacsok össze-vissza szórták a vizet. No, ezek a pamacsok persze később meg is találtak minket a versenyen.

Az út nagyjából eseménytelenül zajlott. Csak mentem és élveztem az autórádió kusza és zörgő hangjait.

Gyorsan beszórtam a kocsiba az előző este összerakott cuccot. Becsuktam a ház bejárati kapuját. Kinyitottam a kocsikaput. Kiálltam kocsival. Majd becsuktam a kaput. Majd visszarohantam a házba a napszemüvegemért. Majd bezártam a házat. Beszálltam a kocsiba, majd visszarohantam a fényképezőgépemért, amivel aztán végül is csak egyetlenegy képet sikerült csinálni, valami átalakított kispolskiról. Aztán uzsgyi.

Verőfényes napra ébredtem. Az ég szemfájdítóan kék volt és az apró bodorfelhők kedvesen bodorodtak.

Velencei tókerülő futás

Na, ja. Kicsit régebben volt, na, de nehogy már egy szó se essen róla a blogon, mert azért elég jó és hosszú és tisztességes teljesítés volt.

Hajnali 4:45-kor keltünk, hogy odaérjünk a 8 órás indulásra. Eleve fel voltam dúlva, hogy hogy a fenébe lehet hajnali 8-ra tenni az indulást, de mindegy.

Tamás megjött, be a kocsiba. Irány a Velencei tó.  Az M 7-ről majdnem túlmentünk a leágazódódáson, még jó, hogy éppen előtte beszéltem Macival és jelezte, hogy egy M..l kútnál kell lefordulni, mert külön jelzett letérő nincs.

Csak a Jó Isten a megmondhatója hogyan keveredtünk oda, de nagyjából véletlenszerűen forgolódtunk az utcákon, mert térképünk nem volt és ippen a versenycentrumhoz lyukadtunk ki :-).

Odaérve hatalmas nevező tömeg. Ezt úgy, ahogy van elrontották a szervezők. Mi az interneten neveztünk. Ott megadtunk minden adatot az előnevezésnél. Aztán küldtek egy e-mailt, hogy írjunk le megint minden adatot plusz, hogy mikor, hogyan fizettük ki. Nagyot nyeltünk leírtuk másodszor is.

A helyszínen aztán kitöltettek velünk egy nevezési lapot harmadszor is. A több száz emberre volt egyetlen ügyintéző sátor, ahol ráadásul még a chipeket sem társították az emberekkel, vagy a számokkal előre, tehát még azt is ügyintézni kellett stb stb stb.

A futóknak legyen mondva azért nem volt belőle nagy balhé, pedig lehetett volna, mert igen morcosak voltunk a szervezést látván.

Végül is 9:30-kor indultunk el a verseny (4:45 helyett kelhettem volna 6:15-kor is ).

Aztán a futás az már jól esett. Az északi parton dombos. Azért nem vészes szintekkel. Útbiztosítás nem volt, de olyan sokan futottunk, hogy ezt maga a tömeg megoldotta magának. Azaz az autósok nem tudtak mellénk bejönni. A frissítések jó ütemben voltak elhelyezve, de sok volt ott is a tévedés. Szénsavas víz, vízadagoló??? (ez hogy jut eszébe egy épelméjű szervezőnek?), amiből alig jön a víz - ki is hagytuk -, izo nem volt. Viszont a darabolt őszibarack nagyon a kedvemre volt, meg a gumimacik is, bár abból nem mertem enni.

Zsuzsa és Tamás előre mentek, én Macival kocogtam kicsit hátrébb. Nem terveztünk nagy menetet. Pontosan 10-es átlagot futottunk az első óra végére.

Meg kell még említenem, hogy Erzsi váltóban nyomta, becsületére legyen mondva nagyon tisztességesen.

Sajnos Macinak heveny gyomorproblémái lettek (vagy frissítés? nem tom) úgy 14 km környékére. Akkor értek mellénk szurkolóink és jelezték, hogy Erzsi nincs már nagyon mögöttünk. Macival lebeszéltük, hogy ő bevárja Erzsit, én meg kicsit tempósabb ügetésre váltottam.

Mivel nekem a 10-es tempó elég lassú volt, gyakorlatilag itt még egészen kipihent voltam. Úgyhogy az utolsó 12 km-re nekiálltam tempózni. Sorra hagytam le a korábban minket leelőzőket, ami igen jó érzés volt :-D. Ráadásul furcsán néztek is rám, hogy mi van velem, hogy pont a végére jön meg az erőm.

Sok mindenről nem tudok beszámolni, szépen beértem. Igaz, hogy később a GPS óra adatai nem igazolták, hogy a korábbinál gyorsabban futottam volna, bár én így éreztem. No, meg lehet, hogy az is benne volt, hogy sok embert előztem le az uccsó 10 km-en.

A befutón jól megtréfáltak mert egy tányéron szőlőcukornak látszó cucc volt, amiből be is vettem egy marékkal a számba. Mint kiderült pezsgőtabletta volt. Rohantam kiköpni , merthogy felhabzott a számban. Még jó, hogy nem nyeltem le.

Zsuzsa meg Tamás már ott vártak. Mint megtudtam Tamás nem tudta visszafogni a lovakat, szóval elfutott Zsuzsától, de aztán mindenki bevárt mindenkit a végén.

Kaptunk érmet, meg polót is.

Voltak programok is, amiket úgy szerveztek, hogy a rajt után, szóval nem a futóknak. Ügyes elgondolás, merthogy a futókat kísérő tömeg meg ment a futók után buzdítani, így komolyan érdekelne, hogy a szervezőkön kívül ki maradt még ott?

Egynek jó volt. Élveztem is, mert jól ment. Ha a szervezésben fejlődnek és előre átgondolják jobban, akkor jó lesz ez.

Az időjárás amúgy szerintem nagyon jó volt. Szeles, nem túl meleg, a végén kicsit szitált is talán az eső.

Aztán egy tóparti kis büfében nyomtunk valami kaját és irány haza.

A szervezéstől eltekintve nekem jól esett.

No, Dübörgés és Rock'n'Roll!

UltraBalaton 2009 visszaemlékezésem

Gondoltam alszok rá úgy egy hónapot (vagy egy kicsit többet), mielőtt megírom memoárjaimat az idei brutál hosszú UB-ról. Kicsi időbe telt, míg összeszedtem az összes agyamba ragasztott post-it-et, de a teljesség igénye nélkül, a tőlem megszokott túlzásokkal és ködösítésekkel, főleg a művészeteknek hódolva (és adva pofonokat), teljesen csak saját szemszögemből ímé:

Az esemény előti hét

Boldogan és önfeledten, főleg sport nélkül telt el. Bár a kisördög és a félelem ott bújkált, hogy még a vége előtt gyorsan edzeni és megtenni azt a felkészülési munkát, amit már hónapokkal elébb bele kellett volna tenni, de hősiesen áltam az agyrohamaimat és nem moccantam egy lépést sem a sport felé.

Igaz, a keszthelyi maratonnal elszámoltam magam. No, meg a Hegyek királyával is. A keszthelyivel azért mert azt hittem 3 héttel lesz majd a verseny előtt, aztán meg lásd csak 2. A Hegyek királya meg elég lett volna egy egész szezonra is, nem ám így egybesűrítve.

Mint utólag (és több, nálam okosabb által már előre is) megállapítottuk, lehet kicsit túltótam. Egy kicsinyt lehet túledzettem magam.

Gondolnám én, hogy az nem árt, pedig de hát igen mégis.

Esemény előtt - péntek

Tamásnál találkoztunk. Én a fehér istennővel (Thália), Tamás meg Kata, Kata Fiestájával vártak. Innen Bonnyapusztáig Kata kocsiját követtem. Ami nem is volt egy egyszerű mutatvány, mert Kata néni egész könnyedén lendületbe jött a kis somogyi kanyargós utakon.

Tamás persze Kata nénihez ült be, merthogy ott volt klíma is, meg gondolom a társaság is jobb lehetett :-).

Bonnyapusztán azonban mindannyiuk élete az én kezembe került, merthogy Kata klímája helyben lett hagyva és az istennő vitt minket tova Szántód felé.

Rövid kompozás után érkezés Tihanyba. Rövid kocsikázás után érkezés B.füredre. Rövid B.füred után érkezés a szállásra, aminek örvendeztünk vala, lévén, hogy Jocót és Zsuzsát is megtaláltuk vala ottan.

Innen egy rövid szállásfoglalás után egy rövid kocsikázás következett vissza Tihanyba, ahol sikerült térdig gázolnom az éppen ellőtt ovis futóversenybe. Hála Istennek az apróságok lelassították a kocsi futását, így könnyen parkoltam az út szélén.

Az ovis futás egyik nagy alakja Ernő volt, aki másnap egyéniben is indult az UB-n és gondolom ez volt az utolsó edzése :-).

Felvettünk mindent (a jól megszokott bőséges induló csomag, a megszokott kiváló minőségű futó pólóval), majd belefutottunk az éppen érkező Erzsi, Maci különítménybe. Öröm, bódottág, menjünk kajálni.

Nem túl rövid kajálás után ki ki vissza a szállásra.

Egy kisebb különítmény még nekirugaszkodott lemenni a Balatonra egyet fürödni. Jómagam azonban úgy be voltam tojva a másnapi futástól, hogy inkább az ágyban, párnák közt pihenést választottam.

Az éjszaka hatalmas szélviharokkal köszöntött, majd telt el, így másnap felvirradt a nap kifejezett hiányával küszködő felhős reggel.

A nap kifejezett hiányával küszködő felhős reggel - szombat

Reggeli, majd irány a rajt. A korábbi szokásoktól eltérően egyszerre lőtték el az egyénieket és a mindenki mást is.

Ekkorra már jól be voltam tojva, hiszen nekem aznapra több mint 60 km volt előirányozva. Ez az érzés később csak fokozódott és csak estére múlt el, no de ne szaladjunk a vonat és a történések elejbe.

Jocóval kart karba, majd szót szóba öltve rajtoltunk el együtt, hogy nekivágjunk az UB első 2 szakaszának. Néhol szóval, néhol tettel támogatva egymást vállalásunkban.

A gyomromban közben állandósult a görcs, melyet a folyamatos betojás állapota váltott ki, de ezek mellett persze a jól ismert felpezsdítő érzés is megjelent: "Húrráááá erre vártam már egy fél éve és most itt vagyunk!!!!"

Közben elnéztem az egyéni futókat. Nekem két nap alatt kb. 104 km-t kell megtennem váltott lovakkal. Ők 212 km-t futnak majd egyedül koszt, kvártély, pihenés és sokan támogatás nélkül. Mégis mekkora lelkierő kell ehhez? Elgondoltam, hogy ha nekem kellett volna ekkora távnak nekiindulni, akkor valószínüleg az első métereken feladtam volna lelkileg. Megállok leveszem a cipőket és visszafordulok. Persze ők nem. Hmmm...van még hova fejlődni :-D.

A kilóméterek lassan teltek. Ráadásul Jocóval egy meglehetőst lassú tempót is mentünk, mert ugye több nap, mint kolbász. Ma még sok lesz hátra.  A helyzetünk időközben stabilizálódott a közösségben is. Gyakorlatilag mindenki elment mellettünk és beszorultunk a sor végére a Mosoly alapítvány 6 év alatti futó gyermekváltója és a svájci nyugdíjjas futóklub közé.

A nyugdíjjas futóklub javára legyen azonban mondva, hogy egyénibe nyomták és végigmentek.

Mi egy Bernard nevezetű úriembert találtunk meg, akivel folyamatosan előzgettük egymást. Mivel ő nem beszélt magyarul, mi meg nem voltunk hajlandók franciául beszélni (a nemzeti öntudat és tény, hogy nem beszéljük a nelvet mián) a kommunikáció kimerült a folyamatos "Álle, álle"-ban, bár meg kell mondanom, hogy ezzel a viszonylag gyenge dumával simán elvoltunk 40 km-en keresztül.

Az első két szakasz tartalmazza gyakorlatilag az első nap teljes szintemelkedését. Voltak itt tiszteséges emelkedők is, amiket vígan megfutottam volna, ha Jocó rám nem förmed néha és lőn a végén neki lett igaza. Szóval hegyeknek felfele néhány 100 méter erejéig tempós sétára váltottunk.

Kb. 10 km után csatlakozott hozzánk Erzsi, mint biciklis kísérő. Sajnos ez még annyira a verseny korai szakasza volt és annyira jó volt a frissítések is, hogy gyakorlatilag nem tudtunk neki munkát adni, pedig ő nagyon kedvesen kínálgatott minket minden földi és föld alatti jóval.

Kis idő után miután látta Erzsi, hogy milyen kuka bagázs vagyunk, csak a futás, csak a futás, inkább Bernarddal keveredett beszélgetésbe, amit bevallom nem tudom, hogyan csinált, de Erzsi jó kommunikál, ez már számtalanszor bebizonyosodott.

Szép csöndesen peregtek a kilóméterek. Miközben beszélgetésünk zabolátlanul csapdosott a témák közt, amiket ma már nem nagyon tudnék felidézni.

Kivéve azt, amikor Jocó jókedvében előadta a Kalákától a "Úristen hívjatok papot, lenyeltem három meggymagot" című slágert. Ez röpke dallamtapadást okozott nálam, ami ki is tartott jónéhány km-ig.

Aztán itt volt valahol a pont, ami a videón is van, amikor a csapat kiállt egy dombtetőre, hogy ott várja be a vidám futókat. Nos, a domb aljában vidámabbak lettünk volna :-D.

Időközben (szerintem az első szakasz után) bementünk földutakra. Ez jó volt, ez tetszett. Olyan teljesítménytúrás volt.  Itt szóltak, hogy vigyázzunk, mert lovak jöhetnek szembe! Így! Mi, az hogy lovak jöhetnek szembe? Ide járnak ki piknikezni a családdal? Nem nagyon értettük, de aztán az egyik kanyarban minden világossá vált, amikor is majdnem csukafejest nyomtunk az erdő aljába, amikor nagy sebességgel szembejött a kanyaron túlról egy kétlovas fogat. AHA, szóval így.

Azonban a veszélyes zónán hamar túljutottunk majd megérkeztünk egy frissítőhöz, ahol személyesen Winkler Róbert úrat csodálhattuk meg, viszonylag fitt állapotban méretes dinnye fogyasztása közben. Merthogy ő is indult valami csapat színeiben, de bevallom azt nem néztük volna ki belőle, hogy két szakaszt is egybe fut. Igaz belőlem sem nézné ki senki, hogy párosban futok neki az UB-nek.

(szerk.: W. Róbert elkövető nem futott két szakaszt, csak a logisztika volt alulszervezve. Khhm... Mint az közismert :) )

Így gondolatban elnézést kértem W. Róberttől és tovarobogtunk.

A Bébielefánt csapat persze időről-időre feltűnt zaklatni minket, de mi mindannyiszor vidáman kajabáltunk vissza nekik :-D.

A második szakasz vége felé aztán kezdtek összeállni felettünk a sokáig csak vészjósló fellegek. Némi kárörömmel gondoltam arra, hogy ha én esetleg megúsznám, akkor Tamás a nyakába kapná az egészet és mivel ő állandóan a zuhogó esőért imádkozott (amit idén mindig csak én kaptam meg) ez így fair dolognak is tűnt.

A végére aztán le is szakadt Isten haragja, amit viszont Tamás és a Jocótól a satfétát átvevő Zsuzsa (akik mindketten vízfüggők) szerintem inkább áldásnak éltek meg.

Nekem a második szakasz vége már nem esett valami jól. Nem gondolom, hogy izom problémák lettek volna, inkább csak akkor már vagy 4,5 órája futottunk egyhuzamban és agyban ez sok volt (pláne az elkeserítő gondolat, hogy aznap még van egy 20 km-em vissza).

Bár általában magányos farkas módban futok, de most igencsak jól esett, hogy voltak mellettem emberek. Erzsi buzdítása és (nehéz ilyet kimondani, de) Jocó társasága. Jocó kontrolnak is jó volt. Gondoltam ha ő jól érzi magát, akkor én sem lehetek túl rosszul.

Ő egyébként duhaj jókedvvel fejezte be a két szakaszt. Jó erőben nyomta. Ha nem megyünk szándékosan ilyen lassút biztos legalább egy 20-30 perccel jobbat fut.

Nekem még ott volt a fejemben, hogy van még egy 20-as hátra.

Huh, 40 km letudva. Plusz az első nap összes szintje.

A terv az volt, hogy most Tamás jön a 26 km-es szakaszon, majd újra én egy 20-assal és akkor meglesz a nap vége.

Az idő időközben kegyetlenre fordult (szerintem). Egy parkolóig mentünk előre Keszthely határában. Ott aztán át is vettem a vizes ruháimat. A kocsiból nem nagyon szálltunk ki, mert rettentő mód esett az eső és ez nem a langymeleg nyári eső kategória volt. Hideg volt, plusz hideg szél is fújt. Szóval nem volt kedvünk kiszállni a kocsiból.

Aztán nézegettük a futókat. Ki sima pólóban, ki széldzsekiben, ki valami nylonnal a fején. Küzdöttek keményen. Az őszinte mosoly ritka volt az arcukon, mint (ide nem tudtam semmi frappánsat kitalálni, szal az ötleteket kéretik a kommentekbe belenekiírni).

Aztán megjött a mi kis különítményünk is. A futók heveny beszélgetésbe mélyedtek, alig maradt időnk kiugrálni a kocsiból és egy gyors istenhozzádot és intenáldjont elkiabálni feléjük.

Erzsi itt kiszállt a biciklis kísérésből. Jól nyomta biztos ment vagy 50 km-t, ennek a felét kb. esőben. Stram leány ő :-).

A biciklit felpakoltuk a kocsira. Erzsi kicsit átöltözött, majd előre mentünk a váltóhelyre. Ez a hely számomra közeli emlékeket idézett, mertmivelhogy a keszthelyi maraton is ide érkezett be, miután vagy hatszor kereszteztük futás közben.

Miközben próbáltam két óra alatt valahogy feltölteni magam újra egy 20 km-re. Nyomorgattam a lábaimat, hogy ne merevedjenek el. Gyúrtam, kenegettem Arkánum - Sport balzsammal, ahogy csak a tenyeremre fért a krém.

Aztán beálltunk a váltózónába és vártunk. Vártunk. Vártunk. Kicsit beszélgettünk. Aztán...vártunk. Még egy kicsit beszélgettünk, aztán midőn majdnem várakozásba fordultunk hirtelen újra beszélgettünk.

Aztán megjelent Zsuzsa és Tamás. Zsuzsa gyorsan váltott Macival, én meg rohanok Tamáshoz, hogy nakéremszépen ide nekem a csippet is. A meglepetés azonban csak ekkor ért.

Tamás ugyanis a jó ütembe való megérkezése sebességével tovább is robogott. Azt mondta mindene csurom víz, főleg a cipője, szóval nincs kedve 2 órát ücsörögni, vizesen, aztán újra felvenni a vizes cipőt stb. Inkább tovább megy és futja egybe a két szakaszt.

Mivel lendületben volt, én nem tartóztattam. Azt tudtuk, hogy így ő majd a végelszámolsában valamivel többet fog teljesíteni (kb. 108 km vs 104 km lett a vége az ő javára), de ezt Tamás tudatosan bevállalta. Illetve nem tudtam eldönteni, lehet azért csinálta, hogy ezzel kompenzálja, hogy én futottam a szinteket. Vagy egyszerűen csak nem akart vizes ruhában várakozni. Ilyen gyerek ez a Tamás.

No, akkor maradt még két órám pihenni.

Innen a téma nagyjából abból állt, hogy előre mentünk kocsival, bevártuk a futókat, közben pisiltünk. Felajánlottunk nekik fogyasztásra ételt-italt, amit rendszerint nem fogadtak el. Elfutottak. Ekkor pisiltünk. Amikor elkerültük őket dudáltunk. Amikor beértük őket bíztattunk. És így ment ez Balatonmáriáig, ahol végre tényleg eljött a váltásom időpontja és Hála Istennek egy jót pisilhettem.

40 km volt a lábamban, de volt kb. 4-4,5 órám a pihenésre, szóval elég jól regenerálódtam. Maci kicsit előrébb váltott szal Kata már elindult. Én meg utána.

Maci meg Erzsi itt balra el, valami túra várta őket, arra mentek.

Annyira jól éreztem magam, hogy egyszer csak azt vettem észre, hogy vágtázom, mint a barom. Katát elég gyorsan utólértem. Sajnos az akkori állapotomhoz nagyon lassú volt a tempója, szal elnézését kértem, de már akkor nem mertem más tempójához alkalmazkodni, szal saját tempóban továbbmentem.

Nagyon mentem. Mármint magamhoz képest. Szerintem 5 perc közeli km-eket nyomtam. Aztán persze 10 km után észhez tértem. Mit csinálok? Még nagyon messze van a vége! Gyorsan visszaálltam.

Ekkoron aztán egy másik akadállyal kellett megküzdenem. Lassan leszállt az est. Erre nem számítottunk, így fejlámpa nem volt nálam. Innen azonban egyszercsak beértem egy szakaszra, ahol nem volt világítás.

Először üdülők mellett haladt az út. Itt még valami fény szűrődött ki a házaktól, de nem sok. Én meg közben fejben azon voltam, hogy 22 órára beérjek. Valami azt súgta, az van kb. a szintidő környékén. A szintidővel kapcsolatban azonban, mint kiderült teljesen tévhitben éltünk, ezért lett a vége meglepetés, de ne ennyire előre.

Aztán a botorkálás után jött egy újabb szakasz, ami már aztán teljes sötétség volt. Csak néha a távolban feltűnő autók fényszórójából esett hozzánk némi fény. Ez a rész tiszta szerencsepróba volt. Mentem és reméltem, hogy nem megy ki a bokám.

A bukdácsolás elég hosszú kilómétereken keresztül zajlott (legalább is nekem úgy tűnt). A végére aztán el is fáradtam benne. Mire a végéhez értem már nagyon ki voltam készülve.

Aztán megláttam a befutót. A kaput. A fényeket. A végét. 63 km-rel a hátam mögött végre célba értem. Nem szégellem bevallani a sírás kerülgetett. Talán csak a kimerültség miatt, vagy a túláradó öröm. Annyira féltem ettől a naptól és annyira vártam. És a sok kétség és felkészülés ellenére mégis megcsináltam. Csak ültem és folytogattak a könnyek. Istenem. Nagyon nagy érzés volt. Ha mást nem is hoztam el erről a versenyről, csak ezt az érzést, már bőven megérte. Nem nagyon hiszem, hogy el fogom felejteni egyhamar.

Aztán nemsokára beért Kata is és elindultunk Katáék nyaralójába éjszakai szállásra. Tamáséknak hála Istennek volt annyi magukhoz való eszük, hogy vettek pizzákat vacsora gyanánt, így este 11 fele végre ehettem aznap valami rendeset is.

Gyors zuhany, ami nagyon jól esett. Aztán pihe (ennek részletei a videón).

Este a Hegyek királyán kidolgozott módszerem szerint vastag tömött sorokban kentem meg a lábam Arkánum - Sport balzsammal, illetve az újonnan bevezetett Lymphocare krémünkkel. A hatásuk fenomenális volt. Aznap szúnyog nem jött a ház közelébe se (remélem az ágyneműből ki lehetett mosni az illatot ;-)).

Az útvonal első negyedét még rögzíteni is sikerült, míg az akksi bírta szusszal.

Az esemény utolsó napja - vasárnap

Reggel Jocó elvitte Tamást és Zsuzsát a rajthoz. Mivel aznap ők kezdtek dupla szakasszal. Kata meg én nem nagyon éreztünk késztetést arra, hogy kora hajnalban már szurkoljunk az indulásnál.  Jocó később visszajött értünk. Joviális reggelit nyomtunk. Felöttöcködtünk, elpakoltunk, oszt irány a futók után.

Ez úton szeretném megköszönni mind Katának, mind kedves családjának a szívélyes vendéglátást!

Zsuzsát meg Tamást valahol Siófok előtt értük be. Tamás akkor már nem beszélt. Kicsit megtömte a fejét a frissítőn található földi javakkal aztán nyomta tovább (csak megállni ne kelljen, mert onnan nehéz elindulni, én már csak tudom).

Zsuzsa sokkal beszédesebb volt. Újjongtunk, aztán előre mentünk a váltópontra. Mint később Tamás elmondta nagyon nagy segítség volt neki, hogy Zsuzsa is ott volt, merthogy teljesen felváltva tört rájuk a holtpont, így tovább tudták vinni egymást. Tamásunkat Siófok előtt érte el a nihil, Zsuzsát pedig Siófokon, de ott meg Tamás élénkült fel, így sikerült Zsuzsába lelket önteni, hogy könnyedén be tudjanak jönni váltásra (Tamás ekkoron már 80 km felett járt a két nap alatt).

És eljött az én időm. Még 2 szakaszt kellett lenyomnom egybe aztán megvan. Az előző nap alapján könnyű kukac vágtára számítottam. Aztán, hogy ez mennyire nem így lett az később legendává vált.

Persze mondanom sem kell, hogy az első két szakasz szintemelkedése gyakorlatilag nulla volt. A nap szintjeit a 3. és 4.-dik szakasz tartalmazta, plusz a befutón az utolsó szakaszon a tihanyi emelkedő (no, ezt se irigyeltem Tamástól 100 km után még egy emelkedő). Szóval jó kis szintes szakaszok álltak még előttem.

Eme szakaszt is Jocóval kezdtük. Futottunk jó tempóban a kerékpár uton. Az persze egyből feltünt, hogy Jocó nálam jóval virgoncabb. Próbáltam is neki mondani, hogy menjen, de azt mondta majd a B.akarattyai domb után.

A terv az volt, hogy Jocó majd jól elszalad tőlem vagy 20 percre az első szakaszon. Őt Kata váltja, aki nálánál jóval megfontoltabb tempóban nyomja, így őt valszeg a következő szakasz végére utólérem, és Tamás meg Maci így az uccsó szakaszon együtt futhat be. Nem így lett.

Kb. 10 km után a B.akarattyai dombnál (némi sorompónál való várakozás után) Jocó el is ment tőlem, míg én a legmeredekebb szakaszokat tempóssan sétáltan. Aztán futásba váltottam.

Már a keszthelyi maratonon is feltűnt, hogy nagyon hosszú futásokon nem túl jó egyedül menetelni, de ekkor még nem voltam túl rosszul, szal nyomtam neki egy rendes tempóban és vigyáztam, hogy jól frissítsek (rendesen egyek édeset, keserűt, sóst, vizet, izót stb.).

A lábam hála az előző esti drasztikus krém kezeléseknek teljesen korrekt formában volt. Nem éreztem fáradtnak, vagy elnehezültnek. Izomláznak sem voltak nyomai. Rrremek.

Volt itt egy frissítő, ahol sörrel kínáltak, de jeleztem, hogy amíg futok, addig nem iszom szénsavasat. Viszont sajnálom. Ekkor bátorításként a pontőr elénekelte nekem a "Láttál-e már sörben buborékot" kezdetű, végü és közepű nótát, ami hosszú kilómétereken keresztül volt hű társam még, mielött az oxigénhiány kimosta az agyamból.

Dombnak felfelé utólértem egy leányzót, aki szemmel láthatólag a versenytávot nyomta. Mivel hosszú idő után ő volt az első versenyző, akivel találkoztam buzgón lelkesítettem, hogy ne gyalogoljon, ha mást nem fusson velem, én úgyis lassan megyek.

Mint megtudtam ők is párosban teljesítették a távot. Bár a leányzó állítása szerint a leghosszabb futása eddig 28 km volt. No, mondom az bátor. De mint elmondta a szombati távot is úgy teljesítették, hogy a partnere futott 80-at, ő meg a maradékot. Itt már annyira fáradtak voltak, hogy kb. 5 km-enként váltották egymást. Elmondása szerint hajnali fél háromkor értek be előző nap és fél ötkor elindultak, hogy még szintidőn belül beérjenek (mi meg nem is tudtuk, hogy ilyet is lehet, no nem mintha az bármit is változtatott volna).

A következő ponton hagytam el a leányzót, aki próbálta felébreszteni a váltóhelyen egy hálózsákba csomagolt kedvesét, hogy az fusson tovább. Mint később megtudtam a végére feléledtek és teljesítették a távot.

Innen lefutottam a hegyről. A sok szint miatt a cipőben már a nagy lábujjaim tiltakoztak (a végére szépen be is lilult mindegyik kb. 50%-a). Egyedül immáron lent a tóparton futottam és reméltem, hogy letudtam az összes szintet. Hosszú menetelés után lassan múltak a kilóméterek. Lassan rá kellett arra is döbbennem, hogy már nem vagyok én se nagyon fitt. De a szakasz végéig nem lesz gond.

Aztán mielőtt még véget ért volna a szakasz még a vasút alatt volt egy jó kis emelkedő. Hú de nem esett jól. Itt ért utól egy kedves futótárs, aki nálam jobb fomában volt. Ő is párban futott, övé volt az aznapi utolsó 3 szakasz. Ő már legközelebb a célban állt meg. Ő is rettentően unatkozott egyedül, szóval vele futottam be a szakasz végi váltóhelyig.

Itt várt már a csapat. Kínálgattak fűvel-fával, oxigénnel dúsított vízzel, ami módfelett jól esett.

Aztán eljött az utolsó felvonás. Az uccsó szakasz. Most mondhatnám, hogy ez már csak egy örömóda volt, de a valósághoz az áll közelebb, hogy egy eposzi hosszúságura nyúlt tragédiába torkollott.

Elbúcsúztam szeretteimtől és nekivágtam a hosszú utamnak. Kb. 3 kilóméter után az eleddig szorosan a nyomomban lihegő és módfelett kitartón követő Holtpont is utólért. Aztán a szemétláda velem is maradt a végéig.

Az ember gondolhatná, hogy végre társaságom akadt, de ez egy rossz társaság volt. Állandóan azon volt, hogy rombolja a morálom (egyre szarabbul nézel ki, ez már nem is futás csak bohóckodás), az önbizalmam (úgyse tudod megcsinálni), hogy megingasson (na, innen csak egy kicsit gyalogolj) és mindenáron a feladásra kényszerítsen (az egészséged sokkal többet ér, itt hagyd abba, nem ér az egész ennyit).

Néha próbáltam kizárni a gondolataimból. Próbáltam semmire nem gondolni, csak "utazni" (ahogy szoktam volt mondani), vagy elmélyedni a tájban, ami egyébként nagyon szép arrafelé. A falu vége felé bele is ütköztem egy műegyetemi geodéziai mérőtáborba, ahol a fiatal növendékek éppen a pontraállást gyakorolták és ha a tanár nem figyelt pillangóztak rendesen, de ez is csak ideig-óráig tudott lekötni.

Sajnos egyre nagyobb problémát okozott a szúrás az oldalamba is. Ehhez már nagyon hozzá vagyok szokva a gyenge gyomrom mián, de ez csak nem akart múlni. Aztán rájöttem, hogy nem is a beleim szúrnak, hanem a vesém. No, mondom kevés sót pótóltam az elmúlt két nap alatt. Aztán észrevettem, hogy a víz is "kotyog" a gyomromban, ami szintén a Na⁺ hiányra vezethető vissza.

A következő frissítőhöz érve ezért hősies elszánással leküldtem egy zacskó sót csak úgy nyersen egyhajtóra. Aztán ittam mindent, ami kartávolságban volt.

Innen a tempóm aztán brutálisan visszaesett. A végén már úgy 8,5 km/h sebességgel futottam csak. Arra figyeltem, hogy ne gyalogoljak. Csak néztem ki a fejemből és próbáltam futni.

Iszonyúan hiányzott valaki kísérő. Bizony még Jocót is visszasírtam egy-egy durva pillanatomban. 90 km felett, elöttem hosszú kilóméterek, mögöttem csak a záróbusz, velem csak a folyamatosan pofázó Holtpont. Nem esett jól. Egyetlen lépés sem. Lassan számolgattam. Ha így megyek Tamás még beér hétig. Remélem addig van a szintidő. Én ugyanis gyorsabban menni nem tudok.

Aztán Fűzfő. Az egyik kanyarban cselből elém vetettem magát Holtpont én meg átestem rajta. Innen már mindenen mosolyogtam, bár hulla fáradtan. Megérkeztem a frissítőpontra poénkodtam az ottaniakkal.

Ők mondták, hogy járt már előttem Kata és üzeni kitartás. Köszi :-).  Kérdik: kérek-e még valamit? Mondom, már az se kell, amit iszok, csak az időt húzom. Mondják: innen egy emelkedő aztán balra. Mondom: de most tényleg semeddig se tartott volna azt mondani, hogy lejtő jön nem? :-)

No, mindegy elhagytam a pontot. Azt még megtudtam, hogy egy svájci volt az első egyéni, aki hajnalban arra járt.

Tényleg emelkedő. Felmászok. Innen balra. Aztán újabb emelkedő. A biciklisek melletem leszállnak és tolják felfele a bringát. Én meg azt hittem Akarattyával magam mögött hagytam az összes dombot. Szitkozódnék piszkosúl, ha még lenne rá kapacitásom. Így csak mászom. De jó lenne egy kísérő.

Aztán kiérek a faluhatárba.  Aztán meglátom az Almádiba vezető utat. Majd elsírom magam. Az almádi esti félmaraton is erre jön. Innen Almádiig 3 km-en keresztül folyamatosan emelkedik. Itt gyalogolni nem lehet, ezt meg kell futni, mert sohasem érek végig. Aztaku...

Bal lábat a jobb után, jobb a bal után... A fejet már csak néha emelem fel. Nem akarom látni milyen messze van. Felveszek egy dülöngélve kocogós tempót. Próbálok spórolni az erőmmel. Csak már nem nagyon van mivel. Tudom az út végén egy fahíd, majd bal kanyar, kb. 50 méter és egy jobb kanyarral beérek a faluba. Sokszor voltunk az esti félmaratonon.

A kanyar után meglepetés ember. Zsuzsa áll és vár rám O₂-vel dúsított vízzel. Jocó és Tamás a kocsiba. Ha lett volna erőm hangosan felnevetek.  Tudom, azért küldték Zsuzsát, mert ennyire fáradtan már nagyon pokróc tudok lenni, de Zsuzsát biztos nem bántanám meg. A fiukat viszont lehet elküldeném a francba. Ezért nem szállnak ki. Gondolom én. A gondolat annyira vicces nevetnem kell. Ők nem tudják, hogy elértem a fáradtság új fázisába, ahol már nem vagyok nyers modorú csak nevetek fáradtan.

Köszi Zsuzsa. Még egy pillantás a fiúkra megyek tovább. Mint megtudom később Tamás egyszerűen fáradt volt, azért nem szállt ki. Jocó meg matatott valamit a műszerfalon.

Az utca végén a vasúti átjáró elött frissítő. Megállok. Nem is az ital, inkább, hogy megállhatok legálisan. Fejbe megvan az egész útvonal Alsóörsig. Huh, de még nagyon messze van. Megkérdem a fiuktól milyen messze van. Kb. 7 km. Hangosan felnyögök. Aztán elindulok. Mondják jön a vonat várjam meg, jóváírják. Nem várom meg. Így is lassan megyek, ha állandóan megállok soha nem érek be.

Kicsit lejt. Beéreek a félmaraton befutójához. Most nincs tömeg. Senki sem éljenez. Nem baj. Úgyse látom őket. Előttem egy egyéni futó. Nálam jobban kivan, de amikor hallja a lépteimet felveszi az ütemet. Ő már 170 km közelében járhat. Azért csak leelőzöm. Itt már csak megyek. Érjek be és Tamás indulhasson, mert valamikor be kell érni Tihanyba is.

A következő szakaszon egy 6-10 éves gyerekekből álló csoport. Én meg azt hittem szeretem a gyerekeket. Mellettem futnak, mintha nem velem versenyeznének. A hátam mögött a nagy duma, hogy ők gyorsabban is tudnak futni. Látványosan részhajrákba leelőznek. Jól szórakoznak. Én meg nyomom a saját kis tempóm. Közben megfogadom, hogy ha valamelyik kis köcsög kartávolságba jön, azért lekeverek neki egy pofont. De nagyon fürgék a kis mocskok.

Lassan elhagyom őket. Újabb frissítő. Jó a milka csokijuk. Addig nyújtok-szórakozok beér az egyénis. Lassan eszik. Iszik. Kb. 10 méter múlva a vasút másik oldalán mindez kijön belőle. Azt mondja már a víz sem marad meg benne. Innen mág 30 km a célig. Megveregetem a vállát. Mondom neki, hogy le a kalappal előtte és az utolsó 3 km-t még megnyomom. Mert azért becsület is van a világon. Legalább ezt az utolsó 3-at, ha már a többi nem ment.

Aztán hamar rájövök emelkedik. Rendesen. Nézek előre. Amíg a szem ellát emelkedik. Mint később rájöttem egész Alsóóörsig. Az utolsó lendületeim morzsája megtörik a hosszú lejtőn. Feltűnik Erzsi egy kocsiban. Valamit mondok neki. Nem emlékszem. Biztos nagyon soká maradtam és elém jött megnézni mi van. Jelzem, hogy OK és új lendületet veszek.

Az utolsó méterek soha nem akarnak elfogyni. Már-már azt gondolom itt kell lefordulni az útról. De nem ez egy fém kerítés, ahova én megyek ott fa van. Tovább. Talán az a következő. Még az sem. 

Üdvözöljük Alsóörsön! Pusszantok én is mindenkit.

Ott van egy ház. Az még nem, de utána. Igen. Futok. Most nem jut erő az utolsó méterekre sprintelni. Beérek. Gyér éljenzés. Már nem sokan maradtak, mert az utolsók közt vagyok. Azért akik maradtak azok becsülettel üdvözöltek.

A csippet Tamás veszi le a lábamról. Nincs erőm ehhez sem. Csak annyi erőm van, hogy odaszóljak: "Bocs Tamás, nem volt több erőm. Ennyit tudtam. " Tamás csak elnézően mosolyog és elindul. Sejtem, hogy nem haragszik.

Aztán keresek egy zöld foltot és lezuhanok a földre. Kata érdeklődik. Izót kérek. Jocó is érdeklődik. Tőle is izót kérek. Fekszem hanyatt a fűben és nézem az eget. Senki nem nagyon kísérletezik azzal, hogy beszélgetni próbáljon velem. Valahol a tudatom mélyén sejtem, hogy mindenkitől bocsánatot kérek, amiért ilyen lassú lettem. Ez van.

104 km. 2 nap alatt. Ebbe kb. 2 maraton. És sok szintet is futottam.

Olyan lett, amilyenre számítottam. Szétszenvedtem magam. Soha többet. Egyszer elég volt. Ennyi. Jövőre? Passz. Majd meglássuk. Inkább csak kis távok és élvezzük a versenyt.

Kb. 10 perc után felültem. Nem esett le a vércukrom. Nem csúsztam széjjel. Igen, ahogy gyanítottam a fáradtság fele szellemi mélypont volt. Felállva a földről a séta semmi komolyabb problémát nem okozott. Néha egy-egy félmaraton után rosszabbúl vagyok. Hú, egy kísérő nagyon kellett volna. Pláne, hogy a táv az egy maratoni táv volt, amiben még nem vagyok annyira stabil, mint pl. egy félmaratonin. Jó lett volna, mint ahogy Zsuzsa és Tamás kölcsönösen kihúzta egymást a mélypontról, vagy ahogy egyébként maratonfutáskor egymást erősítjük. Hosszú távot eztán nem futok egyedül az biztos.

Innen be a kocsiba. B.füreden nagy dilemma elé álltunk. Zsuzsának, Jocónak el kellett érni a vonatukat. Sajnos nem sejtették, hogy ilyen lassú leszek. Későbbi megoldás nincs, így mese sincs. Irány a vasútállomás. Itt már én vezettem az autót :-). A jegyek megvannak. Gyorsan le a partra, hogy Macinak, Tamásnak szúrkolhassunk.

Leérve nagy csinnadratta. Valami mozgó dobszólós banda nyomta. Ekkor már elég merev lett a járásom. Hosszan várakoztunk, majd midőn már majdnem feladtuk és azt számolgattuk vajon Maci elment-e már, feltűnt Maci. Gyors helo, szia, szevasz és ment tovább. Várunk tovább Tamásra. Dilemma. Megvárjuk Tamást? De lehet addig Maci beér. Már csak ne késsünk le a befutóról.

Hála Istennek Tamás idejében feltűnt. Jó erőben nyomta. Látszik összeszedte magát erre az utolsó szakaszra.

Tamás el. Mi ugrunk a kocsiba. Le ne késsük Macit. Tihanyban az emelkedőn utolérjük Macit. Üvöltöztünk neki. Aztán gyorsan kerestem egy parkolót és feszülten vár a csapat. A videó meg a kocsiban maradt. Gyorsan "visszaszaladtam", ami mondjuk egy elaggot, háromlábú, részeg tehén mozgására emlékeztethetett. Egy kicsit le is késtem, de azért a videón megörökítettük :-).

Zsuzsát meg Jocót azonban gyorsan vissza kellett vinni a vasútállomásra, mert ment az utolsó vonatjuk. Erzsi meg Maci elmentek Tamás elé támogatásként. Tamás később mondta is, hogy ő már majdnem gyalogolt az emelkedőn, de Maci beállt melléje és új erőre kapott és simán befutott. Tényleg kell hosszú távra egy kísérő.

Én robogtam vissza a többiekkel a vasútra. A rossz hír az volt, hogy végül is kifutottunk a szintidőből. Nem csak mi Tamással, ami a kisebbik gond, hanem a másik csapat is. De csak valami 10 perccel. Ezt azért sajnálom, mert azt a 10 percet bárhol össze lehetett volna szedni, mert Zsuzsa és Jocó is csak azért futott ilyen lassan, hogy minket támogasson. Mindegy. Íme a barátság rendkívüli példája. Csapatban pedig már úgyis többször teljesítettük a távot.

A kis vasúti kitérő miatt sajnos lemaradtam a saját befutónkról. Az érmet később Tamástól kaptam meg. De végül is a teljesítés számít. Ráadásul ha megszakadok sem tudtam volna ennél gyorsabban menni.

No, aztán nyomtunk egy nagy kajálást még Tihanyban és komppal hazamentünk.

Katát letettük Bonnyapusztán. Tamással ketten meg irány haza.

Nem tudok összesíteni. Még ennyi idő után se tudnám megmondani, hogy nekifutnék-e még egyszer. Talán. Ha kicsit jobban összekapom magam :-D.

Azért, ha más nem ez biztos olyan élmény volt, amivel még sokáig fogok fittizni a haverok előtt :-D.

No. Dübörgés és Rock'n'Roll!

Bükki Hegyi félmaraton 2009

Annak ellenére, hogy a verseny lassan több mint egy hónapja volt, mégsem akarom kihagyni, hogy röviden megemlékezzem róla.
Aki ismer, tudja, hogy a Bükk mindig is a szívem csücske volt és maradt, ha másért nem, hát ezért biztos írnék róla. zen kívül szintén nem hétköznapiak voltak részemről a verseny második szakaszán a körülmények az is indokol egy rövid szösszenetet.
Legelőször is áldja meg az Isten azt a sporttársat, aki kitalálta, hogy próbálják az útvonal minél nagyobb részét terepen vezetni. Sokkal kellemesebb, változatosabb és kevésbé veszélyes is. Ráadásul (szerintem) valószínűleg az útvonal biztosítást is könnyebb megoldani. Az egyetlen probléma talán a frissítőpontok felállítása lehet, de azért terepjárókkal nem különösebb kihívás ennek megoldása sem.
Nos, hogy a lényegre térjek, június 27.-én szombaton – mondhatom, hogy a szokott módon – magányosan indultam neki az Eger – Lillafüred hegyi útnak. Minden alkalommal elmondom, hogy rendkívül élvezem a kanyargós hegyi utakon tolni járgánnyal, nem titok, hogy ez is motivál, mikor Miskolc környéki versenyekről, túrákról van szó. Sajnos a hegyi autózást most nem élvezhettem igazán, mert az út épp felújítás alatt van, ami nemcsak burkolatcserét, de szélesítést és helyenként a kanyarok deriválását is jelenti. Vagyis nem csak most okozza az élvezeti érték csökkenését, hanem vélhetően később sem lesz már olyan izgalmas vezetni errefelé vagy legalábbis nem minden szakaszon. A javított út miatt egészen biztos, hogy a forgalom is női fog, ami nem csak nekem fog fájni, hanem vélhetően az erdőnek is (igen én is autózom, de max két havonta egyszer, ha viszont az utat felújítják jó eséllyel a mindennapi forgalom fog nagyon megnőni).
A tavalyi versenyből okulva, most egyrészt igyekeztem nem túl hamar odaérni, másrészt alaposan bereggeliztem, mivel tudtam, hogy a helyszínen csak virsli van :)

Az idén itt is chipes időmérés volt, ami szerintem mindenkinek kényelmesebb, de szinte nincs is már verseny, ahol hagyományos módon zajlana. A rajtban megláttam Zsuzsa debreceni barátnőjét, akivel a Népek Tavaszát kocogtuk végig és néhány ultrabalatonos ismerőst is láttam, köztük azt az egyénis úriembert, akit az utolsó szakaszok valamelyikén hagytunk le és bizony nem volt már természetes a mosolya, de teljesítette. Szemmel láthatóan nem volt neki probléma egy hét után félmaratont futni hegyi környezetben.
A rajt utáni első egy-két kilométer egy kicsit zsúfolt volt, mivel az erdei út nem volt túl széles, de végül is kibírható volt addig a rövid ideig. Ezután kicsi aszfalt a Garadna völgyében, majd be az erdőbe, ahonnan hál’isten végig ki sem jöttünk. Nagyon élveztem a futást, semmiféle tervem nem volt, hacsak annyi nem, hogy a két órát nem lépem túl, de ha úgy sikerült volna az sem túlságosan érdekel. Napsütés volt, erdő, Bükk és futás. Ennél több kinek kellhet :)

Ez az idilli hangulat nagyjából félútig tartott, amikor azonban nem túl szép felhő kezdtek a hegy fölött gyanúsan sündörögni. A zuhé nem sokat váratott magára. Igazi, hamisítatlan nyári zápor volt, úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntenék. Az ösvényekből hirtelen patakok lettek és az összeverődött kis csapat, akivel egy bolyban futottunk bokáig a vízben nyomta tovább.
A víz egyébként kellemesen langyos volt, még azt is mondanám, hogy jól esett, főleg úgy, hogy tudtam, hogy a felénél már kevesebb van hátra, tehát max 40-45 percig ázhatok, az autóban pedig száraz cucc vár. Gyakorlatilag az orrunkig sem láttunk és olyan poénokkal szórakoztattuk egymást, hogy vajh’ a villámsújtott versenyzők megkapják-e az emlékérmet poszthumusz :) Ilyesmi szerencsére nem történt, az eső pedig mintegy 15 perc után, ahogy jött, úgy ment. Kiderült az ég, a madarak újra csiripeltek.
Az egyetlen probléma ott volt, ahol a felázott lejtők nagyjából egy jégpályához hasonlóan voltak járhatóak. Itt azért örültem a terepi edzéseken beszerzett rutinnak, mert többé-kevésbé jó tempóban tudtam futni a sár és a víz ellenére is.
Hamarosan be is értem a célba, - igaz éppen csak, de – két órán belül.
Szerintem nagyon jó volt a verseny, a szervezők teljesen jól tették a dolgukat. Az pedig, hogy az eredmények letöltésén kívül lehet egy ilyen oklevelet nyomtatni magadnak az tök jópofa ötlet (bár engem annyira nem hoz lázba, de az ötlet jó).
Már most biztos, hogy jövőre megint ott leszek, főleg, hogy eddig minden évben más volt az útvonal, úgyhogy sosem lesz unalmas :)